Álarc mögül
| Villám-agancsait a zivatar |
| büszkén hordozza előttem. |
| Ki van itt istenhez közelebb? |
| honnan jöttem, mire jöttem? |
|
| Az Úr visz, a szellem, a titok, a fény, |
| Ő ragyog előttem az éjben. |
| Tántorgó tornyokkal játszik a sors, |
| mindent megtesz helyettem, értem. |
|
| Valaki tudja, hogy Ő vagyok én, |
| az örök vágy uj pillanata, |
| a kiváncsi mindenség maga |
| az én kis emberi szikrám. |
|
| gyökereiket a pokolig ássák; |
| szemem az ég – ki látja benne, |
| a fecskék kék nyilazását? |
|
| Az Egy csak álarc, alatta az Ő, |
| alatta a Sok meg a Senki: |
| sorsom, hogy változás legyek, |
| ellentétét játszva teremti: |
|
| Az örök Kisértet fia vagyok, |
| mindig leszek és sohse éltem: |
| a csivogó, hajnali égben. |
|
|
Hangok
| járnak bennünk, s lelkünk sötét |
| remegései ki tudja, milyen |
| az a sok dróttalan üzenet, |
| amelyből néha a vers kicsap: |
| fekete morgása, a néma düh |
| száz vészjele, csilingelő szerelem, |
| mozi kattogó izgalma, kürtök |
| zengő hangtornyai, difterisz |
| vörös sirása, kacagó gyerekek, |
| erdők tűzvésze vagy a pénz |
| épül és omlik e nyugtalan |
| egy-egy bolond szív a saját |
| gyötrelme titkos megafonján |
|
Kisértetek
| nézek s ezer arcom visszanéz |
|
| Én vagyok, amit az ezer arc |
| szétbontott s összekuszált: |
|
| Ezer évig értem dolgozott |
| s most minden pillanatban én |
|
| És amire nézek, az vagyok: |
| és vihar, ha fekete bikák |
| dübörögnek a menny piacán, |
|
| és Kína vagyok, ha eszembe jut |
| bennem robog a nagy Pacific |
|
| fagynak szemembe, tenyerem |
|
| Minden vagyok, semmi se vagyok, |
| fölnézek a holdra s az vagyok, |
|
| varázsjáték: játszom veletek, |
|
| még más is vagyok, én vagyok |
|
| ma még… Mert forog a tükör és |
| nézek s ezer arcom visszanéz |
|
| de holnap… Holnap tán megunom |
| s mint egy kisértet eltünök a |
|
|
Fény
| Sötét fényszórók: szemeim az eget |
| lengő csóvákkal ostromolják. |
| Föl, föl! Lent mennyi a teher, a rom! |
| Csík, sáv: fent suhan a fénytorony |
| s évezredek mérik a hosszát. |
|
| Fény, fény, sugarak! Fények vagyunk |
| mind: isten lelke, öröm, remény. |
| Óh szállni, lobogva a föld felett! |
|
| Óh élni! Szemeim sóvár tüze |
| a felső végtelenbe szánt: |
| láng habzik mindenütt: zene, szín: |
| az lüktet ki-be, az égi láng, |
|
| a vágy, amit én fénynek nevezek |
| ő táncol bennem, ő rohan, |
| hasadó bimbóban az ő ereje van, |
|
| ő öntözi, belül, az anyagot, |
| szomja éget, éhe habzsol, |
| zsinórra fűzi a csillagokat, |
| indul s egy szivdobbanás alatt |
|
| Az isten karja nyúl felém, |
| s ha robbanó sugarakkal az ég tetején |
|
| tízezer Nap küldi az azúr |
| bástyákról hozzám válaszúl |
|
|
Utazás háború után
| Iramodó sinekkel iramodom, |
| a vonat reszket, szinte lángol, |
| csábitva csattog a kerekekben |
|
| Te voltál, kedves, az első, |
| de mennem kell, az élet minden |
|
| Mindent akarok – Óh, a tenger |
| a Kárpátokon, Alpokon túl! |
| Siessünk! Sín, nyargalj velem; |
| aki vak volt, most látni indúl! |
|
| Aki rab volt, érzi: szárnya nőtt. |
| Bőgj, mozdony, sors kereke, lángolj! |
| Ezer életet akarok – van! van! – és |
| mit kaptam én még a világból? |
|
| Rab voltam. Szemeim jussa a Föld, |
| csak ellopta valaki tőlem – |
| Most vége: sineim kifutottak |
| s leborulnak a hidak előttem. |
|
|
Csodálkozás
| Tavaszi szaga van a sárnak, |
| a szem már keresi a fecskét, |
| s úgy járom ismert utcáimat, |
| mint idegen tájat a vendég. |
|
| Mi történt itt? Úgy zeng, lobog |
| a kék, arany, a sárga, a piros: |
| az egész világ édes zavar, |
|
| A remény, igen, az mosolyog |
| és mindjárt mennyi szép akad: |
| a pénztelen mát drága, ritka |
|
| A remény – óh, mily idegen már! |
| Fényglória cseng át a városon. |
| Ilyen hivő még sohse voltam, |
| ilyen könnyű még sohse voltam, |
|
| Ma valami bolond öröm ér, |
| ma minden léggömb megszökik, |
| s kinőnek a csonkák tagjai! |
|
| Ma a feltámadás napja van! |
| Az Úr visz, megnyílik a börtön: |
| föl, föl, az egekbe indulok |
| s ámulva nézem, hogy mozog |
| lélektelen testem a földön. |
|
|
Szédület
| Nem kell nekem a ti istenetek! |
| Okos a világ, gyáva, beteg. |
| Lapos mocsarában lapos az ég: |
| „Csak felszínt, emberit: ez is elég!” |
|
| Hegytetőn állok – Óh, fellegek, |
| hogy hív a ti rohanó lelketek! |
| Óh ormok, rémek, erők, viharok! |
|
| Óh, szédület iszonyu tornyai! |
| Föl! Föl! Hunyt szemmel! Kicsi a lét, |
| de megnő, aki szakadékba lép. |
|
| Föl! Át! Le! – Szétcsap az egy irány – |
| Oldj ki magamból, emelj, Apám! |
| Tépj ki, – végy vissza, Istenem: |
| ölj meg, ölelj meg, Végtelen. |
|
|
Tavasz elé
| Dárdáit már rázza valahol a nap. |
| Hallod az arany fanfárokat? |
| Itt az ünnepe a ragyogásnak, |
| a fényben szinte kigyulnak a házak: |
|
| kigyúlok én is a fény előtt |
|
| úgy ébredek a magam erejére, |
| úgy tölt be a március melege, vére, |
| úgy járom a várost ittasan |
| s szivemben a nap arany arca van. |
|
| Óh, harsonás fény, győzelem! |
| Rugókon táncol az utca velem: |
| szállok: sugárkezek emelnek |
| fölébe házaknak, hegyeknek: |
|
| szállok, föl, óriás, torony, |
| s az égbe szétharangozom: |
| Erő, megváltás, remény és vigasz, |
| jövel, szentlélek uristen, tavasz! |
|
|
Sikolts, gejzir, tavasz, égbetörő!
| Tavasz! – Zúg, tisztít valami – |
| Vágyam visz, szálló hegytető: |
| sikolts, tavasz! szabad levegő! |
|
| Szabadság! Éhes állat vagyok! |
| Zöld mező és friss, barna habok, |
| barázdák, s falvak, városok, és |
| mindenütt pezsgés, követelés: |
|
| amire csak gondolok, az vagyok, |
| csalogat, a tavaszi tombolás: |
|
| érzékeimben, mint dinamit, |
| millió kaland álma aluszik, |
| nők hívnak, eleven batériák, |
| óh, be gyönyörű vagy, nagyvilág! |
|
| Óh, be nagyon hívsz! – Indulok, |
| a mindenségbe széthalok – – |
| Emelj, ég, föld, hegy, víz, levegő: |
| sikolts, gejzir! tavasz! égbetörő! |
|
|
Mind-Egy
| Tizezer tornyom az égbe dobálom |
| tizezer kéz vár rám odakint; |
| mint erdő táborozok szivetekben, – |
| útálom az Egyet, én vagyok a Mind. |
|
| Tizezer út zuhog ki belőlem, |
| lelkem szétpattan, tizezer sugár; |
| és nyomorult testemben nem marad, csak |
| a fénytelen s visszhangtalan halál. |
|
|
| Tizezer út suhan össze bennem, |
| szinek lavinái mind belém ömlenek; |
| ha akarom, meghal, ami kivülem van, – |
| útálom a Mindet, én vagyok az Egy. |
|
| Minden laza fényt magamba sürítek, |
| erők prizmája, tűzkard vagyok én, |
| s így állok, fönt, fönt, rohanó magasban, |
| legfelsőbb torony, tornyok tetején. |
|
|
|
Kihívás
| Napisten, nézd: harmatos üregek – |
| Még csak bimbóznak, fiatalok, |
| de túlragyognak, mire meghalok! |
|
| Túlragyognak! – Engem elektromos |
| világok minden árama mos, |
| s a valóság csodás teje itat, |
| hogy test legyen bennem a gondolat. |
|
| Valóság, csúfolt, igaz erő! |
| Hús, vas, föld, megtagadott szerető! |
| Óh, élet! Nem imádott így soha más: |
| érlelj meg, lelkes Realitás! |
|
| Érlelj: süllyessze a képzelet |
| tebeléd a tápláló gyökeret: |
| minden fiatalnak biztatás, |
| az én sorsom nem lehet bukás. |
|
| Még harcba se szállok, csak vagyok, |
| csak szépet s igazat akarok. |
| Föld, erdő, isten van velem; |
| fényem nő: magam termelem: |
|
| fényem nő – Óh, gyávák, irigyek! |
| – Napisten, idd ki a szemeimet: |
| még csak bimbóznak, fiatalok, |
| de túlragyognak, mire meghalok! |
|
|
Nyári utazás
| Nyár, dél, fény. Ég és föld: parázs, |
| minden perc egy-egy baltacsapás: |
| izzadva csörtet a gyorsvonat. |
|
| Ez jó nekem – – Óh, nem, ez is kevés: |
| engem a Tűz vad lelke visz és |
| old szét, hogy csupa láng legyek |
| s elkapjam a menekülő egeket. |
|
| Én tűz vagyok, érzem, oly égi sugár, |
| mint testvérem, ez az iszonyu nyár, |
| s a Napba vágyom – Óh, hogy elmarad |
| ez a nyomorult Föld a röptöm alatt, |
|
| hogy elmarad a renyhe testi lét, |
| mely most csak az árnyék hüvösét |
| Nyár van, dél, ernyedt, altató |
|
| pihenés – Én sohasem pihenek! |
| Még túlragyogom a földi perceket, |
| lelkem még csupa robbanás, |
| folytonos halál és feltámadás: |
|
| még szállok, céltalan és vakon, |
| de oly tüzekkel gazdagon, |
| hogy mikor elérem, megborzong a Nap, |
| ha rácsókolom egy sugaramat. |
|
|
Óh, Nizza, tenger!
| Föl, fény vagy, repűlj, énekem, |
| ahogy a vágy visz, a végtelen! |
| Járd körül a Földet, ezt legalább – |
| Óh, Nizza! – Oly nagy e kis világ! |
|
| Óh, Nizza! – A tenger kürtje hí – |
| Mint álmaim, vagy mint a mozi, |
| úgy táncol a holnap – Megvan a pénz, |
| itt a motor, most csak előre nézz! |
|
| Óh, Nizza! tenger, arany fövény! – |
| Nem tud örülni más, csak én, |
| én, én, a mindig lemaradt, |
|
| Óh, tovább! Afrika! iszonyu fény! – |
| Mindenkinél különb vagyok én: |
| ahogy az öröm visz, úgy növök – – |
| Már kicsi a Föld: csillagok között, |
|
| ott röpít az úti szédület – |
| Gyémánt Nap – A bolygók vészjelek! |
| Őrült vagyok? – Lehetnék, elhiszem: |
|
|
Kenyér
| Beléd haraptam, áldott kenyér, |
| és elborzadtam – Habfehér |
| kezdett, zöldülni s foszlani, |
|
| s köröttem az eltünt szobák |
| falain, az utcán, a városon át |
| őt láttam mindenütt, csak őt, |
|
| ahogy szétcsapott, ringva, – már |
| tenger volt, végtelen határ, |
| zöld végtelen, aztán rőt-arany. |
| Hány kalász élt ott, boldogan, |
|
| hány külön-külön kis akarat, |
| s minden kalászban mennyi mag, |
| és minden magban mennyi mult |
| s mennyi jövendő párosult! |
|
| – Aztán egyszerre magamat |
| gyilkosát, isten gyilkosát, |
|
| az örök csodába, töri, üti |
| s eszi istent, aki test, aki vér – |
| S letettelek, darab kenyér, |
|
| s fölvettelek, elnéztelek, |
| magamban éreztem az életedet, – |
| aztán lassan úgy ettelek tovább, |
| mint a hivő az úrvacsorát. |
|
|
Képzelt utazások
| Jégcsap-agyarait a szürke tél, |
| vén rozmár, játszatja a napban, |
| s nyár gyermeke, én, boldog habokon |
| Nápolyban, fényben, alkonyatban. |
|
| A tél fentről már mozgolódik, |
| zöld jéghegyek úsznak szivemre. |
| Délről pálmák lányserege jön |
| küldi Itália kék szerelme. |
|
| Észak és Dél csap össze bennem, |
| jéghegyek és lángkoszorús nap. |
| Telemben – óh, forró fény-zenekar! – |
| vad, nyári ütegei zúgnak. |
|
| Mosolyogva nézem magamat: |
| én vagyok Észak, én vagyok a Dél; |
| testemben a világ piroslik: élek, |
| testében a lélek én vagyok: a vér: |
|
| a képzeletem vagyok: égi csaták, |
| vágyam s ábrándom mind igazság: |
| csalódások el nem takarják: |
|
| minden vagyok: ugató jéghegyeken |
| úszom, rozmár-sereg a napban, |
| s füttyszóval kisérem a fény dalait |
| e tündöklő nápolyi alkonyatban. |
|
|
Búcsú Avelengótól
| Tirol, nyár s tornyos Dolomitok, |
| vad szépséggel gyúltok körém! |
| Mást is részegít szertelen |
| mámorotok vagy csak nekem |
| csoda az a hó a zöld csúcs tetején? |
|
| Óh, szabadság s magasság! Engemet |
| hazaküld, hogy újra rab legyek, |
| az alacsony szegénység, a sorsom. |
| Itt minden nagy volt, ünnep és titok: |
| Tirol, nyár s tornyos Dolomitok, |
| velem lesztek-e majd otthon? |
|
| Emeltek-e majd, emlékek, hős hegyek, |
| mint most, friss, édes szénaszagban, |
| vagy viharok közt, mint tegnap, mikor iszonyú |
| csikorgott a völgyben alattam? |
|
| Óh, röpítsetek ott is, akkor is! |
| Koldusságom utált robotba visz, |
| indulok, messze, le… De a lila fény |
| s az a hó a zöld csúcsok tetején |
|
| mert elrabollak: hálám s az öröm, |
| mellyel e szép napokat köszönöm, |
| szemeimbe zárlak, fellegek, |
| Tirol, hó, bérc, s belőletek |
|
| s úgy állok majd rajtuk, az ég |
| őrtornyain, mint ez a paraszt |
| Krisztus-kép, melyre búcsuzó kezem |
| az avelengói szent hegyen |
| most enciánt és pipacsot akaszt. |
|
|
Embertelen szépség
| Tornyokkal emelt a föld, szerpentinek |
| Latemár! – s most úgy gondolok vissza |
| a többi csúcsra, társaidra, mintha |
| valamennyin egyszerre állanék. |
|
| Dolomitok! Tre Croci! violás magasság! |
| Óh, Marmoláta, rémület és vihar! |
| Harmadnapja részeg dadogás |
| utazó lelkem, szent csodálkozás, |
|
| Óh, Latemár! – Most megy le a nap. |
| Kő-szivárványok parazsa vakít: |
| alkonyi gerinced! – – S hirtelen |
| szinte felkiált a szivem, |
|
| ugy keres, ugy hív: osztozni szeretne: |
| ezt a szépséget már nem bírom el: |
| valaki kéne, akit e kövek |
|
| egy nő – – S lassan kihűl a porfír |
| Szivek dobognak a messzeségben, |
| idegen mind, elérhetetlen – – |
|
| föd téged is, vén Latemár, |
| s megenyhül rajtad, ami zord, |
| és még hüvösebb, még nagyobb |
| lesz a csönd, s feljönnek a csillagok, |
|
| s én az erkélyről nézlek majd tovább, |
| szépség, orom, te iszonyú, |
| te magány, te embertelen – |
| s nagyon boldog lesz a szivem |
|
|
Háború után
| Köröttem rajzanak (vén fa vagyok én) |
| az egész Föld méhei mind: |
| sugarak szemeimbe a színt. |
|
| Zümmögő, szárnyas hirnökök, |
| áldott kis aviatikusok ők, |
| mesélik: nyár van Tátraszerte |
| Nápolyban is szépek a nők. |
|
| Körülfelhőznek a hirnökeim, |
| kis gondolatok, hűségesek; |
| ma minden tájat kirabolnak |
| már itt a sok kincs, üzenet. |
|
| Csorduló szívvel hallgatom, |
| mit zsong ez a tündér zene: |
| óh, szállni, szállni!… S lombkoronámat |
|
| Óh, szállni!… Vérmocskolt évek után |
| százszorszent híreket kapok: |
| Sohse örült még így az ember |
|
| Óh, szabadulás!… Mámorosan |
| táncolnak körűl a szelek; |
| rózsák tolonganak szemeimben |
| rostomban ujjongás bizsereg: |
|
| indulok, s ahogy a virágbaborult |
| fát röpíti illata szárnya: |
| testtelen, parttalan, gazdagon |
|
|
Szerelmes erdő
| Erdő, te boldog! Óh, milliárd |
| vad mámor együtt, összezárt, |
| eleven tornyok, részegek, |
|
| egyszerre mindnek gyönyöre: |
| be dús vagy, erdő, meztelen, |
| egyetemes, nagy szerelem! |
|
| Mint búvár a tengerbe, úgy |
| merülök beléd. Sehol külön út, |
| külön cél – Óh, hogy ölelik |
| egymást gyilkos gyökereid, |
|
| hogy repes a lomb! Ezer driád |
| önti szét kéj s harc varázslatát: |
| zöld husukban zölden zizeg a vér |
| és ami meghal, a többiben él, |
|
| tovább él, ujjong, akar, fenyeget – – |
| Erdő, vedd, vidd az életemet! |
| Erdő, én sápadok, eltünök |
| vágyaid milliárd ajka között: |
|
| belédhalok: e habzsoló szerelem |
| mindenségébe temetkezem – |
| féreg vagyok, agyam csupa gyász: |
| válts meg, te részeg Óriás! |
|
|
Hatalom és dicsőség
| Itt lüktet, ring, kacag: fény-, hús-, tűz-futamok! – |
| Itt villog! itt! – s túlmessze, hogy |
|
| Itt az élet! a csoda! az igazi! – Hol? – |
| Itt táncol, a rima, a pénznek! |
| S nekem csak az álom, a semmi, a |
| pótlék jut, az örök igéret. |
|
| én meg megveszhetek érte: |
| – Ne fuss, Öröm, elég bitangnak |
|
| Ne gúnyolj, gyönyörű világ, |
| úgyis szégyellem már magam: |
| testemben én se tudom, milyen ős |
|
| sivatagoké, szomjazó Ázsia, |
| évezredek, áradó lovasok: |
| Élet, én még szegény s fiatal, |
| Öröm, én még barbár vagyok, |
|
| de király is, aki aranyból |
| fogsz még vezekelni, amiért nem tudtad, |
| ki a hatalom és a dicsőség! |
|
|
Nyugtalanság
| Remegő nyíl: mibe csapódjam? |
|
| Rettenetes ez a nyugtalanság: |
| tizezer éhes nyíl vagyok. |
| Bár csaphatnék a világ husába |
|
|
Szerelmes junius
| Kék villogás a levegő, bolond |
| hangokkal tarka a délelőtt; |
| s mint sellők rebbennek ide-oda |
|
| Mennyi nő! Borzong tőlük a város. |
| Ma mindnek akad valakije: |
| gondolatban mindegyik után |
| kinyúl, bátran vagy tétován, |
|
| S az egész csak egy gondolat, |
| vagy annyi se – Aki él, örűl; |
| ma tavasz és nyár ölelkezik |
|
| Az élet – mit tudom én, mi az élet?! |
| Zűrzavar, bölcs és esztelen: |
| mindenki rokon mindenkivel, |
|
| Az élet – hús és ideg a kő is! |
| átlátszóan villognak a nők |
| s testük csillagközi erők |
| szent delejével koszorús: |
|
| jönnek-mennek az édes utcán, |
| szédülve látja, hogy mind után |
| kinyúl, bátran vagy tétován, |
|
|
Menekülés
| Mint kigyulladt, éjszakai kikötőből, |
| tűzvert életemből ugy menekülök |
| feléd, szerelem, te hívogató. |
|
| A megváltás vagy: hűs habok – |
| Óh, messziség! Itália! Dél! |
| Még bennem lobog a rémület, |
| de visznek robogó kerekek |
|
| Már most is szép, boldog, idegen |
| neved szellője zsong körűl, |
| megnyugszik drága sziveden |
|
| Óh, holnap! szabadság! végtelen! |
| S te, édesség, jóság, simaság! |
| Mögöttem még bőgnek a vészjelek, – |
|
| már most ölelsz, gyönyörü béke, |
| már most, Adria lánya, te, |
| nyugodt fény az emléked és |
|
| azt igéri, hogy kék, fehér |
| s arany ragyogás lesz a világ |
| és hogy várnak még fiatal |
|
| Mint hajó a kigyulladt kikötőből, |
| de fénnyel s hajnallal telítve |
|
|
Őrizni fogsz
| Mint százkezű szél a riadozó |
| vagy mint a nap, mikor reggel beleveti magát |
| karjaiba a meztelen tavaknak. |
|
| Megrohanlak: a hálám rohan meg. |
| Rettenetes fény gyul át rajtam: |
| nem látlak tőle, pedig itt vagy |
| s te magad keresed az ajkam. |
|
| Nem látlak – Emberek vagyunk még? |
| Káprázat visz hintázva föl-le. |
| Egyszer, súgod, egyetlenegyszer! |
| Aztán zuhanok, mindörökre. |
|
| Egyszer, súgod még, s én kialszom, |
| feketén, kábultan, halottan, |
| de te már megőrzöl, ahogy a napfényt őrzi |
| a föld sötét s nehéz aranyban. |
|
|
Jildiz, keleti táncosnő
| Csillagból lépsz ki – zene hajlong – |
| reflektor gyúl a teremben – |
| De szép vagy, lány, ahogy táncra perdülsz |
|
| De szép vagy! Csillag vagy! A szemed átjár! |
| Óh, Jildiz, isteni fényjel, |
| ki méltóbb rád itt, ahol csak a pénz |
| tapogat vén disznó-szemével? |
|
| Jildiz vagy! Csillag vagy! Hajnali, édes! |
| Te: örök jó, örök fiatalság! |
| és kéjes angyalok hatalmát |
|
| kóstoltatod – Óh, Mohamed gyönyöre, |
| ma én se vagyok gyaur, én sem: |
| nekem táncolj, és oltsd ki a csillagokat, |
| te, Csillag a hetedik égben! |
|
|
Káprázat
| Először a szem csókol, aztán a kezem, |
| mint tenger ömölsz el érzékeimen, |
| mint tenger ömöllek én is körűl, |
| aztán part s tenger összevegyűl, |
|
| s együtt, egymás partján heverünk; – |
| vagy nyári réten ringat gyönyörünk, |
| s mi vagyunk a virág, az illat, a nap |
| s a lepkék bennünk párzanak; – |
|
| vagy a felhők vagyunk ott az égen: igen, |
| azok is oly tengerszerüen |
| lüktetnek és hullámzanak, |
|
| vagy mit tudom én! – – Részeg vagyok, |
| húnyt szemmel apadok, áradok, |
| és ahogy a csókodba veszek, |
| a mindenséggel keveredek, |
|
| s a mondhatatlant mondanám, |
| de összevissza dadog a szám, |
| hogy áramok, és hogy emelsz, ölelsz, |
| s szikrát vet a test és fellobban a perc – |
|
| óh, gyúló lánghalál! – Elégtek, szavak? – |
| Villámok vad deltája szakad |
| lelkünkbe, s mi eltününk, mint a fény, |
| érzékeink káprázó tengerén. |
|
|
Üzenet, messzire
| Messze vagy, de foglak, elérlek. |
| Legázolt kilométereken át |
| ágyúk, gépek, villámok kezei |
| viszik így, messzi, messziről |
|
| Féltelek és fölragyogtatlak. |
| Vad varázsló, magamat bűvölöm, |
| s megdermedek, míg megdermesztelek |
|
| Messze vagy, de én nem eresztlek. |
| Vannak gépeim: leszögez a fény; |
| ami enyém volt, mindig enyém |
|
| Vannak gépeim: ami engem, |
| az kell, hogy kössön téged is: |
| nem segít szó, könny, semmi dac, |
| ahogy enyém voltál, úgy maradsz; |
|
| Kép, ne mozdúlj! – Ragyogva állsz |
| szemeim fényszórója alatt: |
| legyőzött kilométereken át |
|
|
Balaton, vakáció
| moccanni se bír a kilátó köveiről. |
| Égek, olvadok. – A hegyi uton |
| fehér ruhák sétálnak és piros napernyők. |
| Idegen én is, sóvárogva és gyáván |
| húzódom a déli magányba előlük. |
| És lent állomás, villák, fasor, a tó |
| a robbanó délben – – csoda, hogy a vonat |
| nem alszik el a nyilt pályán – a fény |
| már a vizeket delejezi, a nap |
| fájó csókokat fúr a bőröm alá, |
| édes csókokat – Aludni kéne – – |
| Zöld legyek szeretkeznek a levegőben – |
| Sírni szeretnék, de csak egy agyonvert kígyó |
| Pedig de jó volna most valaki, |
| kis mellét kivenni az inge alól, |
| de jó volna őrjöngő szomoruságomat |
| sírva, zokogva, megváltva |
| istenbe, a gyönyörü nyárba! |
|
Lidérc
| Csak álom vagy, hiába akarlak, |
| lidérc, kit a vágy maga szűl, |
| tündér gyönyör, olyanokat súgsz, |
| hogy a józan eszem menekűl |
|
| a semmit, s azt hiszi, te vagy, |
| néger-zene villog agyamban, |
|
| a fényed: nem érek odáig: |
| a fényed: a képzelet: én, – |
| a fényed: kibonthatatlan, |
| megfoghatatlan ez a fény, |
|
| ez a fény: te, ki táncolsz meztelenűl |
| s kit nem lehet soha elérnem, |
| mert rejtve ragyogsz bennem, mint a tűz, |
| mely feketén alszik a szénben. |
|
|
A megszállott
| Neved – fekete dörrenés – |
| fájva visszhangzik bennem, és |
| emlékedet és nyugalmamat. |
|
| Neved, mint elitélt felett |
| dobol elkinzott idegeimen. |
|
| Nem akarlak és rád gondolok, |
| gyötrődve és gyűlölve, hogy |
| egyszer megízlelt húsod után |
| kiált minden kis porcikám. |
|
| Nem akarlak és rád gondolok, |
| nyugalom kellene, béke, csend, |
| de itt visszhangzol, idebent, |
|
| sohse szűnik e hangos büntetés |
| és csak fuldoklom – óh, fekete láz! |
| mint pap, kit az isten lelke ráz. |
|
|
Vezényszó, tűzvész
| Csak az a jó, hogy nem látott ma este: |
| szédülve, lázongva, rettegve |
| csak őt láttam, s vágyódva, félve |
| gondoltam gonosz erejére, |
| arra, hogy tetszik, s neki én nem, |
| s hogy sóvárgásom sejti régen, |
| s hogy már mindennél fontosabb lett, |
| s csak a hazugság fontosabb nála, |
| a hazugság, hogy nem érdekel |
| csókja, keze, csípője, válla, |
| s arra, hogy még a neve is |
| mennydörgő méreg ereimben, |
| hogy én csak ember vagyok, de ő |
| vezényszó, tűzvész, zene, minden, |
| hogy megtudja: mint áram üvölt |
| erek alagútjaiban dübörög |
| s emléke sikoltó megafon, |
| hogy megtudja rögtön: szeretem, |
| vagy már csak… Ó, bár csak gyülölném |
| a hatalmat, mely így vacogtat, |
| a szépet, finomat, a hitványt, |
| a mégis mindennél nagyobbat, |
| a selymes, táncos, hófehér, |
| kényes-édes női gazellát, |
| a sugarat, mely messziről gyujt, |
| s robbant, mint aknát a villamosság, |
| az istent, akit megvesz a pénz |
| s akihez könyörögni szégyen – |
| – – Vesszen, akárhogy kéne, maradjon |
| utált sebem és szenvedésem, |
| legyen másé, bármily gyönyörű, |
| büszke leszek rá, hogy kibírtam: |
| ha megvénül, se tudja meg, |
| hogy valamikor érte sírtam. |
|
Ima, a nők ellen
| Ibolya lehet kezeidben a Föld, Napok rengő |
| dördüléseiben hallhatod a molyok moszatolását, |
| mégsem irigylem hatalmadat, |
| Nézz rám: meghalnék örömest |
| s ártatlan dolgok közt is szívesen élnék |
| (vasban atom, fűben klorofil) – |
| de a nő, jaj, szétszedi magányom: |
| belevihog a bánatomba, mágneses |
| mellei kitüzesednek, emléke is |
| körülöttem, és ha szeret, mind |
| csak magát érzi, a maga kicsiny |
| területére akar korlátozni, |
| szabadságomból csak a maga |
| megbántását horgássza ki, és |
| testének kellemes csecsebecséit |
| teszi fontossá, hogy a világ |
| minden gyönyöre csak hasonlat |
| legyen őrá – – Jaj, csak megszomorít |
| birkózom magammal, miatta |
| birkózom veled is, aki élsz és |
| perlekedem veled is, amiért |
| rohanó villámaiddal nem kaszaboltad |
| nagyságod torzképét, a nőt! |
|
Az Örömhöz
| nehéz aszfalttá kérgesült, |
| szinek s álmok csokrai helyett |
| érzékeimbe szemétkocsikat |
| zúdít a valóság: – Jaj, az Öröm, |
| észre se vesz, jaj, Valaki, |
| nem sejtve, hogy az én szivemen |
| szikrái fűtik égi jachtját |
| csak néha zokog föl a tiszta vágynak, |
| csak néha, és mind elhalóbban |
| hivogat már, ahogy az elhagyottat |
| erdőkben a távolodó barátok |
|
Vesztett sugár
| Itt vagy, – de bennem fekete zápor |
| döng, rekedt dühök tülke rikácsol, |
| zsibvásár zúg, rémek, undorok, |
| és teszem, amit nem akarok, |
|
| idegen parancs dobál össze-vissza, |
| életem gond s gyász ragacsa-piszka, |
| lelkem rommálőtt büszkeség, – |
| Óh, perc, perc, porló törmelék! |
|
| Itt vagy, de csókod alig érzem. |
| Mi lehetnél ebben a kétségbeesésben? |
| Megváltásnak ma már kevés, |
| a legszebb, a legforróbb ölelés: |
|
| a boldog óra alatt is, amit |
| kinálsz, itt zúgna, döngene, itt |
| üvöltene agyamban a zűrzavar – |
| Szárnyas fény, kioltson a bús vihar? |
|
| Menj! Menj! Most már lemondani több lesz. |
| Repülj! A tékozlás, az még tán öröm lesz. |
| Hagyj el, kis lepkém, drága szerelem, |
| igy fény maradsz vakult egemen: |
|
| egy kis fény, tavasz, kék lobogás, |
| édes tündérhegedűzokogás – |
| vesztett sugár, de végre égi jel, |
| hisz magam engedtelek el! |
|
|
Szövetség
| gyökereink összefogóztak, |
| árnyunkba utasok heveredtek, |
| lombunkból madarak szárnyrakeltek, – |
| magunknak mi már megmaradjunk, |
| másnak, egymásnak annyit adtunk, |
| annyit kinlódtunk és mulattunk, |
| hogy vígak, búsak, rosszak és jók, |
| lettünk egy kicsit már hasonlók. |
|
| Mikor a sors összeültetett, |
| csemeték voltunk még, gyerekek, |
| fiatal társak, szövetkezők, |
| rosszabbak elől menekülők, |
| játszottunk tündéri fuvolákkal, |
| haragos, fekete trombitákkal, |
| nem törődve senki fiával: |
| elszakadók és összehajlók, |
| valami titokban hasonlók. |
|
| Aztán nőttünk – Védett az isten, |
| nincs fejsze, amely leterítsen, |
| jöttek ránk fénylő fegyverekkel, |
| mi álltunk hallgató sebekkel, |
| s ki ellenünk tört, keze fonnyadt, |
| szúrós tűzben csontja megolvadt, |
| háza bedőlt, szeme kisorvadt, – |
| s mi álltunk, két fa, virágba bomló, |
| elrendelt csodához hasonló. |
|
| S ez biztat, ez, az érthetetlen. |
| Mesében állunk, csoda-kertben, – |
| s ha mese, a fának is lehet szive, |
| zengünk is, ugy zeng a kettőnk hite, |
| mint a harangok, ha vasárnap |
| Kálvin lelkével nekiszállnak |
| az illatos, napos határnak: |
| jövőt zeng két hang, muzsikáló, |
| szétlüktetve egybefonódó. |
|
| Kétszer-egy sors az isten előtt, |
| szövetség nem lehet más se különb: |
| hogy én mi vagyok, nem tudom, |
| csak azt, hogy benned bizhatom: |
| bármennyit sírtál, hadakoztál, |
| jönne uj vihar, rámhajolnál, |
| magad ellen is átkarolnál: |
| egymásra fájva rászorulók, |
| lettünk mindenkihez hasonlók. |
|
| Két fa, együtt, testvéri lombban, |
| egyek vagyunk sok fájdalomban, |
| örömökben és kényszerekben, |
| máskép tán élni is lehetetlen: |
| magunknak hát már megmaradjunk, |
| gyökereinkről ne szaladjunk, |
| tavaszban, őszben gyarapodjunk, |
| legyünk hívők, bátrak, kitartók: |
| az örök reményhez hasonlók. |
|
|
Az isten darabkái
| Huszonöt szeretőim, gyönyörűek, |
| asszonyok, édesek és keserűek, |
|
üzen az ősz, rossz a kedvem, |
| melyitek emlékénél melegedjem? |
|
| Kártya, bor, cigány nekem sose kellett, |
| örömöt adtatok ti százszor szebbet, |
| nincs is egy köztetek, kit felejtettem. |
|
| Nincs is egy köztetek, kit ne szeretnék, |
| akihez jó szívvel ne menekednék: |
|
bármilyen volt, ma mind drága, |
| életem titkos-édes gazdagsága. |
|
| Szeretők, körűlvesztek, messze tájak, |
| tájai kalandos, szép boldogságnak, |
|
itt vagytok, s a szomorúság |
| mégis nő lelkemben, a nyomorúság. |
|
| Itt vagytok, emlékeim, gyönyörűek, |
| s napjaim tőletek még keserűbbek: |
|
fáj elhagyni a szépet-jót, |
| még ha nem voltatok is mindenhatók. |
|
| S ez így lesz, ez már így lesz mindhalálig, |
| amikor majd lelkünk is kettéválik, |
|
és elalszunk az istenben, |
| legnagyobb, leggyönyörűbb szeretőnkben. |
|
| Istenem, hasznos esők mosogatják |
| csontunkat, kezeidben morzsolgatják, |
| s szivünket jófüvekkel betakarják. |
|
| De mikor betakarták, eltakarták, |
| bő zsírral fényes földbe elkavarták, |
| szelekbe és viola fellegekbe. |
|
| Asszonyok, édesség és gyönyörűség, |
| múlik már tőlem minden keserűség, |
|
nincsen miért szomorkodni: |
| az isten darabkái maradtok ti! |
|
| Segíts hát, rettenetes, erős isten, |
| adj erőt, pénzt és mindent, ami nincsen, |
|
adj kedvet az őszi csókra, |
| a futó percben örök tavaszodra! |
|
|
Szökj, lélek!
| Vér s hús: sóvárgok, robbanok. |
| Mit tudsz, Föld? Hát ti, Csillagok? – |
| Óh, kész a lélek, de gyönge a test! |
| A gyémánt hajnal kopni kezd. |
|
| hányódom kis örömök zátonyán, |
| zátony magam is, málló kövület: |
| az erőm, az erőm, jaj, hova lett? |
|
| – De hisz még tudsz, még emlékezel: |
| te az egész világra éhezel |
| s várod a csodát, mint prédát a pók? – |
| Óh, tengerek! alkony! büszke hajók! |
|
| Friss lányok! pénz! új egek mámora! |
| Szökj, lélek, indulj, akárhova! |
| Szökj! merj! halj meg!… Csak ne vergődj tunyán |
| a gyávaság örök rabpiacán… |
|
|
Idegen pénz
| Ez vagy hát, hires? Te, Erő! Te, Csoda! |
| Itt vagy, Pénz! – Nyílik a világ kapuja – |
| A többiek? – – Törpék, rabok – |
| Kezemben vagy: óriás vagyok! |
|
| Kezemben vagy, s hogy nő az életem! |
| Amit soha senki, megtehetem, |
| talpam alá hajtod fejed, óh, |
| titkokkal teljes Földgolyó! |
|
| Itt a pénz! Vihar és zene! |
| Csillagok részeg lendülete |
| emel – óh, Ázsia, Afrika! |
| Óh: látni! Mehetek akárhova! |
|
| Óh, be őrültek a gazdagok! |
| Az első szabad ember én vagyok! |
| Isten! – – Óh, őrültek őrültje, én: |
| kezemben a pénz, de nem az enyém! |
|
|
Szélcsöndes ormok
| Hunyt szemmel fekszem a napban. |
| Hegyek, nyár, tavak, fellegek. |
| Utazó lelkem mozdulatlan. |
|
| Óh, Dolomitok! ormok! lila fény! |
| Pordoi! Latemár! Mennyi rettenetes |
| szépség nyilt egyszerre körém! |
|
| Milyen kincseket pazarolt |
| rám váratlanul egy világ, |
| amelyről sejtelmem se volt! |
|
| S hogy megbékültem! Óriás |
|
| Úristen – – A szivem dobog, |
| a csodát, hogy boldog vagyok, |
|
| boldog! az! – De nincs rá szavam. |
| Emberek, én csak szidtam az |
| életet: nem volt igazam. – – |
|
| Hunyt szemmel nézek a napba, |
| s új öröm némít, altat el: |
| a szélcsöndes ormok nyugalma. |
|
|
Az Őszhöz
| Rohanó vészjelek, szél, szirénák, |
| riadó! – a hűlő Föld sikolt: |
| vak gyémánt a felhők közt a nap |
| s fehér ágyúgolyó a hold: |
| a nagyot nagyobb, az erőset erősebb, |
| a régit leverni az új jön, a hős: |
| az önfeledt, boldog, dús, nyári gőgre |
| – hurrá! – most csap le hadával az Ősz! |
|
| Óh, Ősz! Királyom! Azt hittük: gyenge utód vagy, |
| megkapod és föléled, ami kész. |
| Én tudom: Isten vagy te, szörnyű, |
| rabló vagy, hóhér, bosszú, büntetés! |
| Nem kapsz: elveszel! Rombolni akarsz s tudsz, |
| szépség nem tart fel, se öröm, se dac, |
| vérző gyűrűkben gyúl eléd a fél-Föld, |
| ahogy délkörein lefelé haladsz. |
|
| Erdők hideg tűzvésze, a Tiszánál |
| itt várlak, Ősz, rőt-sárga rémület! |
| Karantén-zászlód egyszerre ragyog fel |
| Szahalin, Texas s az Alföld felett. |
| Megnyirták fejüket az élet fái, |
| hiú aranyuk lábad alá borúl – |
| Ősz, isten, nagy nemzetközi, |
| úr vagy te, rettenetes úr! |
|
| Most fentről jössz és himnuszodat üvölti |
| a Mátra, azt sírja balatoni nád, |
| s tavaszra a messze Ekvátor alatt, |
| fuvod el a tengerek kék mosolyát. |
| Ur vagy te, s tetszik vagy nem: a királyom, |
| de csak borzongva néz a hódolat: |
| én még élni szeretnék! és akármily |
| könnyelmű volt, szeretem a nyarat! |
|
| Óh, erdők s évek szörnyű ura, Legfőbb |
| Isten, kinek csak helytartód a tél, |
| Életgyűlölő, – lelkem ma öregnek |
| álmodta magát és azóta fél: |
| Nagyúr, csodállak, s fizetem a sarcot, |
| de ne bánts, hisz még fiatal vagyok, |
| s mint földbetiport mag, a hó alatt is |
| lázadó vágy és élet maradok. |
|
|
Hasonlat a vakondról
| kis lélek, a tenger, a Tátra? |
| neked is csak terem a nyáron. |
| az fény csak, az ég, az az álom. |
| hamm-hamm, vigan, előre-hátra! |
| az az Engadin, az a Szumátra! |
| és hagyd a fényt, eget, angyalt – |
| mit várod vakon a hajnalt?! |
|
Kétségbeesés
| Villámló égboltot ágyúz fölém |
| a gond ezer őrült harsonája – |
| Kint napfény zeng, de agyamban a pokol |
|
| Fülem süket már és szemem vak |
| minden szelídre és örömre. |
| Banditák dühöngenek, gép-robaj – |
| s ha csendül bennem egy tiszta dal, |
| zenéjét magam töröm össze. |
|
| Ne legyen! – kétségbeejt a szépség. |
| Ne legyen! – magamat gyűlölöm benne. |
| Ha a kín igy csikorog, ily iszonyún, |
| őrült álom vagy hülye gúny |
| a fuvolás idill szerelme. |
|
| Az vagyok, az, őrűlt zenekar! |
| Tombolnak az inség ütegei: |
| tőlük visszhangzom szüntelen! |
| Óh rémület, undor! Óh életem |
|
| Óh pergőtüz, szegények élete! |
| Már a csöndem is jajveszékel: |
| milliók robbanó szive vagyok |
| s gyöngeségem együtt zokog |
| a világon mindenkiével, – |
|
| De ha meghalok, ez a vad zene dermed, |
| ez fagy körém néma glóriába: |
| a villámló gyász, a fekete fény, |
| amit örök viharrá ágyúz fölém |
|
|
Szegénynek lenni s fiatalnak
| Száraz parafa már a nyelvem, |
| minden szép eltorzul szememben, |
| jobb a némának, jobb a vaknak, – |
| mert rettenetes ennyi vággyal |
| szegénynek lenni s fiatalnak. |
|
| Voltunk vad, hivő, ifju hordák, |
| s felkoncoltak… A vén okosság |
| győzött? isten? vagy csak egy gaz trükk? |
| Rettenetes sors, hogy a harcot, |
| mindig hiába, ujrakezdjük. |
|
| Rettenetes csak várni mindég, |
| tűrni rabságod, örök inség, |
| nem érteni, a hiba hol van, |
| s csodát akarva és teremtve |
| mindig elterűlni a porban. |
|
| Rettenetes – gonosz kép, tűnj el! – |
| harcolni régi mesterünkkel, |
| vagy tisztelegve nézni, hogy vág |
| valaha őt érte, a korbács. |
|
| Óh, részt kapni minden örömben! – |
| Fulj meg, lélek tüze… De nem, nem, |
| ez csak a düh, a régi átok: |
| tanulnunk kell, testvéreim, |
| ujak, indulók, proletárok! |
|
| Mert valamit mi nem tudunk még, |
| ezért kell fájni s bukni mindég, |
| ezért sír bennem is a vad dac: |
| hogy rettenetes, rettenetes |
| szegénynek lenni s fiatalnak. |
|
|
A hülye szolga szól
| Igenis kérem, kidobtak, igenis, |
| a vizilóra gondolok, és reszket a hasam, |
| borzasztó nehéz a szerencse és minden reszket |
| és sehogyse tudom megmagyarázni. |
|
| Mindig csúfoltak, hogy a hülye szolga; |
| ma reggel kidobtak, igenis, a hivatalból; |
| azt mondták, eleszem a mások kenyerét, |
| akik ügyesebbek és szakszervezeti tagok. |
|
| A lépcsőházban ültem, a gazdám |
| rám se nézett, mikor délben elment: |
| ő az isten, aranyból van a húsa |
| és göngyölt bankókat szivarozik. |
|
| A szerencse, kéremszépen! – Én mindent megtennék. |
| Ne tessék kinevetni, de folyton a vizilóra gondolok. |
| Borzasztó szerencséje van neki: |
| ingyen etetik az állatkertben! |
|
|
Akkor se, vagy csak akkor?
| Napok, napok, tolvaj kölykei |
| szakadatlan lopjátok az erőmet. |
| Nem hoz örömet közületek egy sem. |
| (Mindent csak akkor, ha majd megöregszem?) |
|
| Munkás napok, hét-nyolcezer |
| testvéretek már sokat elvitt! |
| A gép, mint mások, megkapja a bért; |
| de hogy különbet is tudok, azért |
| nem kaphatok, míg kéne, semmit? |
|
| Gyerek voltam s befogtatok, |
| s azóta folyton csak koptattatok, – |
| kis kóstoló volt, amit eddig láttam, |
| s ugy szeretnék szétnézni a világban! |
|
| Ugy szeretnék! hisz olyan sok a szép! |
| itthagyni a pénztelenség börtönét, |
| s föl a hegyekbe, Szabadság! Monte Alto! |
| Jó volt egy napod is, Colle Isarco! |
|
| Óh szabadság szamóca-illata! |
| szamócás hegyek illatos nyara: |
| bitang napok, fürge kis banditák, |
| be fáj, hogy oly gyönyörű a világ! |
|
| Bitang napok, kegyetlen kölykei |
| rablói kedvnek, hajnalnak, erőnek, – |
| hoztok vígaszt valaha? Alkonyatkor? |
| Akkor se, ha már nem kell?… Vagy csak akkor?! |
|
|
Klió
| Mint sortűz repült az utca reggel, – |
| páncélvonat a szivünk! ugató |
| kürtök hullámai vittek! – S jaj, |
| Meghaltak a hajnali istenek, |
| hit, hóbort, ifjuság! – A francia forradalom |
| csúfosan megbukott, a népjóléti miniszter |
| másnak ad lakást, szent a béke az atyák |
| pájesze meg az új borbélylegények között, |
| és minden oly tündéri és oly csodás, |
| szinházban rotyog a szórakozás, |
| örűl a gazdag, örűl a szegény, |
| egy rongy van, egy rongy van a szíve helyén, |
| cini-cini, kontra kézből: |
| kétségtelenül jólét fakad |
| a kapitalista termelésből. |
|
| Mint sortűz repült ez az utca reggel, |
| Szétlőtték a páncélvonatot, és már |
| csak a mozireklám hirdeti istennek Apollót. |
|
|
A varázsló szemei
| Szemeim, ezek a nyomorúltak, |
| mily riadtak, hogy megfakúltak – |
| Tükrömből gyáván visszanéznek, |
| öregszenek, öregnek látnak: |
| cinkosa lettek e bús világnak. |
|
| Nemrég kalózként öltek, dúltak, |
| ma jámboran semmihez se nyúlnak; |
| ég s föld kincseit hordták agyamba |
| s most tűrik, hogy őket kifosszák? – |
| Óh, fáradt lelkek! alázatosság! |
|
| Óh, félhomály! koldús lemondás! – |
| Fény voltam én, s ma se vagyok más! |
| Parancsolójuk, uruk vagyok, |
| s ha rabolniuk többé nem öröm, |
|
| alvadt vér szálljon gyökerükből, |
| fekete kisértet üregükből – |
| Rothadjanak szemétbe, sárba, |
| ha cserbenhagynak, elárulnak |
| szemeim, ezek a nyomorúltak! |
|
|
Azután
| Pár évtized: jut ez s az: élünk: |
| vesztünk egyet-mást és elérünk, |
| nyüzsgünk a bolyban, visz a sodra, |
| s vége: visszafekszünk a porba. – |
|
| Én tudom, mi lesz azután. |
| – Millió, millió gyönyörü lány, |
| a Sok arra, ami most Kevés, |
| a kóstolóra beteljesedés: |
|
| A sikkasztóm, a szökő zsivány, |
| mely már nem fizet azután. |
|
| Nékem az Azután kellene – |
| Óh, jövendők szent végtelene! |
| Óh, halott zseni, királyként ragyogó |
| kisértet: minden kis csirkefogó |
| több lesz már nálad azután! |
|
| a több, a mind: az Idő kellene: |
| az örök alkotó, a mennyei fény, |
| mely hódolva térdelne elém, |
|
| Ha lennék! – Óh be kicsik vagyunk! |
| vágyaink szárnyas motort megelőznek, |
| s csattan egy perc, – és összetörnek, |
|
| Ez a legszörnyűbb: a semmibe hullni, |
| minden érzékből kihűlni, kihalni, |
| s tudni előre, és tűrni bután – |
| Óh be közeli küszöbön őrködöl, |
|
|
Az álmodó halott
| Elnyúlok a fűben. Aludjunk. |
| Én már mozdulni se birok. |
| kalmár hadak, a nyilt, buta |
|
| Én már nem mozdulok, aludjunk – |
| A napot hunyt szemembe zárom. |
| Csontjaim vasként folynak el, – |
| de hozzám búvik s magába ölel |
| megváltó szeretőm, az álom. |
|
| Már egész testem benne fekszik, |
| egész testemben fekszik ő – |
| Álom! Óh, együtt lebegünk! |
| Óh, föld! föld! asszony! te leggyönyörűbb, |
|
| Óh, édes föld, magadba húzol, |
| s szállunk már, szállunk, keveredve: |
| s egyszerre ujra fellobog |
| régi, hódító, büszke kedve: |
|
| láng surran – megindúl s felröppen a kő! |
| mikor feszülő bimbók s rügyek |
|
| Óh élet! szent feltámadás! |
| Föld! Napfény! Mámor s hit zűrzavara! |
| Dicsértessék a halál, a vidám, |
| dicsértessék nagypéntek után |
|
| Dicsértessék a föld, s aludjunk! |
| Én már csak rozsdás roncs vagyok – |
| de vasak nőnek belőlem, csodák, |
| fények, s uj, büszke katonák |
|
|
Eljön a nap
| Eljön a nap, s ők lesznek a számkivetettek, |
| romlása minden élősdieknek. |
| megmásszák szűz virágaimat, |
| minden transzparens, nekik |
| tisztelegnek hajók és gyorsvonatok |
| Szanfranciszkótól Párizsig, |
| eléjük borúlnak e gránát- |
| döngölte idő-Szaharán át, |
| eléjük, hernyók, szórakozó |
| minden vetések, aratások, |
| sokágú koronák, növő aranyak |
| s aranyhaju nők, – vér – – Óh, rettenetes |
| istent, aki tűr, de ha eljő |
| szemétbe tapossa ágyékuk magvait is! |
|
A mélység tűnődése
| glóriájában, fönt, valahol |
| káprázatos angyalok élnek, |
| s városok egymásra rétegezett |
| kínjában, süllyedt emeletek és |
| akarok felnőni a sugarakig, |
| millió nehezéke alól, mert |
| fölhajtom is a fénybe: a mag |
| szülöm ujra s ujra roppant |
| tehetetlenségemet, ahol én |
| észbontó távcsövein át se |
| látok föl a paradicsomba, |
| érc-gyönyörében a napfény |
|
Árnyék a szélben
| rajtam a szépség? e sok idegen |
| minden reményt; a szétosztogatott |
| mit keres az uj jövevény? mit akartam |
| én is? mit akartam e hóhér |
| világban, ahol csak a kalmár |
| íny, fül, szem, bőr s biztonság örömét |
| csak munka jut és lelkes fájdalom? – Óh, |
| árnyékként imbolygok a szélben: |
| csak vágyni tudtam, nem küzdeni, |
| s alig emlékszem rá, hogy éltem. |
|
Lekötött bója
| Tűnik az éj és tűnik a dél; |
| tovazúg a habok hajcsára, a szél! |
|
Este
| Este van, pillám lezuhan, |
| agyam elsötétűl. Ez már nem a pénz |
| vesztett csatája, ez a halál: |
| csontjaimról szakadoznak a |
| kimerültség rongyai, lassan |
| barbár akkordjait, – valami |
| zenekáprázat, túl az életen, |
| – s nehéz testemből forrón, véresen |
|
A föld panasza
| Bőrömben férgek miriádjai |
| laknak, mozognak. Ki rakta belém, |
| ki rakta rám e külön életek |
| viszkető őrületét? Jaj, miért |
| dolgozom, mért járom a végtelent, |
| mért kell gyűrűs évekbe osztanom |
| a tengerzöld űrt, – ős glecsereket |
| tornyozva, steppék síkjait, tömör |
| társadalmát az ásványoknak, és |
| ringatnom felhők, hegyipatakok |
| szüntelen táncát, ha beszennyez a |
| testem hámjában szörcsögő nyüvek |
| népe, az ember? Spórák, atomok, |
| a férgeim! S én, a tenyészet, én, |
| én, az óriás, nem bírok velük. |
| Figyelem őket. Éhes tömegük |
| körülömöl, kimar, telepeket |
| épit hátamon, pörsenéseket, – |
| s tehetetlen prédája valami |
| nagy tévedésnek, nincs erőm, kezem |
| csillagtestemről lesöpörni az |
| idegenek szemetét és rühét. |
| Rühök és nyálkák! Óh, hogy undorít |
| ami idegen, – s minden idegen, |
| ami kivül van a bőrömön! és |
| mennyi van már, és mind hogy nyüzsög és |
| hogy furkál, fészkelődik, hogy teremt |
| eget magának, s tulvilágot, és |
| engem hogy megvet, amig szipolyoz |
| a sok vándor kukac, a miriád |
| faló-ürülő hús-tömlő, amely |
| szétrág s elemészt, s bennem párzik és |
| mialatt mocskát rajtam szétkeni, |
| egy-egy tébolyult és parányi agy |
| a világ fényének hiszi magát! |
| Világ fényei? Vaksi termeszek |
| a szent anyagban: kristályszivemig |
| lüktet állkapcsuk zaja: sercegés, |
| moszatolás és szúkopácsolás, |
| szakadatlanúl – A bűneim ők? |
| Az a bűnöm, hogy türelmes vagyok. |
|
| De fellázadok egyszer. Ha halál |
| a megváltóm, pusztuljak velük. Egy |
| villámokkal zuhogó éjszakán |
| villámokkal felelek én is, és |
| míg égostromló glecsereimet |
| fölgyujtva a vak űrbe szétvetem |
| magamat és minden kínzóimat: |
| megváltott lelkem a kelő napot |
| csókolva hunyja álomra szemét |
| s ugy pihen el a megsemmisülés |
| játékos és szent sugaraiban. |
|
|
A húnyt szem balladája
| (Mit látsz, húnyt szemem? Mi ijeszt, hogy |
| pillád úgy magadra huzod?) |
|
| A húsok! Férgek a kövek alatt! |
| Amit láttam: a förtelem és az üdv! |
| Hustömte paloták, városok, |
| habzsoló húsok mindenütt, |
|
| erdőkben és gyomrokban! Óh |
| a ganéj édene, rovar, tetű! |
| S párzó nyálkák a tenger fenekén! |
|
| nőkért nyujtózó férfi-hús! |
|
| óh élet, részeg csatatér! – |
| Aztán az emberek! gyilkosok! |
| Vakitott, megfojtott agyvelők! |
| S hus-gépek, járó oszlopok: |
|
| munkások teste! Kezek, tüdők, |
| hus, mit a pénz lassan megölt! |
| S szétlőtt katonák! örök sirok |
| kiütéseitől beteg a Föld! |
|
| És aki él: tört szerkezetek |
| reszketnek az utcasarkokon: |
| rokkantak! Rombolás, amin |
|
| jaj, látom a fekete harcot! |
| Saját maga, mit összezúz: |
| minden kínjával bennem kavarog |
| az embertelen Emberi Hús! – – |
|
| Mind őrült a hús. A miénk |
| néha kitisztúl, felsikolt, |
| s hamut rak fejére az ember |
|
| a vén és bűnös Hús ilyenkor |
|
| ilyenkor alszik. Látom álmát: |
| azt álmodja, amit ma te! – |
| (Húzd magadra pillád, szemem, |
| s ne nyilj föl többé sohase!) |
|
|
Zűrzavar és kétségbeesés
| Minden szent fények elbucsúznak, |
| villámok, roncs gebék, kidőlnek, |
| istenek hűlt hullái usznak |
|
| de a kürtökből vér csorog, tehenek |
| parasztokat tépnek szét kiszáradt legelőkön, |
| torkokból vér csorog, és cigánykirályok |
| huzzák a világ kapitányainak |
| és megfagyott országutakon felfordulnak a szocialisták |
| és felfordulnak a vigan röfögő siberautók is |
| és tengerek ugrálnak fel az Alpok ormaira |
| és alagutak surrannak multba-jövőbe |
| és földből, vízből, tűzből, levegőből |
| és terror-erők, ágyús rendszerek |
| bénulnak egymásba, lecsavart tornyok helyén |
| szökőkút virágzik, vér, vér! – Jaj, szökőkutakon |
| hizlalja magát, szökőkutakon |
| és legyen ember, hogy lenni lehessen, |
| és legyen ember, hogy ölni lehessen, |
| és mindig ujra kezdeni lehessen |
| őrült, öngyilkos akarással, |
| pedig a leghősibb vágy is tönkremegy |
| a kényszerek kezén vagy legjobb esetben |
| a szépség buja combjai közt, |
|
| – mert minden szent fények elbucsúznak, |
| villámok, roncs gebék, kidőlnek, |
| s értelmetlen világok úsznak |
|
|
Takarodó
| szünetelnek a vándormadarak |
| a leggyorsabb gyorsvonatok, és |
| majd csak lenyomja lázainkat |
| orvosunk, a reménytelenség. |
| Lelkem, pihenj: a pihenés |
| nézd: Polyphemos megvakult: |
| nincs már szüksége monoklira, |
| hogy udvaroljon Theokritos |
| szép lányainak; mindenfelé |
| sztrájkra agitálnak a vágyak, a hangya lemond |
| a kereskedelem előnyeiről, függöny után |
| alszik a hang húrban, fuvolában, |
| befelé fordultak a távcsövek |
| legkedvesebb halottaink fölött is |
| Lelkem, pihenj: a pihenés |
| s megbékült álma maga az isten. |
|
Édenek
| Én nem tudom, miért ez a sok |
| ez a sok pici, szárnyrakelő vágy! |
| Mindig csak az örök egészben |
| vissza a cél s felelősség, – |
| Kis Féreg, amely vakon-esztelen |
|
Ima a repülőgépen
| tisztán s nemesen buggyan ki a láng; |
| leigázott démonok, robbanó |
| benzin dühe emel égbe a gép |
| nehéz és szörnyű ösztönök |
| keveréke vagyok, ember s az egész |
| valaki mást is ültetett belém, |
| valami mindig kényszerít, hogy |
| hajszára pergeti, és hogy |
| most, itt, fent, bizva könyörögjek |
| valaki Névtelenhez: – Uram, |
| add meg, hogy rothadó bűneim |
| egyszer majd mint salaktalan láng |
| szálljak el én is a végtelenbe! |
|
Egy eltünt városban
| Azt hittem, liliputi város |
| az óriások földjén, mesebeli: |
| csigahéjházak és pici torony, |
| de tengerekkel küzd majd ladikom, |
| ha az Ipolyt ujra átszeli. |
|
| A nagy Ipoly milyen kicsiny ma |
| s a gyerek-város mily nagyra nőtt! |
| Minden uj! Csak az a száz folt liba |
| pettyezi épúgy, mint valaha, |
| a hídon túl a virágos mezőt. |
|
| Csak az a virágos rét a hegyekig, |
| az régi (bár közben uj ura lett); |
| vig fiúk bigéznek a porban, |
| de sehol se látom, aki voltam, |
|
| Sehol semmi a sok csodából? |
| Ez már fáj, ez már árulás! |
| Ez a pár fűzfa volt? És hová lett |
| a tutajos tavasz, a korcsolyás |
|
| tél száz kalandja? a Templom utca? |
| a felgyujtott macska? s az első dolgozat? |
| Valamit ujra akartam kezdeni, |
| s most csüggedek: ennyit el lehet veszteni |
|
| Tizenhét év… Járom a várost. |
| Hogy ürít mindent az idő!… |
| Még egy óra, és indul a vonat. |
| Addig a ligeti hársak alatt |
|
| néz át itt rajtam, lány, fiatal, |
| aki akkor még vágyban sem élt: |
| szép jövevények, kitúrtatok, |
| nektek csak egy idegen úr vagyok, |
|
| Füttyszó… Ég veled, régi város! |
| – Aki most belőled szökik, |
| mögött néha tündérországba téved |
| s veled most már csak ott találkozik. |
|
|
Repülőgép az Alföldön
| A vén magyar Alföld az istenek barátja, |
| sár, délibáb, tenyészet, ősi hit; |
| a vén magyar Alföld a meséket imádja |
| s nem szereti az ész fürkésző álmait; |
| a vén magyar Alföldnek semmi se kell, |
| így is nagy, gazdag, ő a legnagyobb, |
| és nyugalmában testet ölt az íge, |
| az első, az állandó, a Vagyok. |
|
| A vén magyar Alföld lomha hatalom – |
| elheverész a napon, nézdegélve, |
| a dombhajlás mögűl a fellegek |
| fehér csordája hogy ballag az égre; |
| pusztúlhat rajta nép: ő gondtalan |
| bámul bele az időtlen határba. |
|
| A vén magyar Alföld volt sírja nemzeteknek |
| s vér, inség, bőség nem számit neki, |
| maga kedvéért, nem az emberért van, |
| a föld nem gróf és nem bolseviki. |
| A föld: harc és idill. Mit bánja, hogy |
| hátán ki kinek szánt, vet és arat! |
| Akit befogad, az, mint ő, olyan lesz, |
| annak törvényt az ő vén lelke szab. |
|
| S az ő vén lelke megrendíthetetlen. |
| Ázsia él benne, itt, nyugaton. |
| A gyorsvonat meg se karcolja bőrét: |
| futrinka nyoma, benövi a gyom! |
| Hallotta, van sok uj csoda, kohó, gyár |
| s hogy sok testvére már megváltozott: |
| nem hiszi! – – Nála nincs hatalmasabb, |
| csak az ősök őse: a nap! s a csillagok! |
|
| De a vén magyar Alföld, az istenek barátja, |
| néha felfigyel: Valami – fenyegető –! |
| Konokabb, mint a meteor s a villám, |
| jön, száll! föl a fénybe! egyre nő: |
| aeroplán! – – Győzelmes motorok! |
| Üveg, érc, tűz! Mennydörgő terek! |
| Fürkész agyak, uj, kovácsolt világok! |
| Föld alól égbeszállt emberek! |
|
| Uj zene! döng! technika! szétfutó |
| sinei a végtelennek, országokon át! – |
| A vén magyar Alföld meghökken, szivébe |
| sejtelmek ezer idegen nyila vág: |
| most megtaposták… Gondolkozni próbál: |
| „Uj rendje támad majd az isteneknek…” |
| – A vén magyar Alföld néz a gép után |
| s érezni kezdi, hogy ő még csak gyermek. |
|
|
Ujsághírben a végtelen
| Földrészek nyílhatnak föl szemedben – |
| Törökszentmiklóson vagy Fegyverneken |
| Határok! Európa! Szárnyak! – |
| Jaj, nem fog a sáron a hitnek, a vágynak |
| mert errefelé csak az van: |
| rossznak nem rossz, jónak se jó, |
| s az esti gyors étkezőkocsijával |
| félnapra elmegy a civilizáció. |
|
| Bizony itt csak utazó mindég |
| Fölfigyel rá egy-két zsidó, |
| de zöld zsaluk mögött émelyeg a zongoraszó, |
| és alszik a piaci ház-sor – – |
| kelted is őket, hogy: Tegyetek |
| valamit, magyarok, emberek! – |
| szavad senki sem érti meg |
| s nem tartalom, csak üres buborék vagy: |
| Törökszentmiklóson vagy Fegyverneken |
| értelmetlen keserüség vagy, |
| vagy annyi se: áram, amely belül ég, |
| de kifelé halott, mert nincs vezeték. |
|
| Uzsonnautáni zongoraszó – |
| – bomba! karambol! – hogy beszéljék |
| az erőt, a nagyot, ami fény, ami szépség: |
| „A Moszkvai Gárda a népre tüzel!”, |
| „Királyt temet a pápa, bim-bam”, |
| s „Leégett az Elegáns Hotel |
| szenzációt!! – – Igy még kigyúl |
| s mint távoli, megkésett, kopott |
| film, végigdübörög egy lopott |
| Törökszentmiklóson és Fegyverneken. |
|
|
Óda a genovai kikötőhöz
| Vasak s villámok!… alagutakon át!… |
| Még fejemben az úti szédület |
| s már itt tündöklik bástyásan a nyárban, |
| Genova, pálmás márványtömeged, – |
| félkörben, mintha a föld továbbvezetné |
| a hegyekre a tenger ritmusát, |
| márványhullámokban lüktetve csap föl |
| egymás fölé sok fénylő palotád. |
|
| Genova, nézlek ámuló szemekkel, |
| hegyek körutján fut villamosom. |
| Mennyi tékozlás, pompa, hatalom! |
| Nagy kék karját kitárja lenn a tenger: |
| hajók érc-frontja, sűrített erő; |
| szédült vihartól fuldoklik a szám, |
| az én lelkem is zsúfolt kikötő! |
|
| Az én lelkem ez az iszonyu város; |
| mennyi zavar, rend, ragyogás, veszély! |
| Innen indult el valaha Kolombus! |
| Két karom mindjárt Afrikáig ér! |
| Még sohse voltam ilyen telhetetlen, |
| sohse káprázott még így a szemem. |
| – Ragyogj, vad nyár, ragyogj, Genova, büszke |
| márványzűrzavar, szennyes és modern! |
|
|
| Messzelövell homlokomról a fény: Via Venti Settembre. |
| Bámultad egész nap arany palotáimat. |
| Itt az este, már gyúlnak a kirakatok, kigyullad |
| az ég kirakata is, – de én most másfele viszem utad. |
|
| Itt az este, most perdül a gyémántszikrás palotákban |
| táncra a frakkos ördög és a habtestű szerelem, |
| de mi szálljunk le, ahogy a tömeg folyik szét szerteziláltan, |
| szálljunk le, ahogy az áradás folyik le tereimen, |
|
| szálljunk le a homályba… Itt zene nyüzsög, érthetetlen; |
| egymásrafotografált lemezeken át bujdosik valami fény; |
| sikátorok, hol vagyunk? nem tudom, halpiac, magnéziumláng, |
| korcsmák, vad italok: ez is én, gyere bátran, ez is vagyok én, |
|
| itt vagyok az igazi, rakodópart, gyere, a néger |
| röhög (gondold, hogy álom és mindjárt nem lesz bolond); |
| ide a nőt! mit félsz? én vagyok az úr és ma ilyen az erdő, |
| itt fenem a kést és osztogatok bicskanyitó pofont: |
|
| én vagyok a bűn és az erő, piszokból nőtt egészség, |
| éjszakai verkli, utcalány, részegek és katonák, |
| én vagyok a vér, én vagyok a hús, tömött bendő vagy éhség, |
| én tartom széles hátamon a sok gőgös palotát: |
|
| mindennek apja én vagyok, zsákhordó, szolga, munkás, |
| én vagyok a kerék és a vas, az olaj és a láng, |
| az én millió életem örök századok óta |
| fűti, százszorszent nyersanyag, a dolgozó kazánt: |
|
| én vagyok a Város, a Kikötő, a tenger vad szerelme, |
| s van pénz, selyem és hadihajó, van, mert én akarom, |
| de ha mozdulok, szétporlik a Via Venti Settembre |
| s leroskad a habok fölött a büszke fénytorony! |
|
|
| Betonkilométerek, kőcsíkok, sivár, |
| szürkén tolongó láthatár, |
| aztán vastornyok zűrzavara, |
| vasváros a tengeren: – Genova, |
|
| páncélos asszony a hegyek alatt: |
| simán mennydörgő villanyvasutak |
| gyönyörű kék szörny, kikötő! |
|
| Kikötő, – óh be kicsi vagyok itt! |
| káprázata gyúl ki a szemem előtt, |
|
| s mintha üveg volna a Föld, |
|
| látom a szárnyas Üzletet, |
| ahogy hódolva meghozza neked |
| Borneót, Japánt, Amerikát! |
| Óh, kapcsolatok földön s tengeren át, |
|
| sugárzó erők, Pénz, ki csak rendeled |
| a kalózcsavargáshoz szokott |
| flottákat játszva igazgatod: |
|
| óh Pénz, ki megőrölöd, miként |
| régi tirannusok, az egyént, |
| te vagy a legnagyobb, iszonyú, |
| kényszered béke s háború, |
|
| behálózod a földet, rengő |
| vizek felett te vagy új Teremtő, |
| te alkotod a népeket s velük |
| a közös törvényt mindenütt: |
|
| itt vagy, te őrzöd Genovát: |
| körülragyogsz, arany varázs, |
| méreg, levegő, tüdőmbe szállsz, |
|
| itt vagy, emelsz és eltiporsz, |
| épitesz, ölsz, rendelsz, rabolsz, |
| láthatatlan és személytelen, |
| országok ura: Kereskedelem! |
|
|
| És éjszaka, mikor a partokat |
| s a vendég, búcsúzni, kitárja |
|
| a Világitótorony hirtelen |
| talpraugrik, figyel, vigyáz, |
| – égnek csavart fekete ágyucső, |
| most látni, milyen óriás – |
|
| lámpáját felhőkbe akasztja, |
|
|
|
|