Isten

Lobogó folyamok zuhannak az éjszakába. Jöttem: a végzet bélyege homlokomon; roncsok s hullák hinára ölelte-karolta a lábam s hajamba tapadt a korom. Roncsok s hullák között, vergődve, tüzek, dorongok őserdejében, áttörve a rémült éjszakát – vas-talpam előtt recsegett s leszakadt a sorompó: dübörögve rohantam a hidakon át. Jöttem. – De ki tudja, mikor? de ki tudja, miért? és honnan?… Senki se tudja és én se tudom… Kis gyermek voltam: nagy a világ és minden nap csupa kérdés, csak válasz nincs sehol sem a hosszu uton. Kis gyermek voltam az angyalok édenében, kis gyermek… Álom? vagy talán virág? Anyám a vadorgona volt s ezernyi kék szemében harmat csillogta: – Maradj, odakint nyomorult a világ! Nyomorult a világ, – suttogta, a szélbe zokogva virágát – és emberek élnek a távoli partokon és megrothad a föld meg a víz, ahová ember teszi lábát, mert mi vagyunk az öröm s az ember a szenvedés! Kis gyermek voltam… Voltam!… Azóta bejártam a földet, s bejártam a végtelen árva időt; pihenni akartam s elsorvadt alattam a zöld gyep, kérdeztem s döngve bezárult a kapu a válasz előtt. Élek s meghaltam ezerszer… ezerszer!… S mikor letekintek, világokon át, a vad Ázsia bérceiről: lábaimat csapdossa a vízözön és szemeimben kráterek gyomra hasad föl és lángtorlaszuk ég fele dől. Meghaltam ezerszer… Asszír katonák vasa járta a mellem, az Égei-tenger száz sellője csókolta homlokomat, beduin sátorban aludtam a táborok őrtüze mellett s zöld jéghegyeken lila fényben ölelt magához az északi nap. Meghaltam ezerszer! ezerszer! és élek: az ősi gonoszság habmosta husomba új életet lehelt; szétrágtak a hangyák s pap bűvölt igazi rosszá, mikor csontjaim fuvoláján megváltást énekelt. Szétrágtak a hangyák s a fák erein át felütöttem az erdők smaragdkupolája fölé haragos lobogóm, és éltem ott, hol a párduc üvölt s az ezüst Niagara mennydörg és Grönland sikjain is, hol örök-hidegen szikrázik a hó. És láttam a Bábelek zűrzavarát, és később, mikor az indák halálszövevénye befonta, öleltem üszökvert romjaikat; szamojéd szánkón s néger kanoén suhantam; láttam az inkák aranypalotáit, s ültem a szaharák pálmái alatt. Porcellántornyokból sivatag tengerbe zuhantam alá és rettegtem a tárnák fekete vihederét, csákányomat kicsavarta kezemből a sárga halál és dalolva röpűltem a kék habokon datolyás szigetek elé. Csodáltam a csodálatos ég tüzeit és míg az apokalipszis tűz-asszonya csókolt, fák fölött, majmok közt volt tanyám; de mindenütt elért a kés, sorsom szele bárhova vitt is: keresztrefeszített a tömeg s lefejeztek a Grève piacán. Lefejeztek s bennem a halál uj életbe hajolt át, szívós inakból kötve-bogozva lelkem szövetét: a fejem hegy lett és kő a husom s torkom hulláma az orkán, mely évezredek ekéivel a föld testébe tép. És nőttem, nőttem, mint az idő, áradtam… – jaj, de éltem! és élni: én tudom igazán, hogy élni mily iszonyu kín! És néha zenét hallottam és – agyrém! szférák zenéje! – egy percre feledtem az életet, ha orgona nyílt odakinn. Fegyenc voltam s ha orgona nyílt, én voltam a tő, az illat, én voltam az ág, a gyökér, s a szín virágon és levelen; én voltam a szél, mely gyógyító harmatot áldva hullat, a napsugár s a tavasz meleg borzongása: szerelem. Óh, szerelem, beteljesülés! termő nyár! ősz gyümölcse! Kétely, mely bennünk sustorog süketen és vakon, hogy a megvetés börtönfalán is keresztűlüvöltse: ébredj, bolond, ébredj, idegen hernyó rág álmaidon! Zúgott az idő és városok nőttek s pusztultak a porban, és láttam: minden cél üres és minden vágy szomorú, én voltam a diadal s mikor győztes homlokra hajoltam, csókom nyomán fekély fakadt vagy töviskoszorú. Zúgott az idő s uj századok forogtak le az égen; zúgott a világ, csikorogva vítt vas-csörgető tusát, s nem látta, hogy a holt milliók rothasztó rozsda-vére testvér-sebeket mar a hazák életpiros husán. És fölharsant a béke dala, a kereszté és a fényé, az uj Marseillaise szent tüzén kigyúlt a csipkebokor; üvölt a gonosz: Nézd, uj jakobinusok állnak a Volga vizénél! – s már csattog az ostor, az uj urak ostora, csattog az uj rabokon. Uj rabok, uj éhség, uj börtönök! – Ujra hiába zökkent régi sinéről ujabbra a régi világ: uj függönyök mögött pereg az Ember Tragédiája s üres egekbe vezérli a bűn a szeretet dalát. Én voltam a bűn és a szeretet, én voltam a rab s a korbács, én voltam az ember, az állat, a te meg az ő; én voltam a pénz, a nyomor, az áldozat s a mordály, a szinpad és az aktor, az élet méhe meg a temető. Én voltam a régi és az uj, a gonoszság és a jóság, az árnyék és a fénysugár s a sugár zománca, a szín, én voltam a lényeg, az űr s az örök hiábavalóság és milliók torkában én voltam az emberi kín. Isten vagyok én, de céltalan, és szenvedek egyedűl és üvöltő máglyákon ezért égetem el magam; én vagyok a kényszer, a gyötrelem s a kényszerszűlte tűrés; a cél, s legjobban én tudom, hogy mennyire céltalan. Magamat siratom, magamat temetem, magamat üldözve bolyongok, mint fadöngető elefánt és vízlakó parány és nem tudom elválasztani lelkemben a jót a gonosztól, mert nincs egyensuly mérlegemen, nincs mérték és arány. És próbálok és szenvedek és mégsincs semmi sem úgy, mint akartam: minden alakom s tettem hóhérkerék: kettő vagyok én, kettőben-egy, s ha e kettőt összegyúrni próbálom, sustorog vad tüze, mint lombikban a rossz keverék. Jöttem, de ki tudja, mikor? de ki tudja, miért? és honnan? – Az űr iszonyú s örök utjain át!… Álom s valóság: puszta szó; üres játék: a kérdés uj kérdések s okok örök létráin a semmibe hág! – De majd egyszer meghalnak a folyók az éjszakában s beomolnak a századok riadt szakadékai homlokomon; szétporlik a fény és megfagy a tér, nem moccan többet a lábam s kioltja agyamban az öntudat tüzét a hideg korom. És megpihenek, ha szétterűl merev síkokba az ég és a visszatért kezdet eltakar minden romot s utat: megpihenek, ha szétömlik az anyagba zárt sötétség és a mozgás csiráiban megáll az akarat.