Testvérsiratók

Első rész   1. GÁLYARAB: Toulon előtt, hazája előtt fogtuk le a szemét.   2. GÁLYARAB: Virrad, testvérek; a hivő dicsérje Istenét!   3. GÁLYARAB: Levettük csörgő láncait; sírt, jajgatott a hajó…   1. GÁLYARAB: S már várta a zsák, a fekete zsák, s két szörnyű vasgolyó.   2. GÁLYARAB: Marseille előtt loccsant a hab; hajnal volt akkor is.   1. GÁLYARAB: S a tenger örök sírjába merült Johannes Textor is.   3. GÁLYARAB: Tíz évig élt velünk; szelíd volt a szeme, arca fehér; fehér, mint ősz haja, csupán csuklója volt csupa vér. Padhoz láncolva húzta velünk tíz évig az evezőt, azóta, hogy Innocentius gályára vetette őt.   4. GÁLYARAB: Innocentius pápa nagy úr királyok s népek előtt!   2. GÁLYARAB: De erősebb vár a mi Istenünk, ki magához vette őt.   1. GÁLYARAB: Magadhoz vetted, óh, Uram, lelkét és gondjait.   4. GÁLYARAB: De sós hab marja husát s a víz hömpölygeti csontjait.   3. GÁLYARAB: És sírja se lesz és sírni se fog utána senki sem; mi siratjuk csak, de siró szavunk elvész a tengeren. Mi siratjuk csak, de siró szavunk összetöri az evező: oly gyönge a hang! s oly zord, süket a tenger, ez a temető! Zord és süket, és méhe vak mélyében ezer halál, ezer iszonyú szörny, százkarú polip prédára vár. Korallok és szivacsok között fekszik majd teste; moszat tapad ősz hajához s karjait tépik nagy, sanda halak. Kirágja szemét, foszlós tetemét páncélos tengeri rák; csontját benövi rút vízi-növény, sok inda, nyulós, sima ág. Lassú temetés lesz; zord, süket a tenger, a nagy temető, hol az ár s a szörnyek gyomra a koporsó s szemfedő.   4. GÁLYARAB: Lassú temetés… Zord, süket a víz, a halál-trágyázta kert, de a kín, az a kín, de a csont, az a csont csak a bosszút várja, mert termékeny a mártírok pora s születik majd a halál- görgette csontokból valaki, aki rajtunk bosszut áll.   2. GÁLYARAB: Testvérem, az Ur szent és igaz, ha áld s ha büntet is: bosszút ne várj, az itélet övé, s megvált bennünket is! Hallgasd a szived, a szeretet dalát: az örök zenét…   1. GÁLYARAB: Virrad, testvérek; a hivő dicsérje Istenét!   Második rész   1. GÁLYARAB: Emlékszel még, testvér, Provence napfényes völgyeire, kunyhónkra, falunkra s a határ árnyékos tölgyeire?   4. GÁLYARAB: Emlékszem, igen, falunkra, és szelid hársfáira is; de emlékszem Cambrai s Toulouse vörös máglyáira is. Emlékszem a jókra, a szegény nép szenvedéseire, az urak, katonák és püspökök kardjára, késeire. Valdóra, apostolunkra, aki élt Isten szíve szerint s meghalt a máglyán – très-chrétien királyainkra: mind szolgálták Urbánt és Kelement, Sixtust s a többieket, kik Krisztusért, a Krisztusukért, ölték az eretneket: vért sír miattuk századok óta e beteg világ, de zsiros fülüknek milliók jajszava némaság! – Tudom, hazánk gyümölcse, bora s levegője méz-üde, friss, de emlékszem az urakra és Isten Kutyáira is, Isten Kutyáira, akik – sírból kiásva – anyám megégették halottan is Montemsegurum piacán.   1. GÁLYARAB: Szegények voltunk, de szabadok, lánc s korbács nem gyötört; sátrunk az ég volt és nyoszolyánk a szélesmellü föld. Követtük ökreink mögött a vasnyelvű ekét, mig a fölhasadó barázda belénk lehelte izes melegét s midőn a munkás nappal után leszállt az éjszaka, megrészegitett az erjedő, friss trágya nehéz szaga. Vidám nappalt hozott az éj s a nap nyugalmas éjt.   2. GÁLYARAB: Ajkunk Istent s Isten fiát dicsérte mindenért.   4. GÁLYARAB: De Istent és Isten fiát dícsérni nem elég; Róma üzent: „Csak a pap szavát hallgatja meg az ég!” Róma üzente: „Kard s kereszt egy uton járjanak!” – S mint egykor Urunk, nyögi most a kereszt sulyát ezer árva rab.   3. GÁLYARAB: És van, aki nem nyögi, mert a föld rothasztja csontjait; és van, aki nem nyögi, mert a víz feloldta gondjait, s korallok és szivacsok között fekszik, mint Textor; iszap tapad ősz hajába s karjait tépik nagy, sanda halak.   1. GÁLYARAB: A mi karunkat az evező töri-tépi szüntelen, s nappal pecek feszíti szánk, hogy nem tud nyögni sem.   4. GÁLYARAB: Istent dicsérni és fiát, csakugyan nem elég; egy este Vallouise körött kigyult a föld s az ég.   1. GÁLYARAB: Ősz volt, november… Gyönyörűbb őszt nem láttam soha.   4. GÁLYARAB: S reggelre dél s nyugat felől ránk zúdult Róma hada. Széttárta véres szárnyait a Háború: lihegő tüdejéből tüzet és halált ordított a levegő. „Kiválogatja övéit az Ur!” szólott a Cremonai; s kétezret gyilkoltak le ott a kereszt vitézei. Aki bírt, menekült, hegyen át, vizen át; nők, férfiak, gyerekek; gyalog, kocsin, de este már elakadtak a szekerek. Elakadtak: az út erdőbe vitt; megjött a holdas éj; úttalan útak, zűrzavar: „Föl a Pelvoux-ra, aki él!” Sok ott maradt, sok elveszett; tapogattuk a fákat; a hold imbolygó, tétova seregünk szomorú lámpása volt. Előttünk fölvert állatok nyargaltak előre, tovább; s mögöttünk egyre közelébb csörögtek a katonák. A vén Pelvoux erdős derekán nagy barlang torka várt: – „Álljunk meg itt, várjuk meg itt a holnapot s a halált!” Nyirkos homály, kongó üregek; fáklyánk táncolt betegen és fénye bagolyt riogatva furán ingott a mohos köveken. Textor meg én s ti, többiek, őrt álltunk odakint; csönd volt, éj volt; és szótlanúl hullottak könnyeink.   1. GÁLYARAB: Elbujt a hold, nem törte át fényével a fák sürüjét.   4. GÁLYARAB: De mi láttuk a keresztesek közeledő gyürüjét.   2. GÁLYARAB: Nem bujtak az éj felhői mögűl a csillagok se ki…   4. GÁLYARAB: De csillagok égtek a földön: a gyilkosok őrtüzei.   3. GÁLYARAB: Vártunk, vártunk; komor, sötét kisértetes éjszaka; s testünk-lelkünk átjárta az alvó erdő szaga. Megjött az álom, a pillacsukó, a bajban bánatüző: tizenötször száz lelket ölelt magához e hű szerető.   4. GÁLYARAB: Mi őrt álltunk; csönd volt; odabent csak a fáklya sercegett, árnyból rajzolva a sziklafalon baljóslatú jeleket.   Harmadik rész   4. GÁLYARAB: Mi történt ezen az éjszakán, sose tudtam meg… Sötét kín marta lelkemet s zavar boritotta rá ködét. Nyöszörögtek a fák, vergődve, mint sok, sok beteg óriás; s szemünkben meglengette vörös lobogóit az éji láz. Nyöszörögtek a fák, a hegy tetején csikorgott a fenyő; és kérgük alól – vagy a föld alól? – hangok rebbentek elő. Szemek villogtak a bokrok alatt, vad táncba kapott az avar; borzongva figyeltük, mit dalol a kisértetes zenekar:   A FÁK HANGJAI: Fák, fák, csöndesek, koronák és gyökerek, visszakötjük az anyagba a rohanó életet.   ÁRNYAK KÓRUSA: Ember, – forr a vér, vért iszik a szenvedély, véres kínban öli egymást, öli magát, amig él. Ember, – csupa gond, pedig teste-lelke rongy, túlvilágot sző magának s beleőrül a bolond. Ember, – béna ész, földön csúszik, égre néz, repül a perc, zuhan a gőg s az öröklét por s penész.   A FÁK HANGJAI: Fák, fák, csöndesek, koronák és gyökerek, visszakötjük az anyagba az izgága életet.   LIDÉRC: Kéken libegő láng: mi jut itt nekem? A halálutáni az eledelem, a csont meg a hús, a hideg olajok. Szeretem az édes hullaszagot. Vámpírnak az élőt! Enyém a halott! Kéken libegő láng: szimatolok!   AZ ERDEI ÁLLATOK VEZÉRE: Rajta, rajta! Itt az ember!   AZ ERDEI ÁLLATOK: Itt a gonosz, most megöljük!   AZ ERDEI ÁLLATOK VEZÉRE: Nincs ma nála semmi fegyver: összetépjük, összetörjük.   AZ ERDEI ÁLLATOK: Vérünk vette, vérét vesszük, fiainkért bosszut állunk.   AZ ERDEI ÁLLATOK VEZÉRE: Húsunk ette, húsát esszük, haláláért a halálunk!   AZ ÉJSZAKA: Ne bántsd, ne bántsd, szegények ők: bűnösen is csak szenvedők.   A HEGY: Lelkük csalán, szívük tövis. Fájó bogár az ember is.   AZ ÉJSZAKA: Ront-bont, mozog, küzd és remél, s nem tudja, mit nem tudja, mért.   A HEGY: Ura bolond és vak szeszély: boldogtalan ami csak él.   A BARLANG SZELLEME: Ne bántsátok szegényeket, most vesztik el az életet; még egyszer látják a napot, holnap nem lesz itt, csak halott.   A FÁK HANGJAI: Fák, fák, csöndesek, koronák és gyökerek, visszavesszük az anyagba az eltévedt életet.   MINDNYÁJAN: Sirassuk el szegényeket, most hagyják itt az életet; még egyszer látják a napot, holnap nem lesz itt, csak halott.   4. GÁLYARAB: – És felriadtunk, hirtelen… Hajnal volt, szép, szomorú, de messze még sikoltozott a bagoly: Tuhi – tuhú! Mi volt az? Álmodtunk? Mi az a Lidérc s a sok éji Hang? (Rémülten szivünkön a borzalom hideg szele átsuhant). Minket sirattak a fák s a hegy s az erdei állatok? Ki mondta, hogy holnapra már nem lesz itt csak halott?! Zörrent az ág: mókus!… Keleten kigyúlt a láthatár; a hűs harmat – érezte kezünk – könnyét hullatta már. A fáklya a barlangban nagyot lobbant a kőpadon s helyén csak kis kék láng maradt, aztán csak barna korom.   1. GÁLYARAB: Fölkelt a nap… Ily szent ébredést még nem láttam soha.   2. GÁLYARAB: Ragyogó aranyfák: ágaikon aranygyapjú a moha.   1. GÁLYARAB: Ősz volt, november… A friss levegő körűlfolyt, mint puha hab, s Istenhez ölelt a végtelen, ujjongó áhitat.   2. GÁLYARAB: Meghalt szivünkben a rettegés s lelkünkben a kín, a tövis; éreztük; szótlanúl velünk imádkozik a hegy is.   3. GÁLYARAB: Feledtük a véres multat és a rémekkel-tele éjt: ajkunk Istent s Isten fiát dicsérte mindenért.   4. GÁLYARAB: S feledtük Innocentius kemény üzenetét, hogy: „Istent és Isten fiát dicsérni nem elég!”   Negyedik rész   1. GÁLYARAB: Tirilí-tirilí: fuvolázta vigan a pacsirta fejünk felett; és láttuk a lombard határt s a nyiló völgyeket. A keresztesek nem törtek elő; pacsirta szólt: Tirilí! – „Megunta talán a gyilkolást Albert, a cremonai?”   2. GÁLYARAB: Ősz volt, november… Gyönyörűbb őszt nem láttam soha. Napban ragyogott a hegyoldal és a Pelvoux homloka. Ezer színben ragyogott a lomb, az ég, az őszi táj.   4. GÁLYARAB: Lobogott igen, s szebben lobogott Cambrai fáklyáinál. Eltelt a nap s egy csöppnyi remény szivünkbe nem köszönt; – „Halált jelent ez a hallgatás, ez a földöntúli csönd!” Ezerötszáz lélek szótlanúl imádkozott, remegett; volt sírnivaló, de egy se sírt, se vén, se nő, se gyerek.   1. GÁLYARAB: Leszállt a nap; búcsúsugara meghozta a második éjt.   4. GÁLYARAB: Bent a barlangban elbucsuzott kedveseitől, aki élt.   3. GÁLYARAB: A sötétben a furcsa állatok nyargaltak föl s alá, nyöszörögtek a fák; egy nagy denevér suhant valahová.   2. GÁLYARAB: Kigyúltak a csillagok; a fák közt megvillant valami.   4. GÁLYARAB: Kigyúltak a földi csillagok is: a gyilkosok őrtüzei.   3. GÁLYARAB: Virrasztottunk; csönd volt; odabent csak a fáklya sercegett, árnyból rajzolva a sziklafalon baljóslatú jeleket. Vártunk, vártunk; komor, sötét, vacogó éjszaka; s megindult – azt hittük – megint a kisértetek hada.   4. GÁLYARAB: De nem árnyak… Vas-sisakos katonák közeledtek a fák között; jöttek, – kezükben csóva, kard – mint tüzes ördögök. Sokféle vasuk zörgött; a fény páncélukon ragyogott; s elállták barlangunk előtt a szűk bejáratot. Kint lárma, robaj, fejszezuhogás; vadúl vert minden erünk.   2. GÁLYARAB: Isten s Istennek szent fia, ments meg! maradj velünk!   4. GÁLYARAB: És hirtelen egy tölgy, óriás fa zuhant elénk… Iszonyú recsegés, aztán csönd… (Csak a bagoly sírt föl: – Tuhi – tuhú!) Utána a másik, a harmadik s fenyő, ki tudja hány! S egyszerre láng csapott fel a szurkos fáklyák nyomán.   3. GÁLYARAB: Lebbent a szél s becsapott a füst a vörös lángtorlaszon át.   4. GÁLYARAB: Ugy látszik, az ég nem hallja meg, csak a papok szavát!   2. GÁLYARAB: Testvér, ne vétkezz! Tudja az Úr, mi célja volt velünk!   4. GÁLYARAB: Tudom én is: az, hogy a kín legyen mindennapi kenyerünk!   3. GÁLYARAB: Áradt a füst, fojtó, nehéz; mellünk sajgott, zihált.   4. GÁLYARAB: És sok gyereknek az anyja keze adott könnyebb halált.   3. GÁLYARAB: Kintről nyomták befelé a tüzet: – „Itt egy se jön élve ki!” S szavukra visszamorogtak a barlang üregei. Áradt a füst, a könnycsikaró; pattogtak a tűz-darazsak. Oltsd! oltsd! – Mivel? – Menekűlni! – Hová? S vért ittak a parazsak. Áradt a füst, a torokkaparó; tüdőnk szétmarva zihált.   4. GÁLYARAB: Sok a tűzbe ugrott, úgy keresett könnyebb s gyorsabb halált.   3. GÁLYARAB: Férj elfordúlt, – ne lássa, hogy haldoklik hitvese.   4. GÁLYARAB: Másfélezret fojtott meg ott a füst lassú keze!   1. GÁLYARAB: Izzott a föld és hasadozott a kő a sziklafalon; tűz, láng, ropogás, vér és zokogás, lidércfény és korom.   4. GÁLYARAB: Végül Textor s mi többiek, áttörtük a máglya falát, és összeégve, véresen kirohantunk a tüzön át. „Óh, Istenem, szabad ég, levegő!” – Katonák, fény, sok vad ököl; még láttam, a füst rőt oszlopa hogy toronylik az égre föl… …Kard, csörgés, dulakodás… Szemem lefogta valami köd; egy perc – és lelkem ott lebegett a halál örvénye fölött.   Ötödik rész   1. GÁLYARAB: Tizenötször százból tizenöten maradtunk, árva rabok.   4. GÁLYARAB: És minden évben egyet közülünk elnyelnek a sós habok.   2. GÁLYARAB: Textor meghalt… Utána kit váltasz meg, örök Szeretet?   3. GÁLYARAB: S ki lesz az utolsó?   4. GÁLYARAB:   Boldogabb, aki első lehetett!   1. GÁLYARAB: Ma már csak négy rab húzza tovább a hosszunyelű evezőt.   3. GÁLYARAB: Tíz éve nem láttuk hazánk s a vallouise-i mezőt.   4. GÁLYARAB: Tíz éve fogott el Pelvoux hegyén Albert véres hada. „Gályára velük!” – Törvény s biró a fegyver akarata. Tíz éve adott el – azóta itt gyötrődünk a vason – tíz éve adott el gyilkosunk a máltai rabpiacon. Sütöttek izzó bélyeget lapockánk csontja fölé; gyilkos dobott be gyilkosok s gonosztevők közé.   1. GÁLYARAB: Alattunk zúg a tengerár s köpi habját szüntelen; nappal pecek feszíti szánk, hogy nem tud nyögni sem. Gályánk Kis-Ázsia partjain és Tuniszban is ismerik: temető a tenger, zord, süket, Marseille-től Sztambulig.   2. GÁLYARAB: Imádkozunk, halkan, de imánk összetöri az evező.   3. GÁLYARAB: Gyönge a szó és zord, süket a tenger, a nagy temető.   4. GÁLYARAB: Ágyékunkon pár rongy darab, tetves, fekete zsák; padunk alatt bűz és mocsok és emberi rondaság. Vályúba dobják este elénk a korpát, – egy marék… – „Disznónak több jár, a rabok gyomrának ez is elég!” S ha kifáradtunk, ránk ugrik a hajóstiszt vad dühe: Húzd! – S horgas korbáccsal tépi föl hátunkon a bőrt, a húst.   2. GÁLYARAB: Mi imádkozunk, de a többi rab már elfeledte a szót.   4. GÁLYARAB: Csak ugatnak, mint a kutyák: hu-hu-hu! s a nyelvük messze kilóg.   2. GÁLYARAB: Rothadnak, élve, mint a barom, Istenben egy se hisz.   4. GÁLYARAB: Ki tudja, testvér, nincsen-e ártatlan köztük is?   1. GÁLYARAB: A hajón, a vizen és mindenütt csak a poklot látja szemünk.   4. GÁLYARAB: Megáldott minket mind a két kezével Istenünk!   1. GÁLYARAB: És lessük, lessük a halált, mert itt csak halni jó; minket is vár majd fekete zsák s két szörnyű vasgolyó. És elmegyünk Textor után: megáll az evező és minket is elnyel az óceán, az eleven temető.   3. GÁLYARAB: Korallok és szivacsok között fekszünk majd: zöld moszat ragad ősz hajunkba s karjaink tépik nagy, sanda halak. Kirágja szemünk, foszlós tetemünk páncélos tengeri rák, csontunk benövi rút vízi növény, sok inda, nyulós, sima ág.   4. GÁLYARAB: És a legutolsó rab fölött nem sír majd senki sem, ha loccsan a hab s széles gyürűk ringanak a vizen. Lassú temetés lesz… Süket a víz, a halál-trágyázta kert, de a kín, az a kín, de a csont, az a csont csak a bosszút várja, mert termékeny a mártírok pora, hiába őrli az ár: megszületik belőle Az, aki rajtunk bosszut áll!   2. GÁLYARAB: Testvérem, az Úr szent és igaz, jóság és szerelem: bosszút ne várj, az itélet övé, s miénk a türelem. Hallgasd a szíved, a szeretet dalát, az örök zenét…   1. GÁLYARAB: Testvérek, megvirradt; a hivő dicsérje Istenét!