Megint vas-korban

I. Zendülj föl bennem, Isten, Eljövendő, zendülj föl újra, tompán, komoran: rázd meg lelkemnek alvó hegyeit, hogy lássalak, érezzelek, s ne csak semmiből épült bástya légy a tiszta ész üres tereiben. Kard kell: legyen lelked a kard! De rázz föl, mint mennydörgés a csöndet, mert csak így leszel valóság… Rázz föl és mutasd meg: test vagy és hús… Rázz föl, mert a lelked is csak így lesz kard, kezembe fogható!   II. Nő, nő az ár… Ma nem hazák, – világok vonaglanak: zugaikban az Ember vert kutyaként nyaldossa sebeit és az idő korbácsa szakadatlan csattog a Föld fekélyes tetemén. Nő, nő az ár; s csak rejtett ormokon élnek még őrök, kik tudják, új nép születik a ma piszkos özönéből, új nép, melynek, midőn ítéletet mond elődei fölött, minden szava félelmes és sötét lesz, mint a vas.   III. A vas! a vas! Megint vaskorban élünk… Vas-lelkek, -izmok… Vas legyen a vers is, hisz az idő vörös-fehér dühe vasdobokon veri már az utolsó ítélet indulóit… Rajta! rajta! nincs arany és nincs csillogás, az ember undorodik magába s másba nézni, undorodik a kificamodott világ minden tükrétől… Rajta! rajta!: a síp torka barbár dalt csikorogjon sikítva és zörögve! Mért siratni a multat? Úgyis túlüvölt a csont- és vas-zene! – Mit hoz ez a nagy rendetlenség? Nincs szép, nincs kenyér, nincs mult, nincs szín, nincs fény, ne is legyen, vaskorban élünk: nincs mit menteni.