Anyám mesélte

Anyám mesélte, régen, amikor még együtt ültünk a Templom utca 10 alatt, Balassagyarmaton, az udvar kertje előtt, hogy valaha, kicsiny lánykorában, milyen igazak és egyszerűek voltak az emberek. – Jó népek voltak – mondta – mindenütt, ahol éltünk, szívbeli emberek, segítették egymást, s bennünket is, amikor Tiszalökről menekűltünk. Mert menekültünk. Igen… Várj, hogy is volt, már alig tudom… Ugy volt, hogy megégtünk! Apánk ispán volt, valami Bekény Péter ispánja, és keze alatt béresek voltak és dohányosok, s aztán megégtünk, a gép is, a cséplő, az is ott veszett, s mi Miskolcra mentünk és nagyapád a vasuthoz került, apád meg később Miskolcról ide. Legjobban erre, a menekülésre emlékszem, volt négy szekér bútorunk, azokra raktak fel, engem s Juliskát és Jolánkát, párnák s dunyhák közé, ott szorongtunk, és egy zsákban a kompról négy macskánk vízbe fordult s ott veszett. S ahogy este lett, az országuton, ma is érzem, mily rettenetesen megbámultam a malmot, azt a nagy, négyemeletes, vén épületet, hogy olyan is van, s a négy emelet kivilágitott ablaksorait. Apánk, szegény, ott halt meg a vasutnál. Ezermester volt, gépész; ősei Lengyelországból jöttek, valahogy a trónhoz is közük volt, s ő maga még tudott lengyelűl. Soká beteg volt, mert csövet eresztettek le a kútba és a lábában megfázott a csont és gyulladást kapott. Ágyhoz kötözve élt még két évig, s halála előtt Istenhez tért. Soká nem hagyta, hogy operálják, s mikor már maga kérte: „Késő, Panyiczky úr, ott halna meg az asztalon!” – mondta neki az orvos. Anyánk aztán nagyon nehezen élt, eladogatta, amije maradt, ismerősökhöz járt segíteni, és úgy nevelt bennünket. Pedig egykor szakajtóban állt nála az ezüstpénz, de elment mind, ahogy a föld is elment, mert apánk bizony szeretett mulatni… Mégis jobb volt az, szegényesen is jobb világ volt az, olcsó minden, és jó népek voltak a miskolciak, és Mamika még ma, Gyarmaton is huszonnyolc-harminc krajcárért hoz egy pár rántanivaló csirkét… – S te milyen gyerek voltál? – faggattam, amikor elhallgatott; és ő mesélt tovább: – Református lány, a zárdába jártam, a katólikus nővérekhez, és nagyon szerettek, mindig 1-esem volt s bizonyitványom még úgy mondta, hogy „szorgalma: ernyedetlen”… Jó gyerek lehettem, és elég jókedvü, és emlékszem, mindig horgoltam, kötöttem, még az utcán is, s egyszer egy fiú egy kővel úgy halántékon dobott, hogy elszédűltem… Jaj, nagyon szerettem az iskolát; úgy volt, tovább megyek az externátba, de hát jött a tűz, halál, szegénység, ahogy mondtam, és mind dolgoztunk, a három kisgyerek mind a földön ült otthon és kötött… Később meg varrni kezdtem. Nem tanított senki… Vagyis nénje, Jolánka, az tanított csak, a süketnéma, a nagy aranyhajú, óh, nagyon ügyes szegény néném: hároméves korában fejtifuszban lett néma és süket, – ő tanitott meg varrni: látta, hogy szabott és varrt egy másik, valaki, az udvarban, s le-nézte… – Igy mesélt anyám, tizenöt éve, frissen és közben el-elakadva, szivesen s pironkodva, hogy mindez semmiség, sok mindenről, Tipanuc bácsiról, keresztapámról, s Biri néniről, öreg dolgokról… és a szellemekről, akik talán nincsenek, de talán mégiscsak vannak, hisz táncol az asztal, ha imádkozva kérik, nem is ő, hanem Nagy néni, aki a vasút mellett lakik… Tizenöt éve már, hogy így mesélt, s még többet, százszor ennyit, és én, ahogy öregszem, egyre jobban emlékszem szavaira, egyre többet kérdezgetem, ha látom, s amikor, tőle messze, egyedűl maradok, mind gyakrabban gondolok vissza rá s el-eltünődöm a Tiszába fúlt négy macskán és a tűzön, nagyapámon, a nagy malmon, a folyton horgoló kislányon és minden jó emberén, – ugy eltünődöm rajtuk, mintha most is vele ülnék a Templom utca 10 alatt, a lócán, az udvaron, a régi, gyarmati konyhakert előtt.