Vas-korban élünk, nincs mit menteni

Anyám mesélte

Anyám mesélte, régen, amikor még

együtt ültünk a Templom utca 10

alatt, Balassagyarmaton, az udvar

kertje előtt, hogy valaha, kicsiny

lánykorában, milyen igazak és

egyszerűek voltak az emberek.

– Jó népek voltak – mondta – mindenütt,

ahol éltünk, szívbeli emberek,

segítették egymást, s bennünket is,

amikor Tiszalökről menekűltünk.

Mert menekültünk. Igen… Várj, hogy is volt,

már alig tudom… Ugy volt, hogy megégtünk!

Apánk ispán volt, valami Bekény

Péter ispánja, és keze alatt

béresek voltak és dohányosok,

s aztán megégtünk, a gép is, a cséplő,

az is ott veszett, s mi Miskolcra mentünk

és nagyapád a vasuthoz került,

apád meg később Miskolcról ide.

Legjobban erre, a menekülésre

emlékszem, volt négy szekér bútorunk,

azokra raktak fel, engem s Juliskát

és Jolánkát, párnák s dunyhák közé,

ott szorongtunk, és egy zsákban a kompról

négy macskánk vízbe fordult s ott veszett.

S ahogy este lett, az országuton,

ma is érzem, mily rettenetesen

megbámultam a malmot, azt a nagy,

négyemeletes, vén épületet,

hogy olyan is van, s a négy emelet

kivilágitott ablaksorait.

Apánk, szegény, ott halt meg a vasutnál.

Ezermester volt, gépész; ősei

Lengyelországból jöttek, valahogy

a trónhoz is közük volt, s ő maga

még tudott lengyelűl. Soká beteg volt,

mert csövet eresztettek le a kútba

és a lábában megfázott a csont

és gyulladást kapott. Ágyhoz kötözve

élt még két évig, s halála előtt

Istenhez tért. Soká nem hagyta, hogy

operálják, s mikor már maga kérte:

„Késő, Panyiczky úr, ott halna meg

az asztalon!” – mondta neki az orvos.

Anyánk aztán nagyon nehezen élt,

eladogatta, amije maradt,

ismerősökhöz járt segíteni,

és úgy nevelt bennünket. Pedig egykor

szakajtóban állt nála az ezüstpénz,

de elment mind, ahogy a föld is elment,

mert apánk bizony szeretett mulatni…

Mégis jobb volt az, szegényesen is

jobb világ volt az, olcsó minden, és

jó népek voltak a miskolciak,

és Mamika még ma, Gyarmaton is

huszonnyolc-harminc krajcárért hoz egy pár

rántanivaló csirkét… – S te milyen

gyerek voltál? – faggattam, amikor

elhallgatott; és ő mesélt tovább:

– Református lány, a zárdába jártam,

a katólikus nővérekhez, és

nagyon szerettek, mindig 1-esem volt

s bizonyitványom még úgy mondta, hogy

„szorgalma: ernyedetlen”… Jó gyerek

lehettem, és elég jókedvü, és

emlékszem, mindig horgoltam, kötöttem,

még az utcán is, s egyszer egy fiú

egy kővel úgy halántékon dobott,

hogy elszédűltem… Jaj, nagyon szerettem

az iskolát; úgy volt, tovább megyek

az externátba, de hát jött a tűz,

halál, szegénység, ahogy mondtam, és

mind dolgoztunk, a három kisgyerek

mind a földön ült otthon és kötött…

Később meg varrni kezdtem. Nem tanított

senki… Vagyis nénje, Jolánka, az

tanított csak, a süketnéma, a

nagy aranyhajú, óh, nagyon ügyes

szegény néném: hároméves korában

fejtifuszban lett néma és süket, –

ő tanitott meg varrni: látta, hogy

szabott és varrt egy másik, valaki,

az udvarban, s le-nézte… – Igy mesélt

anyám, tizenöt éve, frissen és

közben el-elakadva, szivesen

s pironkodva, hogy mindez semmiség,

sok mindenről, Tipanuc bácsiról,

keresztapámról, s Biri néniről,

öreg dolgokról… és a szellemekről,

akik talán nincsenek, de talán

mégiscsak vannak, hisz táncol az asztal,

ha imádkozva kérik, nem is ő,

hanem Nagy néni, aki a vasút

mellett lakik… Tizenöt éve már,

hogy így mesélt, s még többet, százszor ennyit,

és én, ahogy öregszem, egyre jobban

emlékszem szavaira, egyre többet

kérdezgetem, ha látom, s amikor,

tőle messze, egyedűl maradok,

mind gyakrabban gondolok vissza rá

s el-eltünődöm a Tiszába fúlt

négy macskán és a tűzön, nagyapámon,

a nagy malmon, a folyton horgoló

kislányon és minden jó emberén, –

ugy eltünődöm rajtuk, mintha most is

vele ülnék a Templom utca 10

alatt, a lócán, az udvaron, a

régi, gyarmati konyhakert előtt.

Egy kis értelmet a reménynek!

Nem boldogságot, csak hitet, csak

egy kis értelmet a reménynek,

adj, Istenem,

emberi sorsot a szegénynek!

Nézd, gyönyörű volna az élet,

van pénz, nő, fény, expressz, vasárnap,

és milliók

rabjai a nyomoruságnak.

Nézd, hogy tesz tönkre milliókat

ezerféle ravasz gonoszság,

pedig erős

nép nélkül elpusztul az ország.

Nektárral és ambróziával

csordul a Föld, s nem jut kenyér se, –

mondd, Istenem,

törvény az ember szenvedése?

Mondd, látsz minket? Voltál te éhes?

Fáztál valaha? Ugye, fáztál?

Szidtad magad,

mikor téli esőben áztál?

Ha nem éheztél, dideregtél,

nem szólok hozzád soha többet,

úgyse tudod,

mit gondol a szegény előtted;

de ha tudod, mi a csalódás,

ha gazdag vagy, de vagy szegény is,

akkor, uram,

hozzád küldöm imámat én is:

– Ne bántsd a pénzes nyomorultat,

ki közönyével megtiport,

de add nekem

ajkáról a biztos mosolyt,

a hitet, erőt! Adj új lelket

a sok-sok hitetlen szegénynek,

adj, Istenem,

egy kis értelmet a reménynek!

Hazám, keresztény európa

Útálom és arcába vágom:

– Száz év, de tán kétezer óta

őrült, mocskos, aljas világ ez,

ez a farizeus Európa!

Kenyér s jog helyett a szegényt

csitítja karddal, üres éggel

és cinkos lelkiismeretét

avatag és modern mesékkel;

száz év, de már kétezer óta

hány szent vágy halt meg gaz szivében!

Hazám, keresztény Európa,

mi lesz, ha bukására döbben,

mi lesz, ha újra földre száll

a Megcsúfolt és Megfeszített,

s mert jósága, hite, imája

egyszer már mindent elveszített:

mi lesz, ha megjő pokoli

lángszórókkal, gépfegyverekkel,

vassisakos, pestishozó,

bosszúálló angyalsereggel?

Mi lesz, ha megjő Krisztus és

új országot teremt a földön,

ha elhullanak a banditák

s nem lesz több harc, se kard, se börtön,

ha égi szerelmét a földi

szükséghez szabja ama Bárány

s újra megvált, – óh, nem a jók,

de a gonoszok vére árán:

hazám, boldogtalan Európa,

ha túléled a harcok végét,

elbírod-e még te az Istent,

a Szeretetet és a Békét?

Megint vas-korban

I.

Zendülj föl bennem, Isten, Eljövendő,

zendülj föl újra, tompán, komoran:

rázd meg lelkemnek alvó hegyeit,

hogy lássalak, érezzelek, s ne csak

semmiből épült bástya légy

a tiszta ész üres tereiben.

Kard kell: legyen lelked a kard! De rázz föl,

mint mennydörgés a csöndet, mert csak így

leszel valóság… Rázz föl és mutasd meg:

test vagy és hús… Rázz föl, mert a lelked is

csak így lesz kard, kezembe fogható!

II.

Nő, nő az ár… Ma nem hazák, – világok

vonaglanak: zugaikban az Ember

vert kutyaként nyaldossa sebeit

és az idő korbácsa szakadatlan

csattog a Föld fekélyes tetemén.

Nő, nő az ár; s csak rejtett ormokon

élnek még őrök, kik tudják, új nép

születik a ma piszkos özönéből,

új nép, melynek, midőn ítéletet mond

elődei fölött, minden szava

félelmes és sötét lesz, mint a vas.

III.

A vas! a vas! Megint vaskorban élünk…

Vas-lelkek, -izmok… Vas legyen a vers is,

hisz az idő vörös-fehér dühe

vasdobokon veri már az utolsó

ítélet indulóit… Rajta! rajta!

nincs arany és nincs csillogás, az ember

undorodik magába s másba nézni,

undorodik a kificamodott

világ minden tükrétől… Rajta! rajta!:

a síp torka barbár dalt csikorogjon

sikítva és zörögve! Mért siratni

a multat? Úgyis túlüvölt

a csont- és vas-zene! – Mit hoz ez a

nagy rendetlenség? Nincs szép, nincs kenyér,

nincs mult, nincs szín, nincs fény, ne is legyen,

vaskorban élünk: nincs mit menteni.

Altató dal

Valaki, valaki, vad kötelen –

Fiacskám, el ne feledd!

Bújj hozzám és dúdold velem

szomorú énekemet.

Valaki lóg azon a kötelen –

Ne sírj, ne sírj, fiam!

Apád lóg azon a kötelen –

Csak szokd meg, kis fiam!

Erdő közepén lóg édesapád –

Szép őszi éjszaka volt,

fegyver, poroszlók, és édesapád –

Óh, micsoda éjszaka volt!

Elvitték, nem kell tudni, miért –

Figyelj, kicsi fiam!

Megnyúzták, azt sem tudta, miért –

Ne félj, kicsi fiam!

Szép volt – emlékszel? – és szomorú,

mint Krisztus urunk a fán.

Tüzet gyujtottak alája, s apád

ott sült meg lassan a fán.

Óh, egyszerü történet ez,

oly egyszerü, mint a halál,

apád kint lóg véres kötelen –

s barátunk a halál.

Apád kint lóg véres kötelen –

Nincs könnyem, kis fiam,

kiapadtak haldokló szemeim,

de ne sírj te se, kis fiam!

Erdő közepén, véres kötelen – –

Ki tudja, mi lesz veled?…

Ne szólj, ne sírj, csak dudolászd

együgyű énekemet.

Az eretnek tragédiája

Robert Browning után, szabadon.

I.

DEODATUS ABBÉ ELŐINTELME:

Az Úr, kit mindig és sohase látunk,

életteremtő, örök rombolás.

Pallosvivő, kit rettegve imádunk:

szivét nem árnyékozza változás.

Igazság-arca tűzvész és korom,

kegyelem-arcát csak sejti a hit,

nap-térdein nyugszik az irgalom

s a bűn nyögi borzalmas talpait.

(Orgonaszó)

CHORUS:

S a bűn nyögi borzalmas talpait.

II.

VALAKI ÉNEKEL:

Harmincezer páncélos szentvitéz közt

harcolt Jakab a Jordán partjain,

s ki annyi harc és baj és annyi vész közt

megállt, megvette szultán Szaladin.

Eldobta kardját, melyet oly vitézűl

s pogány vérben oly sokszor áztatott,

és Kelemen pápa most büntetésűl

máglyára küldi ördög-Jakabot.

(És itt lant- vagy cimbalomkiséret erősíti az éneket)

CHORUS:

Máglyára visszük ördög-Jakabot.

III.

Bükkfaderékból bitónak kivágva

nagy oszlop áll s alatta vár a rab.

Hallod a Sátánt? Most is kiabálja:

„Szeressük egymást! Ölni nem szabad!”

Az Úr szavával az igaz erényen

nevet a hithagyó… Öljük meg őt!

Tuskót, hasábot hordjatok serényen,

imádkozzunk és pörköljük meg őt!

CHORUS:

Imádkozzunk és pörköljük meg őt!

IV.

Átkozott legyen a méh, mely foganta,

és átkozott a mag, melyből eredt.

A fenyőből könny csordul, gyönge gyanta:

még a fa is sír, hogy eretneket

éget üszökké… Tűznél hamarabb

eméssze el átkunk e szörnyü máglyát!

Nyakig födi már a sok fadarab:

püspök urunk, csapd fejéhez a fáklyát!

(Orgona: Gloria in excelsis Deo)

CHORUS:

Glória, és csapd oda a fáklyát!

V.

Mikor megkötözték, nem is nyöszörgött,

de most forog s kidülled a szeme.

Torkából szókat öklendez az ördög

s száját perzseli a szavak szene.

Jól tudjuk: ily undok halálra nem várt,

bár ott lapult már a tette mögött,

most káromló ajakkal idézi Szent Pált

s gonosz nyelve Krisztushoz könyörög.

(Itt valaki keresztet vet)

CHORUS:

Hallgasd csak: Mit mond Krisztus, az örök?

VI.

Templárius Jakab, te megtagadtad

Krisztust, ki lelkét érted adta ki;

Templárius Jakab, Urad eladtad,

s nem akartál érte vért ontani!

– „Irgalmas Isten, téged vágy ölelni

elmém, szivem és csontom és husom!

Irgalmad szállt belém, s nem bírtam ölni

embert érted… Irgalmazz, Krisztusom!”

CHORUS:

(Ijedt elszörnyedéssel)

Azt kiáltja: Irgalmazz, Krisztusom!

VII.

Ki hiszi, hogy Isten fenyegető

szava üres hang s csak szó az egész,

mint kedvenc madarát etetgető

lányka beszéde, hiú fecsegés?

Azt mondja (s nem fél): Isten kegyelem

s a bűnöst is megtisztítja az Ur!

Azt mondja: Krisztus szíve szerelem

s ajkáról a vigasz rózsája hull!

CHORUS:

Rózsát kiván? Mindjárt fejére hull.

VIII.

Mert lábainál rózsát nyit a tűz

s derekáig felnő a láng szakálla.

(Így járjon mind, aki az Égi Szűz

zászlajáért nem kél bosszú-csatára!)

Ne hallgassuk, mit mond! Hisz vigyorog,

pedig ágyéka lánggal koszorús;

arany férgek faldossák: már csorog

zsírjával együtt combjáról a hús.

CHORUS:

(Summa reverentia)

Istenért sül le combjáról a hús!

IX.

Nyílj, rózsa! nyílj ki, tündöklő lepel!

Rózsát kivánt: hadd tépjen egy utolsót!

Szirom sziromra bomlik: lángkehely!

Üszkös karók ágai bent a porzók.

Harmat helyett a Sátán vére hull rá,

szurok, kén s égő test fojtó szaga;

ott ég Jakab: pokolháló borúl rá!

Nem nyílt ily szörnyű tűzvirág soha!

CHORUS:

Pallos az Ur, bűneink ostora!

X.

Mint Jakab sikoltott a tűzön át

Ahhoz, kit imája megátkozott,

Ahhoz, kitől megtagadva magát

nyomorultan s örökre búcsuzott:

Hozzád könyörgünk, Mennyei Igazság,

mentsd meg a bukástól fiaidat,

de ha elbukunk, Végtelen Igazság,

roppantsd le ránk is roppant talpadat!

DEODATUS ABBÉ VISSZAFELEL:

Isten, segítsd az elbukottakat!