Vas-korban élünk, nincs mit menteni
Anyám mesélte
Anyám mesélte, régen, amikor még |
együtt ültünk a Templom utca 10 |
alatt, Balassagyarmaton, az udvar |
kertje előtt, hogy valaha, kicsiny |
lánykorában, milyen igazak és |
egyszerűek voltak az emberek. |
– Jó népek voltak – mondta – mindenütt, |
ahol éltünk, szívbeli emberek, |
segítették egymást, s bennünket is, |
amikor Tiszalökről menekűltünk. |
Mert menekültünk. Igen… Várj, hogy is volt, |
már alig tudom… Ugy volt, hogy megégtünk! |
Apánk ispán volt, valami Bekény |
Péter ispánja, és keze alatt |
béresek voltak és dohányosok, |
s aztán megégtünk, a gép is, a cséplő, |
az is ott veszett, s mi Miskolcra mentünk |
és nagyapád a vasuthoz került, |
apád meg később Miskolcról ide. |
Legjobban erre, a menekülésre |
emlékszem, volt négy szekér bútorunk, |
azokra raktak fel, engem s Juliskát |
és Jolánkát, párnák s dunyhák közé, |
ott szorongtunk, és egy zsákban a kompról |
négy macskánk vízbe fordult s ott veszett. |
S ahogy este lett, az országuton, |
ma is érzem, mily rettenetesen |
megbámultam a malmot, azt a nagy, |
négyemeletes, vén épületet, |
hogy olyan is van, s a négy emelet |
kivilágitott ablaksorait. |
Apánk, szegény, ott halt meg a vasutnál. |
Ezermester volt, gépész; ősei |
Lengyelországból jöttek, valahogy |
a trónhoz is közük volt, s ő maga |
még tudott lengyelűl. Soká beteg volt, |
mert csövet eresztettek le a kútba |
és a lábában megfázott a csont |
és gyulladást kapott. Ágyhoz kötözve |
élt még két évig, s halála előtt |
Istenhez tért. Soká nem hagyta, hogy |
operálják, s mikor már maga kérte: |
„Késő, Panyiczky úr, ott halna meg |
az asztalon!” – mondta neki az orvos. |
Anyánk aztán nagyon nehezen élt, |
eladogatta, amije maradt, |
ismerősökhöz járt segíteni,
|
és úgy nevelt bennünket. Pedig egykor |
szakajtóban állt nála az ezüstpénz, |
de elment mind, ahogy a föld is elment, |
mert apánk bizony szeretett mulatni… |
Mégis jobb volt az, szegényesen is |
jobb világ volt az, olcsó minden, és |
jó népek voltak a miskolciak, |
és Mamika még ma, Gyarmaton is |
huszonnyolc-harminc krajcárért hoz egy pár |
rántanivaló csirkét… – S te milyen |
gyerek voltál? – faggattam, amikor |
elhallgatott; és ő mesélt tovább: |
– Református lány, a zárdába jártam, |
a katólikus nővérekhez, és |
nagyon szerettek, mindig 1-esem volt |
s bizonyitványom még úgy mondta, hogy |
„szorgalma: ernyedetlen”… Jó gyerek |
lehettem, és elég jókedvü, és |
emlékszem, mindig horgoltam, kötöttem, |
még az utcán is, s egyszer egy fiú |
egy kővel úgy halántékon dobott, |
hogy elszédűltem… Jaj, nagyon szerettem |
az iskolát; úgy volt, tovább megyek |
az externátba, de hát jött a tűz, |
halál, szegénység, ahogy mondtam, és |
mind dolgoztunk, a három kisgyerek |
mind a földön ült otthon és kötött… |
Később meg varrni kezdtem. Nem tanított |
senki… Vagyis nénje, Jolánka, az |
tanított csak, a süketnéma, a |
nagy aranyhajú, óh, nagyon ügyes |
szegény néném: hároméves korában |
fejtifuszban lett néma és süket, – |
ő tanitott meg varrni: látta, hogy |
szabott és varrt egy másik, valaki, |
az udvarban, s le-nézte… – Igy mesélt |
anyám, tizenöt éve, frissen és |
közben el-elakadva, szivesen |
s pironkodva, hogy mindez semmiség, |
sok mindenről, Tipanuc bácsiról, |
keresztapámról, s Biri néniről, |
öreg dolgokról… és a szellemekről, |
akik talán nincsenek, de talán |
mégiscsak vannak, hisz táncol az asztal, |
ha imádkozva kérik, nem is ő, |
hanem Nagy néni, aki a vasút |
mellett lakik… Tizenöt éve már, |
hogy így mesélt, s még többet, százszor ennyit, |
és én, ahogy öregszem, egyre jobban |
emlékszem szavaira, egyre többet |
kérdezgetem, ha látom, s amikor, |
tőle messze, egyedűl maradok, |
mind gyakrabban gondolok vissza rá |
s el-eltünődöm a Tiszába fúlt |
négy macskán és a tűzön, nagyapámon, |
a nagy malmon, a folyton horgoló |
kislányon és minden jó emberén, – |
ugy eltünődöm rajtuk, mintha most is |
vele ülnék a Templom utca 10 |
alatt, a lócán, az udvaron, a |
régi, gyarmati konyhakert előtt. |
|
Egy kis értelmet a reménynek!
Nem boldogságot, csak hitet, csak |
egy kis értelmet a reménynek, |
emberi sorsot a szegénynek! |
|
Nézd, gyönyörű volna az élet, |
van pénz, nő, fény, expressz, vasárnap, |
|
Nézd, hogy tesz tönkre milliókat |
ezerféle ravasz gonoszság, |
nép nélkül elpusztul az ország. |
|
csordul a Föld, s nem jut kenyér se, – |
törvény az ember szenvedése? |
|
Mondd, látsz minket? Voltál te éhes? |
Fáztál valaha? Ugye, fáztál? |
|
Ha nem éheztél, dideregtél, |
nem szólok hozzád soha többet, |
mit gondol a szegény előtted; |
|
de ha tudod, mi a csalódás, |
ha gazdag vagy, de vagy szegény is, |
hozzád küldöm imámat én is: |
|
– Ne bántsd a pénzes nyomorultat, |
ajkáról a biztos mosolyt, |
|
a hitet, erőt! Adj új lelket |
a sok-sok hitetlen szegénynek, |
egy kis értelmet a reménynek! |
|
|
Hazám, keresztény európa
– Száz év, de tán kétezer óta |
őrült, mocskos, aljas világ ez, |
|
Kenyér s jog helyett a szegényt |
csitítja karddal, üres éggel |
avatag és modern mesékkel; |
|
száz év, de már kétezer óta |
hány szent vágy halt meg gaz szivében! |
Hazám, keresztény Európa, |
mi lesz, ha bukására döbben, |
|
mi lesz, ha újra földre száll |
a Megcsúfolt és Megfeszített, |
s mert jósága, hite, imája |
egyszer már mindent elveszített: |
|
lángszórókkal, gépfegyverekkel, |
bosszúálló angyalsereggel? |
|
Mi lesz, ha megjő Krisztus és |
új országot teremt a földön, |
s nem lesz több harc, se kard, se börtön, |
|
szükséghez szabja ama Bárány |
s újra megvált, – óh, nem a jók, |
|
hazám, boldogtalan Európa, |
ha túléled a harcok végét, |
elbírod-e még te az Istent, |
|
|
Megint vas-korban
Zendülj föl bennem, Isten, Eljövendő, |
zendülj föl újra, tompán, komoran: |
rázd meg lelkemnek alvó hegyeit, |
hogy lássalak, érezzelek, s ne csak |
semmiből épült bástya légy |
a tiszta ész üres tereiben. |
Kard kell: legyen lelked a kard! De rázz föl, |
mint mennydörgés a csöndet, mert csak így |
leszel valóság… Rázz föl és mutasd meg: |
test vagy és hús… Rázz föl, mert a lelked is |
csak így lesz kard, kezembe fogható! |
|
Nő, nő az ár… Ma nem hazák, – világok |
vonaglanak: zugaikban az Ember |
vert kutyaként nyaldossa sebeit |
és az idő korbácsa szakadatlan |
csattog a Föld fekélyes tetemén. |
Nő, nő az ár; s csak rejtett ormokon |
élnek még őrök, kik tudják, új nép |
születik a ma piszkos özönéből, |
új nép, melynek, midőn ítéletet mond |
elődei fölött, minden szava |
félelmes és sötét lesz, mint a vas. |
|
A vas! a vas! Megint vaskorban élünk… |
Vas-lelkek, -izmok… Vas legyen a vers is, |
hisz az idő vörös-fehér dühe |
vasdobokon veri már az utolsó |
ítélet indulóit… Rajta! rajta! |
nincs arany és nincs csillogás, az ember |
undorodik magába s másba nézni, |
világ minden tükrétől… Rajta! rajta!: |
a síp torka barbár dalt csikorogjon |
sikítva és zörögve! Mért siratni |
a csont- és vas-zene! – Mit hoz ez a |
nagy rendetlenség? Nincs szép, nincs kenyér, |
nincs mult, nincs szín, nincs fény, ne is legyen, |
vaskorban élünk: nincs mit menteni. |
|
|
Altató dal
Valaki, valaki, vad kötelen – |
Bújj hozzám és dúdold velem |
Valaki lóg azon a kötelen – |
Apád lóg azon a kötelen – |
|
Csak szokd meg, kis fiam! |
Erdő közepén lóg édesapád – |
fegyver, poroszlók, és édesapád – |
|
Óh, micsoda éjszaka volt! |
Elvitték, nem kell tudni, miért – |
Megnyúzták, azt sem tudta, miért – |
Szép volt – emlékszel? – és szomorú, |
|
mint Krisztus urunk a fán. |
Tüzet gyujtottak alája, s apád |
|
ott sült meg lassan a fán. |
Óh, egyszerü történet ez, |
|
oly egyszerü, mint a halál, |
apád kint lóg véres kötelen – |
Apád kint lóg véres kötelen – |
kiapadtak haldokló szemeim, |
|
de ne sírj te se, kis fiam! |
Erdő közepén, véres kötelen – – |
|
Ki tudja, mi lesz veled?… |
Ne szólj, ne sírj, csak dudolászd |
|
Az eretnek tragédiája
Robert Browning után, szabadon. |
DEODATUS ABBÉ ELŐINTELME: |
Az Úr, kit mindig és sohase látunk, |
életteremtő, örök rombolás. |
Pallosvivő, kit rettegve imádunk: |
szivét nem árnyékozza változás. |
Igazság-arca tűzvész és korom, |
kegyelem-arcát csak sejti a hit, |
nap-térdein nyugszik az irgalom |
s a bűn nyögi borzalmas talpait. |
|
S a bűn nyögi borzalmas talpait. |
|
|
Harmincezer páncélos szentvitéz közt |
harcolt Jakab a Jordán partjain, |
s ki annyi harc és baj és annyi vész közt |
megállt, megvette szultán Szaladin. |
Eldobta kardját, melyet oly vitézűl |
s pogány vérben oly sokszor áztatott, |
és Kelemen pápa most büntetésűl |
máglyára küldi ördög-Jakabot. |
(És itt lant- vagy cimbalomkiséret erősíti az éneket) |
|
Máglyára visszük ördög-Jakabot. |
|
|
Bükkfaderékból bitónak kivágva |
nagy oszlop áll s alatta vár a rab. |
Hallod a Sátánt? Most is kiabálja: |
„Szeressük egymást! Ölni nem szabad!” |
Az Úr szavával az igaz erényen |
nevet a hithagyó… Öljük meg őt! |
Tuskót, hasábot hordjatok serényen, |
imádkozzunk és pörköljük meg őt! |
|
Imádkozzunk és pörköljük meg őt! |
|
|
Átkozott legyen a méh, mely foganta, |
és átkozott a mag, melyből eredt. |
A fenyőből könny csordul, gyönge gyanta: |
még a fa is sír, hogy eretneket |
éget üszökké… Tűznél hamarabb |
eméssze el átkunk e szörnyü máglyát! |
Nyakig födi már a sok fadarab: |
püspök urunk, csapd fejéhez a fáklyát! |
(Orgona: Gloria in excelsis Deo) |
|
Glória, és csapd oda a fáklyát! |
|
|
Mikor megkötözték, nem is nyöszörgött, |
de most forog s kidülled a szeme. |
Torkából szókat öklendez az ördög |
s száját perzseli a szavak szene. |
Jól tudjuk: ily undok halálra nem várt, |
bár ott lapult már a tette mögött, |
most káromló ajakkal idézi Szent Pált |
s gonosz nyelve Krisztushoz könyörög. |
(Itt valaki keresztet vet) |
|
Hallgasd csak: Mit mond Krisztus, az örök? |
|
|
Templárius Jakab, te megtagadtad |
Krisztust, ki lelkét érted adta ki; |
Templárius Jakab, Urad eladtad, |
s nem akartál érte vért ontani! |
– „Irgalmas Isten, téged vágy ölelni |
elmém, szivem és csontom és husom! |
Irgalmad szállt belém, s nem bírtam ölni |
embert érted… Irgalmazz, Krisztusom!” |
|
Azt kiáltja: Irgalmazz, Krisztusom! |
|
|
Ki hiszi, hogy Isten fenyegető |
szava üres hang s csak szó az egész, |
mint kedvenc madarát etetgető |
lányka beszéde, hiú fecsegés? |
Azt mondja (s nem fél): Isten kegyelem |
s a bűnöst is megtisztítja az Ur! |
Azt mondja: Krisztus szíve szerelem |
s ajkáról a vigasz rózsája hull! |
|
Rózsát kiván? Mindjárt fejére hull. |
|
|
Mert lábainál rózsát nyit a tűz |
s derekáig felnő a láng szakálla. |
(Így járjon mind, aki az Égi Szűz |
zászlajáért nem kél bosszú-csatára!) |
Ne hallgassuk, mit mond! Hisz vigyorog, |
pedig ágyéka lánggal koszorús; |
arany férgek faldossák: már csorog |
zsírjával együtt combjáról a hús. |
|
Istenért sül le combjáról a hús! |
|
|
Nyílj, rózsa! nyílj ki, tündöklő lepel! |
Rózsát kivánt: hadd tépjen egy utolsót! |
Szirom sziromra bomlik: lángkehely! |
Üszkös karók ágai bent a porzók. |
Harmat helyett a Sátán vére hull rá, |
szurok, kén s égő test fojtó szaga; |
ott ég Jakab: pokolháló borúl rá! |
Nem nyílt ily szörnyű tűzvirág soha! |
|
Pallos az Ur, bűneink ostora! |
|
|
Mint Jakab sikoltott a tűzön át |
Ahhoz, kit imája megátkozott, |
Ahhoz, kitől megtagadva magát |
nyomorultan s örökre búcsuzott: |
Hozzád könyörgünk, Mennyei Igazság, |
mentsd meg a bukástól fiaidat, |
de ha elbukunk, Végtelen Igazság, |
roppantsd le ránk is roppant talpadat! |
|
DEODATUS ABBÉ VISSZAFELEL: |
Isten, segítsd az elbukottakat! |
|
|
|
|