Vas-korban élünk, nincs mit menteni

 

 

 

 

Anyám mesélte

Anyám mesélte, régen, amikor még
együtt ültünk a Templom utca 10
alatt, Balassagyarmaton, az udvar
kertje előtt, hogy valaha, kicsiny
lánykorában, milyen igazak és
egyszerűek voltak az emberek.
– Jó népek voltak – mondta – mindenütt,
ahol éltünk, szívbeli emberek,
segítették egymást, s bennünket is,
amikor Tiszalökről menekűltünk.
Mert menekültünk. Igen… Várj, hogy is volt,
már alig tudom… Ugy volt, hogy megégtünk!
Apánk ispán volt, valami Bekény
Péter ispánja, és keze alatt
béresek voltak és dohányosok,
s aztán megégtünk, a gép is, a cséplő,
az is ott veszett, s mi Miskolcra mentünk
és nagyapád a vasuthoz került,
apád meg később Miskolcról ide.
Legjobban erre, a menekülésre
emlékszem, volt négy szekér bútorunk,
azokra raktak fel, engem s Juliskát
és Jolánkát, párnák s dunyhák közé,
ott szorongtunk, és egy zsákban a kompról
négy macskánk vízbe fordult s ott veszett.
S ahogy este lett, az országuton,
ma is érzem, mily rettenetesen
megbámultam a malmot, azt a nagy,
négyemeletes, vén épületet,
hogy olyan is van, s a négy emelet
kivilágitott ablaksorait.
Apánk, szegény, ott halt meg a vasutnál.
Ezermester volt, gépész; ősei
Lengyelországból jöttek, valahogy
a trónhoz is közük volt, s ő maga
még tudott lengyelűl. Soká beteg volt,
mert csövet eresztettek le a kútba
és a lábában megfázott a csont
és gyulladást kapott. Ágyhoz kötözve
élt még két évig, s halála előtt
Istenhez tért. Soká nem hagyta, hogy
operálják, s mikor már maga kérte:
„Késő, Panyiczky úr, ott halna meg
az asztalon!” – mondta neki az orvos.
Anyánk aztán nagyon nehezen élt,
eladogatta, amije maradt,
ismerősökhöz járt segíteni,
és úgy nevelt bennünket. Pedig egykor
szakajtóban állt nála az ezüstpénz,
de elment mind, ahogy a föld is elment,
mert apánk bizony szeretett mulatni…
Mégis jobb volt az, szegényesen is
jobb világ volt az, olcsó minden, és
jó népek voltak a miskolciak,
és Mamika még ma, Gyarmaton is
huszonnyolc-harminc krajcárért hoz egy pár
rántanivaló csirkét… – S te milyen
gyerek voltál? – faggattam, amikor
elhallgatott; és ő mesélt tovább:
– Református lány, a zárdába jártam,
a katólikus nővérekhez, és
nagyon szerettek, mindig 1-esem volt
s bizonyitványom még úgy mondta, hogy
„szorgalma: ernyedetlen”… Jó gyerek
lehettem, és elég jókedvü, és
emlékszem, mindig horgoltam, kötöttem,
még az utcán is, s egyszer egy fiú
egy kővel úgy halántékon dobott,
hogy elszédűltem… Jaj, nagyon szerettem
az iskolát; úgy volt, tovább megyek
az externátba, de hát jött a tűz,
halál, szegénység, ahogy mondtam, és
mind dolgoztunk, a három kisgyerek
mind a földön ült otthon és kötött…
Később meg varrni kezdtem. Nem tanított
senki… Vagyis nénje, Jolánka, az
tanított csak, a süketnéma, a
nagy aranyhajú, óh, nagyon ügyes
szegény néném: hároméves korában
fejtifuszban lett néma és süket, –
ő tanitott meg varrni: látta, hogy
szabott és varrt egy másik, valaki,
az udvarban, s le-nézte… – Igy mesélt
anyám, tizenöt éve, frissen és
közben el-elakadva, szivesen
s pironkodva, hogy mindez semmiség,
sok mindenről, Tipanuc bácsiról,
keresztapámról, s Biri néniről,
öreg dolgokról… és a szellemekről,
akik talán nincsenek, de talán
mégiscsak vannak, hisz táncol az asztal,
ha imádkozva kérik, nem is ő,
hanem Nagy néni, aki a vasút
mellett lakik… Tizenöt éve már,
hogy így mesélt, s még többet, százszor ennyit,
és én, ahogy öregszem, egyre jobban
emlékszem szavaira, egyre többet
kérdezgetem, ha látom, s amikor,
tőle messze, egyedűl maradok,
mind gyakrabban gondolok vissza rá
s el-eltünődöm a Tiszába fúlt
négy macskán és a tűzön, nagyapámon,
a nagy malmon, a folyton horgoló
kislányon és minden jó emberén, –
ugy eltünődöm rajtuk, mintha most is
vele ülnék a Templom utca 10
alatt, a lócán, az udvaron, a
régi, gyarmati konyhakert előtt.

 

 

 

Egy kis értelmet a reménynek!

Nem boldogságot, csak hitet, csak
egy kis értelmet a reménynek,
 
adj, Istenem,
emberi sorsot a szegénynek!
Nézd, gyönyörű volna az élet,
van pénz, nő, fény, expressz, vasárnap,
 
és milliók
rabjai a nyomoruságnak.
Nézd, hogy tesz tönkre milliókat
ezerféle ravasz gonoszság,
 
pedig erős
nép nélkül elpusztul az ország.
Nektárral és ambróziával
csordul a Föld, s nem jut kenyér se, –
 
mondd, Istenem,
törvény az ember szenvedése?
Mondd, látsz minket? Voltál te éhes?
Fáztál valaha? Ugye, fáztál?
 
Szidtad magad,
mikor téli esőben áztál?
Ha nem éheztél, dideregtél,
nem szólok hozzád soha többet,
 
úgyse tudod,
mit gondol a szegény előtted;
de ha tudod, mi a csalódás,
ha gazdag vagy, de vagy szegény is,
 
akkor, uram,
hozzád küldöm imámat én is:
– Ne bántsd a pénzes nyomorultat,
ki közönyével megtiport,
 
de add nekem
ajkáról a biztos mosolyt,
a hitet, erőt! Adj új lelket
a sok-sok hitetlen szegénynek,
 
adj, Istenem,
egy kis értelmet a reménynek!

 

 

 

Hazám, keresztény európa

Útálom és arcába vágom:
– Száz év, de tán kétezer óta
őrült, mocskos, aljas világ ez,
ez a farizeus Európa!
Kenyér s jog helyett a szegényt
csitítja karddal, üres éggel
és cinkos lelkiismeretét
avatag és modern mesékkel;
száz év, de már kétezer óta
hány szent vágy halt meg gaz szivében!
Hazám, keresztény Európa,
mi lesz, ha bukására döbben,
mi lesz, ha újra földre száll
a Megcsúfolt és Megfeszített,
s mert jósága, hite, imája
egyszer már mindent elveszített:
mi lesz, ha megjő pokoli
lángszórókkal, gépfegyverekkel,
vassisakos, pestishozó,
bosszúálló angyalsereggel?
Mi lesz, ha megjő Krisztus és
új országot teremt a földön,
ha elhullanak a banditák
s nem lesz több harc, se kard, se börtön,
ha égi szerelmét a földi
szükséghez szabja ama Bárány
s újra megvált, – óh, nem a jók,
de a gonoszok vére árán:
hazám, boldogtalan Európa,
ha túléled a harcok végét,
elbírod-e még te az Istent,
a Szeretetet és a Békét?

 

 

 

Megint vas-korban

 

I.

Zendülj föl bennem, Isten, Eljövendő,
zendülj föl újra, tompán, komoran:
rázd meg lelkemnek alvó hegyeit,
hogy lássalak, érezzelek, s ne csak
semmiből épült bástya légy
a tiszta ész üres tereiben.
Kard kell: legyen lelked a kard! De rázz föl,
mint mennydörgés a csöndet, mert csak így
leszel valóság… Rázz föl és mutasd meg:
test vagy és hús… Rázz föl, mert a lelked is
csak így lesz kard, kezembe fogható!
 

II.

Nő, nő az ár… Ma nem hazák, – világok
vonaglanak: zugaikban az Ember
vert kutyaként nyaldossa sebeit
és az idő korbácsa szakadatlan
csattog a Föld fekélyes tetemén.
Nő, nő az ár; s csak rejtett ormokon
élnek még őrök, kik tudják, új nép
születik a ma piszkos özönéből,
új nép, melynek, midőn ítéletet mond
elődei fölött, minden szava
félelmes és sötét lesz, mint a vas.
 

III.

A vas! a vas! Megint vaskorban élünk…
Vas-lelkek, -izmok… Vas legyen a vers is,
hisz az idő vörös-fehér dühe
vasdobokon veri már az utolsó
ítélet indulóit… Rajta! rajta!
nincs arany és nincs csillogás, az ember
undorodik magába s másba nézni,
undorodik a kificamodott
világ minden tükrétől… Rajta! rajta!:
a síp torka barbár dalt csikorogjon
sikítva és zörögve! Mért siratni
a multat? Úgyis túlüvölt
a csont- és vas-zene! – Mit hoz ez a
nagy rendetlenség? Nincs szép, nincs kenyér,
nincs mult, nincs szín, nincs fény, ne is legyen,
vaskorban élünk: nincs mit menteni.

 

 

 

Altató dal

Valaki, valaki, vad kötelen –
 
Fiacskám, el ne feledd!
Bújj hozzám és dúdold velem
 
szomorú énekemet.
Valaki lóg azon a kötelen –
 
Ne sírj, ne sírj, fiam!
Apád lóg azon a kötelen –
 
Csak szokd meg, kis fiam!
Erdő közepén lóg édesapád –
 
Szép őszi éjszaka volt,
fegyver, poroszlók, és édesapád –
 
Óh, micsoda éjszaka volt!
Elvitték, nem kell tudni, miért –
 
Figyelj, kicsi fiam!
Megnyúzták, azt sem tudta, miért –
 
Ne félj, kicsi fiam!
Szép volt – emlékszel? – és szomorú,
 
mint Krisztus urunk a fán.
Tüzet gyujtottak alája, s apád
 
ott sült meg lassan a fán.
Óh, egyszerü történet ez,
 
oly egyszerü, mint a halál,
apád kint lóg véres kötelen –
 
s barátunk a halál.
Apád kint lóg véres kötelen –
 
Nincs könnyem, kis fiam,
kiapadtak haldokló szemeim,
 
de ne sírj te se, kis fiam!
Erdő közepén, véres kötelen – –
 
Ki tudja, mi lesz veled?…
Ne szólj, ne sírj, csak dudolászd
 
együgyű énekemet.

 

 

 

Az eretnek tragédiája

Robert Browning után, szabadon.

 

I.

DEODATUS ABBÉ ELŐINTELME:
Az Úr, kit mindig és sohase látunk,
életteremtő, örök rombolás.
Pallosvivő, kit rettegve imádunk:
szivét nem árnyékozza változás.
Igazság-arca tűzvész és korom,
kegyelem-arcát csak sejti a hit,
nap-térdein nyugszik az irgalom
s a bűn nyögi borzalmas talpait.
(Orgonaszó)
CHORUS:
S a bűn nyögi borzalmas talpait.
 

II.

VALAKI ÉNEKEL:
Harmincezer páncélos szentvitéz közt
harcolt Jakab a Jordán partjain,
s ki annyi harc és baj és annyi vész közt
megállt, megvette szultán Szaladin.
Eldobta kardját, melyet oly vitézűl
s pogány vérben oly sokszor áztatott,
és Kelemen pápa most büntetésűl
máglyára küldi ördög-Jakabot.
(És itt lant- vagy cimbalomkiséret erősíti az éneket)
CHORUS:
Máglyára visszük ördög-Jakabot.
 

III.

Bükkfaderékból bitónak kivágva
nagy oszlop áll s alatta vár a rab.
Hallod a Sátánt? Most is kiabálja:
„Szeressük egymást! Ölni nem szabad!”
Az Úr szavával az igaz erényen
nevet a hithagyó… Öljük meg őt!
Tuskót, hasábot hordjatok serényen,
imádkozzunk és pörköljük meg őt!
CHORUS:
Imádkozzunk és pörköljük meg őt!
 

IV.

Átkozott legyen a méh, mely foganta,
és átkozott a mag, melyből eredt.
A fenyőből könny csordul, gyönge gyanta:
még a fa is sír, hogy eretneket
éget üszökké… Tűznél hamarabb
eméssze el átkunk e szörnyü máglyát!
Nyakig födi már a sok fadarab:
püspök urunk, csapd fejéhez a fáklyát!
(Orgona: Gloria in excelsis Deo)
CHORUS:
Glória, és csapd oda a fáklyát!
 

V.

Mikor megkötözték, nem is nyöszörgött,
de most forog s kidülled a szeme.
Torkából szókat öklendez az ördög
s száját perzseli a szavak szene.
Jól tudjuk: ily undok halálra nem várt,
bár ott lapult már a tette mögött,
most káromló ajakkal idézi Szent Pált
s gonosz nyelve Krisztushoz könyörög.
(Itt valaki keresztet vet)
CHORUS:
Hallgasd csak: Mit mond Krisztus, az örök?
 

VI.

Templárius Jakab, te megtagadtad
Krisztust, ki lelkét érted adta ki;
Templárius Jakab, Urad eladtad,
s nem akartál érte vért ontani!
– „Irgalmas Isten, téged vágy ölelni
elmém, szivem és csontom és husom!
Irgalmad szállt belém, s nem bírtam ölni
embert érted… Irgalmazz, Krisztusom!”
CHORUS:
(Ijedt elszörnyedéssel)
Azt kiáltja: Irgalmazz, Krisztusom!
 

VII.

Ki hiszi, hogy Isten fenyegető
szava üres hang s csak szó az egész,
mint kedvenc madarát etetgető
lányka beszéde, hiú fecsegés?
Azt mondja (s nem fél): Isten kegyelem
s a bűnöst is megtisztítja az Ur!
Azt mondja: Krisztus szíve szerelem
s ajkáról a vigasz rózsája hull!
CHORUS:
Rózsát kiván? Mindjárt fejére hull.
 

VIII.

Mert lábainál rózsát nyit a tűz
s derekáig felnő a láng szakálla.
(Így járjon mind, aki az Égi Szűz
zászlajáért nem kél bosszú-csatára!)
Ne hallgassuk, mit mond! Hisz vigyorog,
pedig ágyéka lánggal koszorús;
arany férgek faldossák: már csorog
zsírjával együtt combjáról a hús.
CHORUS:
(Summa reverentia)
Istenért sül le combjáról a hús!
 

IX.

Nyílj, rózsa! nyílj ki, tündöklő lepel!
Rózsát kivánt: hadd tépjen egy utolsót!
Szirom sziromra bomlik: lángkehely!
Üszkös karók ágai bent a porzók.
Harmat helyett a Sátán vére hull rá,
szurok, kén s égő test fojtó szaga;
ott ég Jakab: pokolháló borúl rá!
Nem nyílt ily szörnyű tűzvirág soha!
CHORUS:
Pallos az Ur, bűneink ostora!
 

X.

Mint Jakab sikoltott a tűzön át
Ahhoz, kit imája megátkozott,
Ahhoz, kitől megtagadva magát
nyomorultan s örökre búcsuzott:
Hozzád könyörgünk, Mennyei Igazság,
mentsd meg a bukástól fiaidat,
de ha elbukunk, Végtelen Igazság,
roppantsd le ránk is roppant talpadat!
DEODATUS ABBÉ VISSZAFELEL:
Isten, segítsd az elbukottakat!

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]