Istár

Roncsok, friss életek, iszonyatok,
keleti gyönyörök s az elmulás
tűzvész-dala zúg a fülemben,
hajak gyúlt gizgaza,
tavalyi lomb,
csók, gyermek, üvöltő
húsok… sima melleid… – Óh,
ki véd meg tőled, ragadozó
Szerelem, állat, földünk sötét
érzékisége, vad ösztöneink
tündér Kalibánja! Ki véd,
ki véd meg engem a fényzáporos ég
szerelmétől, ki véd meg a
vágyakozás keserű
holdfényétől, e gonosz vadon
folyondár útjaitól,
ki véd meg, jaj, ha sokáig itt
táncolsz előttem, villogó,
ezerarcú Istennő, ki véd,
ki védi lelkem erdejét,
ha lángbaborítja az ősi öröm,
ki védi fáimat, ágaimat,
akarat törzsét, terv-rügyeket, és
ki védi gyümölcseimet, ha
szélvész-lábaiddal
minden virágot összetiporsz,
te vihar, zápor, förtelem,
te föld, te asszony, alkotó
érzékiség: Istár, gyönyörű,
virágtestű Barom!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]