Istár

Roncsok, friss életek, iszonyatok, keleti gyönyörök s az elmulás tűzvész-dala zúg a fülemben, hajak gyúlt gizgaza, tavalyi lomb, csók, gyermek, üvöltő húsok… sima melleid… – Óh, ki véd meg tőled, ragadozó Szerelem, állat, földünk sötét érzékisége, vad ösztöneink tündér Kalibánja! Ki véd, ki véd meg engem a fényzáporos ég szerelmétől, ki véd meg a vágyakozás keserű holdfényétől, e gonosz vadon folyondár útjaitól, ki véd meg, jaj, ha sokáig itt táncolsz előttem, villogó, ezerarcú Istennő, ki véd, ki védi lelkem erdejét, ha lángbaborítja az ősi öröm, ki védi fáimat, ágaimat, akarat törzsét, terv-rügyeket, és ki védi gyümölcseimet, ha szélvész-lábaiddal minden virágot összetiporsz, te vihar, zápor, förtelem, te föld, te asszony, alkotó érzékiség: Istár, gyönyörű, virágtestű Barom!