Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol

Ugy közeledem hozzád, lopva, félve, szivenütő és vonzó rettegéssel, mint óvatos sün alvó viperához… – Nem, nem; bocsáss meg, kedves! Nem tudom, miért gyötör ma ily hisztérikus és gyáva vágy, hisz oly szelíden alszol, s nevetsz álmodban, mintha eljövendő gyermekünkkel és velem játszanál. Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol a szomszéd ágyban… Meg se simogatlak, csak messziről szívom hajad szagát, csak nézem élő csontjaid s husod önfeledt nyugalmát… Ugy kéne már, hogy enyhüljön bennem ez a szomorú és bizalmatlan, örök társtalanság, de mindenkitől féltem magamat, szabadságomat, nem tudok örűlni fenntartás nélkül, és így születik meg az önzésből a lelkifurdalás. Félek tőled, akkor is, ha kivánlak, szeretlek, s mégis mindig titkolom, vágyom rád, s most is úgy hajlok föléd, mintha ellenség volnál: óvatos lelkem tüskéit fordítom feléd, mert törvény véd s mert zsarnokom lehetsz. Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol. Nem nyúlok hozzád… Óh, micsoda jóság, milyen tökéletes odaadás kellene ahhoz, hogy boldog legyek, és aki vagyok, mégis az maradjak! Az ellentétem kéne, az, aki nem követel semmit cserébe, a teljes biztonság, az önvád alól felmentő, szent, jókedvű, igazi önzetlenség… Az volna jó, igen, az volna nekemvaló szerelem, mély, üdvözítő, örök, mint a föld és egyszerű, mint a halál s az élet, amelynek öntudatlan kezei kötötték s majd feloldják köldökünket. Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol…