Tihany partján a hegy alatt

Együtt szöktünk a hegyeken át, gyönyörű volt a Bakony, a napot csókoltam szemeden s fiúsra nyírt hajadon. Gyönyörű voltál, de lelkemet árnyék futotta be: csókoltál, mint aki nem akar gondolni valamire. Gyönyörű volt az éjszaka, a holdfényes Bakony, s másnap már a tihanyi nap ragyogott a hajadon. Tihany partján a hegy alatt szeretőknek lakni jó. Boldogan tartotta az eget kék karjaiban a tó, és jártuk a koranyári vetést és szedtük a pipacsot és néztük a sirályt, ahogy a vízbe le-lecsapott, és este a csöndesedő csalogány bedalolt az ablakodon és éjszaka hét csillag ragyogott szemeidben és hajadon. Együtt szöktünk… Gyönyörű az est. Mért vagy hát oly szomorú? Nem kell már, aki vagyok, az a csúnya, szegény fiú? Megúntál? Elpattant a varázs? Sírsz, s nem tudod, miért? A tavi tündér gyöngyöket ad a könnyeidért. Most megy le a nap, részeg ragyogás az alkony gyönyöre: úgy csókolsz, mint aki nem akar gondolni semmire.