És mikor újra megcsókoltalak

És mikor újra megcsókoltalak, szólni se bírtál… Hangod szenvedő állat hangja volt: olvadni akarva símultak össze forró tagjaink s a szerelemtől szavunk elapadt. Elapadt, elakadt, – óh, szenvedő, szegény kis állatom, mily részegen néztél föl rám! Milyen édes beszéd volt néma mosolyod, s mily túlvilági ez az egész szótlan odaadás!… Most is így látlak, te szép, remegő angyal és gyermek, virág és arany, oly félénken s mégis úgy bizakodva bújtál hozzám, mikor égő kezem s ajkam simogató hulláma melled bimbóiban gyönyörré merevült…