Mitológia
| Mint lepke a rengeteg erdő |
| bozontos és fülledt nyarában, |
| úgy csavarogsz az életemben |
| gyanútlan és halálraszántan. |
|
| Titkos háború ez a játék, |
| hogy itt mersz, itt akarsz maradni; |
| s én néha már félek magamtól, |
| hogy nem bírlak sorsodra hagyni. |
|
| Könnyű volt régen, amikor még |
| testvére voltam a vadaknak |
| s ott laktam valahol, amerre |
| a földrengés fiai laknak: |
|
| dehogy törődtem volna véled! |
| egy új erő, a gyengeséged. |
|
| Gyűlöllek, hogy ennyire tetszel, |
| hogy szép vagy, jó és gyenge, fáradt; |
| lázongva tiszteli bizalmad |
| a meggyávult, lomha, nagy állat. |
|
| Fehér kis tested itt pihen |
| mellem szőrös sziklái mellett – |
| Szégyellem, jaj, hogy én, az isten, |
| egy virág előtt térdepeljek! |
|
|
Varázskert
| Szemeim fáradtak, de tiszták, |
| ragyogva nézik: lelkem erejét |
| egy egész kert virágai hogy isszák. |
|
| Én vagyok az a kert: virágok, ágak |
| nőnek körém és fölém lombosodnak |
| élő lugasnak, gyümölcskoronának. |
|
| Örök kertemben, napfényes lugasban, |
| álmodó kertész, nézek szanaszét: |
| kint ősz és tél, itt bent mégis tavasz van! |
|
| Ellenségeim, irígy viharok vad |
| rohamai, rázzátok fáimat: |
| hulljon a férges, kell a rovaroknak! |
|
| Hulljon friss rügy is, hulljon dús virág-raj: |
| a sebekből új hajtás tör ki, és |
| ki baltás küzd meg ennyi izmos ággal? |
|
| Szemeim fáradtak, de tiszták, |
| ragyogva nézik: növekvő csodáim |
| már az egész láthatárt beborítják. |
|
|
Pillanatok
| Mióta tegnap megcsókoltalak |
| s te sóváran (de csak egy pillanatra, |
| mert máris tiltakoztál!) remegő |
| térdeid közt hagytad a térdemet: |
| folyton elém rajzol a hála, folyton |
| előttem állsz, utcán és munka közben |
| folyton beléd ütközöm: hátracsukló |
| fejedet látom, kigyúlt arcodat, |
| csukott szemedet s a kínzó gyönyörvágy |
| gyönyörű mosolyát az ajkadon. |
| Ilyenkor egy-egy pillanatra én is |
| lehúnyom a szemem és szédülök: |
| érzem közeled, arcom arcod édes |
| vonalaiban fürdik, kezemet |
| sütik forró kebleid, újra csókolsz, |
| s én rémülten ébredek: óh, hisz ez |
| már őrület – s mégis oly jólesik |
| beléd veszteni magamat: egész |
| tested körülömöl és én boldogan |
| nyargalok szét lobogó ereidben. |
|
És mikor újra megcsókoltalak
| És mikor újra megcsókoltalak, |
| szólni se bírtál… Hangod szenvedő |
| állat hangja volt: olvadni akarva |
| símultak össze forró tagjaink |
| s a szerelemtől szavunk elapadt. |
| Elapadt, elakadt, – óh, szenvedő, |
| szegény kis állatom, mily részegen |
| néztél föl rám! Milyen édes beszéd |
| volt néma mosolyod, s mily túlvilági |
| ez az egész szótlan odaadás!… |
| Most is így látlak, te szép, remegő |
| angyal és gyermek, virág és arany, |
| oly félénken s mégis úgy bizakodva |
| bújtál hozzám, mikor égő kezem |
| s ajkam simogató hulláma melled |
| bimbóiban gyönyörré merevült… |
|
Az ifjú Kheiron dala
| nők, habzó májusi rózsák, |
|
| Nők, gyönyörü tavaszi kancák, |
| rózsák, remegő fiatalság – |
|
| Hol a társaid, ifju mohóság? |
| Most béke kellene, jóság, |
|
| hogy ne múljanak a rózsák |
| s okosság, egy kis öregség, |
| hogy az Égieknek is tessék |
|
|
Hajnali burleszk
| Fürödtél már a langyos levegőben, |
| zöld ég alatt, zöld füvön hemperegve? |
| Hát most fürödsz. Nézd, egész elveszünk |
| a virágok közt, ahogy hemperegve |
| ölelkezünk a langyos levegőben! |
|
| Szép vagy! szép, te! Olyan szép, mint a hajnal! |
| Íz vagy, méz vagy, pipacs és szarkaláb. |
| Éhes vagyok. Mondd, csacsikám, mi lenne, |
| ha megőrülne ez a sok virág |
| s hozzánk bújna csókolózni a hajnal? |
|
| A hajnal!… Óh, nem láttam soha szebbet |
| az égre vágtató arany lovaknál! |
| Tudsz görögűl? Vigyázz, berúgsz a fénytől, |
| s ha most egy percig nem leszel magadnál, |
| elvesztjük a legjobbat, édesebbet! |
|
| Igy ni. Ez már más. Rózsaujju szépség! |
| Nyujtsuk a percet soká, így, nagyon. |
| Te vagy az őrült virág… Nem, a Hajnal, |
| az vagy… Légy büszke: jőjj, hadd csókolom |
| klasszikus keble örök szőkeségét!… |
|
|
Felhő
| Még sohase láttam igazán az arcát, |
| mert felhő az arca, ragyogó káprázat a napban. |
|
| Ő maga is felhő, és erdő a haja, |
| erdei lomb és széljárta bokor. |
|
| Nézd, hogy hintázza gyümölcseit a galagonya: |
| vérzik, vérzik gyümölcse, mint kedvesem ajka, ha csókol. |
|
| Erdő és bozót a kedvesem haja, a hangja szél, |
| és későn-nyilt virágok harmatos szemei. |
|
| Harmatos őszi virág a szeme, a hangja szél, |
| mely a galagonyabokrok ágaival incseleg. |
|
| Felhő az arca, s a szava szél, mely lelkem fellegeit |
| kergeti, kergeti napba-árnyba s bennem zúg parttalan. |
|
|
Tihany partján a hegy alatt
| Együtt szöktünk a hegyeken át, |
| a napot csókoltam szemeden |
|
| Gyönyörű voltál, de lelkemet |
| csókoltál, mint aki nem akar |
|
| Gyönyörű volt az éjszaka, |
| s másnap már a tihanyi nap ragyogott |
|
| Tihany partján a hegy alatt |
| Boldogan tartotta az eget |
|
| és jártuk a koranyári vetést |
| és néztük a sirályt, ahogy |
|
| és este a csöndesedő csalogány |
| és éjszaka hét csillag ragyogott |
|
| Együtt szöktünk… Gyönyörű az est. |
| Mért vagy hát oly szomorú? |
| Nem kell már, aki vagyok, az |
|
| Megúntál? Elpattant a varázs? |
| Sírsz, s nem tudod, miért? |
| A tavi tündér gyöngyöket ad |
|
| Most megy le a nap, részeg ragyogás |
| úgy csókolsz, mint aki nem akar |
|
|
Menj haza
| Menj haza, kislányom, mit csinálhatok én teveled? |
| Gyönge vagy, mint az uj fű, oly friss, mint a hóvirág. |
| Magad se tudod, mi hozott ide, milyen kiváncsiság. |
|
| Oly gyönge vagy, oly szelíd, hogy megölelni se merlek; |
| kis liliom, rám vársz habkönnyű, tavaszi ingben? |
| Mi lenne belőled barbár kezeimben! |
|
| Nem félsz? Én féltelek! Amikor vigyázva, így, simogatlak, |
| derekad hajlik, imbolyog, mint a lobogós tavi nád; |
| óh, hogy remeg ujjaim alatt fürtös kis koponyád! |
|
| Menj haza, kislányom, csak a gyermek ily vakmerő. |
| Ragyogó, ártatlan szemed szomorú lesz, hogyha szeretlek… |
| (Vagy tán nálam is többet tudsz, és a jövőd ijeszt meg?) |
|
|
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol
| Ugy közeledem hozzád, lopva, félve, |
| szivenütő és vonzó rettegéssel, |
| mint óvatos sün alvó viperához… |
| – Nem, nem; bocsáss meg, kedves! Nem tudom, |
| miért gyötör ma ily hisztérikus |
| és gyáva vágy, hisz oly szelíden alszol, |
| s nevetsz álmodban, mintha eljövendő |
| gyermekünkkel és velem játszanál. |
|
| Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol |
| a szomszéd ágyban… Meg se simogatlak, |
| csak messziről szívom hajad szagát, |
| csak nézem élő csontjaid s husod |
| önfeledt nyugalmát… Ugy kéne már, hogy |
| enyhüljön bennem ez a szomorú |
| és bizalmatlan, örök társtalanság, |
| de mindenkitől féltem magamat, |
| szabadságomat, nem tudok örűlni |
| fenntartás nélkül, és így születik meg |
| az önzésből a lelkifurdalás. |
| Félek tőled, akkor is, ha kivánlak, |
| szeretlek, s mégis mindig titkolom, |
| vágyom rád, s most is úgy hajlok föléd, |
| mintha ellenség volnál: óvatos |
| lelkem tüskéit fordítom feléd, |
| mert törvény véd s mert zsarnokom lehetsz. |
|
| Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol. |
|
| Nem nyúlok hozzád… Óh, micsoda jóság, |
| kellene ahhoz, hogy boldog legyek, |
| és aki vagyok, mégis az maradjak! |
| Az ellentétem kéne, az, aki |
| nem követel semmit cserébe, a |
| teljes biztonság, az önvád alól |
| felmentő, szent, jókedvű, igazi |
| önzetlenség… Az volna jó, igen, |
| az volna nekemvaló szerelem, |
| mély, üdvözítő, örök, mint a föld |
| és egyszerű, mint a halál s az élet, |
| amelynek öntudatlan kezei |
| kötötték s majd feloldják köldökünket. |
|
| Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol… |
|
|
Menekülés
| Csókolj, csókolj, szerelem, |
| tűz a tegnap, tűz a holnap, |
| farkascsordák ostromolnak |
| s véres csillag áll fölöttem. |
|
| Mint a csiga, mint a kagyló |
| héja nélkül, háza nélkül, |
| minden percem iszonyattól |
| ég, vacog, fáj, s hallgat és tűr. |
|
| Csókolj, csókolj, szerelem, |
| önts rám páncélt, csoda-inget, |
| páncélt ezer őrült csókból: |
| csókolj, halál!… Szabadíts meg |
|
|
A legjobb tündér
| E gyönyörű és büszke nyárban |
| mely szárnyat s egeket adott, |
| szépséged megszomoritott. |
|
| Megszomorított: megmutatta, |
| hogy nem elég a képzelet, |
| s hazugság minden nélküled. |
|
| Azt hittem, hogy senki se kell és |
| s lecsaltál magadhoz, ide. |
|
| Álmodott egek s viharok közt |
| utam hősi volt és sivár – |
|
| Itt vagyok, legyőztél, Valóság, |
| te, legjobb tündér… Bölcs kezed |
|
| Ringass, édes, altass el, és hogy |
| tökéletes legyen a vígasz: |
| mondd azt, hogy nem te boldogítasz! |
|
|
Láz
| A fény kiszaladt a szeméből – |
| Szem, boszorka szeme, ne bánts! |
|
| s a haja most zörgő bogáncs. |
|
| Alszik. Megnőtt szakálla, körme. |
| Hét napja alszik. Tán nem él. |
|
| Különös szagú lett a bőre, |
| s az arca ráncos denevér. |
|
| Félek; nem merem betakarni |
| és nem merek ránézni sem. |
|
| Futok előle, s érzem: üldöz, |
|
|
Istár
| Roncsok, friss életek, iszonyatok, |
| keleti gyönyörök s az elmulás |
| tűzvész-dala zúg a fülemben, |
| húsok… sima melleid… – Óh, |
| ki véd meg tőled, ragadozó |
| Szerelem, állat, földünk sötét |
| érzékisége, vad ösztöneink |
| tündér Kalibánja! Ki véd, |
| ki véd meg engem a fényzáporos ég |
| szerelmétől, ki véd meg a |
| holdfényétől, e gonosz vadon |
| ki véd meg, jaj, ha sokáig itt |
| táncolsz előttem, villogó, |
| ezerarcú Istennő, ki véd, |
| ha lángbaborítja az ősi öröm, |
| akarat törzsét, terv-rügyeket, és |
| ki védi gyümölcseimet, ha |
| minden virágot összetiporsz, |
| te vihar, zápor, förtelem, |
| te föld, te asszony, alkotó |
| érzékiség: Istár, gyönyörű, |
|
Tréfálkozó őszi levelekkel
| Milyen száraz és hideg a lelkem, |
| pedig te melengetted a kezeid közt! |
|
| Milyen száraz és üres az ágyam, |
| pedig teleszórtad a csókok aranyával! |
|
| Csókok aranyával, arany levelekkel, – |
| de elhagytál a tréfálkozó őszi levelekkel. – |
|
| Nem tudok aludni miattad, álmomban is |
| ujjaid simogatását érzem a homlokomon. |
|
| Csillogó gyíkok voltak az ujjaid, |
| arany gyíkok, és mellemen futkostak tegnap este. |
|
| De messze a tegnap, csókokkal, arany levelekkel! |
| – Mondd, mért hagytál el a tréfálkozó őszi levelekkel? |
|
|
Enyém volt s mégse enyém ma
| Enyém volt s mégse enyém ma, |
| ha eszembe jut, újra hajnal |
|
| Nézem s nem látom. Az arca |
| csupa fény, felhő, remegés; |
|
| Enyém volt s mégse enyém ma, |
| neki üzenek, a szive tudja, |
| s megdobban: úgy van, igaz! |
|
| Enyém volt és mégse enyém ma, |
| ha eszembe jut, újra hajnal |
|
|
|