Záporban
| Itt a tavasz, március, április, megnyílnak az égi csatornák |
| s fekete záporok zuhognak fekete földeken által, |
| fekete záporok, és mintha monoton fekete kopogásukkal |
| a lelkek láthatatlan zenéjét dobolnák, dobolnák, dobolnák |
| millió és millió láthatatlan dobverővel, oly puhán, oly bensőségesen, |
| ahogy a napfény kopog a csukott pillákon vagy a szerelem zsong a szivekben. |
| Fekete záporok… Oly édes, langyos zubogás, zuhogás az egész végtelen utca, melyen át hazaérek, |
| oly ringató zubogás, zuhogás, locspocs, parányi csengők lármás muzsikája, |
| oly édes, szapora csilingelés, hogy egészen elszórakoztat és már nem is gondolok arra, |
| hogy csontjaim mennyire fájnak és hogy holnapután esetleg nem lesz mit enni. |
| Csak baktatok, baktatok, akarat és gondolkozás nélkül, nem unatkozva, hanem még az unalomra is érzéketlenül, – |
| óh édes állati érzéketlenség! |
| És hull, hull az eső, paskolva a lehúzott vasredőnyöket, pattognak a bádogcsatornák és zúgnak a tátott-torkú kanálisok, |
| kalapom karimájáról nyakamba csurog a víz, nem baj, halkan dudorászok, versenyt a zuhogással: Zápor, zápor, éji zápor, márciusi zápor… |
| Mintha egy ködóriás szállna a házak felett: váratlan szélroham. |
| Aztán csönd. Csak a zápor beszélget magával. |
| És eszembe jut egy kép: milyen megbékítő, mily emberfölöttien nyugalmas lehet most kettesben, éjbetárt ablak mögött ülni, |
| és hallgatni, hallgatni – a villany lecsavarva – hogy zuhog a fekete éjszakai zápor. |
| Hogy zuhog! Csupa édesség tőle a ház, az utca, az egész fekete Budapest! |
| Igy zuhog most a pályaudvarokon is, a külvárosokon, ruganyos mezőkön, szántóföldeken, tavakon, nádasokon, |
| csakhogy még ezerszer édesebben és puhábban, mint e kormos falak között! |
| Igy zuhog most az összeboruló erdők fekete boltozatán, kivájja a szakadékok köveit a vén és haldokló tölgyek gyökerei alól, |
| így vonúl tovább apró idegen falvakon és rengeteg városokon át, ahol tompa méltóságban ragyognak a bazalt és ében palotasorok és a járdák pocsolyáit arany tükrökké csiszolják az ívlámpák füzérei, |
| így vonúl tovább a déli narancsligetek és óceánok felé a zápor, az éjszakai zápor, hogy sötét zenéje elöntse a szigeteket, az ijedten tülkölő hajókat és a rőtszemű világitótornyokat, |
| így száll, száll tovább, így száll, száll, száll tovább a végtelenbe az eső, így száll, száll véle a lelkem is, túl minden földi nyomoruságon, |
| föl, föl a kimondhatatlan magasságokba, ahol szétteregetve csillogó, vizszintes síkjaikat |
| végtelen, visszhangzó, iszonyú, fekete éjszakában, |
| végtelen, visszhangzó, iszonyú, fekete boltozatokról |
| győzelmes záporok zuhognak végtelen időkön át! |
|
|