Séta közben

Jó volna csöndben, egymagam, úgy élni, békén, boldogan, mint a pipacs vagy ott alább a margaréta, a szarkaláb, – jó volna egy kis tanyai ház előtt őrt állani, nyurga akác, és megborzongani, szótlanúl, ha az égre éji vihar vonul, és reggel a fénybe kéjesen belemosni millió levelem. Jó volna szállni, ameddig a szem, kék fátyol lenni a hegyeken, felelőtlen, kóbor szelek módján futkosni, egyre szebb és távolibb országokon át, jó volna, mint a kis kacsák, fürödni, patakban, szitakötők fia lenni, vagy malacok között, akiket nem kínoz öntudat, heverni a sárban a nap alatt. Jó volna, – óh, de nehéz a szivem! – átszűrni magam az elemeken, hisz csoda-balzsam a puha sár, mit esőből s porból kever a nyár: óh, elaludni a föld vegyész kezében, úgy, hogy az ébredés kihagyja a bűnt, embert, – s virág lenni csak, pipacs, szarkaláb, vagy legfeljebb a tanyai ház előtt az a szép ártatlan akác!