Gyökér a gyökerek között

 

 

 

 

Csigabiga

Napos mohán
melegszik a
botszemü kis
csigabiga;
korán kibujt
s most vár, pihen,
fél és örül,
mint a szivem,
nem tudva: itt
van-e a tél
vagy új tavaszt
hoz már a szél;
nem tudja még,
mi a világ:
ibolya? vagy
csak hóvirág?

 

 

 

Tavaszban

Szép őszpiros
ma is az erdő,
pedig tavasz van.
Nézd, mennyi rossz
csira s kesergő
vágy pusztul el,
míg a tavaszban
egy-két didergő
virág kikel.
Nézd, ami volt, hogy
harcol, amíg
az új elől
eltakarodik, –
nézz és vigyázz:
gyilkol a harc és
gyilkol a béke
és a törvény
egyszerüsége,
ha belelátsz,
a te jövődből
is eleget
megmagyaráz.

 

 

 

Örökzöld bánat

Fagyöngy, örökzöld
 
szomoruság,
dicsekszik veled
 
a havas ág,
veled remél és
 
emlékezik:
látja új lombját
 
s a tavalyit!
Üzent a tavasz,
 
hogy jön megint,
és kezd a lélek
 
mozdulni, mint
a rügy a dermedt
 
kéreg alatt:
érzi az első
 
napsugarat,
szétnéz s a halálos
 
téli napok
után már az is
 
öröme, hogy
mint az örökzöld
 
fagyöngyöt az ág,
élőnek látja
 
a bánatát.

 

 

 

Fűben

Fekszem hanyatt;
fejem alatt
megszólal a
vén föld szava:
No, ugye, kár volt?
Nézem a felhőt
és lent az erdőt,
a néma tábort;
aztán lehúnyom
a szemem,
süllyedni kezd
a föld velem
s nyíló husa
halálpuha
kéjében oly
ismerősen elomlok,
ahogy az én
alvó husomban
alusznak a csontok.

 

 

 

Szél hozott, szél visz el

Köd előttem, köd mögöttem,
isten tudja, honnan jöttem,
szél hozott, szél visz el,
minek kérdjem: mért visz el?
Sose néztem, merre jártam,
a felhőknek kiabáltam,
erdő jött: jaj, be szép!
– megcibáltam üstökét.
Jött az erdő: nekivágtam,
a bozótban őzet láttam,
kergettem, ott maradt,
cirógattam, elszaladt.
Ha elszaladt, hadd szaladjon,
csak szeretőm megmaradjon,
szeretőm: a titok,
ő se tudja, ki vagyok.
Isten tudja, honnan jöttem,
köd előttem, köd mögöttem,
szél hozott, szél visz el,
bolond kérdi, mért visz el?

 

 

 

Hajnali séta

Ragyogó, ragyogó búzavirágok,
zsálya, pipacs és margaréta –
Fényben füröszt ez a hajnali séta!
Ma kint aludtam a zöldben, és
láttam, a lelkem égbe vész
és csillag minden margaréta.
Ma kint aludtam a fák alatt:
a fehér felhő fönnakadt
istenhez vágyó álmaimban
és két nehéz karom éjszaka
gyökér lett, fekete gyökér,
s most nyílok, nyílok, mint a táj,
ha ködét
felgöngyölíti a hajnali szél.

 

 

 

Séta közben

Jó volna csöndben, egymagam,
úgy élni, békén, boldogan,
mint a pipacs vagy ott alább
a margaréta, a szarkaláb, –
jó volna egy kis tanyai ház
előtt őrt állani, nyurga akác,
és megborzongani, szótlanúl,
ha az égre éji vihar vonul,
és reggel a fénybe kéjesen
belemosni millió levelem.
Jó volna szállni, ameddig a szem,
kék fátyol lenni a hegyeken,
felelőtlen, kóbor szelek
módján futkosni, egyre szebb
és távolibb országokon át,
jó volna, mint a kis kacsák,
fürödni, patakban, szitakötők
fia lenni, vagy malacok között,
akiket nem kínoz öntudat,
heverni a sárban a nap alatt.
Jó volna, – óh, de nehéz a szivem! –
átszűrni magam az elemeken,
hisz csoda-balzsam a puha sár,
mit esőből s porból kever a nyár:
óh, elaludni a föld vegyész
kezében, úgy, hogy az ébredés
kihagyja a bűnt, embert, – s virág
lenni csak, pipacs, szarkaláb,
vagy legfeljebb a tanyai ház
előtt az a szép ártatlan akác!

 

 

 

Tóparton

Rigós erdőben bujdosó nap,
itt a tó, fekszem csöndesen,
a part ring, mintha vinne csónak,
a kék vizet nézegetem,
és most közelről még a fű is,
bármily kicsi és egyszerű is,
époly gyönyörű, mint a tónak
vizéből visszakacagó nap.

 

 

 

Vízipók

Rigós erdőben bujdosó nap,
napos fák közt arany rigók,
jó volna lenni csavargónak,
mint ott az a kis vízipók,
a vízipók a tó vizén –
jó volna futni könnyedén;
nyurga lábakkal futni, futni,
s mindig mindenütt célba jutni.

 

 

 

Elvesztett vigasz

Tegnap megbántott valaki
és ma sincs semmihez se kedvem.
Be szép a reggel! Hallani
a virágok szavát felettem.
Fehérruhás cseresznyefák közt
a részeg napfény csupa csók,
s az eget szabdaló sok ág közt
kötélhágcsóján ring a pók.
Jaj, mért nem tudom most se, itt se
felejteni a tegnapot
s azt a gazembert, aki este
oly gonoszul megkínozott!
Könnyű volt élni, amikor még
csak föld meg erdő érdekelt.
Most, mintha rabszolgája volnék,
a pénz s a város vasra vert.
Hiába jövök ide ki,
hogy nyomoruságom felejtsem:
tegnap megbántott valaki
és ma sincs semmihez se kedvem.

 

 

 

Éjjel az erdőn

Ázott fák közt borzong az este,
rablók settengenek körötted,
hallgat a fűjáró tücsök,
egyre komorodik az erdő.
Kövek másztak ki az utakra,
csapdákkal ijeszt a világ,
sietnél, s folyton visszahökkent
a falsűrű feketeség.
Megállsz. Csönd. Mi volt az? Füled már
csak a semmi mögé figyel,
s mázsásat csuklik a szived, ha
tarkón üt egy gyanutlan ág.

 

 

 

Pán ajándéka

Nem voltam én mindig ilyen
csöndes és elgondolkozó,
aludtam, ettem, öltem és
nem tudtam még, hogy mi a szó.
Aludtam, ettem, öltem és
semmi ábránd nem üldözött,
állat voltam az állatok,
gyökér a gyökerek között.
Egy este Pán, a hegyi, hét-
csövű sípot adott kezembe:
belefujtam, s fölzokogott
a táj, ég, föld és naplemente…
Azóta mellem úgy tüzel,
mint soha-be-nem-hegedő seb,
és sóvárgás él benne, mely
az isteneknél is erősebb.

 

 

 

Záporban

Itt a tavasz, március, április, megnyílnak az égi csatornák
s fekete záporok zuhognak fekete földeken által,
fekete záporok, és mintha monoton fekete kopogásukkal
a lelkek láthatatlan zenéjét dobolnák, dobolnák, dobolnák
millió és millió láthatatlan dobverővel, oly puhán, oly bensőségesen,
ahogy a napfény kopog a csukott pillákon vagy a szerelem zsong a szivekben.
Fekete záporok… Oly édes, langyos zubogás, zuhogás az egész végtelen utca, melyen át hazaérek,
oly ringató zubogás, zuhogás, locspocs, parányi csengők lármás muzsikája,
oly édes, szapora csilingelés, hogy egészen elszórakoztat és már nem is gondolok arra,
hogy csontjaim mennyire fájnak és hogy holnapután esetleg nem lesz mit enni.
Csak baktatok, baktatok, akarat és gondolkozás nélkül, nem unatkozva, hanem még az unalomra is érzéketlenül, –
óh édes állati érzéketlenség!
És hull, hull az eső, paskolva a lehúzott vasredőnyöket, pattognak a bádogcsatornák és zúgnak a tátott-torkú kanálisok,
kalapom karimájáról nyakamba csurog a víz, nem baj, halkan dudorászok, versenyt a zuhogással: Zápor, zápor, éji zápor, márciusi zápor…
Mintha egy ködóriás szállna a házak felett: váratlan szélroham.
Aztán csönd. Csak a zápor beszélget magával.
És eszembe jut egy kép: milyen megbékítő, mily emberfölöttien nyugalmas lehet most kettesben, éjbetárt ablak mögött ülni,
és hallgatni, hallgatni – a villany lecsavarva – hogy zuhog a fekete éjszakai zápor.
Hogy zuhog! Csupa édesség tőle a ház, az utca, az egész fekete Budapest!
Igy zuhog most a pályaudvarokon is, a külvárosokon, ruganyos mezőkön, szántóföldeken, tavakon, nádasokon,
csakhogy még ezerszer édesebben és puhábban, mint e kormos falak között!
Igy zuhog most az összeboruló erdők fekete boltozatán, kivájja a szakadékok köveit a vén és haldokló tölgyek gyökerei alól,
így vonúl tovább apró idegen falvakon és rengeteg városokon át, ahol tompa méltóságban ragyognak a bazalt és ében palotasorok és a járdák pocsolyáit arany tükrökké csiszolják az ívlámpák füzérei,
így vonúl tovább a déli narancsligetek és óceánok felé a zápor, az éjszakai zápor, hogy sötét zenéje elöntse a szigeteket, az ijedten tülkölő hajókat és a rőtszemű világitótornyokat,
így száll, száll tovább, így száll, száll, száll tovább a végtelenbe az eső, így száll, száll véle a lelkem is, túl minden földi nyomoruságon,
föl, föl a kimondhatatlan magasságokba, ahol szétteregetve csillogó, vizszintes síkjaikat
végtelen, visszhangzó, iszonyú, fekete éjszakában,
végtelen, visszhangzó, iszonyú, fekete boltozatokról
győzelmes záporok zuhognak végtelen időkön át!
 

(1920)

 

 

 

Augusztus

Tikkadt, tikkasztó napverésben trónol fölöttem a diadalmas és könyörtelen nyár, s a lankás búzaföldek, erdők és folyamok ringató mozdulatlansága konok megadással tűri az egek villanyzuhanyát.
A Föld szive majd kicsattan, a gyilkos forróság barna sebeket mart a homokba, megállt az élet és áll az idő, a kétségbeejtő döbbenésben robbanásig feszűl a reszkető, ideges csönd.
És hull a fény… Nagy sárga foltok zuhannak át a kék teren, izzó öntvények folynak a fénybedermedt tavak mélyén, kámzsás fejüket megadva csüggesztik le a bokrok és a hegy derekán bronzból öntve áll a tölgyes; mint belülről kiáradó delejes sugárzás, izzik a fény a fákon.
És hull a fény… Ereim sodrán apró elektromos ütésekben nyargalnak a Nap szikrázó csókjai; lankadt testemből lassan kiválik a lélek és mint láthatatlan, meleg kis állat törleszkedik hozzám; szavaimban a nyár és a föld szeretkezése lángol: már talán csak az elmosódó szinek tobzódása és a forróság vad gyönyöre él bennem.
És zuhog a fény és porzik a fény… A nyár acéltüze kiverte belőlem a sápadt bünöket: óh, messzi most a gonosz városok levegője, a törvényszéki tárgyalások, bérkocsi-taxák, orfeumok, regiszterek, Hivatalos Közlönyök s a világboldogító szappanbuborék-teóriák,
itt nincs betegség, dekadens nyavalya: csak a föld! csak a fény! csak a tűz! – itt elsorvadnak a holdkóros regények és a futuristák ákombákomai; abszint helyett a fülledt, gyantás, tapadós illatok orgiája részegít
és a föld súlyos és tömör lelke mosolyogva őrli meg Félicien Rops bizarr fantáziáját.
És egyre hull a fény, porzik a fény: tombol a Nap s a forróság barna sebeket perzsel a homokba, áll az élet és áll az idő, lábaimnál mint halom csont fehérlenek a vén, repedezett terméskövek.
Tikkadt, tikkasztó napverésben, lángvirágos domboldalhoz szegezve gyüjtöm magamba a nyár kincseit; szikrázó csókok lüktetnek ereimben: s míg álmodozó vágyaim gályái távoli tengereken horgonyoznak:
bordóbársony leplek simulnak csukott pilláim alá és fölöttem őrjöngő haraggal dobálja tovább a hullámló egekbe lobogó fáklyáit a Nap!
 

(1920)

 

 

 

Őszi éjszaka

Éjfélen az óramutatók! – És távol: fekete erdők!
Rothadni ázott bokrok alatt, különös ízekkel a szánkban!
Hangyák! és édesen hámlik a hús! hűs záporok énekelnek –
Óh, néma giliszták! őszi csönd! jácint szellők suhogása!
Mert ősz van és agyam-kezem már igazán belefáradt
a pénzszerzésbe… – Barátaim, hát ennyi, csak ennyi az élet? –
Csönd, őszi csönd, és vége. És szomorú, hogy ez a vég,
szomorú, hogy az egészből egy szomorú vers marad csak.
Egy szomorú vers, mely tétován s gyűrötten röpdös a szélben,
mint a piros ősz ázott lobogói… Ma reggel, óh, ma reggel
még őzike volt, ugrált a kedvem! bujkált! – De nemsokára
megjött az eső, puha csepegés… Óh, lágy zene! néma giliszták!
Megjött az eső, és nézd: megállítja az óramutatókat:
perc, perc, perc: egyik se halad, mind beleragad a sárba!…
– Felejtsük el, kedves, a holnapot; itt vannak a fekete erdők:
merüljünk vissza porhanyó életnek a puha halálba!

 

 

 

Misztikus hódolat

Nincs erő, mely elszakíthatna tőle,
mert ketten egy vagyunk, én és a föld;
az én csiráim törnek ki belőle,
én vagyok az élet, a föld.
Testvér? barát? – Nincs testvére a hegynek,
minden hegy egy, mert teste-lelke föld.
Testvér? barát? – Én megmaradok egynek,
mert mindenkivel egy a föld.
Halottak élnek, élők sírba kopnak,
dadog az ember és hallgat a föld;
évezredek multjából nő a holnap;
tegnap, holnap: örök a föld.
És mintha ma teremtett volna isten,
új vagyok s mégis régi, mint a föld,
mert sorsomat véred táplálja, minden
bölcsesség őse, áldott Anyaföld!

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]