Gyökér a gyökerek között

Csigabiga

Napos mohán

melegszik a

botszemü kis

csigabiga;

korán kibujt

s most vár, pihen,

fél és örül,

mint a szivem,

nem tudva: itt

van-e a tél

vagy új tavaszt

hoz már a szél;

nem tudja még,

mi a világ:

ibolya? vagy

csak hóvirág?

Tavaszban

Szép őszpiros

ma is az erdő,

pedig tavasz van.

Nézd, mennyi rossz

csira s kesergő

vágy pusztul el,

míg a tavaszban

egy-két didergő

virág kikel.

Nézd, ami volt, hogy

harcol, amíg

az új elől

eltakarodik, –

nézz és vigyázz:

gyilkol a harc és

gyilkol a béke

és a törvény

egyszerüsége,

ha belelátsz,

a te jövődből

is eleget

megmagyaráz.

Örökzöld bánat

Fagyöngy, örökzöld

szomoruság,

dicsekszik veled

a havas ág,

veled remél és

emlékezik:

látja új lombját

s a tavalyit!

Üzent a tavasz,

hogy jön megint,

és kezd a lélek

mozdulni, mint

a rügy a dermedt

kéreg alatt:

érzi az első

napsugarat,

szétnéz s a halálos

téli napok

után már az is

öröme, hogy

mint az örökzöld

fagyöngyöt az ág,

élőnek látja

a bánatát.

Fűben

Fekszem hanyatt;

fejem alatt

megszólal a

vén föld szava:

No, ugye, kár volt?

Nézem a felhőt

és lent az erdőt,

a néma tábort;

aztán lehúnyom

a szemem,

süllyedni kezd

a föld velem

s nyíló husa

halálpuha

kéjében oly

ismerősen elomlok,

ahogy az én

alvó husomban

alusznak a csontok.

Szél hozott, szél visz el

Köd előttem, köd mögöttem,

isten tudja, honnan jöttem,

szél hozott, szél visz el,

minek kérdjem: mért visz el?

Sose néztem, merre jártam,

a felhőknek kiabáltam,

erdő jött: jaj, be szép!

– megcibáltam üstökét.

Jött az erdő: nekivágtam,

a bozótban őzet láttam,

kergettem, ott maradt,

cirógattam, elszaladt.

Ha elszaladt, hadd szaladjon,

csak szeretőm megmaradjon,

szeretőm: a titok,

ő se tudja, ki vagyok.

Isten tudja, honnan jöttem,

köd előttem, köd mögöttem,

szél hozott, szél visz el,

bolond kérdi, mért visz el?

Hajnali séta

Ragyogó, ragyogó búzavirágok,

zsálya, pipacs és margaréta –

Fényben füröszt ez a hajnali séta!

Ma kint aludtam a zöldben, és

láttam, a lelkem égbe vész

és csillag minden margaréta.

Ma kint aludtam a fák alatt:

a fehér felhő fönnakadt

istenhez vágyó álmaimban

és két nehéz karom éjszaka

gyökér lett, fekete gyökér,

s most nyílok, nyílok, mint a táj,

ha ködét

felgöngyölíti a hajnali szél.

Séta közben

Jó volna csöndben, egymagam,

úgy élni, békén, boldogan,

mint a pipacs vagy ott alább

a margaréta, a szarkaláb, –

jó volna egy kis tanyai ház

előtt őrt állani, nyurga akác,

és megborzongani, szótlanúl,

ha az égre éji vihar vonul,

és reggel a fénybe kéjesen

belemosni millió levelem.

Jó volna szállni, ameddig a szem,

kék fátyol lenni a hegyeken,

felelőtlen, kóbor szelek

módján futkosni, egyre szebb

és távolibb országokon át,

jó volna, mint a kis kacsák,

fürödni, patakban, szitakötők

fia lenni, vagy malacok között,

akiket nem kínoz öntudat,

heverni a sárban a nap alatt.

Jó volna, – óh, de nehéz a szivem! –

átszűrni magam az elemeken,

hisz csoda-balzsam a puha sár,

mit esőből s porból kever a nyár:

óh, elaludni a föld vegyész

kezében, úgy, hogy az ébredés

kihagyja a bűnt, embert, – s virág

lenni csak, pipacs, szarkaláb,

vagy legfeljebb a tanyai ház

előtt az a szép ártatlan akác!

Tóparton

Rigós erdőben bujdosó nap,

itt a tó, fekszem csöndesen,

a part ring, mintha vinne csónak,

a kék vizet nézegetem,

és most közelről még a fű is,

bármily kicsi és egyszerű is,

époly gyönyörű, mint a tónak

vizéből visszakacagó nap.

Vízipók

Rigós erdőben bujdosó nap,

napos fák közt arany rigók,

jó volna lenni csavargónak,

mint ott az a kis vízipók,

a vízipók a tó vizén –

jó volna futni könnyedén;

nyurga lábakkal futni, futni,

s mindig mindenütt célba jutni.

Elvesztett vigasz

Tegnap megbántott valaki

és ma sincs semmihez se kedvem.

Be szép a reggel! Hallani

a virágok szavát felettem.

Fehérruhás cseresznyefák közt

a részeg napfény csupa csók,

s az eget szabdaló sok ág közt

kötélhágcsóján ring a pók.

Jaj, mért nem tudom most se, itt se

felejteni a tegnapot

s azt a gazembert, aki este

oly gonoszul megkínozott!

Könnyű volt élni, amikor még

csak föld meg erdő érdekelt.

Most, mintha rabszolgája volnék,

a pénz s a város vasra vert.

Hiába jövök ide ki,

hogy nyomoruságom felejtsem:

tegnap megbántott valaki

és ma sincs semmihez se kedvem.

Éjjel az erdőn

Ázott fák közt borzong az este,

rablók settengenek körötted,

hallgat a fűjáró tücsök,

egyre komorodik az erdő.

Kövek másztak ki az utakra,

csapdákkal ijeszt a világ,

sietnél, s folyton visszahökkent

a falsűrű feketeség.

Megállsz. Csönd. Mi volt az? Füled már

csak a semmi mögé figyel,

s mázsásat csuklik a szived, ha

tarkón üt egy gyanutlan ág.

Pán ajándéka

Nem voltam én mindig ilyen

csöndes és elgondolkozó,

aludtam, ettem, öltem és

nem tudtam még, hogy mi a szó.

Aludtam, ettem, öltem és

semmi ábránd nem üldözött,

állat voltam az állatok,

gyökér a gyökerek között.

Egy este Pán, a hegyi, hét-

csövű sípot adott kezembe:

belefujtam, s fölzokogott

a táj, ég, föld és naplemente…

Azóta mellem úgy tüzel,

mint soha-be-nem-hegedő seb,

és sóvárgás él benne, mely

az isteneknél is erősebb.

Záporban

Itt a tavasz, március, április, megnyílnak az égi csatornák

s fekete záporok zuhognak fekete földeken által,

fekete záporok, és mintha monoton fekete kopogásukkal

a lelkek láthatatlan zenéjét dobolnák, dobolnák, dobolnák

millió és millió láthatatlan dobverővel, oly puhán, oly bensőségesen,

ahogy a napfény kopog a csukott pillákon vagy a szerelem zsong a szivekben.

Fekete záporok… Oly édes, langyos zubogás, zuhogás az egész végtelen utca, melyen át hazaérek,

oly ringató zubogás, zuhogás, locspocs, parányi csengők lármás muzsikája,

oly édes, szapora csilingelés, hogy egészen elszórakoztat és már nem is gondolok arra,

hogy csontjaim mennyire fájnak és hogy holnapután esetleg nem lesz mit enni.

Csak baktatok, baktatok, akarat és gondolkozás nélkül, nem unatkozva, hanem még az unalomra is érzéketlenül, –

óh édes állati érzéketlenség!

És hull, hull az eső, paskolva a lehúzott vasredőnyöket, pattognak a bádogcsatornák és zúgnak a tátott-torkú kanálisok,

kalapom karimájáról nyakamba csurog a víz, nem baj, halkan dudorászok, versenyt a zuhogással: Zápor, zápor, éji zápor, márciusi zápor…

Mintha egy ködóriás szállna a házak felett: váratlan szélroham.

Aztán csönd. Csak a zápor beszélget magával.

És eszembe jut egy kép: milyen megbékítő, mily emberfölöttien nyugalmas lehet most kettesben, éjbetárt ablak mögött ülni,

és hallgatni, hallgatni – a villany lecsavarva – hogy zuhog a fekete éjszakai zápor.

Hogy zuhog! Csupa édesség tőle a ház, az utca, az egész fekete Budapest!

Igy zuhog most a pályaudvarokon is, a külvárosokon, ruganyos mezőkön, szántóföldeken, tavakon, nádasokon,

csakhogy még ezerszer édesebben és puhábban, mint e kormos falak között!

Igy zuhog most az összeboruló erdők fekete boltozatán, kivájja a szakadékok köveit a vén és haldokló tölgyek gyökerei alól,

így vonúl tovább apró idegen falvakon és rengeteg városokon át, ahol tompa méltóságban ragyognak a bazalt és ében palotasorok és a járdák pocsolyáit arany tükrökké csiszolják az ívlámpák füzérei,

így vonúl tovább a déli narancsligetek és óceánok felé a zápor, az éjszakai zápor, hogy sötét zenéje elöntse a szigeteket, az ijedten tülkölő hajókat és a rőtszemű világitótornyokat,

így száll, száll tovább, így száll, száll, száll tovább a végtelenbe az eső, így száll, száll véle a lelkem is, túl minden földi nyomoruságon,

föl, föl a kimondhatatlan magasságokba, ahol szétteregetve csillogó, vizszintes síkjaikat

végtelen, visszhangzó, iszonyú, fekete éjszakában,

végtelen, visszhangzó, iszonyú, fekete boltozatokról

győzelmes záporok zuhognak végtelen időkön át!

(1920)

Augusztus

Tikkadt, tikkasztó napverésben trónol fölöttem a diadalmas és könyörtelen nyár, s a lankás búzaföldek, erdők és folyamok ringató mozdulatlansága konok megadással tűri az egek villanyzuhanyát.

A Föld szive majd kicsattan, a gyilkos forróság barna sebeket mart a homokba, megállt az élet és áll az idő, a kétségbeejtő döbbenésben robbanásig feszűl a reszkető, ideges csönd.

És hull a fény… Nagy sárga foltok zuhannak át a kék teren, izzó öntvények folynak a fénybedermedt tavak mélyén, kámzsás fejüket megadva csüggesztik le a bokrok és a hegy derekán bronzból öntve áll a tölgyes; mint belülről kiáradó delejes sugárzás, izzik a fény a fákon.

És hull a fény… Ereim sodrán apró elektromos ütésekben nyargalnak a Nap szikrázó csókjai; lankadt testemből lassan kiválik a lélek és mint láthatatlan, meleg kis állat törleszkedik hozzám; szavaimban a nyár és a föld szeretkezése lángol: már talán csak az elmosódó szinek tobzódása és a forróság vad gyönyöre él bennem.

És zuhog a fény és porzik a fény… A nyár acéltüze kiverte belőlem a sápadt bünöket: óh, messzi most a gonosz városok levegője, a törvényszéki tárgyalások, bérkocsi-taxák, orfeumok, regiszterek, Hivatalos Közlönyök s a világboldogító szappanbuborék-teóriák,

itt nincs betegség, dekadens nyavalya: csak a föld! csak a fény! csak a tűz! – itt elsorvadnak a holdkóros regények és a futuristák ákombákomai; abszint helyett a fülledt, gyantás, tapadós illatok orgiája részegít

és a föld súlyos és tömör lelke mosolyogva őrli meg Félicien Rops bizarr fantáziáját.

És egyre hull a fény, porzik a fény: tombol a Nap s a forróság barna sebeket perzsel a homokba, áll az élet és áll az idő, lábaimnál mint halom csont fehérlenek a vén, repedezett terméskövek.

Tikkadt, tikkasztó napverésben, lángvirágos domboldalhoz szegezve gyüjtöm magamba a nyár kincseit; szikrázó csókok lüktetnek ereimben: s míg álmodozó vágyaim gályái távoli tengereken horgonyoznak:

bordóbársony leplek simulnak csukott pilláim alá és fölöttem őrjöngő haraggal dobálja tovább a hullámló egekbe lobogó fáklyáit a Nap!

(1920)

Őszi éjszaka

Éjfélen az óramutatók! – És távol: fekete erdők!

Rothadni ázott bokrok alatt, különös ízekkel a szánkban!

Hangyák! és édesen hámlik a hús! hűs záporok énekelnek –

Óh, néma giliszták! őszi csönd! jácint szellők suhogása!

Mert ősz van és agyam-kezem már igazán belefáradt

a pénzszerzésbe… – Barátaim, hát ennyi, csak ennyi az élet? –

Csönd, őszi csönd, és vége. És szomorú, hogy ez a vég,

szomorú, hogy az egészből egy szomorú vers marad csak.

Egy szomorú vers, mely tétován s gyűrötten röpdös a szélben,

mint a piros ősz ázott lobogói… Ma reggel, óh, ma reggel

még őzike volt, ugrált a kedvem! bujkált! – De nemsokára

megjött az eső, puha csepegés… Óh, lágy zene! néma giliszták!

Megjött az eső, és nézd: megállítja az óramutatókat:

perc, perc, perc: egyik se halad, mind beleragad a sárba!…

– Felejtsük el, kedves, a holnapot; itt vannak a fekete erdők:

merüljünk vissza porhanyó életnek a puha halálba!

Misztikus hódolat

Nincs erő, mely elszakíthatna tőle,

mert ketten egy vagyunk, én és a föld;

az én csiráim törnek ki belőle,

én vagyok az élet, a föld.

Testvér? barát? – Nincs testvére a hegynek,

minden hegy egy, mert teste-lelke föld.

Testvér? barát? – Én megmaradok egynek,

mert mindenkivel egy a föld.

Halottak élnek, élők sírba kopnak,

dadog az ember és hallgat a föld;

évezredek multjából nő a holnap;

tegnap, holnap: örök a föld.

És mintha ma teremtett volna isten,

új vagyok s mégis régi, mint a föld,

mert sorsomat véred táplálja, minden

bölcsesség őse, áldott Anyaföld!