A szörnyeteg városa

A nagy bérház, ahol lakunk,   nem palota; álmomban láttam: ez a ház   nagy kőkoponya. Koponya, egy gonosz óriásé,   halott üreg; az teszi benne temetővé   a lelketeket. Ez a ház fej volt valaha:   az óriás meghalt, de a feje itt maradt   és ránk vigyáz. A vénség egyre töri-nyúzza   a rossz koponyát, s mi benne élünk, mint a dögben   a paraziták. A nagy bérház, ahol lakunk,   nem palota. Mint a halott szörny szeme, villog   mindenik ablaka. A kapu a száj, a fekete száj,   ahogy megmerevedett; a régi száj eszi-köpi   az embereket; s bent, mint a régi sok tekervény,   futnak a folyosók, és azt is láttam, hogy születik   örökké újra a csók, a halottban, halottak helyén   új élet hogy születik: láttam magunkat, a régiek   kisérteteit! És elborzadtam: nem csoda, hogy   e nagy labirint annyi bűnt présel össze, annyi   emberi kínt, hisz féregként nyüzsgünk a multban   s éljük mind, ami volt, s folytatjuk a rablást, szégyeneket,   üzletet, alkoholt, gyilkos kést, járványt, pénzek és   párzások piszkait, a kihasznált nyomort, amely   mindent lealjasít: újra éljük a szörnyeteget,   az óriás időt, s amit csak kitalált, az egész   pokoli agyvelőt. Szörnyű álom volt látni, milyen   ez a nagy rovartanya és végig az utcákon a többi   vigyorgó csontpalota, és sorra nyíltak az óriás   koponyák üregei, s egy hang szólt: – „Átkozd meg a várost   s menekülj a szabadba, ki, menekülj a hegyekbe, mezőkre s ott   a tiszta ég alatt mindent előlről kezdve építsd   új városodat: építs új várost és idézd   az új istent, aki jön és vihara csákányaival   a multat szétveri!”