Hajnal a nagyvárosban

Piros hajnal, – a város is piros álom, ha sáros is. Aszfalt-tükrök az eső után, piros ég millió piros pocsolyán. Csöndes a nagy tér, üres és még nem mocskolja ébredés, tömeg, zaj, gép, robogó kerekek – Csak én vagyok itt, meg a verebek. Borzas verebek csipegetik a kelő nap arany magvait, fény-magvak iható aranyát, mellyel a sok piros pocsolyát festi a piros hajnal és melyet majd csak az ébredés olt ki egy óra mulva, a reggel induló áradata, a forgalom, üzlet, a szürke szín, a magát őrlő emberi kín, a pénz… De a reggel, s társa, a dél s a délután még messze henyél, messze, valahol a szent Keleten, s én egyedül nézegetem az arany teret, a hajnalit, a nagy fény-, kő- s víz-mozaik millió szikráját, és az eget s a kis proletár verebeket, kik az éji eső pocsolyáiban a kelő napnak boldogan isszák, eszik, csipegetik pirosló buzaszemeit.