Kalibán

1923

 

 

 

 

Égesd el a könyveket, Kalibán!

 

 

 

 

Kalibán

Caliban: „…burn but his books.”
(Shakespeare)
 
Égesd el a könyveket, Kalibán!
Pusztitsd el őket! Mind! Szőrös kezed
fojtsa koromba gyémánt agyvelők
értelmetlen tündérjátékait!
Nincs szükség rájuk. Mit pöffeszkedik
az isteni tudás? Üzlet az is!
Az aljas élet szégyelli magát
és álarcot vesz fel és hisz neki.
Vén igazság, hencegtél eleget,
most pusztulj, te háromszor-becstelen
ábránd, ki még mindenkit mindenütt
kiszolgáltál! És ti is, szeretet
és jog, s aki csak vagytok, valahány!
Hiú hitek. S szépség, te pipere,
s te, lélek, silány pókháló, s ti, szók,
ti, szók, ti, képmutató istenek:
pusztuljatok mind-mind, hogy ezután
ne érezzünk, ne higgyünk s a remény
ne is kisértsen többé sohase!
Égesd el a könyveket, Kalibán!
Töröld le arcunkról az angyalok
arcának mimelt vonalait, és
legyen úr végre, aki úgyis úr,
legyen úr az egyetlen, az erő!
Égesd el a könyveket, Kalibán,
s kalapálj vassá, verj acélbelű
roppant szerkezetekké! Kalibán,
te másféle bölcs, benned is csodát
teremtett mérnököd, az élet ős
gépésze, a te szörnyű agyad a
bestia mindenség legigazabb
képletére kattogva működik, –
Kalibán, Kalibán, borzalmas és
büvös hatalom, már csak te segítsz:
alakíts át iszonyú, fekete
óriásokká, reflektorszemű
szénevő gépekké, hogy amikor
elégeted a férges könyveket,
toronytestünkkel és csörömpölő
bokánkkal, árnyunkat a pusztulás
ingó egéig dobva, fenevad
kórusban táncoljunk máglyád előtt
és ne tudjuk még sajnálni se, hogy
soha többé nem leszünk emberek.

 

 

 

Átkozd meg a várost és menekülj!

 

 

 

 

Város

Házak, paloták, esti fény.
Isten mezejéről jövök én.
Házak, paloták, palotasorok,
szépek, büszkék, hatalmasok.
Házak, paloták, kövek, kövek –
Hol hajtom le a fejemet?
Házak, paloták, éji fény.
Társtalan csavarog a jövevény.
Házak, paloták, palotasorok,
mint kő-hegyláncok, olyanok.
Kő-hegyláncokban kő-szivek –
Mit is vártam én tőletek?
Házak, paloták, hajnali fény.
Lehunyja szemét a jövevény.
Házak, paloták, palotasorok,
szépek vagytok ti, de gonoszok:
romokat látok, sujtó tüzeket,
tornyaitokon az itéletet!

 

 

 

Szénásszekér

Szénásszekér ment át az éjszaka
a városon, az utcánkon, fehér
holdfényben, – óh hogy felfigyeltek a
fülledt házsorok! Hogy nyujtóztak és
sóhajtoztak a roncs körúti fák!
Szénásszekér ment át a városon.
Jött és továbbment: úszott, lebegett
az édes szagban, amely vele jött,
úszott a fényben, úszott és mesélt –
nekem mesélt! Nekem hozta el a
falusi holdat, tömzsi tücsköket,
lompos komondort, rétet, aratók
bőtorkú dalait, mezei nők
barna bőrét, ekét és vödröket,
cigány nyirettyűt, dünnyögő dudát,
hozta magával emlékeimet,
utánam hozta kormosderekú
bikák szemében az erős napot,
a trágyát és az egek árvizét,
a záporban felfrissült dombokat,
kegyetlen munkát, erőt, szigorú
kitartást, – mindent utánam hozott!
Visszahozott mindent, s míg áthaladt
a villanyfényes, síri városon,
az éjszaka körútján: szívdobogva
hallgattam, hogy nőnek köröttem a
fák, füvek, erdők, s távol ormokon
roppant testét végigterítve hogy
lélegzik ős álmában a hegyek
tölgyhomlokú, bozontos istene.

 

 

 

Hajnal a nagyvárosban

Piros hajnal, – a város is
piros álom, ha sáros is.
Aszfalt-tükrök az eső után,
piros ég millió piros pocsolyán.
Csöndes a nagy tér, üres és
még nem mocskolja ébredés,
tömeg, zaj, gép, robogó kerekek –
Csak én vagyok itt, meg a verebek.
Borzas verebek csipegetik
a kelő nap arany magvait,
fény-magvak iható aranyát,
mellyel a sok piros pocsolyát
festi a piros hajnal és
melyet majd csak az ébredés
olt ki egy óra mulva, a
reggel induló áradata,
a forgalom, üzlet, a szürke szín,
a magát őrlő emberi kín,
a pénz… De a reggel, s társa, a dél
s a délután még messze henyél,
messze, valahol a szent Keleten,
s én egyedül nézegetem
az arany teret, a hajnalit,
a nagy fény-, kő- s víz-mozaik
millió szikráját, és az eget
s a kis proletár verebeket,
kik az éji eső pocsolyáiban
a kelő napnak boldogan
isszák, eszik, csipegetik
pirosló buzaszemeit.

 

 

 

Ellentétek

Gyönyörű alkony az ablakon át.
Mennyi fény, mennyi nyomoruság!
Kék árvíz: jön az est.
Meghalnék örömest.
Meghalnék, annyi a vágyam
és annyi a szép a világban!
Kint autók, lárma, pénz…
Ne oda, – agyamba nézz:
nézd: minden álmom a porban
s én rossz géppé romoltan,
mely zörög, csikorog, de tűr,
járok tehetetlenűl,
a győztes árban, mely dagad
és a tündöklő ég alatt
roncs életemet, mocskos, sűrü lé,
unva görgeti a halál felé.

 

 

 

Meghalni ilyen fiatalon

Éjszaka, fény. Autók suhognak –
Tűrök és kopok, mint a gép,
és támolygok, mint aki folyton
csapdába, ingoványra lép.
Cifra őrjöngés a világ,
csak egy egyszerű, a szurony.
Rettenetes ma élni és
meghalni ilyen fiatalon,
fiatal szemmel nézni, hogy
festik át az igaz eget,
hogy pusztulunk rakásra és
hogy híznak, híznak a síberek.
Ki a bűnös? Tán én magam.
Ne reményt ígérj, gyűlölet, –
erőt adj! az kell!… A jövő
reménytelen is megjöhet!

 

 

 

Akkor

Megbántott a hitvány,
a sok idegen gazember,
s azt mondja: nem tudta, mikor.
Nem tudja, hogy éhes voltam,
és ő zabált!
Nem tudja, hogy rongyokban dideregtem
és ő tündéreknek röfögött a bárban!
Nem tudja, hogy én a föld vagyok
és hiába udvarol neki a pénz.
De nem baj. A sátán
piszka az arany:
öklend még tőle a nyomorult!
De akkor
én se fogom tudni,
hogy beleibe tapos az igazság
és koldusnak állítja ki a sarokra
és bosszút áll
és pókokat rak undok szemeibe.

 

 

 

Nincs rád időm

Égből hívsz? Hangod még elér,
egy percre fölfigyel bennem a vér,
aztán csak régi, sötét dühe zúg,
mar, mint a lúg.
Én poklok rabja vagyok, és
már nem tudom, mi a pihenés…
Te? – Menj… Neked még otthonod az
arany ősz, a kék tavasz:
te ráérsz, tied a végtelen,
pogány mult álmai, csönd, szerelem,
te tündér vagy, gyermek, libegő
fény, lepke, szitakötő:
óh, szép, szép volna az élet,
kis pillém, szállani véled,
szabad utakon, föl s alá,
mindegy, hová:
de rám körutak hegylánca szakadt,
tárnák, földalatti falak
őrzik fiatal életemet –
Mit akarsz tőlem, égi üzenet?
Fény, ne gúnyolj! – Én rabszolga vagyok,
kötelesség, pénz, hajsza, kín, robot –
Meg se érthetsz – – Lepkém, szitakötőm,
hagyj el: nincs rád időm!

 

 

 

Idegenek

A szegény ember minek él?
Ha jó, se jobb a többinél.
Ha jó, se különb, ép oly idegen –
s mint a gazdag, kinevette szivem!
Soká azt hittem, fáj neki,
hogy társtalanok az örömei,
s mint másik szegény, társtalan,
társának képzeltem magam.
A szegény ember minek él?
Könnyebben elárult a többinél!
Könnyebben elárult? Fiatal
szivem dac lett és zűrzavar,
és vád és önvád, szomorú
gyanakvás, bolond háború.
Aztán beláttam, más a baj:
maga az ember a gyász, a baj,
maga az Ember, az Egy, az Egyén
idegen, ha gazdag, ha szegény.
Minden idegen, ami van,
mindenki szegény és társtalan:
külön ideg külön idegek közt,
idegen marad az idegenek közt:
s öli társát vagy áldva félti, –
nem érti! nem érti! nem érti!

 

 

 

A szörnyeteg városa

A nagy bérház, ahol lakunk,
 
nem palota;
álmomban láttam: ez a ház
 
nagy kőkoponya.
Koponya, egy gonosz óriásé,
 
halott üreg;
az teszi benne temetővé
 
a lelketeket.
Ez a ház fej volt valaha:
 
az óriás
meghalt, de a feje itt maradt
 
és ránk vigyáz.
A vénség egyre töri-nyúzza
 
a rossz koponyát,
s mi benne élünk, mint a dögben
 
a paraziták.
A nagy bérház, ahol lakunk,
 
nem palota.
Mint a halott szörny szeme, villog
 
mindenik ablaka.
A kapu a száj, a fekete száj,
 
ahogy megmerevedett;
a régi száj eszi-köpi
 
az embereket;
s bent, mint a régi sok tekervény,
 
futnak a folyosók,
és azt is láttam, hogy születik
 
örökké újra a csók,
a halottban, halottak helyén
 
új élet hogy születik:
láttam magunkat, a régiek
 
kisérteteit!
És elborzadtam: nem csoda, hogy
 
e nagy labirint
annyi bűnt présel össze, annyi
 
emberi kínt,
hisz féregként nyüzsgünk a multban
 
s éljük mind, ami volt,
s folytatjuk a rablást, szégyeneket,
 
üzletet, alkoholt,
gyilkos kést, járványt, pénzek és
 
párzások piszkait,
a kihasznált nyomort, amely
 
mindent lealjasít:
újra éljük a szörnyeteget,
 
az óriás időt,
s amit csak kitalált, az egész
 
pokoli agyvelőt.
Szörnyű álom volt látni, milyen
 
ez a nagy rovartanya
és végig az utcákon a többi
 
vigyorgó csontpalota,
és sorra nyíltak az óriás
 
koponyák üregei,
s egy hang szólt: – „Átkozd meg a várost
 
s menekülj a szabadba, ki,
menekülj a hegyekbe, mezőkre s ott
 
a tiszta ég alatt
mindent előlről kezdve építsd
 
új városodat:
építs új várost és idézd
 
az új istent, aki
jön és vihara csákányaival
 
a multat szétveri!”

 

 

 

Gyökér a gyökerek között

 

 

 

 

Csigabiga

Napos mohán
melegszik a
botszemü kis
csigabiga;
korán kibujt
s most vár, pihen,
fél és örül,
mint a szivem,
nem tudva: itt
van-e a tél
vagy új tavaszt
hoz már a szél;
nem tudja még,
mi a világ:
ibolya? vagy
csak hóvirág?

 

 

 

Tavaszban

Szép őszpiros
ma is az erdő,
pedig tavasz van.
Nézd, mennyi rossz
csira s kesergő
vágy pusztul el,
míg a tavaszban
egy-két didergő
virág kikel.
Nézd, ami volt, hogy
harcol, amíg
az új elől
eltakarodik, –
nézz és vigyázz:
gyilkol a harc és
gyilkol a béke
és a törvény
egyszerüsége,
ha belelátsz,
a te jövődből
is eleget
megmagyaráz.

 

 

 

Örökzöld bánat

Fagyöngy, örökzöld
 
szomoruság,
dicsekszik veled
 
a havas ág,
veled remél és
 
emlékezik:
látja új lombját
 
s a tavalyit!
Üzent a tavasz,
 
hogy jön megint,
és kezd a lélek
 
mozdulni, mint
a rügy a dermedt
 
kéreg alatt:
érzi az első
 
napsugarat,
szétnéz s a halálos
 
téli napok
után már az is
 
öröme, hogy
mint az örökzöld
 
fagyöngyöt az ág,
élőnek látja
 
a bánatát.

 

 

 

Fűben

Fekszem hanyatt;
fejem alatt
megszólal a
vén föld szava:
No, ugye, kár volt?
Nézem a felhőt
és lent az erdőt,
a néma tábort;
aztán lehúnyom
a szemem,
süllyedni kezd
a föld velem
s nyíló husa
halálpuha
kéjében oly
ismerősen elomlok,
ahogy az én
alvó husomban
alusznak a csontok.

 

 

 

Szél hozott, szél visz el

Köd előttem, köd mögöttem,
isten tudja, honnan jöttem,
szél hozott, szél visz el,
minek kérdjem: mért visz el?
Sose néztem, merre jártam,
a felhőknek kiabáltam,
erdő jött: jaj, be szép!
– megcibáltam üstökét.
Jött az erdő: nekivágtam,
a bozótban őzet láttam,
kergettem, ott maradt,
cirógattam, elszaladt.
Ha elszaladt, hadd szaladjon,
csak szeretőm megmaradjon,
szeretőm: a titok,
ő se tudja, ki vagyok.
Isten tudja, honnan jöttem,
köd előttem, köd mögöttem,
szél hozott, szél visz el,
bolond kérdi, mért visz el?

 

 

 

Hajnali séta

Ragyogó, ragyogó búzavirágok,
zsálya, pipacs és margaréta –
Fényben füröszt ez a hajnali séta!
Ma kint aludtam a zöldben, és
láttam, a lelkem égbe vész
és csillag minden margaréta.
Ma kint aludtam a fák alatt:
a fehér felhő fönnakadt
istenhez vágyó álmaimban
és két nehéz karom éjszaka
gyökér lett, fekete gyökér,
s most nyílok, nyílok, mint a táj,
ha ködét
felgöngyölíti a hajnali szél.

 

 

 

Séta közben

Jó volna csöndben, egymagam,
úgy élni, békén, boldogan,
mint a pipacs vagy ott alább
a margaréta, a szarkaláb, –
jó volna egy kis tanyai ház
előtt őrt állani, nyurga akác,
és megborzongani, szótlanúl,
ha az égre éji vihar vonul,
és reggel a fénybe kéjesen
belemosni millió levelem.
Jó volna szállni, ameddig a szem,
kék fátyol lenni a hegyeken,
felelőtlen, kóbor szelek
módján futkosni, egyre szebb
és távolibb országokon át,
jó volna, mint a kis kacsák,
fürödni, patakban, szitakötők
fia lenni, vagy malacok között,
akiket nem kínoz öntudat,
heverni a sárban a nap alatt.
Jó volna, – óh, de nehéz a szivem! –
átszűrni magam az elemeken,
hisz csoda-balzsam a puha sár,
mit esőből s porból kever a nyár:
óh, elaludni a föld vegyész
kezében, úgy, hogy az ébredés
kihagyja a bűnt, embert, – s virág
lenni csak, pipacs, szarkaláb,
vagy legfeljebb a tanyai ház
előtt az a szép ártatlan akác!

 

 

 

Tóparton

Rigós erdőben bujdosó nap,
itt a tó, fekszem csöndesen,
a part ring, mintha vinne csónak,
a kék vizet nézegetem,
és most közelről még a fű is,
bármily kicsi és egyszerű is,
époly gyönyörű, mint a tónak
vizéből visszakacagó nap.

 

 

 

Vízipók

Rigós erdőben bujdosó nap,
napos fák közt arany rigók,
jó volna lenni csavargónak,
mint ott az a kis vízipók,
a vízipók a tó vizén –
jó volna futni könnyedén;
nyurga lábakkal futni, futni,
s mindig mindenütt célba jutni.

 

 

 

Elvesztett vigasz

Tegnap megbántott valaki
és ma sincs semmihez se kedvem.
Be szép a reggel! Hallani
a virágok szavát felettem.
Fehérruhás cseresznyefák közt
a részeg napfény csupa csók,
s az eget szabdaló sok ág közt
kötélhágcsóján ring a pók.
Jaj, mért nem tudom most se, itt se
felejteni a tegnapot
s azt a gazembert, aki este
oly gonoszul megkínozott!
Könnyű volt élni, amikor még
csak föld meg erdő érdekelt.
Most, mintha rabszolgája volnék,
a pénz s a város vasra vert.
Hiába jövök ide ki,
hogy nyomoruságom felejtsem:
tegnap megbántott valaki
és ma sincs semmihez se kedvem.

 

 

 

Éjjel az erdőn

Ázott fák közt borzong az este,
rablók settengenek körötted,
hallgat a fűjáró tücsök,
egyre komorodik az erdő.
Kövek másztak ki az utakra,
csapdákkal ijeszt a világ,
sietnél, s folyton visszahökkent
a falsűrű feketeség.
Megállsz. Csönd. Mi volt az? Füled már
csak a semmi mögé figyel,
s mázsásat csuklik a szived, ha
tarkón üt egy gyanutlan ág.

 

 

 

Pán ajándéka

Nem voltam én mindig ilyen
csöndes és elgondolkozó,
aludtam, ettem, öltem és
nem tudtam még, hogy mi a szó.
Aludtam, ettem, öltem és
semmi ábránd nem üldözött,
állat voltam az állatok,
gyökér a gyökerek között.
Egy este Pán, a hegyi, hét-
csövű sípot adott kezembe:
belefujtam, s fölzokogott
a táj, ég, föld és naplemente…
Azóta mellem úgy tüzel,
mint soha-be-nem-hegedő seb,
és sóvárgás él benne, mely
az isteneknél is erősebb.

 

 

 

Záporban

Itt a tavasz, március, április, megnyílnak az égi csatornák
s fekete záporok zuhognak fekete földeken által,
fekete záporok, és mintha monoton fekete kopogásukkal
a lelkek láthatatlan zenéjét dobolnák, dobolnák, dobolnák
millió és millió láthatatlan dobverővel, oly puhán, oly bensőségesen,
ahogy a napfény kopog a csukott pillákon vagy a szerelem zsong a szivekben.
Fekete záporok… Oly édes, langyos zubogás, zuhogás az egész végtelen utca, melyen át hazaérek,
oly ringató zubogás, zuhogás, locspocs, parányi csengők lármás muzsikája,
oly édes, szapora csilingelés, hogy egészen elszórakoztat és már nem is gondolok arra,
hogy csontjaim mennyire fájnak és hogy holnapután esetleg nem lesz mit enni.
Csak baktatok, baktatok, akarat és gondolkozás nélkül, nem unatkozva, hanem még az unalomra is érzéketlenül, –
óh édes állati érzéketlenség!
És hull, hull az eső, paskolva a lehúzott vasredőnyöket, pattognak a bádogcsatornák és zúgnak a tátott-torkú kanálisok,
kalapom karimájáról nyakamba csurog a víz, nem baj, halkan dudorászok, versenyt a zuhogással: Zápor, zápor, éji zápor, márciusi zápor…
Mintha egy ködóriás szállna a házak felett: váratlan szélroham.
Aztán csönd. Csak a zápor beszélget magával.
És eszembe jut egy kép: milyen megbékítő, mily emberfölöttien nyugalmas lehet most kettesben, éjbetárt ablak mögött ülni,
és hallgatni, hallgatni – a villany lecsavarva – hogy zuhog a fekete éjszakai zápor.
Hogy zuhog! Csupa édesség tőle a ház, az utca, az egész fekete Budapest!
Igy zuhog most a pályaudvarokon is, a külvárosokon, ruganyos mezőkön, szántóföldeken, tavakon, nádasokon,
csakhogy még ezerszer édesebben és puhábban, mint e kormos falak között!
Igy zuhog most az összeboruló erdők fekete boltozatán, kivájja a szakadékok köveit a vén és haldokló tölgyek gyökerei alól,
így vonúl tovább apró idegen falvakon és rengeteg városokon át, ahol tompa méltóságban ragyognak a bazalt és ében palotasorok és a járdák pocsolyáit arany tükrökké csiszolják az ívlámpák füzérei,
így vonúl tovább a déli narancsligetek és óceánok felé a zápor, az éjszakai zápor, hogy sötét zenéje elöntse a szigeteket, az ijedten tülkölő hajókat és a rőtszemű világitótornyokat,
így száll, száll tovább, így száll, száll, száll tovább a végtelenbe az eső, így száll, száll véle a lelkem is, túl minden földi nyomoruságon,
föl, föl a kimondhatatlan magasságokba, ahol szétteregetve csillogó, vizszintes síkjaikat
végtelen, visszhangzó, iszonyú, fekete éjszakában,
végtelen, visszhangzó, iszonyú, fekete boltozatokról
győzelmes záporok zuhognak végtelen időkön át!
 

(1920)

 

 

 

Augusztus

Tikkadt, tikkasztó napverésben trónol fölöttem a diadalmas és könyörtelen nyár, s a lankás búzaföldek, erdők és folyamok ringató mozdulatlansága konok megadással tűri az egek villanyzuhanyát.
A Föld szive majd kicsattan, a gyilkos forróság barna sebeket mart a homokba, megállt az élet és áll az idő, a kétségbeejtő döbbenésben robbanásig feszűl a reszkető, ideges csönd.
És hull a fény… Nagy sárga foltok zuhannak át a kék teren, izzó öntvények folynak a fénybedermedt tavak mélyén, kámzsás fejüket megadva csüggesztik le a bokrok és a hegy derekán bronzból öntve áll a tölgyes; mint belülről kiáradó delejes sugárzás, izzik a fény a fákon.
És hull a fény… Ereim sodrán apró elektromos ütésekben nyargalnak a Nap szikrázó csókjai; lankadt testemből lassan kiválik a lélek és mint láthatatlan, meleg kis állat törleszkedik hozzám; szavaimban a nyár és a föld szeretkezése lángol: már talán csak az elmosódó szinek tobzódása és a forróság vad gyönyöre él bennem.
És zuhog a fény és porzik a fény… A nyár acéltüze kiverte belőlem a sápadt bünöket: óh, messzi most a gonosz városok levegője, a törvényszéki tárgyalások, bérkocsi-taxák, orfeumok, regiszterek, Hivatalos Közlönyök s a világboldogító szappanbuborék-teóriák,
itt nincs betegség, dekadens nyavalya: csak a föld! csak a fény! csak a tűz! – itt elsorvadnak a holdkóros regények és a futuristák ákombákomai; abszint helyett a fülledt, gyantás, tapadós illatok orgiája részegít
és a föld súlyos és tömör lelke mosolyogva őrli meg Félicien Rops bizarr fantáziáját.
És egyre hull a fény, porzik a fény: tombol a Nap s a forróság barna sebeket perzsel a homokba, áll az élet és áll az idő, lábaimnál mint halom csont fehérlenek a vén, repedezett terméskövek.
Tikkadt, tikkasztó napverésben, lángvirágos domboldalhoz szegezve gyüjtöm magamba a nyár kincseit; szikrázó csókok lüktetnek ereimben: s míg álmodozó vágyaim gályái távoli tengereken horgonyoznak:
bordóbársony leplek simulnak csukott pilláim alá és fölöttem őrjöngő haraggal dobálja tovább a hullámló egekbe lobogó fáklyáit a Nap!
 

(1920)

 

 

 

Őszi éjszaka

Éjfélen az óramutatók! – És távol: fekete erdők!
Rothadni ázott bokrok alatt, különös ízekkel a szánkban!
Hangyák! és édesen hámlik a hús! hűs záporok énekelnek –
Óh, néma giliszták! őszi csönd! jácint szellők suhogása!
Mert ősz van és agyam-kezem már igazán belefáradt
a pénzszerzésbe… – Barátaim, hát ennyi, csak ennyi az élet? –
Csönd, őszi csönd, és vége. És szomorú, hogy ez a vég,
szomorú, hogy az egészből egy szomorú vers marad csak.
Egy szomorú vers, mely tétován s gyűrötten röpdös a szélben,
mint a piros ősz ázott lobogói… Ma reggel, óh, ma reggel
még őzike volt, ugrált a kedvem! bujkált! – De nemsokára
megjött az eső, puha csepegés… Óh, lágy zene! néma giliszták!
Megjött az eső, és nézd: megállítja az óramutatókat:
perc, perc, perc: egyik se halad, mind beleragad a sárba!…
– Felejtsük el, kedves, a holnapot; itt vannak a fekete erdők:
merüljünk vissza porhanyó életnek a puha halálba!

 

 

 

Misztikus hódolat

Nincs erő, mely elszakíthatna tőle,
mert ketten egy vagyunk, én és a föld;
az én csiráim törnek ki belőle,
én vagyok az élet, a föld.
Testvér? barát? – Nincs testvére a hegynek,
minden hegy egy, mert teste-lelke föld.
Testvér? barát? – Én megmaradok egynek,
mert mindenkivel egy a föld.
Halottak élnek, élők sírba kopnak,
dadog az ember és hallgat a föld;
évezredek multjából nő a holnap;
tegnap, holnap: örök a föld.
És mintha ma teremtett volna isten,
új vagyok s mégis régi, mint a föld,
mert sorsomat véred táplálja, minden
bölcsesség őse, áldott Anyaföld!

 

 

 

Virágzene, érthetetlen

 

 

 

 

Mitológia

Mint lepke a rengeteg erdő
bozontos és fülledt nyarában,
úgy csavarogsz az életemben
gyanútlan és halálraszántan.
Titkos háború ez a játék,
hogy itt mersz, itt akarsz maradni;
s én néha már félek magamtól,
hogy nem bírlak sorsodra hagyni.
Könnyű volt régen, amikor még
testvére voltam a vadaknak
s ott laktam valahol, amerre
a földrengés fiai laknak:
akkor az első csók után
dehogy törődtem volna véled!
Most megaláz és jólesik
egy új erő, a gyengeséged.
Gyűlöllek, hogy ennyire tetszel,
hogy szép vagy, jó és gyenge, fáradt;
lázongva tiszteli bizalmad
a meggyávult, lomha, nagy állat.
Fehér kis tested itt pihen
mellem szőrös sziklái mellett –
Szégyellem, jaj, hogy én, az isten,
egy virág előtt térdepeljek!

 

 

 

Varázskert

Szemeim fáradtak, de tiszták,
ragyogva nézik: lelkem erejét
egy egész kert virágai hogy isszák.
Én vagyok az a kert: virágok, ágak
nőnek körém és fölém lombosodnak
élő lugasnak, gyümölcskoronának.
Örök kertemben, napfényes lugasban,
álmodó kertész, nézek szanaszét:
kint ősz és tél, itt bent mégis tavasz van!
Ellenségeim, irígy viharok vad
rohamai, rázzátok fáimat:
hulljon a férges, kell a rovaroknak!
Hulljon friss rügy is, hulljon dús virág-raj:
a sebekből új hajtás tör ki, és
ki baltás küzd meg ennyi izmos ággal?
Szemeim fáradtak, de tiszták,
ragyogva nézik: növekvő csodáim
már az egész láthatárt beborítják.

 

 

 

Pillanatok

Mióta tegnap megcsókoltalak
s te sóváran (de csak egy pillanatra,
mert máris tiltakoztál!) remegő
térdeid közt hagytad a térdemet:
folyton elém rajzol a hála, folyton
előttem állsz, utcán és munka közben
folyton beléd ütközöm: hátracsukló
fejedet látom, kigyúlt arcodat,
csukott szemedet s a kínzó gyönyörvágy
gyönyörű mosolyát az ajkadon.
Ilyenkor egy-egy pillanatra én is
lehúnyom a szemem és szédülök:
érzem közeled, arcom arcod édes
vonalaiban fürdik, kezemet
sütik forró kebleid, újra csókolsz,
s én rémülten ébredek: óh, hisz ez
már őrület – s mégis oly jólesik
beléd veszteni magamat: egész
tested körülömöl és én boldogan
nyargalok szét lobogó ereidben.

 

 

 

És mikor újra megcsókoltalak

És mikor újra megcsókoltalak,
szólni se bírtál… Hangod szenvedő
állat hangja volt: olvadni akarva
símultak össze forró tagjaink
s a szerelemtől szavunk elapadt.
Elapadt, elakadt, – óh, szenvedő,
szegény kis állatom, mily részegen
néztél föl rám! Milyen édes beszéd
volt néma mosolyod, s mily túlvilági
ez az egész szótlan odaadás!…
Most is így látlak, te szép, remegő
angyal és gyermek, virág és arany,
oly félénken s mégis úgy bizakodva
bújtál hozzám, mikor égő kezem
s ajkam simogató hulláma melled
bimbóiban gyönyörré merevült…

 

 

 

Az ifjú Kheiron dala

Óh, mennyi ifju mohóság,
nők, habzó májusi rózsák,
májusi szerelem!
Amit csak valaha vártam,
amit rettegve kivántam,
ma itt mulatott velem.
Nők, gyönyörü tavaszi kancák,
rózsák, remegő fiatalság –
Óh, reggel, büszke dél!
Habos rózsákba haraptam,
őrjöngve ittam, adtam
örömöd, drága vér!
Habos rózsákba haraptam,
mégis szomorú maradtam,
s a nap lassan lemegy –
Hol a társaid, ifju mohóság?
Most béke kellene, jóság,
jóság és szeretet:
szeretet kellene, jóság,
hogy ne múljanak a rózsák
a vágy óráival,
s okosság, egy kis öregség,
hogy az Égieknek is tessék
e csöndes esti dal.

 

 

 

Hajnali burleszk

Fürödtél már a langyos levegőben,
zöld ég alatt, zöld füvön hemperegve?
Hát most fürödsz. Nézd, egész elveszünk
a virágok közt, ahogy hemperegve
ölelkezünk a langyos levegőben!
Szép vagy! szép, te! Olyan szép, mint a hajnal!
Íz vagy, méz vagy, pipacs és szarkaláb.
Éhes vagyok. Mondd, csacsikám, mi lenne,
ha megőrülne ez a sok virág
s hozzánk bújna csókolózni a hajnal?
A hajnal!… Óh, nem láttam soha szebbet
az égre vágtató arany lovaknál!
Tudsz görögűl? Vigyázz, berúgsz a fénytől,
s ha most egy percig nem leszel magadnál,
elvesztjük a legjobbat, édesebbet!
Igy ni. Ez már más. Rózsaujju szépség!
Nyujtsuk a percet soká, így, nagyon.
Te vagy az őrült virág… Nem, a Hajnal,
az vagy… Légy büszke: jőjj, hadd csókolom
klasszikus keble örök szőkeségét!…

 

 

 

Felhő

Még sohase láttam igazán az arcát,
mert felhő az arca, ragyogó káprázat a napban.
Ő maga is felhő, és erdő a haja,
erdei lomb és széljárta bokor.
Nézd, hogy hintázza gyümölcseit a galagonya:
vérzik, vérzik gyümölcse, mint kedvesem ajka, ha csókol.
Erdő és bozót a kedvesem haja, a hangja szél,
és későn-nyilt virágok harmatos szemei.
Harmatos őszi virág a szeme, a hangja szél,
mely a galagonyabokrok ágaival incseleg.
Felhő az arca, s a szava szél, mely lelkem fellegeit
kergeti, kergeti napba-árnyba s bennem zúg parttalan.

 

 

 

Tihany partján a hegy alatt

Együtt szöktünk a hegyeken át,
gyönyörű volt a Bakony,
a napot csókoltam szemeden
s fiúsra nyírt hajadon.
Gyönyörű voltál, de lelkemet
árnyék futotta be:
csókoltál, mint aki nem akar
gondolni valamire.
Gyönyörű volt az éjszaka,
a holdfényes Bakony,
s másnap már a tihanyi nap ragyogott
a hajadon.
Tihany partján a hegy alatt
szeretőknek lakni jó.
Boldogan tartotta az eget
kék karjaiban a tó,
és jártuk a koranyári vetést
és szedtük a pipacsot
és néztük a sirályt, ahogy
a vízbe le-lecsapott,
és este a csöndesedő csalogány
bedalolt az ablakodon
és éjszaka hét csillag ragyogott
szemeidben és hajadon.
Együtt szöktünk… Gyönyörű az est.
Mért vagy hát oly szomorú?
Nem kell már, aki vagyok, az
a csúnya, szegény fiú?
Megúntál? Elpattant a varázs?
Sírsz, s nem tudod, miért?
A tavi tündér gyöngyöket ad
a könnyeidért.
Most megy le a nap, részeg ragyogás
az alkony gyönyöre:
úgy csókolsz, mint aki nem akar
gondolni semmire.

 

 

 

Menj haza

Menj haza, kislányom, mit csinálhatok én teveled?
Gyönge vagy, mint az uj fű, oly friss, mint a hóvirág.
Magad se tudod, mi hozott ide, milyen kiváncsiság.
Oly gyönge vagy, oly szelíd, hogy megölelni se merlek;
kis liliom, rám vársz habkönnyű, tavaszi ingben?
Mi lenne belőled barbár kezeimben!
Nem félsz? Én féltelek! Amikor vigyázva, így, simogatlak,
derekad hajlik, imbolyog, mint a lobogós tavi nád;
óh, hogy remeg ujjaim alatt fürtös kis koponyád!
Menj haza, kislányom, csak a gyermek ily vakmerő.
Ragyogó, ártatlan szemed szomorú lesz, hogyha szeretlek…
(Vagy tán nálam is többet tudsz, és a jövőd ijeszt meg?)

 

 

 

Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol

Ugy közeledem hozzád, lopva, félve,
szivenütő és vonzó rettegéssel,
mint óvatos sün alvó viperához…
– Nem, nem; bocsáss meg, kedves! Nem tudom,
miért gyötör ma ily hisztérikus
és gyáva vágy, hisz oly szelíden alszol,
s nevetsz álmodban, mintha eljövendő
gyermekünkkel és velem játszanál.
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol
a szomszéd ágyban… Meg se simogatlak,
csak messziről szívom hajad szagát,
csak nézem élő csontjaid s husod
önfeledt nyugalmát… Ugy kéne már, hogy
enyhüljön bennem ez a szomorú
és bizalmatlan, örök társtalanság,
de mindenkitől féltem magamat,
szabadságomat, nem tudok örűlni
fenntartás nélkül, és így születik meg
az önzésből a lelkifurdalás.
Félek tőled, akkor is, ha kivánlak,
szeretlek, s mégis mindig titkolom,
vágyom rád, s most is úgy hajlok föléd,
mintha ellenség volnál: óvatos
lelkem tüskéit fordítom feléd,
mert törvény véd s mert zsarnokom lehetsz.
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol.
Nem nyúlok hozzád… Óh, micsoda jóság,
milyen tökéletes odaadás
kellene ahhoz, hogy boldog legyek,
és aki vagyok, mégis az maradjak!
Az ellentétem kéne, az, aki
nem követel semmit cserébe, a
teljes biztonság, az önvád alól
felmentő, szent, jókedvű, igazi
önzetlenség… Az volna jó, igen,
az volna nekemvaló szerelem,
mély, üdvözítő, örök, mint a föld
és egyszerű, mint a halál s az élet,
amelynek öntudatlan kezei
kötötték s majd feloldják köldökünket.
Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol…

 

 

 

Menekülés

Csókolj, csókolj, szerelem,
Nesszusz-ing az életem:
tűz a tegnap, tűz a holnap,
lángolok jégbörtönömben,
farkascsordák ostromolnak
s véres csillag áll fölöttem.
Jaj, de szörnyű meztelen
lenni, ilyen védtelen!
Mint a csiga, mint a kagyló
héja nélkül, háza nélkül,
minden percem iszonyattól
ég, vacog, fáj, s hallgat és tűr.
Csókolj, csókolj, szerelem,
vesszek vakon, részegen:
önts rám páncélt, csoda-inget,
páncélt ezer őrült csókból:
csókolj, halál!… Szabadíts meg
életemtől! a gonosztól!

 

 

 

A legjobb tündér

E gyönyörű és büszke nyárban
mely szárnyat s egeket adott,
szépséged megszomoritott.
Megszomorított: megmutatta,
hogy nem elég a képzelet,
s hazugság minden nélküled.
Azt hittem, hogy senki se kell és
nem szorulok rá semmire,
s lecsaltál magadhoz, ide.
Álmodott egek s viharok közt
utam hősi volt és sivár –
Olyan jó meghódolni már!
Itt vagyok, legyőztél, Valóság,
te, legjobb tündér… Bölcs kezed
szivedre húzza fejemet…
Ringass, édes, altass el, és hogy
tökéletes legyen a vígasz:
mondd azt, hogy nem te boldogítasz!

 

 

 

Láz

A fény kiszaladt a szeméből –
Szem, boszorka szeme, ne bánts!
Füvek lobogtak a hajában
s a haja most zörgő bogáncs.
Alszik. Megnőtt szakálla, körme.
Hét napja alszik. Tán nem él.
Különös szagú lett a bőre,
s az arca ráncos denevér.
Félek; nem merem betakarni
és nem merek ránézni sem.
Futok előle, s érzem: üldöz,
szakállasan és körmösen.

 

 

 

Istár

Roncsok, friss életek, iszonyatok,
keleti gyönyörök s az elmulás
tűzvész-dala zúg a fülemben,
hajak gyúlt gizgaza,
tavalyi lomb,
csók, gyermek, üvöltő
húsok… sima melleid… – Óh,
ki véd meg tőled, ragadozó
Szerelem, állat, földünk sötét
érzékisége, vad ösztöneink
tündér Kalibánja! Ki véd,
ki véd meg engem a fényzáporos ég
szerelmétől, ki véd meg a
vágyakozás keserű
holdfényétől, e gonosz vadon
folyondár útjaitól,
ki véd meg, jaj, ha sokáig itt
táncolsz előttem, villogó,
ezerarcú Istennő, ki véd,
ki védi lelkem erdejét,
ha lángbaborítja az ősi öröm,
ki védi fáimat, ágaimat,
akarat törzsét, terv-rügyeket, és
ki védi gyümölcseimet, ha
szélvész-lábaiddal
minden virágot összetiporsz,
te vihar, zápor, förtelem,
te föld, te asszony, alkotó
érzékiség: Istár, gyönyörű,
virágtestű Barom!

 

 

 

Tréfálkozó őszi levelekkel

Milyen száraz és hideg a lelkem,
pedig te melengetted a kezeid közt!
Milyen száraz és üres az ágyam,
pedig teleszórtad a csókok aranyával!
Csókok aranyával, arany levelekkel, –
de elhagytál a tréfálkozó őszi levelekkel. –
Nem tudok aludni miattad, álmomban is
ujjaid simogatását érzem a homlokomon.
Csillogó gyíkok voltak az ujjaid,
arany gyíkok, és mellemen futkostak tegnap este.
De messze a tegnap, csókokkal, arany levelekkel!
– Mondd, mért hagytál el a tréfálkozó őszi levelekkel?

 

 

 

Enyém volt s mégse enyém ma

Enyém volt s mégse enyém ma,
enyém ma is, és idegen,
ha eszembe jut, újra hajnal
ragyog az életemen.
Nézem s nem látom. Az arca
csupa fény, felhő, remegés;
virágzene: szóba fogni
túlsok és túlkevés.
Virágzene, érthetetlen.
Ki tudja, nem álom-e?
Tűnt évek titka, merengő
fény- és illat-zene.
Enyém volt s mégse enyém ma,
nem enyém, s örökre az,
neki üzenek, a szive tudja,
s megdobban: úgy van, igaz!
Enyém volt és mégse enyém ma,
enyém ma is, és idegen,
ha eszembe jut, újra hajnal
ragyog az életemen.

 

 

 

Vas-korban élünk, nincs mit menteni

 

 

 

 

Anyám mesélte

Anyám mesélte, régen, amikor még
együtt ültünk a Templom utca 10
alatt, Balassagyarmaton, az udvar
kertje előtt, hogy valaha, kicsiny
lánykorában, milyen igazak és
egyszerűek voltak az emberek.
– Jó népek voltak – mondta – mindenütt,
ahol éltünk, szívbeli emberek,
segítették egymást, s bennünket is,
amikor Tiszalökről menekűltünk.
Mert menekültünk. Igen… Várj, hogy is volt,
már alig tudom… Ugy volt, hogy megégtünk!
Apánk ispán volt, valami Bekény
Péter ispánja, és keze alatt
béresek voltak és dohányosok,
s aztán megégtünk, a gép is, a cséplő,
az is ott veszett, s mi Miskolcra mentünk
és nagyapád a vasuthoz került,
apád meg később Miskolcról ide.
Legjobban erre, a menekülésre
emlékszem, volt négy szekér bútorunk,
azokra raktak fel, engem s Juliskát
és Jolánkát, párnák s dunyhák közé,
ott szorongtunk, és egy zsákban a kompról
négy macskánk vízbe fordult s ott veszett.
S ahogy este lett, az országuton,
ma is érzem, mily rettenetesen
megbámultam a malmot, azt a nagy,
négyemeletes, vén épületet,
hogy olyan is van, s a négy emelet
kivilágitott ablaksorait.
Apánk, szegény, ott halt meg a vasutnál.
Ezermester volt, gépész; ősei
Lengyelországból jöttek, valahogy
a trónhoz is közük volt, s ő maga
még tudott lengyelűl. Soká beteg volt,
mert csövet eresztettek le a kútba
és a lábában megfázott a csont
és gyulladást kapott. Ágyhoz kötözve
élt még két évig, s halála előtt
Istenhez tért. Soká nem hagyta, hogy
operálják, s mikor már maga kérte:
„Késő, Panyiczky úr, ott halna meg
az asztalon!” – mondta neki az orvos.
Anyánk aztán nagyon nehezen élt,
eladogatta, amije maradt,
ismerősökhöz járt segíteni,
és úgy nevelt bennünket. Pedig egykor
szakajtóban állt nála az ezüstpénz,
de elment mind, ahogy a föld is elment,
mert apánk bizony szeretett mulatni…
Mégis jobb volt az, szegényesen is
jobb világ volt az, olcsó minden, és
jó népek voltak a miskolciak,
és Mamika még ma, Gyarmaton is
huszonnyolc-harminc krajcárért hoz egy pár
rántanivaló csirkét… – S te milyen
gyerek voltál? – faggattam, amikor
elhallgatott; és ő mesélt tovább:
– Református lány, a zárdába jártam,
a katólikus nővérekhez, és
nagyon szerettek, mindig 1-esem volt
s bizonyitványom még úgy mondta, hogy
„szorgalma: ernyedetlen”… Jó gyerek
lehettem, és elég jókedvü, és
emlékszem, mindig horgoltam, kötöttem,
még az utcán is, s egyszer egy fiú
egy kővel úgy halántékon dobott,
hogy elszédűltem… Jaj, nagyon szerettem
az iskolát; úgy volt, tovább megyek
az externátba, de hát jött a tűz,
halál, szegénység, ahogy mondtam, és
mind dolgoztunk, a három kisgyerek
mind a földön ült otthon és kötött…
Később meg varrni kezdtem. Nem tanított
senki… Vagyis nénje, Jolánka, az
tanított csak, a süketnéma, a
nagy aranyhajú, óh, nagyon ügyes
szegény néném: hároméves korában
fejtifuszban lett néma és süket, –
ő tanitott meg varrni: látta, hogy
szabott és varrt egy másik, valaki,
az udvarban, s le-nézte… – Igy mesélt
anyám, tizenöt éve, frissen és
közben el-elakadva, szivesen
s pironkodva, hogy mindez semmiség,
sok mindenről, Tipanuc bácsiról,
keresztapámról, s Biri néniről,
öreg dolgokról… és a szellemekről,
akik talán nincsenek, de talán
mégiscsak vannak, hisz táncol az asztal,
ha imádkozva kérik, nem is ő,
hanem Nagy néni, aki a vasút
mellett lakik… Tizenöt éve már,
hogy így mesélt, s még többet, százszor ennyit,
és én, ahogy öregszem, egyre jobban
emlékszem szavaira, egyre többet
kérdezgetem, ha látom, s amikor,
tőle messze, egyedűl maradok,
mind gyakrabban gondolok vissza rá
s el-eltünődöm a Tiszába fúlt
négy macskán és a tűzön, nagyapámon,
a nagy malmon, a folyton horgoló
kislányon és minden jó emberén, –
ugy eltünődöm rajtuk, mintha most is
vele ülnék a Templom utca 10
alatt, a lócán, az udvaron, a
régi, gyarmati konyhakert előtt.

 

 

 

Egy kis értelmet a reménynek!

Nem boldogságot, csak hitet, csak
egy kis értelmet a reménynek,
 
adj, Istenem,
emberi sorsot a szegénynek!
Nézd, gyönyörű volna az élet,
van pénz, nő, fény, expressz, vasárnap,
 
és milliók
rabjai a nyomoruságnak.
Nézd, hogy tesz tönkre milliókat
ezerféle ravasz gonoszság,
 
pedig erős
nép nélkül elpusztul az ország.
Nektárral és ambróziával
csordul a Föld, s nem jut kenyér se, –
 
mondd, Istenem,
törvény az ember szenvedése?
Mondd, látsz minket? Voltál te éhes?
Fáztál valaha? Ugye, fáztál?
 
Szidtad magad,
mikor téli esőben áztál?
Ha nem éheztél, dideregtél,
nem szólok hozzád soha többet,
 
úgyse tudod,
mit gondol a szegény előtted;
de ha tudod, mi a csalódás,
ha gazdag vagy, de vagy szegény is,
 
akkor, uram,
hozzád küldöm imámat én is:
– Ne bántsd a pénzes nyomorultat,
ki közönyével megtiport,
 
de add nekem
ajkáról a biztos mosolyt,
a hitet, erőt! Adj új lelket
a sok-sok hitetlen szegénynek,
 
adj, Istenem,
egy kis értelmet a reménynek!

 

 

 

Hazám, keresztény európa

Útálom és arcába vágom:
– Száz év, de tán kétezer óta
őrült, mocskos, aljas világ ez,
ez a farizeus Európa!
Kenyér s jog helyett a szegényt
csitítja karddal, üres éggel
és cinkos lelkiismeretét
avatag és modern mesékkel;
száz év, de már kétezer óta
hány szent vágy halt meg gaz szivében!
Hazám, keresztény Európa,
mi lesz, ha bukására döbben,
mi lesz, ha újra földre száll
a Megcsúfolt és Megfeszített,
s mert jósága, hite, imája
egyszer már mindent elveszített:
mi lesz, ha megjő pokoli
lángszórókkal, gépfegyverekkel,
vassisakos, pestishozó,
bosszúálló angyalsereggel?
Mi lesz, ha megjő Krisztus és
új országot teremt a földön,
ha elhullanak a banditák
s nem lesz több harc, se kard, se börtön,
ha égi szerelmét a földi
szükséghez szabja ama Bárány
s újra megvált, – óh, nem a jók,
de a gonoszok vére árán:
hazám, boldogtalan Európa,
ha túléled a harcok végét,
elbírod-e még te az Istent,
a Szeretetet és a Békét?

 

 

 

Megint vas-korban

 

I.

Zendülj föl bennem, Isten, Eljövendő,
zendülj föl újra, tompán, komoran:
rázd meg lelkemnek alvó hegyeit,
hogy lássalak, érezzelek, s ne csak
semmiből épült bástya légy
a tiszta ész üres tereiben.
Kard kell: legyen lelked a kard! De rázz föl,
mint mennydörgés a csöndet, mert csak így
leszel valóság… Rázz föl és mutasd meg:
test vagy és hús… Rázz föl, mert a lelked is
csak így lesz kard, kezembe fogható!
 

II.

Nő, nő az ár… Ma nem hazák, – világok
vonaglanak: zugaikban az Ember
vert kutyaként nyaldossa sebeit
és az idő korbácsa szakadatlan
csattog a Föld fekélyes tetemén.
Nő, nő az ár; s csak rejtett ormokon
élnek még őrök, kik tudják, új nép
születik a ma piszkos özönéből,
új nép, melynek, midőn ítéletet mond
elődei fölött, minden szava
félelmes és sötét lesz, mint a vas.
 

III.

A vas! a vas! Megint vaskorban élünk…
Vas-lelkek, -izmok… Vas legyen a vers is,
hisz az idő vörös-fehér dühe
vasdobokon veri már az utolsó
ítélet indulóit… Rajta! rajta!
nincs arany és nincs csillogás, az ember
undorodik magába s másba nézni,
undorodik a kificamodott
világ minden tükrétől… Rajta! rajta!:
a síp torka barbár dalt csikorogjon
sikítva és zörögve! Mért siratni
a multat? Úgyis túlüvölt
a csont- és vas-zene! – Mit hoz ez a
nagy rendetlenség? Nincs szép, nincs kenyér,
nincs mult, nincs szín, nincs fény, ne is legyen,
vaskorban élünk: nincs mit menteni.

 

 

 

Altató dal

Valaki, valaki, vad kötelen –
 
Fiacskám, el ne feledd!
Bújj hozzám és dúdold velem
 
szomorú énekemet.
Valaki lóg azon a kötelen –
 
Ne sírj, ne sírj, fiam!
Apád lóg azon a kötelen –
 
Csak szokd meg, kis fiam!
Erdő közepén lóg édesapád –
 
Szép őszi éjszaka volt,
fegyver, poroszlók, és édesapád –
 
Óh, micsoda éjszaka volt!
Elvitték, nem kell tudni, miért –
 
Figyelj, kicsi fiam!
Megnyúzták, azt sem tudta, miért –
 
Ne félj, kicsi fiam!
Szép volt – emlékszel? – és szomorú,
 
mint Krisztus urunk a fán.
Tüzet gyujtottak alája, s apád
 
ott sült meg lassan a fán.
Óh, egyszerü történet ez,
 
oly egyszerü, mint a halál,
apád kint lóg véres kötelen –
 
s barátunk a halál.
Apád kint lóg véres kötelen –
 
Nincs könnyem, kis fiam,
kiapadtak haldokló szemeim,
 
de ne sírj te se, kis fiam!
Erdő közepén, véres kötelen – –
 
Ki tudja, mi lesz veled?…
Ne szólj, ne sírj, csak dudolászd
 
együgyű énekemet.

 

 

 

Az eretnek tragédiája

Robert Browning után, szabadon.

 

I.

DEODATUS ABBÉ ELŐINTELME:
Az Úr, kit mindig és sohase látunk,
életteremtő, örök rombolás.
Pallosvivő, kit rettegve imádunk:
szivét nem árnyékozza változás.
Igazság-arca tűzvész és korom,
kegyelem-arcát csak sejti a hit,
nap-térdein nyugszik az irgalom
s a bűn nyögi borzalmas talpait.
(Orgonaszó)
CHORUS:
S a bűn nyögi borzalmas talpait.
 

II.

VALAKI ÉNEKEL:
Harmincezer páncélos szentvitéz közt
harcolt Jakab a Jordán partjain,
s ki annyi harc és baj és annyi vész közt
megállt, megvette szultán Szaladin.
Eldobta kardját, melyet oly vitézűl
s pogány vérben oly sokszor áztatott,
és Kelemen pápa most büntetésűl
máglyára küldi ördög-Jakabot.
(És itt lant- vagy cimbalomkiséret erősíti az éneket)
CHORUS:
Máglyára visszük ördög-Jakabot.
 

III.

Bükkfaderékból bitónak kivágva
nagy oszlop áll s alatta vár a rab.
Hallod a Sátánt? Most is kiabálja:
„Szeressük egymást! Ölni nem szabad!”
Az Úr szavával az igaz erényen
nevet a hithagyó… Öljük meg őt!
Tuskót, hasábot hordjatok serényen,
imádkozzunk és pörköljük meg őt!
CHORUS:
Imádkozzunk és pörköljük meg őt!
 

IV.

Átkozott legyen a méh, mely foganta,
és átkozott a mag, melyből eredt.
A fenyőből könny csordul, gyönge gyanta:
még a fa is sír, hogy eretneket
éget üszökké… Tűznél hamarabb
eméssze el átkunk e szörnyü máglyát!
Nyakig födi már a sok fadarab:
püspök urunk, csapd fejéhez a fáklyát!
(Orgona: Gloria in excelsis Deo)
CHORUS:
Glória, és csapd oda a fáklyát!
 

V.

Mikor megkötözték, nem is nyöszörgött,
de most forog s kidülled a szeme.
Torkából szókat öklendez az ördög
s száját perzseli a szavak szene.
Jól tudjuk: ily undok halálra nem várt,
bár ott lapult már a tette mögött,
most káromló ajakkal idézi Szent Pált
s gonosz nyelve Krisztushoz könyörög.
(Itt valaki keresztet vet)
CHORUS:
Hallgasd csak: Mit mond Krisztus, az örök?
 

VI.

Templárius Jakab, te megtagadtad
Krisztust, ki lelkét érted adta ki;
Templárius Jakab, Urad eladtad,
s nem akartál érte vért ontani!
– „Irgalmas Isten, téged vágy ölelni
elmém, szivem és csontom és husom!
Irgalmad szállt belém, s nem bírtam ölni
embert érted… Irgalmazz, Krisztusom!”
CHORUS:
(Ijedt elszörnyedéssel)
Azt kiáltja: Irgalmazz, Krisztusom!
 

VII.

Ki hiszi, hogy Isten fenyegető
szava üres hang s csak szó az egész,
mint kedvenc madarát etetgető
lányka beszéde, hiú fecsegés?
Azt mondja (s nem fél): Isten kegyelem
s a bűnöst is megtisztítja az Ur!
Azt mondja: Krisztus szíve szerelem
s ajkáról a vigasz rózsája hull!
CHORUS:
Rózsát kiván? Mindjárt fejére hull.
 

VIII.

Mert lábainál rózsát nyit a tűz
s derekáig felnő a láng szakálla.
(Így járjon mind, aki az Égi Szűz
zászlajáért nem kél bosszú-csatára!)
Ne hallgassuk, mit mond! Hisz vigyorog,
pedig ágyéka lánggal koszorús;
arany férgek faldossák: már csorog
zsírjával együtt combjáról a hús.
CHORUS:
(Summa reverentia)
Istenért sül le combjáról a hús!
 

IX.

Nyílj, rózsa! nyílj ki, tündöklő lepel!
Rózsát kivánt: hadd tépjen egy utolsót!
Szirom sziromra bomlik: lángkehely!
Üszkös karók ágai bent a porzók.
Harmat helyett a Sátán vére hull rá,
szurok, kén s égő test fojtó szaga;
ott ég Jakab: pokolháló borúl rá!
Nem nyílt ily szörnyű tűzvirág soha!
CHORUS:
Pallos az Ur, bűneink ostora!
 

X.

Mint Jakab sikoltott a tűzön át
Ahhoz, kit imája megátkozott,
Ahhoz, kitől megtagadva magát
nyomorultan s örökre búcsuzott:
Hozzád könyörgünk, Mennyei Igazság,
mentsd meg a bukástól fiaidat,
de ha elbukunk, Végtelen Igazság,
roppantsd le ránk is roppant talpadat!
DEODATUS ABBÉ VISSZAFELEL:
Isten, segítsd az elbukottakat!

 

 

 

Testvérsiratók

„Im Jahre 1493 drang der Kardinal-Legat des Papstes Innozens VIII., Albert von Cremona, in das Thal Vallouise ein; die Waldenser hatten sich in eine grosse Höhle des Berges Pelvoux zurückgezogen. Der Vertreter des »Statthalters Christi« liess am Eingang der Höhle Feuer anzünden. Fünfzehnhundert Menschen, darunter Frauen und Kinder, kamen theils durch Feuer und Rauch, theils durch das Schwert um.”

(Paul Graf von Hoensbroech: Das

Papstthum in seiner sozialkulturellen

Wirksamkeit, I. B. 93. S.)

 

„Tantum religio potuit suadere malorum!”

(Lucretius, I. 101.)

 

 

 

 

Testvérsiratók

 

Első rész

 
1. GÁLYARAB:
Toulon előtt, hazája előtt
fogtuk le a szemét.
 
2. GÁLYARAB:
Virrad, testvérek; a hivő
dicsérje Istenét!
 
3. GÁLYARAB:
Levettük csörgő láncait;
sírt, jajgatott a hajó…
 
1. GÁLYARAB:
S már várta a zsák, a fekete zsák,
s két szörnyű vasgolyó.
 
2. GÁLYARAB:
Marseille előtt loccsant a hab;
hajnal volt akkor is.
 
1. GÁLYARAB:
S a tenger örök sírjába merült
Johannes Textor is.
 
3. GÁLYARAB:
Tíz évig élt velünk; szelíd
volt a szeme, arca fehér;
fehér, mint ősz haja, csupán
csuklója volt csupa vér.
Padhoz láncolva húzta velünk
tíz évig az evezőt,
azóta, hogy Innocentius
gályára vetette őt.
 
4. GÁLYARAB:
Innocentius pápa nagy úr
királyok s népek előtt!
 
2. GÁLYARAB:
De erősebb vár a mi Istenünk,
ki magához vette őt.
 
1. GÁLYARAB:
Magadhoz vetted, óh, Uram,
lelkét és gondjait.
 
4. GÁLYARAB:
De sós hab marja husát s a víz
hömpölygeti csontjait.
 
3. GÁLYARAB:
És sírja se lesz és sírni se fog
utána senki sem;
mi siratjuk csak, de siró szavunk
elvész a tengeren.
Mi siratjuk csak, de siró szavunk
összetöri az evező:
oly gyönge a hang! s oly zord, süket
a tenger, ez a temető!
Zord és süket, és méhe vak
mélyében ezer halál,
ezer iszonyú szörny, százkarú
polip prédára vár.
Korallok és szivacsok között
fekszik majd teste; moszat
tapad ősz hajához s karjait
tépik nagy, sanda halak.
Kirágja szemét, foszlós tetemét
páncélos tengeri rák;
csontját benövi rút vízi-növény,
sok inda, nyulós, sima ág.
Lassú temetés lesz; zord, süket
a tenger, a nagy temető,
hol az ár s a szörnyek gyomra a
koporsó s szemfedő.
 
4. GÁLYARAB:
Lassú temetés… Zord, süket a víz,
a halál-trágyázta kert,
de a kín, az a kín, de a csont, az a csont
csak a bosszút várja, mert
termékeny a mártírok pora
s születik majd a halál-
görgette csontokból valaki,
aki rajtunk bosszut áll.
 
2. GÁLYARAB:
Testvérem, az Ur szent és igaz,
ha áld s ha büntet is:
bosszút ne várj, az itélet övé,
s megvált bennünket is!
Hallgasd a szived, a szeretet
dalát: az örök zenét…
 
1. GÁLYARAB:
Virrad, testvérek; a hivő
dicsérje Istenét!
 

Második rész

 
1. GÁLYARAB:
Emlékszel még, testvér, Provence
napfényes völgyeire,
kunyhónkra, falunkra s a határ
árnyékos tölgyeire?
 
4. GÁLYARAB:
Emlékszem, igen, falunkra, és
szelid hársfáira is;
de emlékszem Cambrai s Toulouse
vörös máglyáira is.
Emlékszem a jókra, a szegény
nép szenvedéseire,
az urak, katonák és püspökök
kardjára, késeire.
Valdóra, apostolunkra, aki
élt Isten szíve szerint
s meghalt a máglyán – très-chrétien
királyainkra: mind
szolgálták Urbánt és Kelement,
Sixtust s a többieket,
kik Krisztusért, a Krisztusukért,
ölték az eretneket:
vért sír miattuk századok
óta e beteg világ,
de zsiros fülüknek milliók
jajszava némaság! –
Tudom, hazánk gyümölcse, bora
s levegője méz-üde, friss,
de emlékszem az urakra és
Isten Kutyáira is,
Isten Kutyáira, akik
– sírból kiásva – anyám
megégették halottan is
Montemsegurum piacán.
 
1. GÁLYARAB:
Szegények voltunk, de szabadok,
lánc s korbács nem gyötört;
sátrunk az ég volt és nyoszolyánk
a szélesmellü föld.
Követtük ökreink mögött
a vasnyelvű ekét,
mig a fölhasadó barázda belénk
lehelte izes melegét
s midőn a munkás nappal után
leszállt az éjszaka,
megrészegitett az erjedő,
friss trágya nehéz szaga.
Vidám nappalt hozott az éj
s a nap nyugalmas éjt.
 
2. GÁLYARAB:
Ajkunk Istent s Isten fiát
dicsérte mindenért.
 
4. GÁLYARAB:
De Istent és Isten fiát
dícsérni nem elég;
Róma üzent: „Csak a pap szavát
hallgatja meg az ég!”
Róma üzente: „Kard s kereszt
egy uton járjanak!” –
S mint egykor Urunk, nyögi most a kereszt
sulyát ezer árva rab.
 
3. GÁLYARAB:
És van, aki nem nyögi, mert a föld
rothasztja csontjait;
és van, aki nem nyögi, mert a víz
feloldta gondjait,
s korallok és szivacsok között
fekszik, mint Textor; iszap
tapad ősz hajába s karjait
tépik nagy, sanda halak.
 
1. GÁLYARAB:
A mi karunkat az evező
töri-tépi szüntelen,
s nappal pecek feszíti szánk,
hogy nem tud nyögni sem.
 
4. GÁLYARAB:
Istent dicsérni és fiát,
csakugyan nem elég;
egy este Vallouise körött
kigyult a föld s az ég.
 
1. GÁLYARAB:
Ősz volt, november… Gyönyörűbb
őszt nem láttam soha.
 
4. GÁLYARAB:
S reggelre dél s nyugat felől
ránk zúdult Róma hada.
Széttárta véres szárnyait
a Háború: lihegő
tüdejéből tüzet és halált
ordított a levegő.
„Kiválogatja övéit az Ur!”
szólott a Cremonai;
s kétezret gyilkoltak le ott
a kereszt vitézei.
Aki bírt, menekült, hegyen át, vizen át;
nők, férfiak, gyerekek;
gyalog, kocsin, de este már
elakadtak a szekerek.
Elakadtak: az út erdőbe vitt;
megjött a holdas éj;
úttalan útak, zűrzavar:
„Föl a Pelvoux-ra, aki él!”
Sok ott maradt, sok elveszett;
tapogattuk a fákat; a hold
imbolygó, tétova seregünk
szomorú lámpása volt.
Előttünk fölvert állatok
nyargaltak előre, tovább;
s mögöttünk egyre közelébb
csörögtek a katonák.
A vén Pelvoux erdős derekán
nagy barlang torka várt:
– „Álljunk meg itt, várjuk meg itt
a holnapot s a halált!”
Nyirkos homály, kongó üregek;
fáklyánk táncolt betegen
és fénye bagolyt riogatva furán
ingott a mohos köveken.
Textor meg én s ti, többiek,
őrt álltunk odakint;
csönd volt, éj volt; és szótlanúl
hullottak könnyeink.
 
1. GÁLYARAB:
Elbujt a hold, nem törte át
fényével a fák sürüjét.
 
4. GÁLYARAB:
De mi láttuk a keresztesek
közeledő gyürüjét.
 
2. GÁLYARAB:
Nem bujtak az éj felhői mögűl
a csillagok se ki…
 
4. GÁLYARAB:
De csillagok égtek a földön: a
gyilkosok őrtüzei.
 
3. GÁLYARAB:
Vártunk, vártunk; komor, sötét
kisértetes éjszaka;
s testünk-lelkünk átjárta az
alvó erdő szaga.
Megjött az álom, a pillacsukó,
a bajban bánatüző:
tizenötször száz lelket ölelt
magához e hű szerető.
 
4. GÁLYARAB:
Mi őrt álltunk; csönd volt; odabent
csak a fáklya sercegett,
árnyból rajzolva a sziklafalon
baljóslatú jeleket.
 

Harmadik rész

 
4. GÁLYARAB:
Mi történt ezen az éjszakán,
sose tudtam meg… Sötét
kín marta lelkemet s zavar
boritotta rá ködét.
Nyöszörögtek a fák, vergődve, mint
sok, sok beteg óriás;
s szemünkben meglengette vörös
lobogóit az éji láz.
Nyöszörögtek a fák, a hegy tetején
csikorgott a fenyő;
és kérgük alól – vagy a föld alól? –
hangok rebbentek elő.
Szemek villogtak a bokrok alatt,
vad táncba kapott az avar;
borzongva figyeltük, mit dalol
a kisértetes zenekar:
 
A FÁK HANGJAI:
Fák, fák, csöndesek,
koronák és gyökerek,
visszakötjük az anyagba
a rohanó életet.
 
ÁRNYAK KÓRUSA:
Ember, – forr a vér,
vért iszik a szenvedély,
véres kínban öli egymást,
öli magát, amig él.
Ember, – csupa gond,
pedig teste-lelke rongy,
túlvilágot sző magának
s beleőrül a bolond.
Ember, – béna ész,
földön csúszik, égre néz,
repül a perc, zuhan a gőg
s az öröklét por s penész.
 
A FÁK HANGJAI:
Fák, fák, csöndesek,
koronák és gyökerek,
visszakötjük az anyagba
az izgága életet.
 
LIDÉRC:
Kéken libegő láng:
mi jut itt nekem?
A halálutáni
az eledelem,
a csont meg a hús, a
hideg olajok.
Szeretem az édes
hullaszagot.
Vámpírnak az élőt!
Enyém a halott!
Kéken libegő láng:
szimatolok!
 
AZ ERDEI ÁLLATOK VEZÉRE:
Rajta, rajta! Itt az ember!
 
AZ ERDEI ÁLLATOK:
Itt a gonosz, most megöljük!
 
AZ ERDEI ÁLLATOK VEZÉRE:
Nincs ma nála semmi fegyver:
összetépjük, összetörjük.
 
AZ ERDEI ÁLLATOK:
Vérünk vette, vérét vesszük,
fiainkért bosszut állunk.
 
AZ ERDEI ÁLLATOK VEZÉRE:
Húsunk ette, húsát esszük,
haláláért a halálunk!
 
AZ ÉJSZAKA:
Ne bántsd, ne bántsd,
szegények ők:
bűnösen is
csak szenvedők.
 
A HEGY:
Lelkük csalán,
szívük tövis.
Fájó bogár
az ember is.
 
AZ ÉJSZAKA:
Ront-bont, mozog,
küzd és remél,
s nem tudja, mit
nem tudja, mért.
 
A HEGY:
Ura bolond
és vak szeszély:
boldogtalan
ami csak él.
 
A BARLANG SZELLEME:
Ne bántsátok szegényeket,
most vesztik el az életet;
még egyszer látják a napot,
holnap nem lesz itt, csak halott.
 
A FÁK HANGJAI:
Fák, fák, csöndesek,
koronák és gyökerek,
visszavesszük az anyagba
az eltévedt életet.
 
MINDNYÁJAN:
Sirassuk el szegényeket,
most hagyják itt az életet;
még egyszer látják a napot,
holnap nem lesz itt, csak halott.
 
4. GÁLYARAB:
– És felriadtunk, hirtelen…
Hajnal volt, szép, szomorú,
de messze még sikoltozott
a bagoly: Tuhi – tuhú!
Mi volt az? Álmodtunk? Mi az
a Lidérc s a sok éji Hang?
(Rémülten szivünkön a borzalom
hideg szele átsuhant).
Minket sirattak a fák s a hegy
s az erdei állatok?
Ki mondta, hogy holnapra már
nem lesz itt csak halott?!
Zörrent az ág: mókus!… Keleten
kigyúlt a láthatár;
a hűs harmat – érezte kezünk –
könnyét hullatta már.
A fáklya a barlangban nagyot
lobbant a kőpadon
s helyén csak kis kék láng maradt,
aztán csak barna korom.
 
1. GÁLYARAB:
Fölkelt a nap… Ily szent ébredést
még nem láttam soha.
 
2. GÁLYARAB:
Ragyogó aranyfák: ágaikon
aranygyapjú a moha.
 
1. GÁLYARAB:
Ősz volt, november… A friss levegő
körűlfolyt, mint puha hab,
s Istenhez ölelt a végtelen,
ujjongó áhitat.
 
2. GÁLYARAB:
Meghalt szivünkben a rettegés
s lelkünkben a kín, a tövis;
éreztük; szótlanúl velünk
imádkozik a hegy is.
 
3. GÁLYARAB:
Feledtük a véres multat és
a rémekkel-tele éjt:
ajkunk Istent s Isten fiát
dicsérte mindenért.
 
4. GÁLYARAB:
S feledtük Innocentius
kemény üzenetét,
hogy: „Istent és Isten fiát
dicsérni nem elég!”
 

Negyedik rész

 
1. GÁLYARAB:
Tirilí-tirilí: fuvolázta vigan
a pacsirta fejünk felett;
és láttuk a lombard határt
s a nyiló völgyeket.
A keresztesek nem törtek elő;
pacsirta szólt: Tirilí!
– „Megunta talán a gyilkolást
Albert, a cremonai?”
 
2. GÁLYARAB:
Ősz volt, november… Gyönyörűbb
őszt nem láttam soha.
Napban ragyogott a hegyoldal és
a Pelvoux homloka.
Ezer színben ragyogott a lomb,
az ég, az őszi táj.
 
4. GÁLYARAB:
Lobogott igen, s szebben lobogott
Cambrai fáklyáinál.
Eltelt a nap s egy csöppnyi remény
szivünkbe nem köszönt;
– „Halált jelent ez a hallgatás,
ez a földöntúli csönd!”
Ezerötszáz lélek szótlanúl
imádkozott, remegett;
volt sírnivaló, de egy se sírt,
se vén, se nő, se gyerek.
 
1. GÁLYARAB:
Leszállt a nap; búcsúsugara
meghozta a második éjt.
 
4. GÁLYARAB:
Bent a barlangban elbucsuzott
kedveseitől, aki élt.
 
3. GÁLYARAB:
A sötétben a furcsa állatok
nyargaltak föl s alá,
nyöszörögtek a fák; egy nagy denevér
suhant valahová.
 
2. GÁLYARAB:
Kigyúltak a csillagok; a fák
közt megvillant valami.
 
4. GÁLYARAB:
Kigyúltak a földi csillagok is:
a gyilkosok őrtüzei.
 
3. GÁLYARAB:
Virrasztottunk; csönd volt; odabent
csak a fáklya sercegett,
árnyból rajzolva a sziklafalon
baljóslatú jeleket.
Vártunk, vártunk; komor, sötét,
vacogó éjszaka;
s megindult – azt hittük – megint
a kisértetek hada.
 
4. GÁLYARAB:
De nem árnyak… Vas-sisakos katonák
közeledtek a fák között;
jöttek, – kezükben csóva, kard –
mint tüzes ördögök.
Sokféle vasuk zörgött; a fény
páncélukon ragyogott;
s elállták barlangunk előtt
a szűk bejáratot.
Kint lárma, robaj, fejszezuhogás;
vadúl vert minden erünk.
 
2. GÁLYARAB:
Isten s Istennek szent fia,
ments meg! maradj velünk!
 
4. GÁLYARAB:
És hirtelen egy tölgy, óriás
fa zuhant elénk… Iszonyú
recsegés, aztán csönd… (Csak a bagoly
sírt föl: – Tuhi – tuhú!)
Utána a másik, a harmadik
s fenyő, ki tudja hány!
S egyszerre láng csapott fel a
szurkos fáklyák nyomán.
 
3. GÁLYARAB:
Lebbent a szél s becsapott a füst
a vörös lángtorlaszon át.
 
4. GÁLYARAB:
Ugy látszik, az ég nem hallja meg,
csak a papok szavát!
 
2. GÁLYARAB:
Testvér, ne vétkezz! Tudja az Úr,
mi célja volt velünk!
 
4. GÁLYARAB:
Tudom én is: az, hogy a kín legyen
mindennapi kenyerünk!
 
3. GÁLYARAB:
Áradt a füst, fojtó, nehéz;
mellünk sajgott, zihált.
 
4. GÁLYARAB:
És sok gyereknek az anyja keze
adott könnyebb halált.
 
3. GÁLYARAB:
Kintről nyomták befelé a tüzet:
– „Itt egy se jön élve ki!”
S szavukra visszamorogtak a
barlang üregei.
Áradt a füst, a könnycsikaró;
pattogtak a tűz-darazsak.
Oltsd! oltsd! – Mivel? – Menekűlni! – Hová?
S vért ittak a parazsak.
Áradt a füst, a torokkaparó;
tüdőnk szétmarva zihált.
 
4. GÁLYARAB:
Sok a tűzbe ugrott, úgy keresett
könnyebb s gyorsabb halált.
 
3. GÁLYARAB:
Férj elfordúlt, – ne lássa, hogy
haldoklik hitvese.
 
4. GÁLYARAB:
Másfélezret fojtott meg ott
a füst lassú keze!
 
1. GÁLYARAB:
Izzott a föld és hasadozott
a kő a sziklafalon;
tűz, láng, ropogás, vér és zokogás,
lidércfény és korom.
 
4. GÁLYARAB:
Végül Textor s mi többiek,
áttörtük a máglya falát,
és összeégve, véresen
kirohantunk a tüzön át.
„Óh, Istenem, szabad ég, levegő!” –
Katonák, fény, sok vad ököl;
még láttam, a füst rőt oszlopa hogy
toronylik az égre föl…
…Kard, csörgés, dulakodás… Szemem
lefogta valami köd;
egy perc – és lelkem ott lebegett
a halál örvénye fölött.
 

Ötödik rész

 
1. GÁLYARAB:
Tizenötször százból tizenöten
maradtunk, árva rabok.
 
4. GÁLYARAB:
És minden évben egyet közülünk
elnyelnek a sós habok.
 
2. GÁLYARAB:
Textor meghalt… Utána kit
váltasz meg, örök Szeretet?
 
3. GÁLYARAB:
S ki lesz az utolsó?
 
4. GÁLYARAB:
 
Boldogabb,
aki első lehetett!
 
1. GÁLYARAB:
Ma már csak négy rab húzza tovább
a hosszunyelű evezőt.
 
3. GÁLYARAB:
Tíz éve nem láttuk hazánk
s a vallouise-i mezőt.
 
4. GÁLYARAB:
Tíz éve fogott el Pelvoux hegyén
Albert véres hada.
„Gályára velük!” – Törvény s biró
a fegyver akarata.
Tíz éve adott el – azóta itt
gyötrődünk a vason –
tíz éve adott el gyilkosunk
a máltai rabpiacon.
Sütöttek izzó bélyeget
lapockánk csontja fölé;
gyilkos dobott be gyilkosok
s gonosztevők közé.
 
1. GÁLYARAB:
Alattunk zúg a tengerár
s köpi habját szüntelen;
nappal pecek feszíti szánk,
hogy nem tud nyögni sem.
Gályánk Kis-Ázsia partjain és
Tuniszban is ismerik:
temető a tenger, zord, süket,
Marseille-től Sztambulig.
 
2. GÁLYARAB:
Imádkozunk, halkan, de imánk
összetöri az evező.
 
3. GÁLYARAB:
Gyönge a szó és zord, süket
a tenger, a nagy temető.
 
4. GÁLYARAB:
Ágyékunkon pár rongy darab,
tetves, fekete zsák;
padunk alatt bűz és mocsok
és emberi rondaság.
Vályúba dobják este elénk
a korpát, – egy marék…
– „Disznónak több jár, a rabok
gyomrának ez is elég!”
S ha kifáradtunk, ránk ugrik a
hajóstiszt vad dühe: Húzd! –
S horgas korbáccsal tépi föl
hátunkon a bőrt, a húst.
 
2. GÁLYARAB:
Mi imádkozunk, de a többi rab
már elfeledte a szót.
 
4. GÁLYARAB:
Csak ugatnak, mint a kutyák: hu-hu-hu!
s a nyelvük messze kilóg.
 
2. GÁLYARAB:
Rothadnak, élve, mint a barom,
Istenben egy se hisz.
 
4. GÁLYARAB:
Ki tudja, testvér, nincsen-e
ártatlan köztük is?
 
1. GÁLYARAB:
A hajón, a vizen és mindenütt
csak a poklot látja szemünk.
 
4. GÁLYARAB:
Megáldott minket mind a két
kezével Istenünk!
 
1. GÁLYARAB:
És lessük, lessük a halált,
mert itt csak halni jó;
minket is vár majd fekete zsák
s két szörnyű vasgolyó.
És elmegyünk Textor után:
megáll az evező
és minket is elnyel az óceán,
az eleven temető.
 
3. GÁLYARAB:
Korallok és szivacsok között
fekszünk majd: zöld moszat
ragad ősz hajunkba s karjaink
tépik nagy, sanda halak.
Kirágja szemünk, foszlós tetemünk
páncélos tengeri rák,
csontunk benövi rút vízi növény,
sok inda, nyulós, sima ág.
 
4. GÁLYARAB:
És a legutolsó rab fölött
nem sír majd senki sem,
ha loccsan a hab s széles gyürűk
ringanak a vizen.
Lassú temetés lesz… Süket a víz,
a halál-trágyázta kert,
de a kín, az a kín, de a csont, az a csont
csak a bosszút várja, mert
termékeny a mártírok pora,
hiába őrli az ár:
megszületik belőle Az,
aki rajtunk bosszut áll!
 
2. GÁLYARAB:
Testvérem, az Úr szent és igaz,
jóság és szerelem:
bosszút ne várj, az itélet övé,
s miénk a türelem.
Hallgasd a szíved, a szeretet
dalát, az örök zenét…
 
1. GÁLYARAB:
Testvérek, megvirradt; a hivő
dicsérje Istenét!

 

 

 

Isten

 

 

 

 

Isten

Lobogó folyamok zuhannak az éjszakába.
Jöttem: a végzet bélyege homlokomon;
roncsok s hullák hinára ölelte-karolta a lábam
s hajamba tapadt a korom.
Roncsok s hullák között, vergődve, tüzek, dorongok
őserdejében, áttörve a rémült éjszakát –
vas-talpam előtt recsegett s leszakadt a sorompó:
dübörögve rohantam a hidakon át.
Jöttem. – De ki tudja, mikor? de ki tudja, miért? és
honnan?… Senki se tudja és én se tudom…
Kis gyermek voltam: nagy a világ és minden nap csupa kérdés,
csak válasz nincs sehol sem a hosszu uton.
Kis gyermek voltam az angyalok édenében,
kis gyermek… Álom? vagy talán virág?
Anyám a vadorgona volt s ezernyi kék szemében
harmat csillogta: – Maradj, odakint nyomorult a világ!
Nyomorult a világ, – suttogta, a szélbe zokogva virágát –
és emberek élnek a távoli partokon és
megrothad a föld meg a víz, ahová ember teszi lábát,
mert mi vagyunk az öröm s az ember a szenvedés!
Kis gyermek voltam… Voltam!… Azóta bejártam a földet,
s bejártam a végtelen árva időt;
pihenni akartam s elsorvadt alattam a zöld gyep,
kérdeztem s döngve bezárult a kapu a válasz előtt.
Élek s meghaltam ezerszer… ezerszer!… S mikor letekintek,
világokon át, a vad Ázsia bérceiről:
lábaimat csapdossa a vízözön és szemeimben
kráterek gyomra hasad föl és lángtorlaszuk ég fele dől.
Meghaltam ezerszer… Asszír katonák vasa járta a mellem,
az Égei-tenger száz sellője csókolta homlokomat,
beduin sátorban aludtam a táborok őrtüze mellett
s zöld jéghegyeken lila fényben ölelt magához az északi nap.
Meghaltam ezerszer! ezerszer! és élek: az ősi gonoszság
habmosta husomba új életet lehelt;
szétrágtak a hangyák s pap bűvölt igazi rosszá,
mikor csontjaim fuvoláján megváltást énekelt.
Szétrágtak a hangyák s a fák erein át felütöttem az erdők
smaragdkupolája fölé haragos lobogóm,
és éltem ott, hol a párduc üvölt s az ezüst Niagara mennydörg
és Grönland sikjain is, hol örök-hidegen szikrázik a hó.
És láttam a Bábelek zűrzavarát, és később, mikor az indák
halálszövevénye befonta, öleltem üszökvert romjaikat;
szamojéd szánkón s néger kanoén suhantam; láttam az inkák
aranypalotáit, s ültem a szaharák pálmái alatt.
Porcellántornyokból sivatag tengerbe zuhantam alá és
rettegtem a tárnák fekete vihederét,
csákányomat kicsavarta kezemből a sárga halál és
dalolva röpűltem a kék habokon datolyás szigetek elé.
Csodáltam a csodálatos ég tüzeit és míg az apokalipszis
tűz-asszonya csókolt, fák fölött, majmok közt volt tanyám;
de mindenütt elért a kés, sorsom szele bárhova vitt is:
keresztrefeszített a tömeg s lefejeztek a Grève piacán.
Lefejeztek s bennem a halál uj életbe hajolt át,
szívós inakból kötve-bogozva lelkem szövetét:
a fejem hegy lett és kő a husom s torkom hulláma az orkán,
mely évezredek ekéivel a föld testébe tép.
És nőttem, nőttem, mint az idő, áradtam… – jaj, de éltem!
és élni: én tudom igazán, hogy élni mily iszonyu kín!
És néha zenét hallottam és – agyrém! szférák zenéje! –
egy percre feledtem az életet, ha orgona nyílt odakinn.
Fegyenc voltam s ha orgona nyílt, én voltam a tő, az illat,
én voltam az ág, a gyökér, s a szín virágon és levelen;
én voltam a szél, mely gyógyító harmatot áldva hullat,
a napsugár s a tavasz meleg borzongása: szerelem.
Óh, szerelem, beteljesülés! termő nyár! ősz gyümölcse!
Kétely, mely bennünk sustorog süketen és vakon,
hogy a megvetés börtönfalán is keresztűlüvöltse:
ébredj, bolond, ébredj, idegen hernyó rág álmaidon!
Zúgott az idő és városok nőttek s pusztultak a porban,
és láttam: minden cél üres és minden vágy szomorú,
én voltam a diadal s mikor győztes homlokra hajoltam,
csókom nyomán fekély fakadt vagy töviskoszorú.
Zúgott az idő s uj századok forogtak le az égen;
zúgott a világ, csikorogva vítt vas-csörgető tusát,
s nem látta, hogy a holt milliók rothasztó rozsda-vére
testvér-sebeket mar a hazák életpiros husán.
És fölharsant a béke dala, a kereszté és a fényé,
az uj Marseillaise szent tüzén kigyúlt a csipkebokor;
üvölt a gonosz: Nézd, uj jakobinusok állnak a Volga vizénél! –
s már csattog az ostor, az uj urak ostora, csattog az uj rabokon.
Uj rabok, uj éhség, uj börtönök! – Ujra hiába
zökkent régi sinéről ujabbra a régi világ:
uj függönyök mögött pereg az Ember Tragédiája
s üres egekbe vezérli a bűn a szeretet dalát.
Én voltam a bűn és a szeretet, én voltam a rab s a korbács,
én voltam az ember, az állat, a te meg az ő;
én voltam a pénz, a nyomor, az áldozat s a mordály,
a szinpad és az aktor, az élet méhe meg a temető.
Én voltam a régi és az uj, a gonoszság és a jóság,
az árnyék és a fénysugár s a sugár zománca, a szín,
én voltam a lényeg, az űr s az örök hiábavalóság
és milliók torkában én voltam az emberi kín.
Isten vagyok én, de céltalan, és szenvedek egyedűl és
üvöltő máglyákon ezért égetem el magam;
én vagyok a kényszer, a gyötrelem s a kényszerszűlte tűrés;
a cél, s legjobban én tudom, hogy mennyire céltalan.
Magamat siratom, magamat temetem, magamat üldözve bolyongok,
mint fadöngető elefánt és vízlakó parány
és nem tudom elválasztani lelkemben a jót a gonosztól,
mert nincs egyensuly mérlegemen, nincs mérték és arány.
És próbálok és szenvedek és mégsincs semmi sem úgy, mint
akartam: minden alakom s tettem hóhérkerék:
kettő vagyok én, kettőben-egy, s ha e kettőt összegyúrni
próbálom, sustorog vad tüze, mint lombikban a rossz keverék.
Jöttem, de ki tudja, mikor? de ki tudja, miért? és
honnan? – Az űr iszonyú s örök utjain át!…
Álom s valóság: puszta szó; üres játék: a kérdés
uj kérdések s okok örök létráin a semmibe hág! –
De majd egyszer meghalnak a folyók az éjszakában
s beomolnak a századok riadt szakadékai homlokomon;
szétporlik a fény és megfagy a tér, nem moccan többet a lábam
s kioltja agyamban az öntudat tüzét a hideg korom.
És megpihenek, ha szétterűl merev síkokba az ég és
a visszatért kezdet eltakar minden romot s utat:
megpihenek, ha szétömlik az anyagba zárt sötétség
és a mozgás csiráiban megáll az akarat.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]