Fák között
| Barátaim, szép szálfák s nemes erdők, |
| láztalan érés szenvedélytelen |
| gyermekei, kik mozdulatlanúl |
| s rejtett szemekkel vizsgáljátok a |
| sűrűitekben járó idegent, |
| a féreg-embert, óh, fogadjatok |
| testvéretekké!… Én megvetem a |
| véres kapkodást, a kéjenc, falánk, |
| izgága húst, a hangos, lázas és |
| erőszakos életet s magamat: |
| igazi hazám a kristályok és |
| sejtek világa, az alakzatok |
| rendje s zenéje, és nem közönyös |
| szemmel nézem a forgó évszakok |
| mindig különböző és mégis-egy, |
| örökké ártatlan szépségeit. |
| Én ismerem a ti nyelveteket; |
| előző életemben én is azt |
| beszéltem, és ha felejtettem is, |
| tudom, hol a Föld jós köldöke, és |
| nagy hallgatása ma is ismerős. |
| Közétek vágyom, – óh, fogadjatok |
| testvéretekké: jobb s más életet |
| keres, aki hozzátok menekűl: |
| nem gyávaság vezeti: tudja, hogy |
| minden fűszál csábító intelem, |
| mult és jövő, és isten közele: |
| tudja, köztetek tisztább lesz a sorsa, |
| mint a véré, és mégsem üres álom. |
|
|