A föld barátai
| Bizony, barátom, nem segitett az ész. Az örök |
| hegyek türelmes homlokán megint tavaszi díszt |
| öltött az erdő. Istenek szerszáma, szócsöve |
| voltunk mi eddig. S látod? –: belemarnak ujra már |
| a duzzadó talajba az ekék szent fogai; |
| kolompos ökreit napos dombokra tereli |
| az izmos hajcsár; kalmár nép zsibong az utakon: |
| kiirthatatlan nő az ember és a kis virág. |
| Érzed, mily idegen nekünk a föld? Az égi hang |
| nem válaszol, s bennünk is elnémult a kürt, |
| az Isten kürtje: elvesztettük a hiú csatát. |
| Szemünkbe hullt a napfény s összetört; nem érdekel |
| már a lélek se… Nem baj! Én is azt hittem: csak én |
|
jelentek, én vagyok az érték… Jőjj hát most velem, |
| jőjj, látogassuk meg a változatlan istenek |
| oltárait, s hallgassuk, hogy dobog föl a mezők |
| munkás szivében a pezsdülő szerelem. Ne hidd, |
| hogy elveszett az igazi csata: az ég talán |
| csak uj és jobb fegyvereket parancsol gyengülő |
| kezünkbe. Jőjj, és holnaptól kezdve legyünk mi is |
| a föld barátai, mint ott azok, akik a friss |
| venyigét kötözik s kiket Ananké ujja véd. |
|
|