Sulyos felhők

Sulyos felhők ülik meg az eget és csak a gyermek ártatlan szeme lát föl a csillagokig. Nem a szótlan feszülő dac köti le ajkainkat, – a hitetlenség, a halott közöny! Árnyak, a némaság fegyencei vagyunk; s nézzétek csak, barátaim, arcunk mennyire álarc!… Tétován lengünk a szélben, szélkakasnak is elromlott, lelketlen vasdarabok. Jön s megy az idő: megint ránk öregszik egy ujabb év, az undor s szégyen éve. Mi lesz az uj? Uj undor, ujra szégyen. Beláttuk: remény és reménytelenség, jó s rossz itt egyformán fölösleges. Óh, a remény már útált unalom: annyiszor megcsalt, hogy magunk szeretnők agyontaposni, úgyis hasztalan rágja lelkünkben pondró-útjait. Óh, a remény is… Nem volt az remény, csak kényszerű önámitás: vele akartuk menteni a megmaradt semmit a végső megaláztatástól. Van még remény; ott kint! De azok is, kik letépték, visszasírják hazájuk láncát, s ugy szónokolnak, mint a pap, ki alacsony hasznot húzva istenéből minden szavát üres szivekbe szórja. Néha bitang szelek kószálnak, a fáknak távoli híreket mesélve: haragos tornyokat dobál a tenger, csikorognak a hegyek s északon ujból csalóka szivárványt ragyogtat a vörös sarló és a kalapács. – Senki se figyel szavukra… Ha jön még valaha tisztulás, a föld, az áldott anyaföld indul meg, s harca a béke szent harca lesz, s ez a harc lesz a végső! De addig? Addig porladunk tovább az idő őrlő fogai között: és meglehet, hogy egykor igazunk lesz, és meglehet, hogy nem lesz igazunk, s az is lehet, hogy sohasem kerűl sor igazunk bizonyítani, hisz minden cáfol, késik… Alszanak az elcsigázott testek és mezők s már megszokták: a tegnap iszonyú nyomora iszonyúbb holnapra döbben. Nemrég kiváncsi éjek s feledékeny nappalok hallották panaszainkat; ma már szomorú pillánk meg se rebben, oly arcátlan-egyszerüen esik meg, mit hihetetlennek hittünk… A legjobb semmit se várni… csak dolgozzanak a fekete fejszék: a porbahullt tagokból vér nem dől, nem is szivárog, vér, melyről azt hitték valamikor, hogy boldog jövők biztos záloga. Sulyos felhők ülik meg az eget és csak a gyermek ártatlan szeme lát csillagot… Körülöttünk a bátrabb börtönbe-láncoltat testvére őrzi, vasbilincset a testvér vasszurony… A sápadt csüggedés fegyencei vagyunk, és tétován lengve a szélben tudjuk, itt minden fölösleges, és meghallani se merjük a varázsszót, hogy: „Elromlott minden, kezdjétek ujra!”