Rutilius levele
| Szomorú testvéreim, emberek, |
| ős Róma száműzött gyermekei, |
| – ne várjatok föltámadást s reményt! |
| Húzódjatok pogány barlangjaink |
| mélyébe, koszorús ormok közé, |
| megőrizni a régi, üldözött |
| s átkozzátok a zsoldos Stilicont, |
| ki, a Caesar szavára, elfogott |
| barátainkat leölette… Itt |
| nem sárkányfogak, de a butaság |
| magvaiból kikelt nép most az úr; |
| most karddal s tőrrel leskel a bozót, |
| most veszett farkasok tanyáznak a |
| faluk alatt és partjaik között |
| vonaglanak a megrémült folyók. |
|
Nunc ad bella trahor… Keserü szél |
| törte be az ég fénylő kapuit, |
| hegyek ülnek apáink sírjain, |
| embergyümölcsös erdők sikolyát |
| kifáradt visszhangok hömpölygetik |
| szivemre, s hullák verdesik a vén |
| hidakba szétdorongolt fejüket. |
| Minden hiába… Nem löki a sors |
| jövőbe a multat és a jelent; |
| s a szemetekben égő megvetés. |
| Gyöngék vagyunk és sorsunk hasztalan |
| próbálja törni komor kapcsait; |
| meghalt a nagy Pán, a világ fölé |
| felnőttek az őrület árnyai |
| és a diadalmas kereszt fölött |
| nagy hullámokat ver az éjszaka… |
|
Nunc ad bella trahor… Tanácsomat |
| fogadjátok meg és e levelet |
| égessétek el az oltár tüzén |
| s ne feledjétek el Rutiliust. |
| Mire szavam hozzátok érkezik: |
| piszkos szerzetesek és a zsidó |
| isten zörgő katonái között |
| én már Gallia utjait rovom. |
|
|