Pannón ősz
| Ősz van, a régi, a tavalyi ősz |
| s e furcsa ősz egészen megbüvölt. |
| Tetszik nekem. Szétnézek, látom a |
| roppant hervadást, de nem keserít, |
| és nem bánom, hol végzem utamat. |
| Nem értem a világot; azt hiszem, |
| nincs célja; – mért is volna? – és ami |
| értelmet magam képzelek belé, |
| sose több, mint maga a létezés. |
| Ősz van… Szép ősz… A jókedvű rigók |
| torkából még az augusztus rikoltoz |
| s itt-ott nagy lepkék villognak: olyan |
| egy a születés és az elmulás, |
| mintha csak ruhát cserélne a Föld, |
| mintha a csere volna csak örök… |
| Ősz van… Nem az ősz: az benne a fontos, |
| hogy van!… A szél könnyelmű suttogása |
| ős legendákra tanítja az erdő |
| figyelmes bokrait és századok |
| óta köztünk kisértő szellemek |
| fájdalmát-örömét mesélgeti… |
| Ősz van!… Az évek szele csöndesen |
| hordja a sírokra a feledést… |
| Párás a fény… Szárazabb zajjal csúsznak |
| egymáson a tó hullámai… De |
| fáradhatatlan felhők görgetik |
| az égen lomha lavináikat… |
| Ősz van! Szép ősz!… Ősz minden változás: |
| szent dolog az ősz! – kiáltom, s ime, |
| sziklasötét barlangja hűvöséből |
| előbúvik a szakállas szatír |
| s a napsütötte pannón dombokon, |
| barátként mellém heveredve, némán |
| hallgatja az öregedő napok |
| lombzörgető, fáradt lépéseit. |
|
|