Könyvvel a temetőben
| Miután kitagadtak, miután gonosz |
| szavak s szemek nyilai sziszegtek felém |
| s a földi hiuság engem is majd megölt: |
| a növekedő nappal együtt, a bitang |
| tervek s a léhaság elől, kiszöktem a |
| munkás Halál terített asztalaihoz, |
| a temetőbe. Nem meghalni – (óh talán |
| van még, és lesz is fiatal erőm, magas |
| céljaimat követni!) – nem meghalni, csak |
| komolyságot tanulni s megszeretni a |
| multban s jövőben legnemesebb Senecát. |
| Már jártam itt, tíz évvel ezelőtt, szelíd |
| s ügyetlen kisfiú: könyvet hoztam ki és |
| iróját idéztem. Gyümölcse bíboros |
| csöppjeit így hullatta akkor is szegény |
| halottak sírjára a meggyfa… Falusi |
| kövér szelek dagasztották a lombokat |
| s – emlékszem – vén kutyánk lelkes szemeiben |
| ilyenkor titkos szigorúság ragyogott… |
| Most harmatos a hajnal és zsibonganak |
| húsomban az erek; duzzadó, friss öröm |
| a friss világ; darazsak arany pontjai |
| szikráznak virágról-virágra. Az örök |
| s ártatlanul buja természet kap belém: |
| Légy jó, élj és örülj! – biztat az anyaföld, |
| A hír a csontoké! – súgja a tört kereszt; |
| s mint tíz évvel ezelőtt, bennem ma is |
| régi és új világok lelke működik, |
| mert az élet arcának ráncai mögött |
| én tegnap láttam már a holnapit. |
|
|