XXVII.

Könyvvel a temetőben

Miután kitagadtak, miután gonosz
szavak s szemek nyilai sziszegtek felém
s a földi hiuság engem is majd megölt:
a növekedő nappal együtt, a bitang
tervek s a léhaság elől, kiszöktem a
munkás Halál terített asztalaihoz,
a temetőbe. Nem meghalni – (óh talán
van még, és lesz is fiatal erőm, magas
céljaimat követni!) – nem meghalni, csak
komolyságot tanulni s megszeretni a
multban s jövőben legnemesebb Senecát.
Már jártam itt, tíz évvel ezelőtt, szelíd
s ügyetlen kisfiú: könyvet hoztam ki és
iróját idéztem. Gyümölcse bíboros
csöppjeit így hullatta akkor is szegény
halottak sírjára a meggyfa… Falusi
kövér szelek dagasztották a lombokat
s – emlékszem – vén kutyánk lelkes szemeiben
ilyenkor titkos szigorúság ragyogott…
Most harmatos a hajnal és zsibonganak
húsomban az erek; duzzadó, friss öröm
a friss világ; darazsak arany pontjai
szikráznak virágról-virágra. Az örök
s ártatlanul buja természet kap belém:
Légy jó, élj és örülj! – biztat az anyaföld,
A hír a csontoké! – súgja a tört kereszt;
s mint tíz évvel ezelőtt, bennem ma is
régi és új világok lelke működik,
mert az élet arcának ráncai mögött
én tegnap láttam már a holnapit.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]