Az idő kisértetei
| Sokszor bizony csüggedni látlak, és |
| csüggedek én is. Oly rövid az út! |
| Bennünk lakik a halál s levegővé |
| porló percekké őrli napjainkat, |
| és ha, a multba látva, sejtjük is, |
| hogy évezredek szellemei mind |
| agyunkban kisértenek, az ilyen |
| jövő, ha lesz is, mit ér? Szomorú |
| alázat a szivünk; de legalább |
| tudjuk: nem éltünk egész céltalan |
| s nem járunk úgy, mint a gőgös fa-isten, |
| kit télre feltüzelnek: örökös |
| kételyünk írja szemeinkbe: „Első |
| tudás: tudni, hogy gyengék, – második: |
| tudni, hogy mégis hasznosak vagyunk.” |
|
|