Hajnali himnusz
| – Nézd, emeli már nagyságos homlokát |
| s bizseregve dobban az öreg hegyek vas-szive… Lármás |
| zivatarok után láthatatlan sípokon ujjong a csönd |
| és harmatos örömtől borzong a fenyves zöld élete. |
|
| Talán a tegnapi villámok fénye fürösztött: szemeid éles villanya |
| lelkemig fénylik. Szemedben: szememben: ragyog a reggel. |
| Szép tarka gombák bújnak elő, – játékszereim; sercegő fényben ázik a fagyöngy |
| s a kavicsokkal-szines patakokban látni, amint kék függönyeit becsüngeti az ég. |
|
| Óh, kedvesem, itt egy vagyok veled! Nemcsak veled: boldog tenyészés, |
| ártatlan erdő és egyszerű élet vagyok én: acélos levegő, isteni kert és isteni kertész; |
| a bükkfa hosszú moha-szakálla, kövek, feketeszemű virágok, a nap tüze: ez vagyok én: |
| erdő vagyok én, vér és csira, élet: mi lenne nélkülem az isten? |
|
| Mi lenne nélkülem e ragyogás? mi lenne a földalatti |
| harangok csendülő szive? s a hajnali boldog cinege-dal? |
| – Óh, csak az én hitem dobog a fényben, lobog a szélben, izgatott |
| mámorában égi zenévé szőve a szürke földi zajt! |
|
| Mert nincs öröm, mi nem az enyém, mert bánat sincs, mi nem én vagyok; |
| a nyár lobogó aranyligetein át, vagy mikor az őszi eső dideregve |
| nedves ujjakkal a lombokon átnyúl: távoli dombok olvatag |
| éneke én vagyok: láthatatlan hangok s visszhangok kara: |
|
| mert hang vagyok én, visszhang vagyok én: magam visszhangja, rugalmas |
| szinek kacagása, szemed szine, zápor, fény és árnyék: Te vagyok én! |
| A föld! Nem ember! Erdő! – Az én szemeimből csókolod szemedbe |
| a napot, a csöndet, a vért s a vídám mogyoróbokrokat. |
|
|
|