Zavar
| A fák kezei égbe kulcsolódtak |
| s minden tárgy kezdte már felölteni |
| éjszakai alakját… Ritkuló |
| lombok alatt jártunk és észrevettem: |
| másként szeretjük egymást, mint ahogy |
| tavasszal megfogadtuk. Ujjaim |
| tegnap barátként fogták kezedet, |
| s ma kerülték, s szenvedtek nélküle. |
| Mikor nem láttad, akkor néztelek, |
| csak akkor néztelek boldogan, és |
| szavaimat szégyenkezve kuszálta |
| a tettetés… Magamnak is csak annyit |
| vallok be – ez is sok – hogy még-nem-érzett |
| örömmel szívtam ajkad illatát |
| s hogy mikor fénylő szemedet fölütve |
| elbucsúztál: testvéri csókod égő |
| arany kardokat mártott ereimbe. |
|
|