Pásztorsípon

Napfényfüzérbe fogtalak. De én magam szomorú maradtam. Szomorú sípokon játszottam minden este. És kövér moha- ágyamon rólad álmodoztam. – A kövi pacsirta keltett fel, korán; s a harmatos hegyoldalon indulva mindennap egész odáig fölkúsztam, ahonnan a sasok ágbog-fészke körűl égbeacsarkodó szirtek tornyairól lefut a görgeteg vízvájta medre. Ott álltam, egymagam, és a láthatárt néztem, s a nyájamat, amint fehér foltokban mind alább ereszkedett a völgybe… Szemem és szavam hiába szállt feléd s az idegen ködű partok felé: úgy vágyódtam hozzád, ahogy az öregek meséiben a hű Penelopé után sóvárgott tengervíz-mosta szigeteink királya, a dicső, sokat-tűrt Odysseus.