A vándor elindul

Bottal s öreg kutyámmal indultam hazúlról. Dalolva mentem és torkom nem únta még az országút fáradságos énekét. – Tudod, hogy a Nap barátja voltam? Ő édesitette agyamat hajnali rétek szagával; aztán minden csigát s kavicsot külön megmutatva látni, szeretni és csodálkozni tanított… Minden kanyarnál uj dolgok fogadtak, és a friss zöldben hófehér mérföldkövek ragyogtak egyenlő távolokból. Majd, lombos hegyek közt, még szebben tündökölt a sokalaku élet. A Nap barátja voltam; ő kisért el estig, s mikor már fölhalmozódtak az éj csodái, csókkal bucsúzott tőlem. – Óvatos morajjal tapogatózott lefelé a víz, s a pontyok aludtak a tavakban. Lepihentem én is s a föld s a fű íze ereimbe ivódott. Fenyegető szemek szikráztak a bozótban, de nem féltem: tudtam: a vén kutya vigyáz rám: belefúrja szemét az állandó sötétbe s őrt áll előrenyujtott nyakkal s tárt fülekkel.