A vándor elindul
| Bottal s öreg kutyámmal indultam hazúlról. |
| Dalolva mentem és torkom nem únta még az |
| országút fáradságos énekét. – Tudod, hogy |
| a Nap barátja voltam? Ő édesitette |
| agyamat hajnali rétek szagával; aztán |
| minden csigát s kavicsot külön megmutatva |
| látni, szeretni és csodálkozni tanított… |
| Minden kanyarnál uj dolgok fogadtak, és a |
| friss zöldben hófehér mérföldkövek ragyogtak |
| egyenlő távolokból. Majd, lombos hegyek közt, |
| még szebben tündökölt a sokalaku élet. |
| A Nap barátja voltam; ő kisért el estig, |
| s mikor már fölhalmozódtak az éj csodái, |
| csókkal bucsúzott tőlem. – Óvatos morajjal |
| tapogatózott lefelé a víz, s a pontyok |
| aludtak a tavakban. Lepihentem én is |
| s a föld s a fű íze ereimbe ivódott. |
| Fenyegető szemek szikráztak a bozótban, |
| de nem féltem: tudtam: a vén kutya vigyáz rám: |
| belefúrja szemét az állandó sötétbe |
| s őrt áll előrenyujtott nyakkal s tárt fülekkel. |
|
Reggel
| Szokatlanul nyugalmas most a reggel; |
| az úton csak vigyázva járhatunk, mert |
| a hajnali eső arany csigákat |
| vert le a fákról. Tisztább vonalakban |
| sorakoznak fel a távoli dombok |
| és mikor a lassan melegedő föld |
| a hajnal könnyét már visszalehellte: |
| oly friss a szín, üveglelkünkön át oly |
| zenében úszik minden, mit a szem lát, |
| hogy e forró és nedves ragyogásban |
| levedlik rólunk az ember magánya |
| s nem is magunkat, nem idegeinket |
| érezzük zsongani: oly mély gyönyörré |
| sürűsödik az élet, hogy ilyenkor |
| hajam az erdő ruganyos hajával |
| összefolyik, karom ölelve nő a |
| kék láthatárba, mellem eke vérzi, |
| hangom a szél dala és az örök Nap |
| az én szemeimből nevet a földre. |
|
Este
| Élő csillagok gyúlnak a füvek közt, |
| mozgó csillagok: már keresni indúl |
| szeretőjét a szentjánosbogárka. |
| Ha maradunk, megint itt lep az éj. |
| Már egész ide döng a parti visszhang: |
| az örök hullámok sikoltva dobják |
| fáradt testüket a percnyi halálba |
| s elomlanak a kimart köveken. |
| A falu felől foszlányokra tépi |
| a barna szél az estharang imáját, |
| hullonganak a vadgesztenye késő |
| bóbitái, az ernyős bodza szinte |
| füstöl a szagtól és a kora hárs |
| vele versenyt itatja sűrü mézzel |
| a nyári este fülledt melegét. |
| No, menjünk mi is, cimbora, kövessük |
| a csordajárást… Ép ott mennek a |
| jámbor tehenek, meg a vén bika – |
| nézd csak: időnkint hogy megrázza ringó |
| nehéz szarvát és nagy, sötét heréit. |
|
Sötétség, holdfény
| Először fecskék, később denevérek |
| hasogatták az estét; a hegy is |
| függönyözte kék arcát és a nádas |
| eldajkálta a síró szeleket. |
| Jött a sötétség… Reszkető keze |
| megtapogatta kunyhóm falait, |
| nagy árnyakat bontott ki és bemászott |
| udvaromra a keritésen át. |
| Ott megpihent; aztán anyagtalan |
| testével óvatosan eltakarta |
| az ablakokat, a kereszteket, |
| s hogy megmérgezze csillogó vizét, |
| vén kutunkba is leereszkedett… |
| Már félni kezdtem; de a hegytetőkön |
| előgurult a Hold… S ím: a halott- |
| fehér fényben fekete bivalyok |
| ballagtak át a szétfolyó mezőkön. |
|
Egyedűl
| Testvérkém, fáj, hogy egyedűl vagyok, |
| fáj a nappal ezer ugráló szine; |
|
| fáj, hogy annyian megszólítanak, |
| de azért senki se simogatná meg homlokomat. |
|
| Gyengédebb vagyok én az almafavirágnál |
| és a lehelletnyi holdfénynél is szelidebb. |
|
| Fehér galambok alszanak álmaimban: |
| nem szabad fölébrednem, hogy fel ne riasszam őket! |
|
| Ha felriadnának, meglátnák, mily gonosz vagyok, |
| milyen irigy és hazug és civakodó. |
|
| Ezért kell mindig csöndben maradnom, akkor is, |
| ha ijedt harangokat dobál be a szél az ablakomon. |
|
| és szavaim halottan hullanak lábaimhoz. |
|
| és a szomszéd fa se hallja meg könnyeimet… |
|
|
Pásztorsípon
| Napfényfüzérbe fogtalak. De én magam |
| szomorú maradtam. Szomorú sípokon |
| játszottam minden este. És kövér moha- |
| ágyamon rólad álmodoztam. – A kövi |
| pacsirta keltett fel, korán; s a harmatos |
| hegyoldalon indulva mindennap egész |
| odáig fölkúsztam, ahonnan a sasok |
| ágbog-fészke körűl égbeacsarkodó |
| szirtek tornyairól lefut a görgeteg |
| vízvájta medre. Ott álltam, egymagam, és |
| a láthatárt néztem, s a nyájamat, amint |
| fehér foltokban mind alább ereszkedett |
| a völgybe… Szemem és szavam hiába szállt |
| feléd s az idegen ködű partok felé: |
| úgy vágyódtam hozzád, ahogy az öregek |
| meséiben a hű Penelopé után |
| sóvárgott tengervíz-mosta szigeteink |
| királya, a dicső, sokat-tűrt Odysseus. |
|
A hazatért kedvesről
| Már hatodik napja, hogy a kedvesem visszatért; |
| kék tengerekről, arany szigetekről tért vissza a kedvesem. |
|
| A selyemhullámos ég volt az a tenger; |
| arany szigetek a szikrázó csillagok; az ég a tenger. |
|
| Ma is oly szép és fiatal, mint amikor messzehajózott, |
| pedig hány tavasz mult el azóta, hogy elhajózott! |
|
| Hány nyár koszorúi hervadtak el azóta; |
| hányszor kivirúltak azóta a sírok koszorúi! |
|
| Arany szigetekről tért vissza a kedvesem, |
| már hatodik napja, – és még nem mertem megölelni. |
|
| Kék tengerekről tért vissza a kedvesem; |
| hajában hét arany csillagot hozott nekem. |
|
|
Zavar
| A fák kezei égbe kulcsolódtak |
| s minden tárgy kezdte már felölteni |
| éjszakai alakját… Ritkuló |
| lombok alatt jártunk és észrevettem: |
| másként szeretjük egymást, mint ahogy |
| tavasszal megfogadtuk. Ujjaim |
| tegnap barátként fogták kezedet, |
| s ma kerülték, s szenvedtek nélküle. |
| Mikor nem láttad, akkor néztelek, |
| csak akkor néztelek boldogan, és |
| szavaimat szégyenkezve kuszálta |
| a tettetés… Magamnak is csak annyit |
| vallok be – ez is sok – hogy még-nem-érzett |
| örömmel szívtam ajkad illatát |
| s hogy mikor fénylő szemedet fölütve |
| elbucsúztál: testvéri csókod égő |
| arany kardokat mártott ereimbe. |
|
Titkok
| Virágok közt hevertünk… Nemcsak arcod, |
| egész tested oly idegen varázzsal |
| kezdett ragyogni, mintha tűnt korok |
| titkai keltek volna ujra benned, |
| s az esti rét minden füve-virága |
| lassan feléd fordult: uj fény felé. |
| Először szótlanul csodáltuk az |
| isten homlokán szálló fellegek |
| szenvedélyes vörösét, majd, mikor |
| elhallgattak a lombok énekes |
| lakosai, melled fölé hajoltam |
| s átcsapott rajtam a rémült, a boldog |
| felismerés, hogy míg az alkonyat |
| lobogása koszorúzta fejed: |
| a szűzi Hold szállt le benned az égről |
| s a buja Flóra csókol csókjaidban. |
|
Mondják, hogy szép
| Mondják, hogy szép, és én semmit se mondok, |
| mondják, hogy égő bronzhaja a hajnal, |
| hogy csillagokat hordoz nagy szemében |
| s hogy büszke és dacos és rá se nézne |
| oly csúnya, fekete fiúra, mint én. |
| Ő csak kacag, és sóvárogva nézik |
| gúnyos ajkát és álla keskeny ívét, |
| és nem tudják, hogy tegnap engem csókolt, |
| és hogyha hallgat, nem tudják, hogy ő most |
| arra gondol, hogy tegnap hullt a harmat |
| s ránk hullt a harmat, őreá meg énrám, |
| s hogy tegnap, látva boldog heverésünk, |
| még a rigók is mind megrészegűltek |
| s közel röpűlve a májusi lomb közt |
| eszeveszett szerelmi dalba kezdtek. |
|
Kirándulás
| Amint felfelé mentünk, céltalanúl csatangolva a barna erdei ösvényen, |
| zengett a nap és gyémántokat szikrázott a sercegő homok; |
| okosszemű feketerigók ugráltak a tavalyi avarban, míg körülöttünk |
| a fény szapora csákányai csattogtak a négyszögletes gránitkockákon. |
|
| Egyszer rikító fatáblák ugrottak elénk, szemünkbe tolva modern plakátjaikat, |
| majd újra egészen vad és magános utakra csalt egy gyöngyszemű szitakötő; |
| a kilátóról kék, zöld, piros és arany foltokat ittak fel szomjas szemeink: |
| megszépült a világ és jólesett a szinek friss lüktetése. |
|
| Apró virágcsengetyűket, zsályát, méhfüvet és kankalint szedtünk, |
| – zengett a nap, gyémántokat szikrázott a homokos ösvény – |
| szótlanul néztük a köveken lihegő aranyzöld gyíkokat |
| és megcsodáltuk az útilaput, melyen csavaros csiga csúszkált… |
|
| S mikor végre fölértünk a csúcsra, ahol kis korcsma előtt vadgesztenyelugasban |
| vidám turisták ürítgették a habzó söröspoharakat: |
| mennydörgő katonazenét dobott felénk a szél, s mi elmerengve néztük, |
| hogy kapaszkodik lassan-lassan utánunk a hegyoldalon a fáradt vén fogaskerekű. |
|
|
Hajnali himnusz
| – Nézd, emeli már nagyságos homlokát |
| s bizseregve dobban az öreg hegyek vas-szive… Lármás |
| zivatarok után láthatatlan sípokon ujjong a csönd |
| és harmatos örömtől borzong a fenyves zöld élete. |
|
| Talán a tegnapi villámok fénye fürösztött: szemeid éles villanya |
| lelkemig fénylik. Szemedben: szememben: ragyog a reggel. |
| Szép tarka gombák bújnak elő, – játékszereim; sercegő fényben ázik a fagyöngy |
| s a kavicsokkal-szines patakokban látni, amint kék függönyeit becsüngeti az ég. |
|
| Óh, kedvesem, itt egy vagyok veled! Nemcsak veled: boldog tenyészés, |
| ártatlan erdő és egyszerű élet vagyok én: acélos levegő, isteni kert és isteni kertész; |
| a bükkfa hosszú moha-szakálla, kövek, feketeszemű virágok, a nap tüze: ez vagyok én: |
| erdő vagyok én, vér és csira, élet: mi lenne nélkülem az isten? |
|
| Mi lenne nélkülem e ragyogás? mi lenne a földalatti |
| harangok csendülő szive? s a hajnali boldog cinege-dal? |
| – Óh, csak az én hitem dobog a fényben, lobog a szélben, izgatott |
| mámorában égi zenévé szőve a szürke földi zajt! |
|
| Mert nincs öröm, mi nem az enyém, mert bánat sincs, mi nem én vagyok; |
| a nyár lobogó aranyligetein át, vagy mikor az őszi eső dideregve |
| nedves ujjakkal a lombokon átnyúl: távoli dombok olvatag |
| éneke én vagyok: láthatatlan hangok s visszhangok kara: |
|
| mert hang vagyok én, visszhang vagyok én: magam visszhangja, rugalmas |
| szinek kacagása, szemed szine, zápor, fény és árnyék: Te vagyok én! |
| A föld! Nem ember! Erdő! – Az én szemeimből csókolod szemedbe |
| a napot, a csöndet, a vért s a vídám mogyoróbokrokat. |
|
|
Gyógyulás
| Sötét szavak csontvázán mámoros |
| életként lüktet ez a szerelem: |
| szivemben és agyamban muzsikál, |
| önző húsomat csöndesíti és |
| testvéreddé aláz és fölemel. |
| Kedvedért minden jót és igazat |
| érezni kezdek, hang-visszhang-zene |
| kapcsol egymáshoz, s a dac és a vád |
| a megértés napfénye homlokom. |
|
Erdei szerelem
| Sötétedik… láthatatlan tücskök ültek ki kunyhónk elé |
| és elhallgattak a távol zuhogó fejszék. |
|
| Ma az utak is összebújnak az erdő bozontos mellén |
| és lélegzetét visszafojtva hallgatózik a meztelen levegő. |
|
| Érzed az esti virágok izgató simogatását? |
| (Most lehellik lelkünkbe illatos testüket a rétek.) |
|
| Kezünkben a szerelem édessége csókolózik, |
| mikor ujjaink véletlenül összeölelkeznek |
|
| s minden tagom külön megrészegűl, |
| ha hosszú-hosszú éjszakáinkra gondolok. |
|
| Pedig már itt van az éj, csak mi nem vettük észre, |
| hogy a kémény tetején kidugta borzas fejét a füst; |
|
| ujból itt van az éj s csak mi nem vettük észre, |
| hogy kiváncsi rózsabimbók nyiltak ki szerelmes nyoszolyánkon. |
|
|
Csodatevő szemek
| Tavaszba öltöztél, s hogy éjszakáim |
| érzéketlen és gondolattalan |
| sötétjét beragyogja, lobogó |
| hajad uj napként körűlzuhogott |
| és kebleid hullámzó tüze úgy |
| átsajogtatta életem halott |
| országában a dombok és hegyek |
| dermedt húsát, hogy már személytelen |
| erővé nőttél: koldús szemeim |
| szégyenkezve és értelmetlenűl |
| nézik emberen-túlról rámsütő |
| nagy szemeid csodatevő hitét. |
|
Hasztalan lázadás
| Pillám alatt összetört ezer álom |
| s – szeretlek? nem szeretlek? – nem tudom már. |
| Túlságosan ragyogsz, eleven álom, |
| s szerelmedet elbirni nem tudom már. |
|
| Gyűlölködve kiáltom: – Idegen kéz, |
| eressz! ne vezesd utam! megtagadlak! – |
| Mégis te formálsz ujjá, idegen kéz, |
| és csak nő az erőd, ha megtagadlak. |
|
| Nem tudom, mi történt… Talán az Isten |
| játszik velem s te vagy a fény szemében. |
| Ha eldoblak, megjelenik az Isten |
| s nehéz harag hömpölyög nap-szemében. |
|
|
A szelíd tanitvány
| Szebbek a szép tavaszi napoknál is, de szavaid, barátom, |
| hidegek, mint a vas, és még az éjszakánál is ijesztőbbek. |
|
| Minden este megáldalak álmaimban, te nem is tudsz róla. |
| Nem is tudod, mennyire szeretem okos szemeidet. |
|
| Azt szeretem benned, amit nem akarsz nekem adni, |
| magányodat szeretem és lelked kételyeit, |
|
| mert örök szomorúság borzong benned, |
| mikor a Megismerhetetlen ajtait nyitogatod előttem. |
|
| Régóta enyém vagy. A Hegyen is te beszéltél velem? |
| Sokáig elvesztettelek, azért csábitott a kentaurok és pogány nők hivása. |
|
| Itt maradok veled. Hallak. Rád figyelek, de még szégyenkezve és kissé tartózkodóan, |
| mint a virág, mely a februári nap simogatására nem mer egészen kinyilni. |
|
|
Az elhagyott lány
| Elcsalta a dalok anyja, a Föld, |
| és a dalok apja, a Pásztor; |
| elcsalták, messze, s azóta szivemben |
| Elvitték ifju vágyai, mert |
| nem tudja még, hogy az ifjuság |
| hideg karddá veri az idő. |
| csillagokat, vagy tán Itónia |
| csodálta, s az ídai lankán |
| s hallotta a szépszarvú tehenek |
| elvitték, messze; s azóta szememben |
| szétporlik a nap tüze, hangos |
| szivemben éj és örök bánatok |
| szakadatlan visszhangja sír. |
|
Elmentél, s megnémult a táj
| Elmentél, s megnémult a táj. Halott erdők |
| mélyébe tűnt az eddig oly vidám visszhang |
| s ott hangtalan zokogva nem figyelt többé |
| hívó szavamra, nem akarta napfényes |
| örömmel visszamondani neved, melyre |
| tegnap még együtt s boldogan tanítgattuk. |
| A délután biztató zöldje elsápadt, |
| a friss vadrózsa összecsukta bimbóit, |
| az ibolyák szemében árva könny égett: |
| kedvem veled szállt, s tehetetlen, új bánat |
| húzza elgyengült szivem. A kilátó vén |
| kövein álltam, a korlát előtt, honnan |
| falunk fölött legtovább lehetett látni |
| már messze ringó kis hajód vitorláit. |
| Engem is elvittél? – oly léttelen vártam, |
| mig meg nem érkezett az estharangszó!… Majd |
| az éj hullatni kezdte harmatát; súlyos |
| csillagok ültek pillámra. A hajlongó |
| fák közt éjfélig megmaradt a csönd, és sírt. |
|
Magány
| Sok kétely és bűn a halálba láncol, |
| de soktól néha már szabadulok. |
|
| Kunyhóm falán az ősz mosolya táncol, |
| barátaim a fák s a farkasok. |
|
| Az utak, melyek innen szertefolynak, |
| erdőmön túl az égre fölhajolnak |
|
| s minden virág, fű, óra, cserje, kő |
| egyetlen, boldog, nagy jelképbe nő |
|
| s annak fényébe szőve éjszakám |
| istent szivembe lopja a magány. |
|
|
Titkos fájdalom
| Minden megingott, mikor az utolsó |
| napon csók nélkül elhagytál: üres |
| szalma lett kezeimben a kalász, |
| lepkéim elszálltak s a hegyen is |
| értelmetlenül felelt s otthagyott |
| barátom, a szél… Ellenségesen |
| hallgat ég s föld… Valaki kellene… |
| Nincs semmi kedvem egyedűl csodálni |
| a várakozásteljes alkonyat |
| mozdulatlan szépségét, s nem tudom, |
| lesz-e még erőm emberek helyett |
| isteneknek mesélni kínomat. |
|
Tétlen jövendő
| Kinokkal és kinokra szűlt anyám, |
| de mondd, barátom: ér-e valamit |
| egyik napból másikba halva lassan |
| megérni s észrevétlen elrohadni? |
| Valamikor azt hittem, hogy sokat |
| fogok használni, sokat ártani, – |
| ma már látom, a sorvasztó idő |
| túlgyorsan arcomra öregedett |
| s máris kikezdte szemem erejét. |
| Homlokom lelket hordozott, de most |
| – céltalan hús-, csont- s ideggép – irígylem |
| kis húgomat, aki már visszatért |
| a semmiségbe, és keserüen |
| nézek a tétlen jövendőbe, mert |
| – mert mondd, barátom: ér-e valamit |
| egyik napból másikba halva lassan |
| megérni s észrevétlen elrohadni? |
|
A vágy szégyene
| Aranybarázdás Ég, s te, a világ |
| bástyáiról lenéző Helios, |
| mondjátok meg, kihez forduljak? Óh, |
| van-e, ki értelmetlen bánatom |
| elcsöndesíti?… Úgy fáj ma a friss |
| hajnali szél gondtalansága és |
| Engem gúnyol e szikrázó derű: |
| talán megtudta, hogy a rámfogott |
| bűnök szennye már egész belevénült, |
| belesötétedett lelkembe, hisz |
| csodálkozva néz és iszonyodik |
| (vagy úgy tesz!) s eldob, aki csak megismer. |
| Óh, jaj, hová fussak az emberek |
| fürkész szemeitől, s ha megzavar |
| a mások mosolya s kétségbeejt |
| az önmagának elég Föld nyugalma: |
| hogy irtsam ki vágyamat, – jaj, hová |
| meneküljek a nők és a tavasz |
| megfoghatatlan szépsége elől?! |
|
A halál csiráival…
| Nem futni, – szép lassan kimenni az |
| időből, és folytatni, napra-nap, |
| a lassu meghalást: igen, csak ez |
| jut nekem is, hisz tudom – óh, sokan |
| megmondták! – hogy az öröm gyilkosa |
| a lélek és a szellem. Gyötrelem |
| öntudatra ébredni: nincs sehol |
| valóságos cél, hitre érdemes. |
| Ha állat volnék, hegyek és mezők |
| s a perc kóbor fia, vagy ha paraszt |
| ekék nyomát követném s egyszerű |
| emberek közt pihennék, amikor |
| zsongó méhkas a májusi akác |
| s a föld szivéig ledobog a Nap |
| fullasztó gyönyöre, még csak nem is |
| sejtve, hogy mily gyönyörű a világ, |
| nem illetnék ajkam a csüggedés |
| és céltalanság fájó szavai |
| s nem érezném, hogy milyen nyomorult |
| a legnagyobb élet is. A robot |
| nehéz, de talán megnyugtat. Nekem |
| üres a lélek s a test alacsony: soha |
| nem fogok igazán örűlni, mert |
| antik romok s modern igéretek |
| között a beteg századok fölé |
| szivárványhidat épitve szavam |
| hitetlenség szava s gondolatom |
| a halál csiráival születik. |
|
A következő pillanat
| Magasban és húnyt szemmel járom a |
| pillanat útját – köröttem vigyorgó |
| vázak gyúlnak ki – jobbra-balra mély |
| szakadékok, kétely és őrület |
| húz-vonz zuhanni és a tragikus |
| csöndbe időnkint belebőgnek a |
| halál alaktalan barlangjai. |
| Magasban és húnyt szemmel járom az |
| ember útját s minden pillanatom |
| az utolsót, amikor zuhanok |
| s már lent heverek, rosszindulatú |
| istenek összetört játékszere. |
|
Az idő kisértetei
| Sokszor bizony csüggedni látlak, és |
| csüggedek én is. Oly rövid az út! |
| Bennünk lakik a halál s levegővé |
| porló percekké őrli napjainkat, |
| és ha, a multba látva, sejtjük is, |
| hogy évezredek szellemei mind |
| agyunkban kisértenek, az ilyen |
| jövő, ha lesz is, mit ér? Szomorú |
| alázat a szivünk; de legalább |
| tudjuk: nem éltünk egész céltalan |
| s nem járunk úgy, mint a gőgös fa-isten, |
| kit télre feltüzelnek: örökös |
| kételyünk írja szemeinkbe: „Első |
| tudás: tudni, hogy gyengék, – második: |
| tudni, hogy mégis hasznosak vagyunk.” |
|
Könyvvel a temetőben
| Miután kitagadtak, miután gonosz |
| szavak s szemek nyilai sziszegtek felém |
| s a földi hiuság engem is majd megölt: |
| a növekedő nappal együtt, a bitang |
| tervek s a léhaság elől, kiszöktem a |
| munkás Halál terített asztalaihoz, |
| a temetőbe. Nem meghalni – (óh talán |
| van még, és lesz is fiatal erőm, magas |
| céljaimat követni!) – nem meghalni, csak |
| komolyságot tanulni s megszeretni a |
| multban s jövőben legnemesebb Senecát. |
| Már jártam itt, tíz évvel ezelőtt, szelíd |
| s ügyetlen kisfiú: könyvet hoztam ki és |
| iróját idéztem. Gyümölcse bíboros |
| csöppjeit így hullatta akkor is szegény |
| halottak sírjára a meggyfa… Falusi |
| kövér szelek dagasztották a lombokat |
| s – emlékszem – vén kutyánk lelkes szemeiben |
| ilyenkor titkos szigorúság ragyogott… |
| Most harmatos a hajnal és zsibonganak |
| húsomban az erek; duzzadó, friss öröm |
| a friss világ; darazsak arany pontjai |
| szikráznak virágról-virágra. Az örök |
| s ártatlanul buja természet kap belém: |
| Légy jó, élj és örülj! – biztat az anyaföld, |
| A hír a csontoké! – súgja a tört kereszt; |
| s mint tíz évvel ezelőtt, bennem ma is |
| régi és új világok lelke működik, |
| mert az élet arcának ráncai mögött |
| én tegnap láttam már a holnapit. |
|
Pannón ősz
| Ősz van, a régi, a tavalyi ősz |
| s e furcsa ősz egészen megbüvölt. |
| Tetszik nekem. Szétnézek, látom a |
| roppant hervadást, de nem keserít, |
| és nem bánom, hol végzem utamat. |
| Nem értem a világot; azt hiszem, |
| nincs célja; – mért is volna? – és ami |
| értelmet magam képzelek belé, |
| sose több, mint maga a létezés. |
| Ősz van… Szép ősz… A jókedvű rigók |
| torkából még az augusztus rikoltoz |
| s itt-ott nagy lepkék villognak: olyan |
| egy a születés és az elmulás, |
| mintha csak ruhát cserélne a Föld, |
| mintha a csere volna csak örök… |
| Ősz van… Nem az ősz: az benne a fontos, |
| hogy van!… A szél könnyelmű suttogása |
| ős legendákra tanítja az erdő |
| figyelmes bokrait és századok |
| óta köztünk kisértő szellemek |
| fájdalmát-örömét mesélgeti… |
| Ősz van!… Az évek szele csöndesen |
| hordja a sírokra a feledést… |
| Párás a fény… Szárazabb zajjal csúsznak |
| egymáson a tó hullámai… De |
| fáradhatatlan felhők görgetik |
| az égen lomha lavináikat… |
| Ősz van! Szép ősz!… Ősz minden változás: |
| szent dolog az ősz! – kiáltom, s ime, |
| sziklasötét barlangja hűvöséből |
| előbúvik a szakállas szatír |
| s a napsütötte pannón dombokon, |
| barátként mellém heveredve, némán |
| hallgatja az öregedő napok |
| lombzörgető, fáradt lépéseit. |
|
Rutilius levele
| Szomorú testvéreim, emberek, |
| ős Róma száműzött gyermekei, |
| – ne várjatok föltámadást s reményt! |
| Húzódjatok pogány barlangjaink |
| mélyébe, koszorús ormok közé, |
| megőrizni a régi, üldözött |
| s átkozzátok a zsoldos Stilicont, |
| ki, a Caesar szavára, elfogott |
| barátainkat leölette… Itt |
| nem sárkányfogak, de a butaság |
| magvaiból kikelt nép most az úr; |
| most karddal s tőrrel leskel a bozót, |
| most veszett farkasok tanyáznak a |
| faluk alatt és partjaik között |
| vonaglanak a megrémült folyók. |
|
Nunc ad bella trahor… Keserü szél |
| törte be az ég fénylő kapuit, |
| hegyek ülnek apáink sírjain, |
| embergyümölcsös erdők sikolyát |
| kifáradt visszhangok hömpölygetik |
| szivemre, s hullák verdesik a vén |
| hidakba szétdorongolt fejüket. |
| Minden hiába… Nem löki a sors |
| jövőbe a multat és a jelent; |
| s a szemetekben égő megvetés. |
| Gyöngék vagyunk és sorsunk hasztalan |
| próbálja törni komor kapcsait; |
| meghalt a nagy Pán, a világ fölé |
| felnőttek az őrület árnyai |
| és a diadalmas kereszt fölött |
| nagy hullámokat ver az éjszaka… |
|
Nunc ad bella trahor… Tanácsomat |
| fogadjátok meg és e levelet |
| égessétek el az oltár tüzén |
| s ne feledjétek el Rutiliust. |
| Mire szavam hozzátok érkezik: |
| piszkos szerzetesek és a zsidó |
| isten zörgő katonái között |
| én már Gallia utjait rovom. |
|
Sulyos felhők
| Sulyos felhők ülik meg az eget |
| és csak a gyermek ártatlan szeme |
| lát föl a csillagokig. Nem a szótlan |
| feszülő dac köti le ajkainkat, |
| – a hitetlenség, a halott közöny! |
| Árnyak, a némaság fegyencei |
| vagyunk; s nézzétek csak, barátaim, |
| arcunk mennyire álarc!… Tétován |
| lengünk a szélben, szélkakasnak is |
| elromlott, lelketlen vasdarabok. |
|
| Jön s megy az idő: megint ránk öregszik |
| egy ujabb év, az undor s szégyen éve. |
| Mi lesz az uj? Uj undor, ujra szégyen. |
| Beláttuk: remény és reménytelenség, |
| jó s rossz itt egyformán fölösleges. |
| Óh, a remény már útált unalom: |
| annyiszor megcsalt, hogy magunk szeretnők |
| agyontaposni, úgyis hasztalan |
| rágja lelkünkben pondró-útjait. |
|
| Óh, a remény is… Nem volt az remény, |
| csak kényszerű önámitás: vele |
| akartuk menteni a megmaradt |
| semmit a végső megaláztatástól. |
| Van még remény; ott kint! De azok is, |
| kik letépték, visszasírják hazájuk |
| láncát, s ugy szónokolnak, mint a pap, ki |
| alacsony hasznot húzva istenéből |
| minden szavát üres szivekbe szórja. |
|
| Néha bitang szelek kószálnak, a |
| fáknak távoli híreket mesélve: |
| haragos tornyokat dobál a tenger, |
| csikorognak a hegyek s északon |
| ujból csalóka szivárványt ragyogtat |
| a vörös sarló és a kalapács. |
| – Senki se figyel szavukra… Ha jön még |
| valaha tisztulás, a föld, az áldott |
| anyaföld indul meg, s harca a béke |
| szent harca lesz, s ez a harc lesz a végső! |
|
| De addig? Addig porladunk tovább |
| az idő őrlő fogai között: |
| és meglehet, hogy egykor igazunk lesz, |
| és meglehet, hogy nem lesz igazunk, |
| s az is lehet, hogy sohasem kerűl |
| hisz minden cáfol, késik… Alszanak |
| az elcsigázott testek és mezők |
| s már megszokták: a tegnap iszonyú |
| nyomora iszonyúbb holnapra döbben. |
|
| Nemrég kiváncsi éjek s feledékeny |
| nappalok hallották panaszainkat; |
| ma már szomorú pillánk meg se rebben, |
| oly arcátlan-egyszerüen esik meg, |
| mit hihetetlennek hittünk… A legjobb |
| semmit se várni… csak dolgozzanak |
| a fekete fejszék: a porbahullt |
| tagokból vér nem dől, nem is szivárog, |
| vér, melyről azt hitték valamikor, |
| hogy boldog jövők biztos záloga. |
|
| Sulyos felhők ülik meg az eget |
| és csak a gyermek ártatlan szeme |
| lát csillagot… Körülöttünk a bátrabb |
| börtönbe-láncoltat testvére őrzi, |
| vasbilincset a testvér vasszurony… |
| A sápadt csüggedés fegyencei |
| vagyunk, és tétován lengve a szélben |
| tudjuk, itt minden fölösleges, és |
| meghallani se merjük a varázsszót, |
| hogy: „Elromlott minden, kezdjétek ujra!” |
|
|
Jelenések
| A templomokban sercegve lobbantak ki a fáklyák |
| s az Istennő szobra magától összeomlott; |
| mikor kiléptünk a kongó, megriadt utcákra, |
| véresre gyúlt vitorlák szánkáztak az egen. |
|
| A kaszárnyákban sikoltoztak a kürtök; |
| a halkereskedők ijedten rakosgattak nyitott bódéikban; |
| a fórumon iszonyú robajjal dőlt össze a Hallgatás Tornya |
| s mire megjött az éj, felforrtak a kutak vizei. |
|
| Ezen az éjszakán történt, hogy a csörömpölő légiók alatt leszakadt az Arno-hid; |
| ketreceikben bömböltek a cirkuszi oroszlánok, |
| mialatt messze Erynnisek és Vaskigyók őrjöngtek a zengő ormokon |
| s forró szelek birkóztak a megtorpadt mezők felett. |
|
| Egyszerre felhőkig harsant a Tűz s az imbolygó vörösségben |
| kőzápor döngölte le a visszhangzó erdőket; |
| köröskörül tanácstalanúl nyargaltak a fekete folyamok |
| és félelmükben megrepedtek a tavak tükrei. |
|
|
A föld barátai
| Bizony, barátom, nem segitett az ész. Az örök |
| hegyek türelmes homlokán megint tavaszi díszt |
| öltött az erdő. Istenek szerszáma, szócsöve |
| voltunk mi eddig. S látod? –: belemarnak ujra már |
| a duzzadó talajba az ekék szent fogai; |
| kolompos ökreit napos dombokra tereli |
| az izmos hajcsár; kalmár nép zsibong az utakon: |
| kiirthatatlan nő az ember és a kis virág. |
| Érzed, mily idegen nekünk a föld? Az égi hang |
| nem válaszol, s bennünk is elnémult a kürt, |
| az Isten kürtje: elvesztettük a hiú csatát. |
| Szemünkbe hullt a napfény s összetört; nem érdekel |
| már a lélek se… Nem baj! Én is azt hittem: csak én |
|
jelentek, én vagyok az érték… Jőjj hát most velem, |
| jőjj, látogassuk meg a változatlan istenek |
| oltárait, s hallgassuk, hogy dobog föl a mezők |
| munkás szivében a pezsdülő szerelem. Ne hidd, |
| hogy elveszett az igazi csata: az ég talán |
| csak uj és jobb fegyvereket parancsol gyengülő |
| kezünkbe. Jőjj, és holnaptól kezdve legyünk mi is |
| a föld barátai, mint ott azok, akik a friss |
| venyigét kötözik s kiket Ananké ujja véd. |
|
A barbár tanítvány
| Komoly szavaid oly tisztán világitottak, |
| mint Kalchedon topáza ujjadon. Azóta |
| mégis elcsábitott valami. Túlvilágod, |
| a csodálatos filozófia – (be szépen |
| csalogattál!) – gyöngébbnek bizonyult a földi |
| eszeveszett csiráknál. És a föld csirái |
| kikeltek bennem: új mámorral ős kalandok |
| sűrűje hív haza, meztelen tölgyek izma |
| feszül karomban, hangomat a parti visszhang |
| Attika hegyein ujrázva messzebőgi. |
| Nem maradok veled. Patás kentaurokhoz |
| indulok a vadonba s a mezei nők közt |
| este sörényes cimboráimmal a tűznél |
| leheveredve telt tömlők és duda mellett |
| telekurjongatom az állatszagu erdőt. |
|
Torzonborz, fekete állat
| Torzonborz, fekete állat, iszonyú karokkal, iszonyú fekete medvekarokkal, |
| fetrengtem a jajgató füvön s szaggattam a tölgyek menekülő gyökereit; |
| aludtam, mint bányában a kő, aludtam, mint vasban a mágnes, |
| aludtam, mint bennetek a rémület. |
|
| Jobb volt, barátaim, jobb, igazán, jobb volt a testnek örűlni, |
| testemnek örülni, ezer testemnek, medve-öntudattalan; |
| már unom a lelket, a finom s ravasz észt, jobb volna kergetni messzire döngő |
| szeleket a lusta mezőkön, |
|
| és zengeni, mint a vizesés, és szállani, mint a golyó száll, |
| meredek sziklák között zuhogni s száguldó harsonákkal a csöndből |
| kitépni a láncravert visszhangokat… – óh, nyomorultak, |
| tudnátok csak, mennyire megvetlek mind titeket! |
|
| Megvetlek, én: igaz Ember, megvetlek, én: igaz Állat, |
| torzonborz, fekete állat, ki éhes fogakkal, iszonyú, fekete medvekarokkal |
| hempergek a porban, a fényben, s szeretem a földet, az isteni testet: |
| millió villám csatázza értem s velem a Szent Csatát, |
| millió mennydörgés ujjong szavaimból: Győzelem! |
|
|
Fák között
| Barátaim, szép szálfák s nemes erdők, |
| láztalan érés szenvedélytelen |
| gyermekei, kik mozdulatlanúl |
| s rejtett szemekkel vizsgáljátok a |
| sűrűitekben járó idegent, |
| a féreg-embert, óh, fogadjatok |
| testvéretekké!… Én megvetem a |
| véres kapkodást, a kéjenc, falánk, |
| izgága húst, a hangos, lázas és |
| erőszakos életet s magamat: |
| igazi hazám a kristályok és |
| sejtek világa, az alakzatok |
| rendje s zenéje, és nem közönyös |
| szemmel nézem a forgó évszakok |
| mindig különböző és mégis-egy, |
| örökké ártatlan szépségeit. |
| Én ismerem a ti nyelveteket; |
| előző életemben én is azt |
| beszéltem, és ha felejtettem is, |
| tudom, hol a Föld jós köldöke, és |
| nagy hallgatása ma is ismerős. |
| Közétek vágyom, – óh, fogadjatok |
| testvéretekké: jobb s más életet |
| keres, aki hozzátok menekűl: |
| nem gyávaság vezeti: tudja, hogy |
| minden fűszál csábító intelem, |
| mult és jövő, és isten közele: |
| tudja, köztetek tisztább lesz a sorsa, |
| mint a véré, és mégsem üres álom. |
|
Uránia
| A halhatatlan istenek törvénye int: |
| – Vond vissza minden átkodat, mert millió |
| út indul el s mind mihozzánk vezet. Öleld |
| magadhoz a világot, mint az egynapos |
| piciny virág magába öleli piciny |
| karjaival a dagadó eget. Ne várd, |
| hogy minden sikerűl; de nagyot és sokat |
| elérsz, csak élj parancsaim szerint! Ne félj, |
| ha ellenséged is a korcs, hazug s hamis, |
| ha rád mondják is, hogy lélektelen, mikor |
| a testben dícsérsz lelket, lényeget, s nem a |
| vértelen, gyökértelen látszatot! Tiéd |
| a parttalan jövendő, és vezéreid |
| maradnak a mindenütt egyformán nemes |
| Helios s a mindenkori álarc mögött |
| értelmükben változhatatlan Ideák. |
| Légy hű isteneidhez, s rád mosolyog arany |
| szemével – s egy kicsinyt csillagajkával is – |
| a szivárványtrónú, magas Uránia! |
|
Szélcsend
| Örök tavasz, és te, örök tavaszban |
| dobogó föld, örök testvéreim, |
| nézzetek rám: nyugtalan kis öcsétek |
| irígyli boldog nyugalmatokat: |
| irígylem és kívánom a halált. |
| Be jók vagytok hozzám, hogy befogadtok, |
| be jó meghalni, így, előre! Roppant |
| álom oldozza máris testemet: |
| csak elterülök húnyt szemmel a dombon |
| s csontjaimat záporok könnye mossa |
| fehér kövekké, húsomból kövér |
| hangyák zsibongnak elő, hangom esti |
| tücsök dalában őrzi bánatom |
| s örök lelkem, e végre pihenő |
| kis akarat, örök időkön át |
| álmodja a szélcsöndes semmiség |
| megfoghatatlan üres álmait. |
|
Párbeszéd
| Félek, Atyám, – úgy zúgnak a harangok! |
| fiatal tükrömet rontja az árny is, a fény is!… |
| Ne félj, fiam, – téged hívnak a harangok, |
| te vagy a tükör, te vagy az árny is, a fény is. |
|
| Félek, Atyám, – megtörtem a harcban, a hitben, |
| és éhes sárkányok elé ejtem a kardot!… |
| Ne félj, fiam, – megtartalak a harcban, a hitben, |
| s karommal égig emeled azt a kardot. |
|
| Mit ér az ember, mit a vágy meg az önvád, |
| mit ér törékeny szavam az őrült viharban?… |
| Ne félj, fiam, – az a kín, az a vágy, az az önvád |
| téged tisztít örök-kék égbolttá a viharban! |
|
|
|