Szabó Lőrinc összes versei

Föld, Erdő, Isten

1922

I.

A vándor elindul

Bottal s öreg kutyámmal indultam hazúlról.

Dalolva mentem és torkom nem únta még az

országút fáradságos énekét. – Tudod, hogy

a Nap barátja voltam? Ő édesitette

agyamat hajnali rétek szagával; aztán

minden csigát s kavicsot külön megmutatva

látni, szeretni és csodálkozni tanított…

Minden kanyarnál uj dolgok fogadtak, és a

friss zöldben hófehér mérföldkövek ragyogtak

egyenlő távolokból. Majd, lombos hegyek közt,

még szebben tündökölt a sokalaku élet.

A Nap barátja voltam; ő kisért el estig,

s mikor már fölhalmozódtak az éj csodái,

csókkal bucsúzott tőlem. – Óvatos morajjal

tapogatózott lefelé a víz, s a pontyok

aludtak a tavakban. Lepihentem én is

s a föld s a fű íze ereimbe ivódott.

Fenyegető szemek szikráztak a bozótban,

de nem féltem: tudtam: a vén kutya vigyáz rám:

belefúrja szemét az állandó sötétbe

s őrt áll előrenyujtott nyakkal s tárt fülekkel.

II.

Reggel

Szokatlanul nyugalmas most a reggel;

az úton csak vigyázva járhatunk, mert

a hajnali eső arany csigákat

vert le a fákról. Tisztább vonalakban

sorakoznak fel a távoli dombok

és mikor a lassan melegedő föld

a hajnal könnyét már visszalehellte:

oly friss a szín, üveglelkünkön át oly

zenében úszik minden, mit a szem lát,

hogy e forró és nedves ragyogásban

levedlik rólunk az ember magánya

s nem is magunkat, nem idegeinket

érezzük zsongani: oly mély gyönyörré

sürűsödik az élet, hogy ilyenkor

hajam az erdő ruganyos hajával

összefolyik, karom ölelve nő a

kék láthatárba, mellem eke vérzi,

hangom a szél dala és az örök Nap

az én szemeimből nevet a földre.

III.

Este

Élő csillagok gyúlnak a füvek közt,

mozgó csillagok: már keresni indúl

szeretőjét a szentjánosbogárka.

Ha maradunk, megint itt lep az éj.

Már egész ide döng a parti visszhang:

az örök hullámok sikoltva dobják

fáradt testüket a percnyi halálba

s elomlanak a kimart köveken.

A falu felől foszlányokra tépi

a barna szél az estharang imáját,

hullonganak a vadgesztenye késő

bóbitái, az ernyős bodza szinte

füstöl a szagtól és a kora hárs

vele versenyt itatja sűrü mézzel

a nyári este fülledt melegét.

No, menjünk mi is, cimbora, kövessük

a csordajárást… Ép ott mennek a

jámbor tehenek, meg a vén bika –

nézd csak: időnkint hogy megrázza ringó

nehéz szarvát és nagy, sötét heréit.

IV.

Sötétség, holdfény

Először fecskék, később denevérek

hasogatták az estét; a hegy is

függönyözte kék arcát és a nádas

eldajkálta a síró szeleket.

Jött a sötétség… Reszkető keze

megtapogatta kunyhóm falait,

nagy árnyakat bontott ki és bemászott

udvaromra a keritésen át.

Ott megpihent; aztán anyagtalan

testével óvatosan eltakarta

az ablakokat, a kereszteket,

s hogy megmérgezze csillogó vizét,

vén kutunkba is leereszkedett…

Már félni kezdtem; de a hegytetőkön

előgurult a Hold… S ím: a halott-

fehér fényben fekete bivalyok

ballagtak át a szétfolyó mezőkön.

V.

Egyedűl

Testvérkém, fáj, hogy egyedűl vagyok,

fáj a nappal ezer ugráló szine;

fáj, hogy annyian megszólítanak,

de azért senki se simogatná meg homlokomat.

Gyengédebb vagyok én az almafavirágnál

és a lehelletnyi holdfénynél is szelidebb.

Fehér galambok alszanak álmaimban:

nem szabad fölébrednem, hogy fel ne riasszam őket!

Ha felriadnának, meglátnák, mily gonosz vagyok,

milyen irigy és hazug és civakodó.

Ezért kell mindig csöndben maradnom, akkor is,

ha ijedt harangokat dobál be a szél az ablakomon.

Sírok, –

és szavaim halottan hullanak lábaimhoz.

Sírok, –

és a szomszéd fa se hallja meg könnyeimet…

VI.

Pásztorsípon

Napfényfüzérbe fogtalak. De én magam

szomorú maradtam. Szomorú sípokon

játszottam minden este. És kövér moha-

ágyamon rólad álmodoztam. – A kövi

pacsirta keltett fel, korán; s a harmatos

hegyoldalon indulva mindennap egész

odáig fölkúsztam, ahonnan a sasok

ágbog-fészke körűl égbeacsarkodó

szirtek tornyairól lefut a görgeteg

vízvájta medre. Ott álltam, egymagam, és

a láthatárt néztem, s a nyájamat, amint

fehér foltokban mind alább ereszkedett

a völgybe… Szemem és szavam hiába szállt

feléd s az idegen ködű partok felé:

úgy vágyódtam hozzád, ahogy az öregek

meséiben a hű Penelopé után

sóvárgott tengervíz-mosta szigeteink

királya, a dicső, sokat-tűrt Odysseus.

VII.

A hazatért kedvesről

Már hatodik napja, hogy a kedvesem visszatért;

kék tengerekről, arany szigetekről tért vissza a kedvesem.

A selyemhullámos ég volt az a tenger;

arany szigetek a szikrázó csillagok; az ég a tenger.

Ma is oly szép és fiatal, mint amikor messzehajózott,

pedig hány tavasz mult el azóta, hogy elhajózott!

Hány nyár koszorúi hervadtak el azóta;

hányszor kivirúltak azóta a sírok koszorúi!

Arany szigetekről tért vissza a kedvesem,

már hatodik napja, – és még nem mertem megölelni.

Kék tengerekről tért vissza a kedvesem;

hajában hét arany csillagot hozott nekem.

VIII.

Zavar

A fák kezei égbe kulcsolódtak

s minden tárgy kezdte már felölteni

éjszakai alakját… Ritkuló

lombok alatt jártunk és észrevettem:

másként szeretjük egymást, mint ahogy

tavasszal megfogadtuk. Ujjaim

tegnap barátként fogták kezedet,

s ma kerülték, s szenvedtek nélküle.

Mikor nem láttad, akkor néztelek,

csak akkor néztelek boldogan, és

szavaimat szégyenkezve kuszálta

a tettetés… Magamnak is csak annyit

vallok be – ez is sok – hogy még-nem-érzett

örömmel szívtam ajkad illatát

s hogy mikor fénylő szemedet fölütve

elbucsúztál: testvéri csókod égő

arany kardokat mártott ereimbe.

IX.

Titkok

Virágok közt hevertünk… Nemcsak arcod,

egész tested oly idegen varázzsal

kezdett ragyogni, mintha tűnt korok

titkai keltek volna ujra benned,

s az esti rét minden füve-virága

lassan feléd fordult: uj fény felé.

Először szótlanul csodáltuk az

isten homlokán szálló fellegek

szenvedélyes vörösét, majd, mikor

elhallgattak a lombok énekes

lakosai, melled fölé hajoltam

s átcsapott rajtam a rémült, a boldog

felismerés, hogy míg az alkonyat

lobogása koszorúzta fejed:

a szűzi Hold szállt le benned az égről

s a buja Flóra csókol csókjaidban.

X.

Mondják, hogy szép

Mondják, hogy szép, és én semmit se mondok,

mondják, hogy égő bronzhaja a hajnal,

hogy csillagokat hordoz nagy szemében

s hogy büszke és dacos és rá se nézne

oly csúnya, fekete fiúra, mint én.

Ő csak kacag, és sóvárogva nézik

gúnyos ajkát és álla keskeny ívét,

és nem tudják, hogy tegnap engem csókolt,

és hogyha hallgat, nem tudják, hogy ő most

arra gondol, hogy tegnap hullt a harmat

s ránk hullt a harmat, őreá meg énrám,

s hogy tegnap, látva boldog heverésünk,

még a rigók is mind megrészegűltek

s közel röpűlve a májusi lomb közt

eszeveszett szerelmi dalba kezdtek.

XI.

Kirándulás

Amint felfelé mentünk, céltalanúl csatangolva a barna erdei ösvényen,

zengett a nap és gyémántokat szikrázott a sercegő homok;

okosszemű feketerigók ugráltak a tavalyi avarban, míg körülöttünk

a fény szapora csákányai csattogtak a négyszögletes gránitkockákon.

Egyszer rikító fatáblák ugrottak elénk, szemünkbe tolva modern plakátjaikat,

majd újra egészen vad és magános utakra csalt egy gyöngyszemű szitakötő;

a kilátóról kék, zöld, piros és arany foltokat ittak fel szomjas szemeink:

megszépült a világ és jólesett a szinek friss lüktetése.

Apró virágcsengetyűket, zsályát, méhfüvet és kankalint szedtünk,

– zengett a nap, gyémántokat szikrázott a homokos ösvény –

szótlanul néztük a köveken lihegő aranyzöld gyíkokat

és megcsodáltuk az útilaput, melyen csavaros csiga csúszkált…

S mikor végre fölértünk a csúcsra, ahol kis korcsma előtt vadgesztenyelugasban

vidám turisták ürítgették a habzó söröspoharakat:

mennydörgő katonazenét dobott felénk a szél, s mi elmerengve néztük,

hogy kapaszkodik lassan-lassan utánunk a hegyoldalon a fáradt vén fogaskerekű.

XII.

Hajnali himnusz

A Nap! a Nap!

– Nézd, emeli már nagyságos homlokát

s bizseregve dobban az öreg hegyek vas-szive… Lármás

zivatarok után láthatatlan sípokon ujjong a csönd

és harmatos örömtől borzong a fenyves zöld élete.

Talán a tegnapi villámok fénye fürösztött: szemeid éles villanya

lelkemig fénylik. Szemedben: szememben: ragyog a reggel.

Szép tarka gombák bújnak elő, – játékszereim; sercegő fényben ázik a fagyöngy

s a kavicsokkal-szines patakokban látni, amint kék függönyeit becsüngeti az ég.

Óh, kedvesem, itt egy vagyok veled! Nemcsak veled: boldog tenyészés,

ártatlan erdő és egyszerű élet vagyok én: acélos levegő, isteni kert és isteni kertész;

a bükkfa hosszú moha-szakálla, kövek, feketeszemű virágok, a nap tüze: ez vagyok én:

erdő vagyok én, vér és csira, élet: mi lenne nélkülem az isten?

Mi lenne nélkülem e ragyogás? mi lenne a földalatti

harangok csendülő szive? s a hajnali boldog cinege-dal?

– Óh, csak az én hitem dobog a fényben, lobog a szélben, izgatott

mámorában égi zenévé szőve a szürke földi zajt!

Mert nincs öröm, mi nem az enyém, mert bánat sincs, mi nem én vagyok;

a nyár lobogó aranyligetein át, vagy mikor az őszi eső dideregve

nedves ujjakkal a lombokon átnyúl: távoli dombok olvatag

éneke én vagyok: láthatatlan hangok s visszhangok kara:

mert hang vagyok én, visszhang vagyok én: magam visszhangja, rugalmas

szinek kacagása, szemed szine, zápor, fény és árnyék: Te vagyok én!

A föld! Nem ember! Erdő! – Az én szemeimből csókolod szemedbe

a napot, a csöndet, a vért s a vídám mogyoróbokrokat.

XIII.

Gyógyulás

Sötét szavak csontvázán mámoros

életként lüktet ez a szerelem:

szivemben és agyamban muzsikál,

önző húsomat csöndesíti és

testvéreddé aláz és fölemel.

Kedvedért minden jót és igazat

érezni kezdek, hang-visszhang-zene

kapcsol egymáshoz, s a dac és a vád

fekete céltalansága után

a megértés napfénye homlokom.

XIV.

Erdei szerelem

Sötétedik… láthatatlan tücskök ültek ki kunyhónk elé

és elhallgattak a távol zuhogó fejszék.

Ma az utak is összebújnak az erdő bozontos mellén

és lélegzetét visszafojtva hallgatózik a meztelen levegő.

Érzed az esti virágok izgató simogatását?

(Most lehellik lelkünkbe illatos testüket a rétek.)

Kezünkben a szerelem édessége csókolózik,

mikor ujjaink véletlenül összeölelkeznek

s minden tagom külön megrészegűl,

ha hosszú-hosszú éjszakáinkra gondolok.

Pedig már itt van az éj, csak mi nem vettük észre,

hogy a kémény tetején kidugta borzas fejét a füst;

ujból itt van az éj s csak mi nem vettük észre,

hogy kiváncsi rózsabimbók nyiltak ki szerelmes nyoszolyánkon.

XV.

Csodatevő szemek

Tavaszba öltöztél, s hogy éjszakáim

érzéketlen és gondolattalan

sötétjét beragyogja, lobogó

hajad uj napként körűlzuhogott

és kebleid hullámzó tüze úgy

átsajogtatta életem halott

országában a dombok és hegyek

dermedt húsát, hogy már személytelen

erővé nőttél: koldús szemeim

szégyenkezve és értelmetlenűl

nézik emberen-túlról rámsütő

nagy szemeid csodatevő hitét.

XVI.

Hasztalan lázadás

Pillám alatt összetört ezer álom

s – szeretlek? nem szeretlek? – nem tudom már.

Túlságosan ragyogsz, eleven álom,

s szerelmedet elbirni nem tudom már.

Gyűlölködve kiáltom: – Idegen kéz,

eressz! ne vezesd utam! megtagadlak! –

Mégis te formálsz ujjá, idegen kéz,

és csak nő az erőd, ha megtagadlak.

Nem tudom, mi történt… Talán az Isten

játszik velem s te vagy a fény szemében.

Ha eldoblak, megjelenik az Isten

s nehéz harag hömpölyög nap-szemében.

XVII.

A szelíd tanitvány

Szebbek a szép tavaszi napoknál is, de szavaid, barátom,

hidegek, mint a vas, és még az éjszakánál is ijesztőbbek.

Minden este megáldalak álmaimban, te nem is tudsz róla.

Nem is tudod, mennyire szeretem okos szemeidet.

Azt szeretem benned, amit nem akarsz nekem adni,

magányodat szeretem és lelked kételyeit,

mert örök szomorúság borzong benned,

mikor a Megismerhetetlen ajtait nyitogatod előttem.

Régóta enyém vagy. A Hegyen is te beszéltél velem?

Sokáig elvesztettelek, azért csábitott a kentaurok és pogány nők hivása.

Itt maradok veled. Hallak. Rád figyelek, de még szégyenkezve és kissé tartózkodóan,

mint a virág, mely a februári nap simogatására nem mer egészen kinyilni.

XVIII.

Az elhagyott lány

Elcsalta a dalok anyja, a Föld,

és a dalok apja, a Pásztor;

elcsalták, messze, s azóta szivemben

naptalan árvaság s örök

bánatok visszhangja sír.

Elvitték ifju vágyai, mert

nem tudja még, hogy az ifjuság

haragos-tüzes ércét

itthon is

hideg karddá veri az idő.

Messzekiáltó

szelektől

dagadoztak a vitorlák

s nemsokára talán örökre

elfödte előlem a tenger

domboru háta.

Nyugtalan szemei messze

előreröpültek:

lelke már tegnap látta a

nádboritotta Nílus

partját s az idegen

csillagokat, vagy tán Itónia

koszorús oltárait

csodálta, s az ídai lankán

heverésző szőke leányok

ibolyaszemét

s hallotta a szépszarvú tehenek

sötét kolompjait. –

Elvitték ifju vágyai,

elvitték, messze; s azóta szememben

szétporlik a nap tüze, hangos

szivemben éj és örök bánatok

szakadatlan visszhangja sír.

XIX.

Elmentél, s megnémult a táj

– Szkadzon –

Elmentél, s megnémult a táj. Halott erdők

mélyébe tűnt az eddig oly vidám visszhang

s ott hangtalan zokogva nem figyelt többé

hívó szavamra, nem akarta napfényes

örömmel visszamondani neved, melyre

tegnap még együtt s boldogan tanítgattuk.

A délután biztató zöldje elsápadt,

a friss vadrózsa összecsukta bimbóit,

az ibolyák szemében árva könny égett:

kedvem veled szállt, s tehetetlen, új bánat

húzza elgyengült szivem. A kilátó vén

kövein álltam, a korlát előtt, honnan

falunk fölött legtovább lehetett látni

már messze ringó kis hajód vitorláit.

Engem is elvittél? – oly léttelen vártam,

mig meg nem érkezett az estharangszó!… Majd

az éj hullatni kezdte harmatát; súlyos

csillagok ültek pillámra. A hajlongó

fák közt éjfélig megmaradt a csönd, és sírt.

XX.

Magány

Sok kétely és bűn a halálba láncol,

de soktól néha már szabadulok.

Kunyhóm falán az ősz mosolya táncol,

barátaim a fák s a farkasok.

Az utak, melyek innen szertefolynak,

erdőmön túl az égre fölhajolnak

s minden virág, fű, óra, cserje, kő

egyetlen, boldog, nagy jelképbe nő

s annak fényébe szőve éjszakám

istent szivembe lopja a magány.

XXI.

Titkos fájdalom

Minden megingott, mikor az utolsó

napon csók nélkül elhagytál: üres

szalma lett kezeimben a kalász,

lepkéim elszálltak s a hegyen is

értelmetlenül felelt s otthagyott

barátom, a szél… Ellenségesen

hallgat ég s föld… Valaki kellene…

Nincs semmi kedvem egyedűl csodálni

a várakozásteljes alkonyat

mozdulatlan szépségét, s nem tudom,

lesz-e még erőm emberek helyett

isteneknek mesélni kínomat.

XXII.

Tétlen jövendő

Kinokkal és kinokra szűlt anyám,

de mondd, barátom: ér-e valamit

egyik napból másikba halva lassan

megérni s észrevétlen elrohadni?

Valamikor azt hittem, hogy sokat

fogok használni, sokat ártani, –

ma már látom, a sorvasztó idő

túlgyorsan arcomra öregedett

s máris kikezdte szemem erejét.

Homlokom lelket hordozott, de most

– céltalan hús-, csont- s ideggép – irígylem

kis húgomat, aki már visszatért

a semmiségbe, és keserüen

nézek a tétlen jövendőbe, mert

– mert mondd, barátom: ér-e valamit

egyik napból másikba halva lassan

megérni s észrevétlen elrohadni?

XXIII.

A vágy szégyene

Aranybarázdás Ég, s te, a világ

bástyáiról lenéző Helios,

mondjátok meg, kihez forduljak? Óh,

van-e, ki értelmetlen bánatom

elcsöndesíti?… Úgy fáj ma a friss

hajnali szél gondtalansága és

a madarak jókedvű éneke!

Engem gúnyol e szikrázó derű:

talán megtudta, hogy a rámfogott

bűnök szennye már egész belevénült,

belesötétedett lelkembe, hisz

csodálkozva néz és iszonyodik

(vagy úgy tesz!) s eldob, aki csak megismer.

Óh, jaj, hová fussak az emberek

fürkész szemeitől, s ha megzavar

a mások mosolya s kétségbeejt

az önmagának elég Föld nyugalma:

hogy irtsam ki vágyamat, – jaj, hová

meneküljek a nők és a tavasz

megfoghatatlan szépsége elől?!

XXIV.

A halál csiráival…

Nem futni, – szép lassan kimenni az

időből, és folytatni, napra-nap,

a lassu meghalást: igen, csak ez

jut nekem is, hisz tudom – óh, sokan

megmondták! – hogy az öröm gyilkosa

a lélek és a szellem. Gyötrelem

öntudatra ébredni: nincs sehol

valóságos cél, hitre érdemes.

Ha állat volnék, hegyek és mezők

s a perc kóbor fia, vagy ha paraszt

ekék nyomát követném s egyszerű

emberek közt pihennék, amikor

zsongó méhkas a májusi akác

s a föld szivéig ledobog a Nap

fullasztó gyönyöre, még csak nem is

sejtve, hogy mily gyönyörű a világ,

nem illetnék ajkam a csüggedés

és céltalanság fájó szavai

s nem érezném, hogy milyen nyomorult

a legnagyobb élet is. A robot

nehéz, de talán megnyugtat. Nekem

üres a lélek s a test alacsony: soha

nem fogok igazán örűlni, mert

antik romok s modern igéretek

között a beteg századok fölé

szivárványhidat épitve szavam

hitetlenség szava s gondolatom

a halál csiráival születik.

XXV.

A következő pillanat

Magasban és húnyt szemmel járom a

pillanat útját – köröttem vigyorgó

vázak gyúlnak ki – jobbra-balra mély

szakadékok, kétely és őrület

húz-vonz zuhanni és a tragikus

csöndbe időnkint belebőgnek a

halál alaktalan barlangjai.

Magasban és húnyt szemmel járom az

ember útját s minden pillanatom

előre érzi a következőt,

az utolsót, amikor zuhanok

s már lent heverek, rosszindulatú

istenek összetört játékszere.

XXVI.

Az idő kisértetei

Sokszor bizony csüggedni látlak, és

csüggedek én is. Oly rövid az út!

Bennünk lakik a halál s levegővé

porló percekké őrli napjainkat,

és ha, a multba látva, sejtjük is,

hogy évezredek szellemei mind

agyunkban kisértenek, az ilyen

jövő, ha lesz is, mit ér? Szomorú

alázat a szivünk; de legalább

tudjuk: nem éltünk egész céltalan

s nem járunk úgy, mint a gőgös fa-isten,

kit télre feltüzelnek: örökös

kételyünk írja szemeinkbe: „Első

tudás: tudni, hogy gyengék, – második:

tudni, hogy mégis hasznosak vagyunk.”

XXVII.

Könyvvel a temetőben

Miután kitagadtak, miután gonosz

szavak s szemek nyilai sziszegtek felém

s a földi hiuság engem is majd megölt:

a növekedő nappal együtt, a bitang

tervek s a léhaság elől, kiszöktem a

munkás Halál terített asztalaihoz,

a temetőbe. Nem meghalni – (óh talán

van még, és lesz is fiatal erőm, magas

céljaimat követni!) – nem meghalni, csak

komolyságot tanulni s megszeretni a

multban s jövőben legnemesebb Senecát.

Már jártam itt, tíz évvel ezelőtt, szelíd

s ügyetlen kisfiú: könyvet hoztam ki és

iróját idéztem. Gyümölcse bíboros

csöppjeit így hullatta akkor is szegény

halottak sírjára a meggyfa… Falusi

kövér szelek dagasztották a lombokat

s – emlékszem – vén kutyánk lelkes szemeiben

ilyenkor titkos szigorúság ragyogott…

Most harmatos a hajnal és zsibonganak

húsomban az erek; duzzadó, friss öröm

a friss világ; darazsak arany pontjai

szikráznak virágról-virágra. Az örök

s ártatlanul buja természet kap belém:

Légy jó, élj és örülj! – biztat az anyaföld,

A hír a csontoké! – súgja a tört kereszt;

s mint tíz évvel ezelőtt, bennem ma is

régi és új világok lelke működik,

mert az élet arcának ráncai mögött

én tegnap láttam már a holnapit.

XXVIII.

Pannón ősz

Ősz van, a régi, a tavalyi ősz

s e furcsa ősz egészen megbüvölt.

Tetszik nekem. Szétnézek, látom a

roppant hervadást, de nem keserít,

és nem bánom, hol végzem utamat.

Nem értem a világot; azt hiszem,

nincs célja; – mért is volna? – és ami

értelmet magam képzelek belé,

sose több, mint maga a létezés.

Ősz van… Szép ősz… A jókedvű rigók

torkából még az augusztus rikoltoz

s itt-ott nagy lepkék villognak: olyan

egy a születés és az elmulás,

mintha csak ruhát cserélne a Föld,

mintha a csere volna csak örök…

Ősz van… Nem az ősz: az benne a fontos,

hogy van!… A szél könnyelmű suttogása

ős legendákra tanítja az erdő

figyelmes bokrait és századok

óta köztünk kisértő szellemek

fájdalmát-örömét mesélgeti…

Ősz van!… Az évek szele csöndesen

hordja a sírokra a feledést…

Párás a fény… Szárazabb zajjal csúsznak

egymáson a tó hullámai… De

fáradhatatlan felhők görgetik

az égen lomha lavináikat…

Ősz van! Szép ősz!… Ősz minden változás:

szent dolog az ősz! – kiáltom, s ime,

sziklasötét barlangja hűvöséből

előbúvik a szakállas szatír

s a napsütötte pannón dombokon,

barátként mellém heveredve, némán

hallgatja az öregedő napok

lombzörgető, fáradt lépéseit.

XXIX.

Rutilius levele

Szomorú testvéreim, emberek,

ős Róma száműzött gyermekei,

– ne várjatok föltámadást s reményt!

Húzódjatok pogány barlangjaink

mélyébe, koszorús ormok közé,

megőrizni a régi, üldözött

istenek utolsó oltárait,

s átkozzátok a zsoldos Stilicont,

ki, a Caesar szavára, elfogott

barátainkat leölette… Itt

nem sárkányfogak, de a butaság

magvaiból kikelt nép most az úr;

most karddal s tőrrel leskel a bozót,

most veszett farkasok tanyáznak a

faluk alatt és partjaik között

vonaglanak a megrémült folyók.

Nunc ad bella trahor… Keserü szél

törte be az ég fénylő kapuit,

hegyek ülnek apáink sírjain,

embergyümölcsös erdők sikolyát

kifáradt visszhangok hömpölygetik

szivemre, s hullák verdesik a vén

hidakba szétdorongolt fejüket.

Minden hiába… Nem löki a sors

jövőbe a multat és a jelent;

hiába lelketek igaz hite

s a szemetekben égő megvetés.

Gyöngék vagyunk és sorsunk hasztalan

próbálja törni komor kapcsait;

meghalt a nagy Pán, a világ fölé

felnőttek az őrület árnyai

és a diadalmas kereszt fölött

nagy hullámokat ver az éjszaka…

Nunc ad bella trahor… Tanácsomat

fogadjátok meg és e levelet

égessétek el az oltár tüzén

s ne feledjétek el Rutiliust.

Mire szavam hozzátok érkezik:

piszkos szerzetesek és a zsidó

isten zörgő katonái között

én már Gallia utjait rovom.

XXX.

Sulyos felhők

Sulyos felhők ülik meg az eget

és csak a gyermek ártatlan szeme

lát föl a csillagokig. Nem a szótlan

feszülő dac köti le ajkainkat,

– a hitetlenség, a halott közöny!

Árnyak, a némaság fegyencei

vagyunk; s nézzétek csak, barátaim,

arcunk mennyire álarc!… Tétován

lengünk a szélben, szélkakasnak is

elromlott, lelketlen vasdarabok.

Jön s megy az idő: megint ránk öregszik

egy ujabb év, az undor s szégyen éve.

Mi lesz az uj? Uj undor, ujra szégyen.

Beláttuk: remény és reménytelenség,

jó s rossz itt egyformán fölösleges.

Óh, a remény már útált unalom:

annyiszor megcsalt, hogy magunk szeretnők

agyontaposni, úgyis hasztalan

rágja lelkünkben pondró-útjait.

Óh, a remény is… Nem volt az remény,

csak kényszerű önámitás: vele

akartuk menteni a megmaradt

semmit a végső megaláztatástól.

Van még remény; ott kint! De azok is,

kik letépték, visszasírják hazájuk

láncát, s ugy szónokolnak, mint a pap, ki

alacsony hasznot húzva istenéből

minden szavát üres szivekbe szórja.

Néha bitang szelek kószálnak, a

fáknak távoli híreket mesélve:

haragos tornyokat dobál a tenger,

csikorognak a hegyek s északon

ujból csalóka szivárványt ragyogtat

a vörös sarló és a kalapács.

– Senki se figyel szavukra… Ha jön még

valaha tisztulás, a föld, az áldott

anyaföld indul meg, s harca a béke

szent harca lesz, s ez a harc lesz a végső!

De addig? Addig porladunk tovább

az idő őrlő fogai között:

és meglehet, hogy egykor igazunk lesz,

és meglehet, hogy nem lesz igazunk,

s az is lehet, hogy sohasem kerűl

sor igazunk bizonyítani,

hisz minden cáfol, késik… Alszanak

az elcsigázott testek és mezők

s már megszokták: a tegnap iszonyú

nyomora iszonyúbb holnapra döbben.

Nemrég kiváncsi éjek s feledékeny

nappalok hallották panaszainkat;

ma már szomorú pillánk meg se rebben,

oly arcátlan-egyszerüen esik meg,

mit hihetetlennek hittünk… A legjobb

semmit se várni… csak dolgozzanak

a fekete fejszék: a porbahullt

tagokból vér nem dől, nem is szivárog,

vér, melyről azt hitték valamikor,

hogy boldog jövők biztos záloga.

Sulyos felhők ülik meg az eget

és csak a gyermek ártatlan szeme

lát csillagot… Körülöttünk a bátrabb

börtönbe-láncoltat testvére őrzi,

vasbilincset a testvér vasszurony…

A sápadt csüggedés fegyencei

vagyunk, és tétován lengve a szélben

tudjuk, itt minden fölösleges, és

meghallani se merjük a varázsszót,

hogy: „Elromlott minden, kezdjétek ujra!”

XXXI.

Jelenések

A templomokban sercegve lobbantak ki a fáklyák

s az Istennő szobra magától összeomlott;

mikor kiléptünk a kongó, megriadt utcákra,

véresre gyúlt vitorlák szánkáztak az egen.

A kaszárnyákban sikoltoztak a kürtök;

a halkereskedők ijedten rakosgattak nyitott bódéikban;

a fórumon iszonyú robajjal dőlt össze a Hallgatás Tornya

s mire megjött az éj, felforrtak a kutak vizei.

Ezen az éjszakán történt, hogy a csörömpölő légiók alatt leszakadt az Arno-hid;

ketreceikben bömböltek a cirkuszi oroszlánok,

mialatt messze Erynnisek és Vaskigyók őrjöngtek a zengő ormokon

s forró szelek birkóztak a megtorpadt mezők felett.

Egyszerre felhőkig harsant a Tűz s az imbolygó vörösségben

kőzápor döngölte le a visszhangzó erdőket;

köröskörül tanácstalanúl nyargaltak a fekete folyamok

és félelmükben megrepedtek a tavak tükrei.

XXXII.

A föld barátai

Bizony, barátom, nem segitett az ész. Az örök

hegyek türelmes homlokán megint tavaszi díszt

öltött az erdő. Istenek szerszáma, szócsöve

voltunk mi eddig. S látod? –: belemarnak ujra már

a duzzadó talajba az ekék szent fogai;

kolompos ökreit napos dombokra tereli

az izmos hajcsár; kalmár nép zsibong az utakon:

kiirthatatlan nő az ember és a kis virág.

Érzed, mily idegen nekünk a föld? Az égi hang

nem válaszol, s bennünk is elnémult a kürt,

az Isten kürtje: elvesztettük a hiú csatát.

Szemünkbe hullt a napfény s összetört; nem érdekel

már a lélek se… Nem baj! Én is azt hittem: csak én

jelentek, én vagyok az érték… Jőjj hát most velem,

jőjj, látogassuk meg a változatlan istenek

oltárait, s hallgassuk, hogy dobog föl a mezők

munkás szivében a pezsdülő szerelem. Ne hidd,

hogy elveszett az igazi csata: az ég talán

csak uj és jobb fegyvereket parancsol gyengülő

kezünkbe. Jőjj, és holnaptól kezdve legyünk mi is

a föld barátai, mint ott azok, akik a friss

venyigét kötözik s kiket Ananké ujja véd.

XXXIII.

A barbár tanítvány

Komoly szavaid oly tisztán világitottak,

mint Kalchedon topáza ujjadon. Azóta

mégis elcsábitott valami. Túlvilágod,

a csodálatos filozófia – (be szépen

csalogattál!) – gyöngébbnek bizonyult a földi

eszeveszett csiráknál. És a föld csirái

kikeltek bennem: új mámorral ős kalandok

sűrűje hív haza, meztelen tölgyek izma

feszül karomban, hangomat a parti visszhang

Attika hegyein ujrázva messzebőgi.

Nem maradok veled. Patás kentaurokhoz

indulok a vadonba s a mezei nők közt

este sörényes cimboráimmal a tűznél

leheveredve telt tömlők és duda mellett

telekurjongatom az állatszagu erdőt.

XXXIV.

Torzonborz, fekete állat

Torzonborz, fekete állat, iszonyú karokkal, iszonyú fekete medvekarokkal,

fetrengtem a jajgató füvön s szaggattam a tölgyek menekülő gyökereit;

aludtam, mint bányában a kő, aludtam, mint vasban a mágnes,

aludtam, mint bennetek a rémület.

Jobb volt, barátaim, jobb, igazán, jobb volt a testnek örűlni,

testemnek örülni, ezer testemnek, medve-öntudattalan;

már unom a lelket, a finom s ravasz észt, jobb volna kergetni messzire döngő

szeleket a lusta mezőkön,

és zengeni, mint a vizesés, és szállani, mint a golyó száll,

meredek sziklák között zuhogni s száguldó harsonákkal a csöndből

kitépni a láncravert visszhangokat… – óh, nyomorultak,

tudnátok csak, mennyire megvetlek mind titeket!

Megvetlek, én: igaz Ember, megvetlek, én: igaz Állat,

torzonborz, fekete állat, ki éhes fogakkal, iszonyú, fekete medvekarokkal

hempergek a porban, a fényben, s szeretem a földet, az isteni testet:

millió villám csatázza értem s velem a Szent Csatát,

millió mennydörgés ujjong szavaimból: Győzelem!

XXXV.

Fák között

Barátaim, szép szálfák s nemes erdők,

láztalan érés szenvedélytelen

gyermekei, kik mozdulatlanúl

s rejtett szemekkel vizsgáljátok a

sűrűitekben járó idegent,

a féreg-embert, óh, fogadjatok

testvéretekké!… Én megvetem a

véres kapkodást, a kéjenc, falánk,

izgága húst, a hangos, lázas és

erőszakos életet s magamat:

igazi hazám a kristályok és

sejtek világa, az alakzatok

rendje s zenéje, és nem közönyös

szemmel nézem a forgó évszakok

mindig különböző és mégis-egy,

örökké ártatlan szépségeit.

Én ismerem a ti nyelveteket;

előző életemben én is azt

beszéltem, és ha felejtettem is,

tudom, hol a Föld jós köldöke, és

nagy hallgatása ma is ismerős.

Közétek vágyom, – óh, fogadjatok

testvéretekké: jobb s más életet

keres, aki hozzátok menekűl:

nem gyávaság vezeti: tudja, hogy

minden fűszál csábító intelem,

mult és jövő, és isten közele:

tudja, köztetek tisztább lesz a sorsa,

mint a véré, és mégsem üres álom.

XXXVI.

Uránia

A halhatatlan istenek törvénye int:

– Vond vissza minden átkodat, mert millió

út indul el s mind mihozzánk vezet. Öleld

magadhoz a világot, mint az egynapos

piciny virág magába öleli piciny

karjaival a dagadó eget. Ne várd,

hogy minden sikerűl; de nagyot és sokat

elérsz, csak élj parancsaim szerint! Ne félj,

ha ellenséged is a korcs, hazug s hamis,

ha rád mondják is, hogy lélektelen, mikor

a testben dícsérsz lelket, lényeget, s nem a

vértelen, gyökértelen látszatot! Tiéd

a parttalan jövendő, és vezéreid

maradnak a mindenütt egyformán nemes

Helios s a mindenkori álarc mögött

értelmükben változhatatlan Ideák.

Légy hű isteneidhez, s rád mosolyog arany

szemével – s egy kicsinyt csillagajkával is –

a szivárványtrónú, magas Uránia!

XXXVII.

Szélcsend

Örök tavasz, és te, örök tavaszban

dobogó föld, örök testvéreim,

nézzetek rám: nyugtalan kis öcsétek

irígyli boldog nyugalmatokat:

irígylem és kívánom a halált.

Be jók vagytok hozzám, hogy befogadtok,

be jó meghalni, így, előre! Roppant

álom oldozza máris testemet:

csak elterülök húnyt szemmel a dombon

s csontjaimat záporok könnye mossa

fehér kövekké, húsomból kövér

hangyák zsibongnak elő, hangom esti

tücsök dalában őrzi bánatom

s örök lelkem, e végre pihenő

kis akarat, örök időkön át

álmodja a szélcsöndes semmiség

megfoghatatlan üres álmait.

XXXVIII.

Párbeszéd

Félek, Atyám, – úgy zúgnak a harangok!

fiatal tükrömet rontja az árny is, a fény is!…

Ne félj, fiam, – téged hívnak a harangok,

te vagy a tükör, te vagy az árny is, a fény is.

Félek, Atyám, – megtörtem a harcban, a hitben,

és éhes sárkányok elé ejtem a kardot!…

Ne félj, fiam, – megtartalak a harcban, a hitben,

s karommal égig emeled azt a kardot.

Mit ér az ember, mit a vágy meg az önvád,

mit ér törékeny szavam az őrült viharban?…

Ne félj, fiam, – az a kín, az a vágy, az az önvád

téged tisztít örök-kék égbolttá a viharban!

Kalibán

1923

Égesd el a könyveket, Kalibán!

Kalibán

Caliban: „…burn but his books.”

(Shakespeare)

Égesd el a könyveket, Kalibán!

Pusztitsd el őket! Mind! Szőrös kezed

fojtsa koromba gyémánt agyvelők

értelmetlen tündérjátékait!

Nincs szükség rájuk. Mit pöffeszkedik

az isteni tudás? Üzlet az is!

Az aljas élet szégyelli magát

és álarcot vesz fel és hisz neki.

Vén igazság, hencegtél eleget,

most pusztulj, te háromszor-becstelen

ábránd, ki még mindenkit mindenütt

kiszolgáltál! És ti is, szeretet

és jog, s aki csak vagytok, valahány!

Hiú hitek. S szépség, te pipere,

s te, lélek, silány pókháló, s ti, szók,

ti, szók, ti, képmutató istenek:

pusztuljatok mind-mind, hogy ezután

ne érezzünk, ne higgyünk s a remény

ne is kisértsen többé sohase!

Égesd el a könyveket, Kalibán!

Töröld le arcunkról az angyalok

arcának mimelt vonalait, és

legyen úr végre, aki úgyis úr,

legyen úr az egyetlen, az erő!

Égesd el a könyveket, Kalibán,

s kalapálj vassá, verj acélbelű

roppant szerkezetekké! Kalibán,

te másféle bölcs, benned is csodát

teremtett mérnököd, az élet ős

gépésze, a te szörnyű agyad a

bestia mindenség legigazabb

képletére kattogva működik, –

Kalibán, Kalibán, borzalmas és

büvös hatalom, már csak te segítsz:

alakíts át iszonyú, fekete

óriásokká, reflektorszemű

szénevő gépekké, hogy amikor

elégeted a férges könyveket,

toronytestünkkel és csörömpölő

bokánkkal, árnyunkat a pusztulás

ingó egéig dobva, fenevad

kórusban táncoljunk máglyád előtt

és ne tudjuk még sajnálni se, hogy

soha többé nem leszünk emberek.

Átkozd meg a várost és menekülj!

Város

Házak, paloták, esti fény.

Isten mezejéről jövök én.

Házak, paloták, palotasorok,

szépek, büszkék, hatalmasok.

Házak, paloták, kövek, kövek –

Hol hajtom le a fejemet?

Házak, paloták, éji fény.

Társtalan csavarog a jövevény.

Házak, paloták, palotasorok,

mint kő-hegyláncok, olyanok.

Kő-hegyláncokban kő-szivek –

Mit is vártam én tőletek?

Házak, paloták, hajnali fény.

Lehunyja szemét a jövevény.

Házak, paloták, palotasorok,

szépek vagytok ti, de gonoszok:

romokat látok, sujtó tüzeket,

tornyaitokon az itéletet!

Szénásszekér

Szénásszekér ment át az éjszaka

a városon, az utcánkon, fehér

holdfényben, – óh hogy felfigyeltek a

fülledt házsorok! Hogy nyujtóztak és

sóhajtoztak a roncs körúti fák!

Szénásszekér ment át a városon.

Jött és továbbment: úszott, lebegett

az édes szagban, amely vele jött,

úszott a fényben, úszott és mesélt –

nekem mesélt! Nekem hozta el a

falusi holdat, tömzsi tücsköket,

lompos komondort, rétet, aratók

bőtorkú dalait, mezei nők

barna bőrét, ekét és vödröket,

cigány nyirettyűt, dünnyögő dudát,

hozta magával emlékeimet,

utánam hozta kormosderekú

bikák szemében az erős napot,

a trágyát és az egek árvizét,

a záporban felfrissült dombokat,

kegyetlen munkát, erőt, szigorú

kitartást, – mindent utánam hozott!

Visszahozott mindent, s míg áthaladt

a villanyfényes, síri városon,

az éjszaka körútján: szívdobogva

hallgattam, hogy nőnek köröttem a

fák, füvek, erdők, s távol ormokon

roppant testét végigterítve hogy

lélegzik ős álmában a hegyek

tölgyhomlokú, bozontos istene.

Hajnal a nagyvárosban

Piros hajnal, – a város is

piros álom, ha sáros is.

Aszfalt-tükrök az eső után,

piros ég millió piros pocsolyán.

Csöndes a nagy tér, üres és

még nem mocskolja ébredés,

tömeg, zaj, gép, robogó kerekek –

Csak én vagyok itt, meg a verebek.

Borzas verebek csipegetik

a kelő nap arany magvait,

fény-magvak iható aranyát,

mellyel a sok piros pocsolyát

festi a piros hajnal és

melyet majd csak az ébredés

olt ki egy óra mulva, a

reggel induló áradata,

a forgalom, üzlet, a szürke szín,

a magát őrlő emberi kín,

a pénz… De a reggel, s társa, a dél

s a délután még messze henyél,

messze, valahol a szent Keleten,

s én egyedül nézegetem

az arany teret, a hajnalit,

a nagy fény-, kő- s víz-mozaik

millió szikráját, és az eget

s a kis proletár verebeket,

kik az éji eső pocsolyáiban

a kelő napnak boldogan

isszák, eszik, csipegetik

pirosló buzaszemeit.

Ellentétek

Gyönyörű alkony az ablakon át.

Mennyi fény, mennyi nyomoruság!

Kék árvíz: jön az est.

Meghalnék örömest.

Meghalnék, annyi a vágyam

és annyi a szép a világban!

Kint autók, lárma, pénz…

Ne oda, – agyamba nézz:

nézd: minden álmom a porban

s én rossz géppé romoltan,

mely zörög, csikorog, de tűr,

járok tehetetlenűl,

a győztes árban, mely dagad

és a tündöklő ég alatt

roncs életemet, mocskos, sűrü lé,

unva görgeti a halál felé.

Meghalni ilyen fiatalon

Éjszaka, fény. Autók suhognak –

Tűrök és kopok, mint a gép,

és támolygok, mint aki folyton

csapdába, ingoványra lép.

Cifra őrjöngés a világ,

csak egy egyszerű, a szurony.

Rettenetes ma élni és

meghalni ilyen fiatalon,

fiatal szemmel nézni, hogy

festik át az igaz eget,

hogy pusztulunk rakásra és

hogy híznak, híznak a síberek.

Ki a bűnös? Tán én magam.

Ne reményt ígérj, gyűlölet, –

erőt adj! az kell!… A jövő

reménytelen is megjöhet!

Akkor

Megbántott a hitvány,

a sok idegen gazember,

s azt mondja: nem tudta, mikor.

Nem tudja, hogy éhes voltam,

és ő zabált!

Nem tudja, hogy rongyokban dideregtem

és ő tündéreknek röfögött a bárban!

Nem tudja, hogy én a föld vagyok

és hiába udvarol neki a pénz.

De nem baj. A sátán

piszka az arany:

öklend még tőle a nyomorult!

De akkor

én se fogom tudni,

hogy beleibe tapos az igazság

és koldusnak állítja ki a sarokra

és bosszút áll

és pókokat rak undok szemeibe.

Nincs rád időm

Égből hívsz? Hangod még elér,

egy percre fölfigyel bennem a vér,

aztán csak régi, sötét dühe zúg,

mar, mint a lúg.

Én poklok rabja vagyok, és

már nem tudom, mi a pihenés…

Te? – Menj… Neked még otthonod az

arany ősz, a kék tavasz:

te ráérsz, tied a végtelen,

pogány mult álmai, csönd, szerelem,

te tündér vagy, gyermek, libegő

fény, lepke, szitakötő:

óh, szép, szép volna az élet,

kis pillém, szállani véled,

szabad utakon, föl s alá,

mindegy, hová:

de rám körutak hegylánca szakadt,

tárnák, földalatti falak

őrzik fiatal életemet –

Mit akarsz tőlem, égi üzenet?

Fény, ne gúnyolj! – Én rabszolga vagyok,

kötelesség, pénz, hajsza, kín, robot –

Meg se érthetsz – – Lepkém, szitakötőm,

hagyj el: nincs rád időm!

Idegenek

A szegény ember minek él?

Ha jó, se jobb a többinél.

Ha jó, se különb, ép oly idegen –

s mint a gazdag, kinevette szivem!

Soká azt hittem, fáj neki,

hogy társtalanok az örömei,

s mint másik szegény, társtalan,

társának képzeltem magam.

A szegény ember minek él?

Könnyebben elárult a többinél!

Könnyebben elárult? Fiatal

szivem dac lett és zűrzavar,

és vád és önvád, szomorú

gyanakvás, bolond háború.

Aztán beláttam, más a baj:

maga az ember a gyász, a baj,

maga az Ember, az Egy, az Egyén

idegen, ha gazdag, ha szegény.

Minden idegen, ami van,

mindenki szegény és társtalan:

külön ideg külön idegek közt,

idegen marad az idegenek közt:

s öli társát vagy áldva félti, –

nem érti! nem érti! nem érti!

A szörnyeteg városa

A nagy bérház, ahol lakunk,

nem palota;

álmomban láttam: ez a ház

nagy kőkoponya.

Koponya, egy gonosz óriásé,

halott üreg;

az teszi benne temetővé

a lelketeket.

Ez a ház fej volt valaha:

az óriás

meghalt, de a feje itt maradt

és ránk vigyáz.

A vénség egyre töri-nyúzza

a rossz koponyát,

s mi benne élünk, mint a dögben

a paraziták.

A nagy bérház, ahol lakunk,

nem palota.

Mint a halott szörny szeme, villog

mindenik ablaka.

A kapu a száj, a fekete száj,

ahogy megmerevedett;

a régi száj eszi-köpi

az embereket;

s bent, mint a régi sok tekervény,

futnak a folyosók,

és azt is láttam, hogy születik

örökké újra a csók,

a halottban, halottak helyén

új élet hogy születik:

láttam magunkat, a régiek

kisérteteit!

És elborzadtam: nem csoda, hogy

e nagy labirint

annyi bűnt présel össze, annyi

emberi kínt,

hisz féregként nyüzsgünk a multban

s éljük mind, ami volt,

s folytatjuk a rablást, szégyeneket,

üzletet, alkoholt,

gyilkos kést, járványt, pénzek és

párzások piszkait,

a kihasznált nyomort, amely

mindent lealjasít:

újra éljük a szörnyeteget,

az óriás időt,

s amit csak kitalált, az egész

pokoli agyvelőt.

Szörnyű álom volt látni, milyen

ez a nagy rovartanya

és végig az utcákon a többi

vigyorgó csontpalota,

és sorra nyíltak az óriás

koponyák üregei,

s egy hang szólt: – „Átkozd meg a várost

s menekülj a szabadba, ki,

menekülj a hegyekbe, mezőkre s ott

a tiszta ég alatt

mindent előlről kezdve építsd

új városodat:

építs új várost és idézd

az új istent, aki

jön és vihara csákányaival

a multat szétveri!”

Gyökér a gyökerek között

Csigabiga

Napos mohán

melegszik a

botszemü kis

csigabiga;

korán kibujt

s most vár, pihen,

fél és örül,

mint a szivem,

nem tudva: itt

van-e a tél

vagy új tavaszt

hoz már a szél;

nem tudja még,

mi a világ:

ibolya? vagy

csak hóvirág?

Tavaszban

Szép őszpiros

ma is az erdő,

pedig tavasz van.

Nézd, mennyi rossz

csira s kesergő

vágy pusztul el,

míg a tavaszban

egy-két didergő

virág kikel.

Nézd, ami volt, hogy

harcol, amíg

az új elől

eltakarodik, –

nézz és vigyázz:

gyilkol a harc és

gyilkol a béke

és a törvény

egyszerüsége,

ha belelátsz,

a te jövődből

is eleget

megmagyaráz.

Örökzöld bánat

Fagyöngy, örökzöld

szomoruság,

dicsekszik veled

a havas ág,

veled remél és

emlékezik:

látja új lombját

s a tavalyit!

Üzent a tavasz,

hogy jön megint,

és kezd a lélek

mozdulni, mint

a rügy a dermedt

kéreg alatt:

érzi az első

napsugarat,

szétnéz s a halálos

téli napok

után már az is

öröme, hogy

mint az örökzöld

fagyöngyöt az ág,

élőnek látja

a bánatát.

Fűben

Fekszem hanyatt;

fejem alatt

megszólal a

vén föld szava:

No, ugye, kár volt?

Nézem a felhőt

és lent az erdőt,

a néma tábort;

aztán lehúnyom

a szemem,

süllyedni kezd

a föld velem

s nyíló husa

halálpuha

kéjében oly

ismerősen elomlok,

ahogy az én

alvó husomban

alusznak a csontok.

Szél hozott, szél visz el

Köd előttem, köd mögöttem,

isten tudja, honnan jöttem,

szél hozott, szél visz el,

minek kérdjem: mért visz el?

Sose néztem, merre jártam,

a felhőknek kiabáltam,

erdő jött: jaj, be szép!

– megcibáltam üstökét.

Jött az erdő: nekivágtam,

a bozótban őzet láttam,

kergettem, ott maradt,

cirógattam, elszaladt.

Ha elszaladt, hadd szaladjon,

csak szeretőm megmaradjon,

szeretőm: a titok,

ő se tudja, ki vagyok.

Isten tudja, honnan jöttem,

köd előttem, köd mögöttem,

szél hozott, szél visz el,

bolond kérdi, mért visz el?

Hajnali séta

Ragyogó, ragyogó búzavirágok,

zsálya, pipacs és margaréta –

Fényben füröszt ez a hajnali séta!

Ma kint aludtam a zöldben, és

láttam, a lelkem égbe vész

és csillag minden margaréta.

Ma kint aludtam a fák alatt:

a fehér felhő fönnakadt

istenhez vágyó álmaimban

és két nehéz karom éjszaka

gyökér lett, fekete gyökér,

s most nyílok, nyílok, mint a táj,

ha ködét

felgöngyölíti a hajnali szél.

Séta közben

Jó volna csöndben, egymagam,

úgy élni, békén, boldogan,

mint a pipacs vagy ott alább

a margaréta, a szarkaláb, –

jó volna egy kis tanyai ház

előtt őrt állani, nyurga akác,

és megborzongani, szótlanúl,

ha az égre éji vihar vonul,

és reggel a fénybe kéjesen

belemosni millió levelem.

Jó volna szállni, ameddig a szem,

kék fátyol lenni a hegyeken,

felelőtlen, kóbor szelek

módján futkosni, egyre szebb

és távolibb országokon át,

jó volna, mint a kis kacsák,

fürödni, patakban, szitakötők

fia lenni, vagy malacok között,

akiket nem kínoz öntudat,

heverni a sárban a nap alatt.

Jó volna, – óh, de nehéz a szivem! –

átszűrni magam az elemeken,

hisz csoda-balzsam a puha sár,

mit esőből s porból kever a nyár:

óh, elaludni a föld vegyész

kezében, úgy, hogy az ébredés

kihagyja a bűnt, embert, – s virág

lenni csak, pipacs, szarkaláb,

vagy legfeljebb a tanyai ház

előtt az a szép ártatlan akác!

Tóparton

Rigós erdőben bujdosó nap,

itt a tó, fekszem csöndesen,

a part ring, mintha vinne csónak,

a kék vizet nézegetem,

és most közelről még a fű is,

bármily kicsi és egyszerű is,

époly gyönyörű, mint a tónak

vizéből visszakacagó nap.

Vízipók

Rigós erdőben bujdosó nap,

napos fák közt arany rigók,

jó volna lenni csavargónak,

mint ott az a kis vízipók,

a vízipók a tó vizén –

jó volna futni könnyedén;

nyurga lábakkal futni, futni,

s mindig mindenütt célba jutni.

Elvesztett vigasz

Tegnap megbántott valaki

és ma sincs semmihez se kedvem.

Be szép a reggel! Hallani

a virágok szavát felettem.

Fehérruhás cseresznyefák közt

a részeg napfény csupa csók,

s az eget szabdaló sok ág közt

kötélhágcsóján ring a pók.

Jaj, mért nem tudom most se, itt se

felejteni a tegnapot

s azt a gazembert, aki este

oly gonoszul megkínozott!

Könnyű volt élni, amikor még

csak föld meg erdő érdekelt.

Most, mintha rabszolgája volnék,

a pénz s a város vasra vert.

Hiába jövök ide ki,

hogy nyomoruságom felejtsem:

tegnap megbántott valaki

és ma sincs semmihez se kedvem.

Éjjel az erdőn

Ázott fák közt borzong az este,

rablók settengenek körötted,

hallgat a fűjáró tücsök,

egyre komorodik az erdő.

Kövek másztak ki az utakra,

csapdákkal ijeszt a világ,

sietnél, s folyton visszahökkent

a falsűrű feketeség.

Megállsz. Csönd. Mi volt az? Füled már

csak a semmi mögé figyel,

s mázsásat csuklik a szived, ha

tarkón üt egy gyanutlan ág.

Pán ajándéka

Nem voltam én mindig ilyen

csöndes és elgondolkozó,

aludtam, ettem, öltem és

nem tudtam még, hogy mi a szó.

Aludtam, ettem, öltem és

semmi ábránd nem üldözött,

állat voltam az állatok,

gyökér a gyökerek között.

Egy este Pán, a hegyi, hét-

csövű sípot adott kezembe:

belefujtam, s fölzokogott

a táj, ég, föld és naplemente…

Azóta mellem úgy tüzel,

mint soha-be-nem-hegedő seb,

és sóvárgás él benne, mely

az isteneknél is erősebb.

Záporban

Itt a tavasz, március, április, megnyílnak az égi csatornák

s fekete záporok zuhognak fekete földeken által,

fekete záporok, és mintha monoton fekete kopogásukkal

a lelkek láthatatlan zenéjét dobolnák, dobolnák, dobolnák

millió és millió láthatatlan dobverővel, oly puhán, oly bensőségesen,

ahogy a napfény kopog a csukott pillákon vagy a szerelem zsong a szivekben.

Fekete záporok… Oly édes, langyos zubogás, zuhogás az egész végtelen utca, melyen át hazaérek,

oly ringató zubogás, zuhogás, locspocs, parányi csengők lármás muzsikája,

oly édes, szapora csilingelés, hogy egészen elszórakoztat és már nem is gondolok arra,

hogy csontjaim mennyire fájnak és hogy holnapután esetleg nem lesz mit enni.

Csak baktatok, baktatok, akarat és gondolkozás nélkül, nem unatkozva, hanem még az unalomra is érzéketlenül, –

óh édes állati érzéketlenség!

És hull, hull az eső, paskolva a lehúzott vasredőnyöket, pattognak a bádogcsatornák és zúgnak a tátott-torkú kanálisok,

kalapom karimájáról nyakamba csurog a víz, nem baj, halkan dudorászok, versenyt a zuhogással: Zápor, zápor, éji zápor, márciusi zápor…

Mintha egy ködóriás szállna a házak felett: váratlan szélroham.

Aztán csönd. Csak a zápor beszélget magával.

És eszembe jut egy kép: milyen megbékítő, mily emberfölöttien nyugalmas lehet most kettesben, éjbetárt ablak mögött ülni,

és hallgatni, hallgatni – a villany lecsavarva – hogy zuhog a fekete éjszakai zápor.

Hogy zuhog! Csupa édesség tőle a ház, az utca, az egész fekete Budapest!

Igy zuhog most a pályaudvarokon is, a külvárosokon, ruganyos mezőkön, szántóföldeken, tavakon, nádasokon,

csakhogy még ezerszer édesebben és puhábban, mint e kormos falak között!

Igy zuhog most az összeboruló erdők fekete boltozatán, kivájja a szakadékok köveit a vén és haldokló tölgyek gyökerei alól,

így vonúl tovább apró idegen falvakon és rengeteg városokon át, ahol tompa méltóságban ragyognak a bazalt és ében palotasorok és a járdák pocsolyáit arany tükrökké csiszolják az ívlámpák füzérei,

így vonúl tovább a déli narancsligetek és óceánok felé a zápor, az éjszakai zápor, hogy sötét zenéje elöntse a szigeteket, az ijedten tülkölő hajókat és a rőtszemű világitótornyokat,

így száll, száll tovább, így száll, száll, száll tovább a végtelenbe az eső, így száll, száll véle a lelkem is, túl minden földi nyomoruságon,

föl, föl a kimondhatatlan magasságokba, ahol szétteregetve csillogó, vizszintes síkjaikat

végtelen, visszhangzó, iszonyú, fekete éjszakában,

végtelen, visszhangzó, iszonyú, fekete boltozatokról

győzelmes záporok zuhognak végtelen időkön át!

(1920)

Augusztus

Tikkadt, tikkasztó napverésben trónol fölöttem a diadalmas és könyörtelen nyár, s a lankás búzaföldek, erdők és folyamok ringató mozdulatlansága konok megadással tűri az egek villanyzuhanyát.

A Föld szive majd kicsattan, a gyilkos forróság barna sebeket mart a homokba, megállt az élet és áll az idő, a kétségbeejtő döbbenésben robbanásig feszűl a reszkető, ideges csönd.

És hull a fény… Nagy sárga foltok zuhannak át a kék teren, izzó öntvények folynak a fénybedermedt tavak mélyén, kámzsás fejüket megadva csüggesztik le a bokrok és a hegy derekán bronzból öntve áll a tölgyes; mint belülről kiáradó delejes sugárzás, izzik a fény a fákon.

És hull a fény… Ereim sodrán apró elektromos ütésekben nyargalnak a Nap szikrázó csókjai; lankadt testemből lassan kiválik a lélek és mint láthatatlan, meleg kis állat törleszkedik hozzám; szavaimban a nyár és a föld szeretkezése lángol: már talán csak az elmosódó szinek tobzódása és a forróság vad gyönyöre él bennem.

És zuhog a fény és porzik a fény… A nyár acéltüze kiverte belőlem a sápadt bünöket: óh, messzi most a gonosz városok levegője, a törvényszéki tárgyalások, bérkocsi-taxák, orfeumok, regiszterek, Hivatalos Közlönyök s a világboldogító szappanbuborék-teóriák,

itt nincs betegség, dekadens nyavalya: csak a föld! csak a fény! csak a tűz! – itt elsorvadnak a holdkóros regények és a futuristák ákombákomai; abszint helyett a fülledt, gyantás, tapadós illatok orgiája részegít

és a föld súlyos és tömör lelke mosolyogva őrli meg Félicien Rops bizarr fantáziáját.

És egyre hull a fény, porzik a fény: tombol a Nap s a forróság barna sebeket perzsel a homokba, áll az élet és áll az idő, lábaimnál mint halom csont fehérlenek a vén, repedezett terméskövek.

Tikkadt, tikkasztó napverésben, lángvirágos domboldalhoz szegezve gyüjtöm magamba a nyár kincseit; szikrázó csókok lüktetnek ereimben: s míg álmodozó vágyaim gályái távoli tengereken horgonyoznak:

bordóbársony leplek simulnak csukott pilláim alá és fölöttem őrjöngő haraggal dobálja tovább a hullámló egekbe lobogó fáklyáit a Nap!

(1920)

Őszi éjszaka

Éjfélen az óramutatók! – És távol: fekete erdők!

Rothadni ázott bokrok alatt, különös ízekkel a szánkban!

Hangyák! és édesen hámlik a hús! hűs záporok énekelnek –

Óh, néma giliszták! őszi csönd! jácint szellők suhogása!

Mert ősz van és agyam-kezem már igazán belefáradt

a pénzszerzésbe… – Barátaim, hát ennyi, csak ennyi az élet? –

Csönd, őszi csönd, és vége. És szomorú, hogy ez a vég,

szomorú, hogy az egészből egy szomorú vers marad csak.

Egy szomorú vers, mely tétován s gyűrötten röpdös a szélben,

mint a piros ősz ázott lobogói… Ma reggel, óh, ma reggel

még őzike volt, ugrált a kedvem! bujkált! – De nemsokára

megjött az eső, puha csepegés… Óh, lágy zene! néma giliszták!

Megjött az eső, és nézd: megállítja az óramutatókat:

perc, perc, perc: egyik se halad, mind beleragad a sárba!…

– Felejtsük el, kedves, a holnapot; itt vannak a fekete erdők:

merüljünk vissza porhanyó életnek a puha halálba!

Misztikus hódolat

Nincs erő, mely elszakíthatna tőle,

mert ketten egy vagyunk, én és a föld;

az én csiráim törnek ki belőle,

én vagyok az élet, a föld.

Testvér? barát? – Nincs testvére a hegynek,

minden hegy egy, mert teste-lelke föld.

Testvér? barát? – Én megmaradok egynek,

mert mindenkivel egy a föld.

Halottak élnek, élők sírba kopnak,

dadog az ember és hallgat a föld;

évezredek multjából nő a holnap;

tegnap, holnap: örök a föld.

És mintha ma teremtett volna isten,

új vagyok s mégis régi, mint a föld,

mert sorsomat véred táplálja, minden

bölcsesség őse, áldott Anyaföld!

Virágzene, érthetetlen

Mitológia

Mint lepke a rengeteg erdő

bozontos és fülledt nyarában,

úgy csavarogsz az életemben

gyanútlan és halálraszántan.

Titkos háború ez a játék,

hogy itt mersz, itt akarsz maradni;

s én néha már félek magamtól,

hogy nem bírlak sorsodra hagyni.

Könnyű volt régen, amikor még

testvére voltam a vadaknak

s ott laktam valahol, amerre

a földrengés fiai laknak:

akkor az első csók után

dehogy törődtem volna véled!

Most megaláz és jólesik

egy új erő, a gyengeséged.

Gyűlöllek, hogy ennyire tetszel,

hogy szép vagy, jó és gyenge, fáradt;

lázongva tiszteli bizalmad

a meggyávult, lomha, nagy állat.

Fehér kis tested itt pihen

mellem szőrös sziklái mellett –

Szégyellem, jaj, hogy én, az isten,

egy virág előtt térdepeljek!

Varázskert

Szemeim fáradtak, de tiszták,

ragyogva nézik: lelkem erejét

egy egész kert virágai hogy isszák.

Én vagyok az a kert: virágok, ágak

nőnek körém és fölém lombosodnak

élő lugasnak, gyümölcskoronának.

Örök kertemben, napfényes lugasban,

álmodó kertész, nézek szanaszét:

kint ősz és tél, itt bent mégis tavasz van!

Ellenségeim, irígy viharok vad

rohamai, rázzátok fáimat:

hulljon a férges, kell a rovaroknak!

Hulljon friss rügy is, hulljon dús virág-raj:

a sebekből új hajtás tör ki, és

ki baltás küzd meg ennyi izmos ággal?

Szemeim fáradtak, de tiszták,

ragyogva nézik: növekvő csodáim

már az egész láthatárt beborítják.

Pillanatok

Mióta tegnap megcsókoltalak

s te sóváran (de csak egy pillanatra,

mert máris tiltakoztál!) remegő

térdeid közt hagytad a térdemet:

folyton elém rajzol a hála, folyton

előttem állsz, utcán és munka közben

folyton beléd ütközöm: hátracsukló

fejedet látom, kigyúlt arcodat,

csukott szemedet s a kínzó gyönyörvágy

gyönyörű mosolyát az ajkadon.

Ilyenkor egy-egy pillanatra én is

lehúnyom a szemem és szédülök:

érzem közeled, arcom arcod édes

vonalaiban fürdik, kezemet

sütik forró kebleid, újra csókolsz,

s én rémülten ébredek: óh, hisz ez

már őrület – s mégis oly jólesik

beléd veszteni magamat: egész

tested körülömöl és én boldogan

nyargalok szét lobogó ereidben.

És mikor újra megcsókoltalak

És mikor újra megcsókoltalak,

szólni se bírtál… Hangod szenvedő

állat hangja volt: olvadni akarva

símultak össze forró tagjaink

s a szerelemtől szavunk elapadt.

Elapadt, elakadt, – óh, szenvedő,

szegény kis állatom, mily részegen

néztél föl rám! Milyen édes beszéd

volt néma mosolyod, s mily túlvilági

ez az egész szótlan odaadás!…

Most is így látlak, te szép, remegő

angyal és gyermek, virág és arany,

oly félénken s mégis úgy bizakodva

bújtál hozzám, mikor égő kezem

s ajkam simogató hulláma melled

bimbóiban gyönyörré merevült…

Az ifjú Kheiron dala

Óh, mennyi ifju mohóság,

nők, habzó májusi rózsák,

májusi szerelem!

Amit csak valaha vártam,

amit rettegve kivántam,

ma itt mulatott velem.

Nők, gyönyörü tavaszi kancák,

rózsák, remegő fiatalság –

Óh, reggel, büszke dél!

Habos rózsákba haraptam,

őrjöngve ittam, adtam

örömöd, drága vér!

Habos rózsákba haraptam,

mégis szomorú maradtam,

s a nap lassan lemegy –

Hol a társaid, ifju mohóság?

Most béke kellene, jóság,

jóság és szeretet:

szeretet kellene, jóság,

hogy ne múljanak a rózsák

a vágy óráival,

s okosság, egy kis öregség,

hogy az Égieknek is tessék

e csöndes esti dal.

Hajnali burleszk

Fürödtél már a langyos levegőben,

zöld ég alatt, zöld füvön hemperegve?

Hát most fürödsz. Nézd, egész elveszünk

a virágok közt, ahogy hemperegve

ölelkezünk a langyos levegőben!

Szép vagy! szép, te! Olyan szép, mint a hajnal!

Íz vagy, méz vagy, pipacs és szarkaláb.

Éhes vagyok. Mondd, csacsikám, mi lenne,

ha megőrülne ez a sok virág

s hozzánk bújna csókolózni a hajnal?

A hajnal!… Óh, nem láttam soha szebbet

az égre vágtató arany lovaknál!

Tudsz görögűl? Vigyázz, berúgsz a fénytől,

s ha most egy percig nem leszel magadnál,

elvesztjük a legjobbat, édesebbet!

Igy ni. Ez már más. Rózsaujju szépség!

Nyujtsuk a percet soká, így, nagyon.

Te vagy az őrült virág… Nem, a Hajnal,

az vagy… Légy büszke: jőjj, hadd csókolom

klasszikus keble örök szőkeségét!…

Felhő

Még sohase láttam igazán az arcát,

mert felhő az arca, ragyogó káprázat a napban.

Ő maga is felhő, és erdő a haja,

erdei lomb és széljárta bokor.

Nézd, hogy hintázza gyümölcseit a galagonya:

vérzik, vérzik gyümölcse, mint kedvesem ajka, ha csókol.

Erdő és bozót a kedvesem haja, a hangja szél,

és későn-nyilt virágok harmatos szemei.

Harmatos őszi virág a szeme, a hangja szél,

mely a galagonyabokrok ágaival incseleg.

Felhő az arca, s a szava szél, mely lelkem fellegeit

kergeti, kergeti napba-árnyba s bennem zúg parttalan.

Tihany partján a hegy alatt

Együtt szöktünk a hegyeken át,

gyönyörű volt a Bakony,

a napot csókoltam szemeden

s fiúsra nyírt hajadon.

Gyönyörű voltál, de lelkemet

árnyék futotta be:

csókoltál, mint aki nem akar

gondolni valamire.

Gyönyörű volt az éjszaka,

a holdfényes Bakony,

s másnap már a tihanyi nap ragyogott

a hajadon.

Tihany partján a hegy alatt

szeretőknek lakni jó.

Boldogan tartotta az eget

kék karjaiban a tó,

és jártuk a koranyári vetést

és szedtük a pipacsot

és néztük a sirályt, ahogy

a vízbe le-lecsapott,

és este a csöndesedő csalogány

bedalolt az ablakodon

és éjszaka hét csillag ragyogott

szemeidben és hajadon.

Együtt szöktünk… Gyönyörű az est.

Mért vagy hát oly szomorú?

Nem kell már, aki vagyok, az

a csúnya, szegény fiú?

Megúntál? Elpattant a varázs?

Sírsz, s nem tudod, miért?

A tavi tündér gyöngyöket ad

a könnyeidért.

Most megy le a nap, részeg ragyogás

az alkony gyönyöre:

úgy csókolsz, mint aki nem akar

gondolni semmire.

Menj haza

Menj haza, kislányom, mit csinálhatok én teveled?

Gyönge vagy, mint az uj fű, oly friss, mint a hóvirág.

Magad se tudod, mi hozott ide, milyen kiváncsiság.

Oly gyönge vagy, oly szelíd, hogy megölelni se merlek;

kis liliom, rám vársz habkönnyű, tavaszi ingben?

Mi lenne belőled barbár kezeimben!

Nem félsz? Én féltelek! Amikor vigyázva, így, simogatlak,

derekad hajlik, imbolyog, mint a lobogós tavi nád;

óh, hogy remeg ujjaim alatt fürtös kis koponyád!

Menj haza, kislányom, csak a gyermek ily vakmerő.

Ragyogó, ártatlan szemed szomorú lesz, hogyha szeretlek…

(Vagy tán nálam is többet tudsz, és a jövőd ijeszt meg?)

Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol

Ugy közeledem hozzád, lopva, félve,

szivenütő és vonzó rettegéssel,

mint óvatos sün alvó viperához…

– Nem, nem; bocsáss meg, kedves! Nem tudom,

miért gyötör ma ily hisztérikus

és gyáva vágy, hisz oly szelíden alszol,

s nevetsz álmodban, mintha eljövendő

gyermekünkkel és velem játszanál.

Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol

a szomszéd ágyban… Meg se simogatlak,

csak messziről szívom hajad szagát,

csak nézem élő csontjaid s husod

önfeledt nyugalmát… Ugy kéne már, hogy

enyhüljön bennem ez a szomorú

és bizalmatlan, örök társtalanság,

de mindenkitől féltem magamat,

szabadságomat, nem tudok örűlni

fenntartás nélkül, és így születik meg

az önzésből a lelkifurdalás.

Félek tőled, akkor is, ha kivánlak,

szeretlek, s mégis mindig titkolom,

vágyom rád, s most is úgy hajlok föléd,

mintha ellenség volnál: óvatos

lelkem tüskéit fordítom feléd,

mert törvény véd s mert zsarnokom lehetsz.

Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol.

Nem nyúlok hozzád… Óh, micsoda jóság,

milyen tökéletes odaadás

kellene ahhoz, hogy boldog legyek,

és aki vagyok, mégis az maradjak!

Az ellentétem kéne, az, aki

nem követel semmit cserébe, a

teljes biztonság, az önvád alól

felmentő, szent, jókedvű, igazi

önzetlenség… Az volna jó, igen,

az volna nekemvaló szerelem,

mély, üdvözítő, örök, mint a föld

és egyszerű, mint a halál s az élet,

amelynek öntudatlan kezei

kötötték s majd feloldják köldökünket.

Nem nyúlok hozzád, csak nézem, hogy alszol…

Menekülés

Csókolj, csókolj, szerelem,

Nesszusz-ing az életem:

tűz a tegnap, tűz a holnap,

lángolok jégbörtönömben,

farkascsordák ostromolnak

s véres csillag áll fölöttem.

Jaj, de szörnyű meztelen

lenni, ilyen védtelen!

Mint a csiga, mint a kagyló

héja nélkül, háza nélkül,

minden percem iszonyattól

ég, vacog, fáj, s hallgat és tűr.

Csókolj, csókolj, szerelem,

vesszek vakon, részegen:

önts rám páncélt, csoda-inget,

páncélt ezer őrült csókból:

csókolj, halál!… Szabadíts meg

életemtől! a gonosztól!

A legjobb tündér

E gyönyörű és büszke nyárban

mely szárnyat s egeket adott,

szépséged megszomoritott.

Megszomorított: megmutatta,

hogy nem elég a képzelet,

s hazugság minden nélküled.

Azt hittem, hogy senki se kell és

nem szorulok rá semmire,

s lecsaltál magadhoz, ide.

Álmodott egek s viharok közt

utam hősi volt és sivár –

Olyan jó meghódolni már!

Itt vagyok, legyőztél, Valóság,

te, legjobb tündér… Bölcs kezed

szivedre húzza fejemet…

Ringass, édes, altass el, és hogy

tökéletes legyen a vígasz:

mondd azt, hogy nem te boldogítasz!

Láz

A fény kiszaladt a szeméből –

Szem, boszorka szeme, ne bánts!

Füvek lobogtak a hajában

s a haja most zörgő bogáncs.

Alszik. Megnőtt szakálla, körme.

Hét napja alszik. Tán nem él.

Különös szagú lett a bőre,

s az arca ráncos denevér.

Félek; nem merem betakarni

és nem merek ránézni sem.

Futok előle, s érzem: üldöz,

szakállasan és körmösen.

Istár

Roncsok, friss életek, iszonyatok,

keleti gyönyörök s az elmulás

tűzvész-dala zúg a fülemben,

hajak gyúlt gizgaza,

tavalyi lomb,

csók, gyermek, üvöltő

húsok… sima melleid… – Óh,

ki véd meg tőled, ragadozó

Szerelem, állat, földünk sötét

érzékisége, vad ösztöneink

tündér Kalibánja! Ki véd,

ki véd meg engem a fényzáporos ég

szerelmétől, ki véd meg a

vágyakozás keserű

holdfényétől, e gonosz vadon

folyondár útjaitól,

ki véd meg, jaj, ha sokáig itt

táncolsz előttem, villogó,

ezerarcú Istennő, ki véd,

ki védi lelkem erdejét,

ha lángbaborítja az ősi öröm,

ki védi fáimat, ágaimat,

akarat törzsét, terv-rügyeket, és

ki védi gyümölcseimet, ha

szélvész-lábaiddal

minden virágot összetiporsz,

te vihar, zápor, förtelem,

te föld, te asszony, alkotó

érzékiség: Istár, gyönyörű,

virágtestű Barom!

Tréfálkozó őszi levelekkel

Milyen száraz és hideg a lelkem,

pedig te melengetted a kezeid közt!

Milyen száraz és üres az ágyam,

pedig teleszórtad a csókok aranyával!

Csókok aranyával, arany levelekkel, –

de elhagytál a tréfálkozó őszi levelekkel. –

Nem tudok aludni miattad, álmomban is

ujjaid simogatását érzem a homlokomon.

Csillogó gyíkok voltak az ujjaid,

arany gyíkok, és mellemen futkostak tegnap este.

De messze a tegnap, csókokkal, arany levelekkel!

– Mondd, mért hagytál el a tréfálkozó őszi levelekkel?

Enyém volt s mégse enyém ma

Enyém volt s mégse enyém ma,

enyém ma is, és idegen,

ha eszembe jut, újra hajnal

ragyog az életemen.

Nézem s nem látom. Az arca

csupa fény, felhő, remegés;

virágzene: szóba fogni

túlsok és túlkevés.

Virágzene, érthetetlen.

Ki tudja, nem álom-e?

Tűnt évek titka, merengő

fény- és illat-zene.

Enyém volt s mégse enyém ma,

nem enyém, s örökre az,

neki üzenek, a szive tudja,

s megdobban: úgy van, igaz!

Enyém volt és mégse enyém ma,

enyém ma is, és idegen,

ha eszembe jut, újra hajnal

ragyog az életemen.

Vas-korban élünk, nincs mit menteni

Anyám mesélte

Anyám mesélte, régen, amikor még

együtt ültünk a Templom utca 10

alatt, Balassagyarmaton, az udvar

kertje előtt, hogy valaha, kicsiny

lánykorában, milyen igazak és

egyszerűek voltak az emberek.

– Jó népek voltak – mondta – mindenütt,

ahol éltünk, szívbeli emberek,

segítették egymást, s bennünket is,

amikor Tiszalökről menekűltünk.

Mert menekültünk. Igen… Várj, hogy is volt,

már alig tudom… Ugy volt, hogy megégtünk!

Apánk ispán volt, valami Bekény

Péter ispánja, és keze alatt

béresek voltak és dohányosok,

s aztán megégtünk, a gép is, a cséplő,

az is ott veszett, s mi Miskolcra mentünk

és nagyapád a vasuthoz került,

apád meg később Miskolcról ide.

Legjobban erre, a menekülésre

emlékszem, volt négy szekér bútorunk,

azokra raktak fel, engem s Juliskát

és Jolánkát, párnák s dunyhák közé,

ott szorongtunk, és egy zsákban a kompról

négy macskánk vízbe fordult s ott veszett.

S ahogy este lett, az országuton,

ma is érzem, mily rettenetesen

megbámultam a malmot, azt a nagy,

négyemeletes, vén épületet,

hogy olyan is van, s a négy emelet

kivilágitott ablaksorait.

Apánk, szegény, ott halt meg a vasutnál.

Ezermester volt, gépész; ősei

Lengyelországból jöttek, valahogy

a trónhoz is közük volt, s ő maga

még tudott lengyelűl. Soká beteg volt,

mert csövet eresztettek le a kútba

és a lábában megfázott a csont

és gyulladást kapott. Ágyhoz kötözve

élt még két évig, s halála előtt

Istenhez tért. Soká nem hagyta, hogy

operálják, s mikor már maga kérte:

„Késő, Panyiczky úr, ott halna meg

az asztalon!” – mondta neki az orvos.

Anyánk aztán nagyon nehezen élt,

eladogatta, amije maradt,

ismerősökhöz járt segíteni,

és úgy nevelt bennünket. Pedig egykor

szakajtóban állt nála az ezüstpénz,

de elment mind, ahogy a föld is elment,

mert apánk bizony szeretett mulatni…

Mégis jobb volt az, szegényesen is

jobb világ volt az, olcsó minden, és

jó népek voltak a miskolciak,

és Mamika még ma, Gyarmaton is

huszonnyolc-harminc krajcárért hoz egy pár

rántanivaló csirkét… – S te milyen

gyerek voltál? – faggattam, amikor

elhallgatott; és ő mesélt tovább:

– Református lány, a zárdába jártam,

a katólikus nővérekhez, és

nagyon szerettek, mindig 1-esem volt

s bizonyitványom még úgy mondta, hogy

„szorgalma: ernyedetlen”… Jó gyerek

lehettem, és elég jókedvü, és

emlékszem, mindig horgoltam, kötöttem,

még az utcán is, s egyszer egy fiú

egy kővel úgy halántékon dobott,

hogy elszédűltem… Jaj, nagyon szerettem

az iskolát; úgy volt, tovább megyek

az externátba, de hát jött a tűz,

halál, szegénység, ahogy mondtam, és

mind dolgoztunk, a három kisgyerek

mind a földön ült otthon és kötött…

Később meg varrni kezdtem. Nem tanított

senki… Vagyis nénje, Jolánka, az

tanított csak, a süketnéma, a

nagy aranyhajú, óh, nagyon ügyes

szegény néném: hároméves korában

fejtifuszban lett néma és süket, –

ő tanitott meg varrni: látta, hogy

szabott és varrt egy másik, valaki,

az udvarban, s le-nézte… – Igy mesélt

anyám, tizenöt éve, frissen és

közben el-elakadva, szivesen

s pironkodva, hogy mindez semmiség,

sok mindenről, Tipanuc bácsiról,

keresztapámról, s Biri néniről,

öreg dolgokról… és a szellemekről,

akik talán nincsenek, de talán

mégiscsak vannak, hisz táncol az asztal,

ha imádkozva kérik, nem is ő,

hanem Nagy néni, aki a vasút

mellett lakik… Tizenöt éve már,

hogy így mesélt, s még többet, százszor ennyit,

és én, ahogy öregszem, egyre jobban

emlékszem szavaira, egyre többet

kérdezgetem, ha látom, s amikor,

tőle messze, egyedűl maradok,

mind gyakrabban gondolok vissza rá

s el-eltünődöm a Tiszába fúlt

négy macskán és a tűzön, nagyapámon,

a nagy malmon, a folyton horgoló

kislányon és minden jó emberén, –

ugy eltünődöm rajtuk, mintha most is

vele ülnék a Templom utca 10

alatt, a lócán, az udvaron, a

régi, gyarmati konyhakert előtt.

Egy kis értelmet a reménynek!

Nem boldogságot, csak hitet, csak

egy kis értelmet a reménynek,

adj, Istenem,

emberi sorsot a szegénynek!

Nézd, gyönyörű volna az élet,

van pénz, nő, fény, expressz, vasárnap,

és milliók

rabjai a nyomoruságnak.

Nézd, hogy tesz tönkre milliókat

ezerféle ravasz gonoszság,

pedig erős

nép nélkül elpusztul az ország.

Nektárral és ambróziával

csordul a Föld, s nem jut kenyér se, –

mondd, Istenem,

törvény az ember szenvedése?

Mondd, látsz minket? Voltál te éhes?

Fáztál valaha? Ugye, fáztál?

Szidtad magad,

mikor téli esőben áztál?

Ha nem éheztél, dideregtél,

nem szólok hozzád soha többet,

úgyse tudod,

mit gondol a szegény előtted;

de ha tudod, mi a csalódás,

ha gazdag vagy, de vagy szegény is,

akkor, uram,

hozzád küldöm imámat én is:

– Ne bántsd a pénzes nyomorultat,

ki közönyével megtiport,

de add nekem

ajkáról a biztos mosolyt,

a hitet, erőt! Adj új lelket

a sok-sok hitetlen szegénynek,

adj, Istenem,

egy kis értelmet a reménynek!

Hazám, keresztény európa

Útálom és arcába vágom:

– Száz év, de tán kétezer óta

őrült, mocskos, aljas világ ez,

ez a farizeus Európa!

Kenyér s jog helyett a szegényt

csitítja karddal, üres éggel

és cinkos lelkiismeretét

avatag és modern mesékkel;

száz év, de már kétezer óta

hány szent vágy halt meg gaz szivében!

Hazám, keresztény Európa,

mi lesz, ha bukására döbben,

mi lesz, ha újra földre száll

a Megcsúfolt és Megfeszített,

s mert jósága, hite, imája

egyszer már mindent elveszített:

mi lesz, ha megjő pokoli

lángszórókkal, gépfegyverekkel,

vassisakos, pestishozó,

bosszúálló angyalsereggel?

Mi lesz, ha megjő Krisztus és

új országot teremt a földön,

ha elhullanak a banditák

s nem lesz több harc, se kard, se börtön,

ha égi szerelmét a földi

szükséghez szabja ama Bárány

s újra megvált, – óh, nem a jók,

de a gonoszok vére árán:

hazám, boldogtalan Európa,

ha túléled a harcok végét,

elbírod-e még te az Istent,

a Szeretetet és a Békét?

Megint vas-korban

I.

Zendülj föl bennem, Isten, Eljövendő,

zendülj föl újra, tompán, komoran:

rázd meg lelkemnek alvó hegyeit,

hogy lássalak, érezzelek, s ne csak

semmiből épült bástya légy

a tiszta ész üres tereiben.

Kard kell: legyen lelked a kard! De rázz föl,

mint mennydörgés a csöndet, mert csak így

leszel valóság… Rázz föl és mutasd meg:

test vagy és hús… Rázz föl, mert a lelked is

csak így lesz kard, kezembe fogható!

II.

Nő, nő az ár… Ma nem hazák, – világok

vonaglanak: zugaikban az Ember

vert kutyaként nyaldossa sebeit

és az idő korbácsa szakadatlan

csattog a Föld fekélyes tetemén.

Nő, nő az ár; s csak rejtett ormokon

élnek még őrök, kik tudják, új nép

születik a ma piszkos özönéből,

új nép, melynek, midőn ítéletet mond

elődei fölött, minden szava

félelmes és sötét lesz, mint a vas.

III.

A vas! a vas! Megint vaskorban élünk…

Vas-lelkek, -izmok… Vas legyen a vers is,

hisz az idő vörös-fehér dühe

vasdobokon veri már az utolsó

ítélet indulóit… Rajta! rajta!

nincs arany és nincs csillogás, az ember

undorodik magába s másba nézni,

undorodik a kificamodott

világ minden tükrétől… Rajta! rajta!:

a síp torka barbár dalt csikorogjon

sikítva és zörögve! Mért siratni

a multat? Úgyis túlüvölt

a csont- és vas-zene! – Mit hoz ez a

nagy rendetlenség? Nincs szép, nincs kenyér,

nincs mult, nincs szín, nincs fény, ne is legyen,

vaskorban élünk: nincs mit menteni.

Altató dal

Valaki, valaki, vad kötelen –

Fiacskám, el ne feledd!

Bújj hozzám és dúdold velem

szomorú énekemet.

Valaki lóg azon a kötelen –

Ne sírj, ne sírj, fiam!

Apád lóg azon a kötelen –

Csak szokd meg, kis fiam!

Erdő közepén lóg édesapád –

Szép őszi éjszaka volt,

fegyver, poroszlók, és édesapád –

Óh, micsoda éjszaka volt!

Elvitték, nem kell tudni, miért –

Figyelj, kicsi fiam!

Megnyúzták, azt sem tudta, miért –

Ne félj, kicsi fiam!

Szép volt – emlékszel? – és szomorú,

mint Krisztus urunk a fán.

Tüzet gyujtottak alája, s apád

ott sült meg lassan a fán.

Óh, egyszerü történet ez,

oly egyszerü, mint a halál,

apád kint lóg véres kötelen –

s barátunk a halál.

Apád kint lóg véres kötelen –

Nincs könnyem, kis fiam,

kiapadtak haldokló szemeim,

de ne sírj te se, kis fiam!

Erdő közepén, véres kötelen – –

Ki tudja, mi lesz veled?…

Ne szólj, ne sírj, csak dudolászd

együgyű énekemet.

Az eretnek tragédiája

Robert Browning után, szabadon.

I.

DEODATUS ABBÉ ELŐINTELME:

Az Úr, kit mindig és sohase látunk,

életteremtő, örök rombolás.

Pallosvivő, kit rettegve imádunk:

szivét nem árnyékozza változás.

Igazság-arca tűzvész és korom,

kegyelem-arcát csak sejti a hit,

nap-térdein nyugszik az irgalom

s a bűn nyögi borzalmas talpait.

(Orgonaszó)

CHORUS:

S a bűn nyögi borzalmas talpait.

II.

VALAKI ÉNEKEL:

Harmincezer páncélos szentvitéz közt

harcolt Jakab a Jordán partjain,

s ki annyi harc és baj és annyi vész közt

megállt, megvette szultán Szaladin.

Eldobta kardját, melyet oly vitézűl

s pogány vérben oly sokszor áztatott,

és Kelemen pápa most büntetésűl

máglyára küldi ördög-Jakabot.

(És itt lant- vagy cimbalomkiséret erősíti az éneket)

CHORUS:

Máglyára visszük ördög-Jakabot.

III.

Bükkfaderékból bitónak kivágva

nagy oszlop áll s alatta vár a rab.

Hallod a Sátánt? Most is kiabálja:

„Szeressük egymást! Ölni nem szabad!”

Az Úr szavával az igaz erényen

nevet a hithagyó… Öljük meg őt!

Tuskót, hasábot hordjatok serényen,

imádkozzunk és pörköljük meg őt!

CHORUS:

Imádkozzunk és pörköljük meg őt!

IV.

Átkozott legyen a méh, mely foganta,

és átkozott a mag, melyből eredt.

A fenyőből könny csordul, gyönge gyanta:

még a fa is sír, hogy eretneket

éget üszökké… Tűznél hamarabb

eméssze el átkunk e szörnyü máglyát!

Nyakig födi már a sok fadarab:

püspök urunk, csapd fejéhez a fáklyát!

(Orgona: Gloria in excelsis Deo)

CHORUS:

Glória, és csapd oda a fáklyát!

V.

Mikor megkötözték, nem is nyöszörgött,

de most forog s kidülled a szeme.

Torkából szókat öklendez az ördög

s száját perzseli a szavak szene.

Jól tudjuk: ily undok halálra nem várt,

bár ott lapult már a tette mögött,

most káromló ajakkal idézi Szent Pált

s gonosz nyelve Krisztushoz könyörög.

(Itt valaki keresztet vet)

CHORUS:

Hallgasd csak: Mit mond Krisztus, az örök?

VI.

Templárius Jakab, te megtagadtad

Krisztust, ki lelkét érted adta ki;

Templárius Jakab, Urad eladtad,

s nem akartál érte vért ontani!

– „Irgalmas Isten, téged vágy ölelni

elmém, szivem és csontom és husom!

Irgalmad szállt belém, s nem bírtam ölni

embert érted… Irgalmazz, Krisztusom!”

CHORUS:

(Ijedt elszörnyedéssel)

Azt kiáltja: Irgalmazz, Krisztusom!

VII.

Ki hiszi, hogy Isten fenyegető

szava üres hang s csak szó az egész,

mint kedvenc madarát etetgető

lányka beszéde, hiú fecsegés?

Azt mondja (s nem fél): Isten kegyelem

s a bűnöst is megtisztítja az Ur!

Azt mondja: Krisztus szíve szerelem

s ajkáról a vigasz rózsája hull!

CHORUS:

Rózsát kiván? Mindjárt fejére hull.

VIII.

Mert lábainál rózsát nyit a tűz

s derekáig felnő a láng szakálla.

(Így járjon mind, aki az Égi Szűz

zászlajáért nem kél bosszú-csatára!)

Ne hallgassuk, mit mond! Hisz vigyorog,

pedig ágyéka lánggal koszorús;

arany férgek faldossák: már csorog

zsírjával együtt combjáról a hús.

CHORUS:

(Summa reverentia)

Istenért sül le combjáról a hús!

IX.

Nyílj, rózsa! nyílj ki, tündöklő lepel!

Rózsát kivánt: hadd tépjen egy utolsót!

Szirom sziromra bomlik: lángkehely!

Üszkös karók ágai bent a porzók.

Harmat helyett a Sátán vére hull rá,

szurok, kén s égő test fojtó szaga;

ott ég Jakab: pokolháló borúl rá!

Nem nyílt ily szörnyű tűzvirág soha!

CHORUS:

Pallos az Ur, bűneink ostora!

X.

Mint Jakab sikoltott a tűzön át

Ahhoz, kit imája megátkozott,

Ahhoz, kitől megtagadva magát

nyomorultan s örökre búcsuzott:

Hozzád könyörgünk, Mennyei Igazság,

mentsd meg a bukástól fiaidat,

de ha elbukunk, Végtelen Igazság,

roppantsd le ránk is roppant talpadat!

DEODATUS ABBÉ VISSZAFELEL:

Isten, segítsd az elbukottakat!

Testvérsiratók

„Im Jahre 1493 drang der Kardinal-Legat des Papstes Innozens VIII., Albert von Cremona, in das Thal Vallouise ein; die Waldenser hatten sich in eine grosse Höhle des Berges Pelvoux zurückgezogen. Der Vertreter des »Statthalters Christi« liess am Eingang der Höhle Feuer anzünden. Fünfzehnhundert Menschen, darunter Frauen und Kinder, kamen theils durch Feuer und Rauch, theils durch das Schwert um.”

(Paul Graf von Hoensbroech: Das

Papstthum in seiner sozialkulturellen

Wirksamkeit, I. B. 93. S.)

„Tantum religio potuit suadere malorum!”

(Lucretius, I. 101.)

Testvérsiratók

Első rész

1. GÁLYARAB:

Toulon előtt, hazája előtt

fogtuk le a szemét.

2. GÁLYARAB:

Virrad, testvérek; a hivő

dicsérje Istenét!

3. GÁLYARAB:

Levettük csörgő láncait;

sírt, jajgatott a hajó…

1. GÁLYARAB:

S már várta a zsák, a fekete zsák,

s két szörnyű vasgolyó.

2. GÁLYARAB:

Marseille előtt loccsant a hab;

hajnal volt akkor is.

1. GÁLYARAB:

S a tenger örök sírjába merült

Johannes Textor is.

3. GÁLYARAB:

Tíz évig élt velünk; szelíd

volt a szeme, arca fehér;

fehér, mint ősz haja, csupán

csuklója volt csupa vér.

Padhoz láncolva húzta velünk

tíz évig az evezőt,

azóta, hogy Innocentius

gályára vetette őt.

4. GÁLYARAB:

Innocentius pápa nagy úr

királyok s népek előtt!

2. GÁLYARAB:

De erősebb vár a mi Istenünk,

ki magához vette őt.

1. GÁLYARAB:

Magadhoz vetted, óh, Uram,

lelkét és gondjait.

4. GÁLYARAB:

De sós hab marja husát s a víz

hömpölygeti csontjait.

3. GÁLYARAB:

És sírja se lesz és sírni se fog

utána senki sem;

mi siratjuk csak, de siró szavunk

elvész a tengeren.

Mi siratjuk csak, de siró szavunk

összetöri az evező:

oly gyönge a hang! s oly zord, süket

a tenger, ez a temető!

Zord és süket, és méhe vak

mélyében ezer halál,

ezer iszonyú szörny, százkarú

polip prédára vár.

Korallok és szivacsok között

fekszik majd teste; moszat

tapad ősz hajához s karjait

tépik nagy, sanda halak.

Kirágja szemét, foszlós tetemét

páncélos tengeri rák;

csontját benövi rút vízi-növény,

sok inda, nyulós, sima ág.

Lassú temetés lesz; zord, süket

a tenger, a nagy temető,

hol az ár s a szörnyek gyomra a

koporsó s szemfedő.

4. GÁLYARAB:

Lassú temetés… Zord, süket a víz,

a halál-trágyázta kert,

de a kín, az a kín, de a csont, az a csont

csak a bosszút várja, mert

termékeny a mártírok pora

s születik majd a halál-

görgette csontokból valaki,

aki rajtunk bosszut áll.

2. GÁLYARAB:

Testvérem, az Ur szent és igaz,

ha áld s ha büntet is:

bosszút ne várj, az itélet övé,

s megvált bennünket is!

Hallgasd a szived, a szeretet

dalát: az örök zenét…

1. GÁLYARAB:

Virrad, testvérek; a hivő

dicsérje Istenét!

Második rész

1. GÁLYARAB:

Emlékszel még, testvér, Provence

napfényes völgyeire,

kunyhónkra, falunkra s a határ

árnyékos tölgyeire?

4. GÁLYARAB:

Emlékszem, igen, falunkra, és

szelid hársfáira is;

de emlékszem Cambrai s Toulouse

vörös máglyáira is.

Emlékszem a jókra, a szegény

nép szenvedéseire,

az urak, katonák és püspökök

kardjára, késeire.

Valdóra, apostolunkra, aki

élt Isten szíve szerint

s meghalt a máglyán – très-chrétien

királyainkra: mind

szolgálták Urbánt és Kelement,

Sixtust s a többieket,

kik Krisztusért, a Krisztusukért,

ölték az eretneket:

vért sír miattuk századok

óta e beteg világ,

de zsiros fülüknek milliók

jajszava némaság! –

Tudom, hazánk gyümölcse, bora

s levegője méz-üde, friss,

de emlékszem az urakra és

Isten Kutyáira is,

Isten Kutyáira, akik

– sírból kiásva – anyám

megégették halottan is

Montemsegurum piacán.

1. GÁLYARAB:

Szegények voltunk, de szabadok,

lánc s korbács nem gyötört;

sátrunk az ég volt és nyoszolyánk

a szélesmellü föld.

Követtük ökreink mögött

a vasnyelvű ekét,

mig a fölhasadó barázda belénk

lehelte izes melegét

s midőn a munkás nappal után

leszállt az éjszaka,

megrészegitett az erjedő,

friss trágya nehéz szaga.

Vidám nappalt hozott az éj

s a nap nyugalmas éjt.

2. GÁLYARAB:

Ajkunk Istent s Isten fiát

dicsérte mindenért.

4. GÁLYARAB:

De Istent és Isten fiát

dícsérni nem elég;

Róma üzent: „Csak a pap szavát

hallgatja meg az ég!”

Róma üzente: „Kard s kereszt

egy uton járjanak!” –

S mint egykor Urunk, nyögi most a kereszt

sulyát ezer árva rab.

3. GÁLYARAB:

És van, aki nem nyögi, mert a föld

rothasztja csontjait;

és van, aki nem nyögi, mert a víz

feloldta gondjait,

s korallok és szivacsok között

fekszik, mint Textor; iszap

tapad ősz hajába s karjait

tépik nagy, sanda halak.

1. GÁLYARAB:

A mi karunkat az evező

töri-tépi szüntelen,

s nappal pecek feszíti szánk,

hogy nem tud nyögni sem.

4. GÁLYARAB:

Istent dicsérni és fiát,

csakugyan nem elég;

egy este Vallouise körött

kigyult a föld s az ég.

1. GÁLYARAB:

Ősz volt, november… Gyönyörűbb

őszt nem láttam soha.

4. GÁLYARAB:

S reggelre dél s nyugat felől

ránk zúdult Róma hada.

Széttárta véres szárnyait

a Háború: lihegő

tüdejéből tüzet és halált

ordított a levegő.

„Kiválogatja övéit az Ur!”

szólott a Cremonai;

s kétezret gyilkoltak le ott

a kereszt vitézei.

Aki bírt, menekült, hegyen át, vizen át;

nők, férfiak, gyerekek;

gyalog, kocsin, de este már

elakadtak a szekerek.

Elakadtak: az út erdőbe vitt;

megjött a holdas éj;

úttalan útak, zűrzavar:

„Föl a Pelvoux-ra, aki él!”

Sok ott maradt, sok elveszett;

tapogattuk a fákat; a hold

imbolygó, tétova seregünk

szomorú lámpása volt.

Előttünk fölvert állatok

nyargaltak előre, tovább;

s mögöttünk egyre közelébb

csörögtek a katonák.

A vén Pelvoux erdős derekán

nagy barlang torka várt:

– „Álljunk meg itt, várjuk meg itt

a holnapot s a halált!”

Nyirkos homály, kongó üregek;

fáklyánk táncolt betegen

és fénye bagolyt riogatva furán

ingott a mohos köveken.

Textor meg én s ti, többiek,

őrt álltunk odakint;

csönd volt, éj volt; és szótlanúl

hullottak könnyeink.

1. GÁLYARAB:

Elbujt a hold, nem törte át

fényével a fák sürüjét.

4. GÁLYARAB:

De mi láttuk a keresztesek

közeledő gyürüjét.

2. GÁLYARAB:

Nem bujtak az éj felhői mögűl

a csillagok se ki…

4. GÁLYARAB:

De csillagok égtek a földön: a

gyilkosok őrtüzei.

3. GÁLYARAB:

Vártunk, vártunk; komor, sötét

kisértetes éjszaka;

s testünk-lelkünk átjárta az

alvó erdő szaga.

Megjött az álom, a pillacsukó,

a bajban bánatüző:

tizenötször száz lelket ölelt

magához e hű szerető.

4. GÁLYARAB:

Mi őrt álltunk; csönd volt; odabent

csak a fáklya sercegett,

árnyból rajzolva a sziklafalon

baljóslatú jeleket.

Harmadik rész

4. GÁLYARAB:

Mi történt ezen az éjszakán,

sose tudtam meg… Sötét

kín marta lelkemet s zavar

boritotta rá ködét.

Nyöszörögtek a fák, vergődve, mint

sok, sok beteg óriás;

s szemünkben meglengette vörös

lobogóit az éji láz.

Nyöszörögtek a fák, a hegy tetején

csikorgott a fenyő;

és kérgük alól – vagy a föld alól? –

hangok rebbentek elő.

Szemek villogtak a bokrok alatt,

vad táncba kapott az avar;

borzongva figyeltük, mit dalol

a kisértetes zenekar:

A FÁK HANGJAI:

Fák, fák, csöndesek,

koronák és gyökerek,

visszakötjük az anyagba

a rohanó életet.

ÁRNYAK KÓRUSA:

Ember, – forr a vér,

vért iszik a szenvedély,

véres kínban öli egymást,

öli magát, amig él.

Ember, – csupa gond,

pedig teste-lelke rongy,

túlvilágot sző magának

s beleőrül a bolond.

Ember, – béna ész,

földön csúszik, égre néz,

repül a perc, zuhan a gőg

s az öröklét por s penész.

A FÁK HANGJAI:

Fák, fák, csöndesek,

koronák és gyökerek,

visszakötjük az anyagba

az izgága életet.

LIDÉRC:

Kéken libegő láng:

mi jut itt nekem?

A halálutáni

az eledelem,

a csont meg a hús, a

hideg olajok.

Szeretem az édes

hullaszagot.

Vámpírnak az élőt!

Enyém a halott!

Kéken libegő láng:

szimatolok!

AZ ERDEI ÁLLATOK VEZÉRE:

Rajta, rajta! Itt az ember!

AZ ERDEI ÁLLATOK:

Itt a gonosz, most megöljük!

AZ ERDEI ÁLLATOK VEZÉRE:

Nincs ma nála semmi fegyver:

összetépjük, összetörjük.

AZ ERDEI ÁLLATOK:

Vérünk vette, vérét vesszük,

fiainkért bosszut állunk.

AZ ERDEI ÁLLATOK VEZÉRE:

Húsunk ette, húsát esszük,

haláláért a halálunk!

AZ ÉJSZAKA:

Ne bántsd, ne bántsd,

szegények ők:

bűnösen is

csak szenvedők.

A HEGY:

Lelkük csalán,

szívük tövis.

Fájó bogár

az ember is.

AZ ÉJSZAKA:

Ront-bont, mozog,

küzd és remél,

s nem tudja, mit

nem tudja, mért.

A HEGY:

Ura bolond

és vak szeszély:

boldogtalan

ami csak él.

A BARLANG SZELLEME:

Ne bántsátok szegényeket,

most vesztik el az életet;

még egyszer látják a napot,

holnap nem lesz itt, csak halott.

A FÁK HANGJAI:

Fák, fák, csöndesek,

koronák és gyökerek,

visszavesszük az anyagba

az eltévedt életet.

MINDNYÁJAN:

Sirassuk el szegényeket,

most hagyják itt az életet;

még egyszer látják a napot,

holnap nem lesz itt, csak halott.

4. GÁLYARAB:

– És felriadtunk, hirtelen…

Hajnal volt, szép, szomorú,

de messze még sikoltozott

a bagoly: Tuhi – tuhú!

Mi volt az? Álmodtunk? Mi az

a Lidérc s a sok éji Hang?

(Rémülten szivünkön a borzalom

hideg szele átsuhant).

Minket sirattak a fák s a hegy

s az erdei állatok?

Ki mondta, hogy holnapra már

nem lesz itt csak halott?!

Zörrent az ág: mókus!… Keleten

kigyúlt a láthatár;

a hűs harmat – érezte kezünk –

könnyét hullatta már.

A fáklya a barlangban nagyot

lobbant a kőpadon

s helyén csak kis kék láng maradt,

aztán csak barna korom.

1. GÁLYARAB:

Fölkelt a nap… Ily szent ébredést

még nem láttam soha.

2. GÁLYARAB:

Ragyogó aranyfák: ágaikon

aranygyapjú a moha.

1. GÁLYARAB:

Ősz volt, november… A friss levegő

körűlfolyt, mint puha hab,

s Istenhez ölelt a végtelen,

ujjongó áhitat.

2. GÁLYARAB:

Meghalt szivünkben a rettegés

s lelkünkben a kín, a tövis;

éreztük; szótlanúl velünk

imádkozik a hegy is.

3. GÁLYARAB:

Feledtük a véres multat és

a rémekkel-tele éjt:

ajkunk Istent s Isten fiát

dicsérte mindenért.

4. GÁLYARAB:

S feledtük Innocentius

kemény üzenetét,

hogy: „Istent és Isten fiát

dicsérni nem elég!”

Negyedik rész

1. GÁLYARAB:

Tirilí-tirilí: fuvolázta vigan

a pacsirta fejünk felett;

és láttuk a lombard határt

s a nyiló völgyeket.

A keresztesek nem törtek elő;

pacsirta szólt: Tirilí!

– „Megunta talán a gyilkolást

Albert, a cremonai?”

2. GÁLYARAB:

Ősz volt, november… Gyönyörűbb

őszt nem láttam soha.

Napban ragyogott a hegyoldal és

a Pelvoux homloka.

Ezer színben ragyogott a lomb,

az ég, az őszi táj.

4. GÁLYARAB:

Lobogott igen, s szebben lobogott

Cambrai fáklyáinál.

Eltelt a nap s egy csöppnyi remény

szivünkbe nem köszönt;

– „Halált jelent ez a hallgatás,

ez a földöntúli csönd!”

Ezerötszáz lélek szótlanúl

imádkozott, remegett;

volt sírnivaló, de egy se sírt,

se vén, se nő, se gyerek.

1. GÁLYARAB:

Leszállt a nap; búcsúsugara

meghozta a második éjt.

4. GÁLYARAB:

Bent a barlangban elbucsuzott

kedveseitől, aki élt.

3. GÁLYARAB:

A sötétben a furcsa állatok

nyargaltak föl s alá,

nyöszörögtek a fák; egy nagy denevér

suhant valahová.

2. GÁLYARAB:

Kigyúltak a csillagok; a fák

közt megvillant valami.

4. GÁLYARAB:

Kigyúltak a földi csillagok is:

a gyilkosok őrtüzei.

3. GÁLYARAB:

Virrasztottunk; csönd volt; odabent

csak a fáklya sercegett,

árnyból rajzolva a sziklafalon

baljóslatú jeleket.

Vártunk, vártunk; komor, sötét,

vacogó éjszaka;

s megindult – azt hittük – megint

a kisértetek hada.

4. GÁLYARAB:

De nem árnyak… Vas-sisakos katonák

közeledtek a fák között;

jöttek, – kezükben csóva, kard –

mint tüzes ördögök.

Sokféle vasuk zörgött; a fény

páncélukon ragyogott;

s elállták barlangunk előtt

a szűk bejáratot.

Kint lárma, robaj, fejszezuhogás;

vadúl vert minden erünk.

2. GÁLYARAB:

Isten s Istennek szent fia,

ments meg! maradj velünk!

4. GÁLYARAB:

És hirtelen egy tölgy, óriás

fa zuhant elénk… Iszonyú

recsegés, aztán csönd… (Csak a bagoly

sírt föl: – Tuhi – tuhú!)

Utána a másik, a harmadik

s fenyő, ki tudja hány!

S egyszerre láng csapott fel a

szurkos fáklyák nyomán.

3. GÁLYARAB:

Lebbent a szél s becsapott a füst

a vörös lángtorlaszon át.

4. GÁLYARAB:

Ugy látszik, az ég nem hallja meg,

csak a papok szavát!

2. GÁLYARAB:

Testvér, ne vétkezz! Tudja az Úr,

mi célja volt velünk!

4. GÁLYARAB:

Tudom én is: az, hogy a kín legyen

mindennapi kenyerünk!

3. GÁLYARAB:

Áradt a füst, fojtó, nehéz;

mellünk sajgott, zihált.

4. GÁLYARAB:

És sok gyereknek az anyja keze

adott könnyebb halált.

3. GÁLYARAB:

Kintről nyomták befelé a tüzet:

– „Itt egy se jön élve ki!”

S szavukra visszamorogtak a

barlang üregei.

Áradt a füst, a könnycsikaró;

pattogtak a tűz-darazsak.

Oltsd! oltsd! – Mivel? – Menekűlni! – Hová?

S vért ittak a parazsak.

Áradt a füst, a torokkaparó;

tüdőnk szétmarva zihált.

4. GÁLYARAB:

Sok a tűzbe ugrott, úgy keresett

könnyebb s gyorsabb halált.

3. GÁLYARAB:

Férj elfordúlt, – ne lássa, hogy

haldoklik hitvese.

4. GÁLYARAB:

Másfélezret fojtott meg ott

a füst lassú keze!

1. GÁLYARAB:

Izzott a föld és hasadozott

a kő a sziklafalon;

tűz, láng, ropogás, vér és zokogás,

lidércfény és korom.

4. GÁLYARAB:

Végül Textor s mi többiek,

áttörtük a máglya falát,

és összeégve, véresen

kirohantunk a tüzön át.

„Óh, Istenem, szabad ég, levegő!” –

Katonák, fény, sok vad ököl;

még láttam, a füst rőt oszlopa hogy

toronylik az égre föl…

…Kard, csörgés, dulakodás… Szemem

lefogta valami köd;

egy perc – és lelkem ott lebegett

a halál örvénye fölött.

Ötödik rész

1. GÁLYARAB:

Tizenötször százból tizenöten

maradtunk, árva rabok.

4. GÁLYARAB:

És minden évben egyet közülünk

elnyelnek a sós habok.

2. GÁLYARAB:

Textor meghalt… Utána kit

váltasz meg, örök Szeretet?

3. GÁLYARAB:

S ki lesz az utolsó?

4. GÁLYARAB:

Boldogabb,

aki első lehetett!

1. GÁLYARAB:

Ma már csak négy rab húzza tovább

a hosszunyelű evezőt.

3. GÁLYARAB:

Tíz éve nem láttuk hazánk

s a vallouise-i mezőt.

4. GÁLYARAB:

Tíz éve fogott el Pelvoux hegyén

Albert véres hada.

„Gályára velük!” – Törvény s biró

a fegyver akarata.

Tíz éve adott el – azóta itt

gyötrődünk a vason –

tíz éve adott el gyilkosunk

a máltai rabpiacon.

Sütöttek izzó bélyeget

lapockánk csontja fölé;

gyilkos dobott be gyilkosok

s gonosztevők közé.

1. GÁLYARAB:

Alattunk zúg a tengerár

s köpi habját szüntelen;

nappal pecek feszíti szánk,

hogy nem tud nyögni sem.

Gályánk Kis-Ázsia partjain és

Tuniszban is ismerik:

temető a tenger, zord, süket,

Marseille-től Sztambulig.

2. GÁLYARAB:

Imádkozunk, halkan, de imánk

összetöri az evező.

3. GÁLYARAB:

Gyönge a szó és zord, süket

a tenger, a nagy temető.

4. GÁLYARAB:

Ágyékunkon pár rongy darab,

tetves, fekete zsák;

padunk alatt bűz és mocsok

és emberi rondaság.

Vályúba dobják este elénk

a korpát, – egy marék…

– „Disznónak több jár, a rabok

gyomrának ez is elég!”

S ha kifáradtunk, ránk ugrik a

hajóstiszt vad dühe: Húzd! –

S horgas korbáccsal tépi föl

hátunkon a bőrt, a húst.

2. GÁLYARAB:

Mi imádkozunk, de a többi rab

már elfeledte a szót.

4. GÁLYARAB:

Csak ugatnak, mint a kutyák: hu-hu-hu!

s a nyelvük messze kilóg.

2. GÁLYARAB:

Rothadnak, élve, mint a barom,

Istenben egy se hisz.

4. GÁLYARAB:

Ki tudja, testvér, nincsen-e

ártatlan köztük is?

1. GÁLYARAB:

A hajón, a vizen és mindenütt

csak a poklot látja szemünk.

4. GÁLYARAB:

Megáldott minket mind a két

kezével Istenünk!

1. GÁLYARAB:

És lessük, lessük a halált,

mert itt csak halni jó;

minket is vár majd fekete zsák

s két szörnyű vasgolyó.

És elmegyünk Textor után:

megáll az evező

és minket is elnyel az óceán,

az eleven temető.

3. GÁLYARAB:

Korallok és szivacsok között

fekszünk majd: zöld moszat

ragad ősz hajunkba s karjaink

tépik nagy, sanda halak.

Kirágja szemünk, foszlós tetemünk

páncélos tengeri rák,

csontunk benövi rút vízi növény,

sok inda, nyulós, sima ág.

4. GÁLYARAB:

És a legutolsó rab fölött

nem sír majd senki sem,

ha loccsan a hab s széles gyürűk

ringanak a vizen.

Lassú temetés lesz… Süket a víz,

a halál-trágyázta kert,

de a kín, az a kín, de a csont, az a csont

csak a bosszút várja, mert

termékeny a mártírok pora,

hiába őrli az ár:

megszületik belőle Az,

aki rajtunk bosszut áll!

2. GÁLYARAB:

Testvérem, az Úr szent és igaz,

jóság és szerelem:

bosszút ne várj, az itélet övé,

s miénk a türelem.

Hallgasd a szíved, a szeretet

dalát, az örök zenét…

1. GÁLYARAB:

Testvérek, megvirradt; a hivő

dicsérje Istenét!

Isten

Lobogó folyamok zuhannak az éjszakába.

Jöttem: a végzet bélyege homlokomon;

roncsok s hullák hinára ölelte-karolta a lábam

s hajamba tapadt a korom.

Roncsok s hullák között, vergődve, tüzek, dorongok

őserdejében, áttörve a rémült éjszakát –

vas-talpam előtt recsegett s leszakadt a sorompó:

dübörögve rohantam a hidakon át.

Jöttem. – De ki tudja, mikor? de ki tudja, miért? és

honnan?… Senki se tudja és én se tudom…

Kis gyermek voltam: nagy a világ és minden nap csupa kérdés,

csak válasz nincs sehol sem a hosszu uton.

Kis gyermek voltam az angyalok édenében,

kis gyermek… Álom? vagy talán virág?

Anyám a vadorgona volt s ezernyi kék szemében

harmat csillogta: – Maradj, odakint nyomorult a világ!

Nyomorult a világ, – suttogta, a szélbe zokogva virágát –

és emberek élnek a távoli partokon és

megrothad a föld meg a víz, ahová ember teszi lábát,

mert mi vagyunk az öröm s az ember a szenvedés!

Kis gyermek voltam… Voltam!… Azóta bejártam a földet,

s bejártam a végtelen árva időt;

pihenni akartam s elsorvadt alattam a zöld gyep,

kérdeztem s döngve bezárult a kapu a válasz előtt.

Élek s meghaltam ezerszer… ezerszer!… S mikor letekintek,

világokon át, a vad Ázsia bérceiről:

lábaimat csapdossa a vízözön és szemeimben

kráterek gyomra hasad föl és lángtorlaszuk ég fele dől.

Meghaltam ezerszer… Asszír katonák vasa járta a mellem,

az Égei-tenger száz sellője csókolta homlokomat,

beduin sátorban aludtam a táborok őrtüze mellett

s zöld jéghegyeken lila fényben ölelt magához az északi nap.

Meghaltam ezerszer! ezerszer! és élek: az ősi gonoszság

habmosta husomba új életet lehelt;

szétrágtak a hangyák s pap bűvölt igazi rosszá,

mikor csontjaim fuvoláján megváltást énekelt.

Szétrágtak a hangyák s a fák erein át felütöttem az erdők

smaragdkupolája fölé haragos lobogóm,

és éltem ott, hol a párduc üvölt s az ezüst Niagara mennydörg

és Grönland sikjain is, hol örök-hidegen szikrázik a hó.

És láttam a Bábelek zűrzavarát, és később, mikor az indák

halálszövevénye befonta, öleltem üszökvert romjaikat;

szamojéd szánkón s néger kanoén suhantam; láttam az inkák

aranypalotáit, s ültem a szaharák pálmái alatt.

Porcellántornyokból sivatag tengerbe zuhantam alá és

rettegtem a tárnák fekete vihederét,

csákányomat kicsavarta kezemből a sárga halál és

dalolva röpűltem a kék habokon datolyás szigetek elé.

Csodáltam a csodálatos ég tüzeit és míg az apokalipszis

tűz-asszonya csókolt, fák fölött, majmok közt volt tanyám;

de mindenütt elért a kés, sorsom szele bárhova vitt is:

keresztrefeszített a tömeg s lefejeztek a Grève piacán.

Lefejeztek s bennem a halál uj életbe hajolt át,

szívós inakból kötve-bogozva lelkem szövetét:

a fejem hegy lett és kő a husom s torkom hulláma az orkán,

mely évezredek ekéivel a föld testébe tép.

És nőttem, nőttem, mint az idő, áradtam… – jaj, de éltem!

és élni: én tudom igazán, hogy élni mily iszonyu kín!

És néha zenét hallottam és – agyrém! szférák zenéje! –

egy percre feledtem az életet, ha orgona nyílt odakinn.

Fegyenc voltam s ha orgona nyílt, én voltam a tő, az illat,

én voltam az ág, a gyökér, s a szín virágon és levelen;

én voltam a szél, mely gyógyító harmatot áldva hullat,

a napsugár s a tavasz meleg borzongása: szerelem.

Óh, szerelem, beteljesülés! termő nyár! ősz gyümölcse!

Kétely, mely bennünk sustorog süketen és vakon,

hogy a megvetés börtönfalán is keresztűlüvöltse:

ébredj, bolond, ébredj, idegen hernyó rág álmaidon!

Zúgott az idő és városok nőttek s pusztultak a porban,

és láttam: minden cél üres és minden vágy szomorú,

én voltam a diadal s mikor győztes homlokra hajoltam,

csókom nyomán fekély fakadt vagy töviskoszorú.

Zúgott az idő s uj századok forogtak le az égen;

zúgott a világ, csikorogva vítt vas-csörgető tusát,

s nem látta, hogy a holt milliók rothasztó rozsda-vére

testvér-sebeket mar a hazák életpiros husán.

És fölharsant a béke dala, a kereszté és a fényé,

az uj Marseillaise szent tüzén kigyúlt a csipkebokor;

üvölt a gonosz: Nézd, uj jakobinusok állnak a Volga vizénél! –

s már csattog az ostor, az uj urak ostora, csattog az uj rabokon.

Uj rabok, uj éhség, uj börtönök! – Ujra hiába

zökkent régi sinéről ujabbra a régi világ:

uj függönyök mögött pereg az Ember Tragédiája

s üres egekbe vezérli a bűn a szeretet dalát.

Én voltam a bűn és a szeretet, én voltam a rab s a korbács,

én voltam az ember, az állat, a te meg az ő;

én voltam a pénz, a nyomor, az áldozat s a mordály,

a szinpad és az aktor, az élet méhe meg a temető.

Én voltam a régi és az uj, a gonoszság és a jóság,

az árnyék és a fénysugár s a sugár zománca, a szín,

én voltam a lényeg, az űr s az örök hiábavalóság

és milliók torkában én voltam az emberi kín.

Isten vagyok én, de céltalan, és szenvedek egyedűl és

üvöltő máglyákon ezért égetem el magam;

én vagyok a kényszer, a gyötrelem s a kényszerszűlte tűrés;

a cél, s legjobban én tudom, hogy mennyire céltalan.

Magamat siratom, magamat temetem, magamat üldözve bolyongok,

mint fadöngető elefánt és vízlakó parány

és nem tudom elválasztani lelkemben a jót a gonosztól,

mert nincs egyensuly mérlegemen, nincs mérték és arány.

És próbálok és szenvedek és mégsincs semmi sem úgy, mint

akartam: minden alakom s tettem hóhérkerék:

kettő vagyok én, kettőben-egy, s ha e kettőt összegyúrni

próbálom, sustorog vad tüze, mint lombikban a rossz keverék.

Jöttem, de ki tudja, mikor? de ki tudja, miért? és

honnan? – Az űr iszonyú s örök utjain át!…

Álom s valóság: puszta szó; üres játék: a kérdés

uj kérdések s okok örök létráin a semmibe hág! –

De majd egyszer meghalnak a folyók az éjszakában

s beomolnak a századok riadt szakadékai homlokomon;

szétporlik a fény és megfagy a tér, nem moccan többet a lábam

s kioltja agyamban az öntudat tüzét a hideg korom.

És megpihenek, ha szétterűl merev síkokba az ég és

a visszatért kezdet eltakar minden romot s utat:

megpihenek, ha szétömlik az anyagba zárt sötétség

és a mozgás csiráiban megáll az akarat.

Fény, fény, fény

1925

Álarc mögül

Villám-agancsait a zivatar

büszkén hordozza előttem.

Ki van itt istenhez közelebb?

Ki tudja, ki tudja,

honnan jöttem, mire jöttem?

Az Úr visz, a szellem, a titok, a fény,

Ő ragyog előttem az éjben.

Tántorgó tornyokkal játszik a sors,

de tudom, valaki

mindent megtesz helyettem, értem.

Valaki tudja, hogy Ő vagyok én,

Ő veti sugarait rám;

az örök vágy uj pillanata,

a kiváncsi mindenség maga

az én kis emberi szikrám.

Az ember álarc. Vágyaim

gyökereiket a pokolig ássák;

szemem az ég – ki látja benne,

ki látta, ki látja

a fecskék kék nyilazását?

Az Egy csak álarc, alatta az Ő,

alatta a Sok meg a Senki:

sorsom, hogy változás legyek,

mely a saját

ellentétét játszva teremti:

Az örök Kisértet fia vagyok,

mindig leszek és sohse éltem:

éjjel tűzagancsos vihar

s utána a kék fecskeraj

a csivogó, hajnali égben.

Hangok

A tavasz ideges villámai

járnak bennünk, s lelkünk sötét

remegései ki tudja, milyen

hivásokra felelnek?

Ki tudja, honnan

suhog át

a földön, a kék

levegő tengerfenekén

az a sok dróttalan üzenet,

amelyből néha a vers kicsap:

tán messze világok

sajgásai, éhség

fekete morgása, a néma düh

száz vészjele, csilingelő szerelem,

mozi kattogó izgalma, kürtök

zengő hangtornyai, difterisz

vörös sirása, kacagó gyerekek,

erdők tűzvésze vagy a pénz

őrült trillái: ki tudja,

miből s miért

épül és omlik e nyugtalan

skála, a lélek szüntelen

tengerjárása, és hogy

egy-egy bolond szív a saját

gyötrelme titkos megafonján

– mint tükör a fényt –

megcsattogtatva, miért

sikoltja vissza a hangok

végtelenét a végtelenbe?

Kisértetek

Ez a világ és benne én,

tükrök itt, tükrök ott,

nézek s ezer arcom visszanéz

s fordul, ha fordulok.

Én vagyok, amit az ezer arc

szétbontott s összekuszált:

a tartalom az én, az egy

s a forma milliárd.

Ezer évig értem dolgozott

a születésem előtt,

s most minden pillanatban én

teremtem újra őt.

És amire nézek, az vagyok:

fű és hajókazán,

és vihar, ha fekete bikák

dübörögnek a menny piacán,

és Kína vagyok, ha eszembe jut

s pilóta a föld felett,

bennem robog a nagy Pacific

és lassú gleccserek

fagynak szemembe, tenyerem

fensík és kősivatag

s belőlem ballagnak ki a

holdas országutak.

Minden vagyok, semmi se vagyok,

mese és változás:

fölnézek a holdra s az vagyok,

szemfényvesztő varázs,

varázsjáték: játszom veletek,

gazellák, őzikék,

valakit nagyon szeretek

és fáradok… De még,

még más is vagyok, én vagyok

a legfőbb hatalom:

ki ellenem hadakozik,

molyként szétmorzsolom,

ma még… Mert forog a tükör és

még érdekel ez a sok:

nézek s ezer arcom visszanéz

s fordul, ha fordulok,

de holnap… Holnap tán megunom

az egészet s belelövök

s mint egy kisértet eltünök a

cserepei között.

Fény

Sötét fényszórók: szemeim az eget

lengő csóvákkal ostromolják.

Föl, föl! Lent mennyi a teher, a rom!

Csík, sáv: fent suhan a fénytorony

s évezredek mérik a hosszát.

Fény, fény, sugarak! Fények vagyunk

mind: isten lelke, öröm, remény.

Óh szállni, lobogva a föld felett!

A rettenetes életet,

az örömöt akarom én.

Óh élni! Szemeim sóvár tüze

a felső végtelenbe szánt:

láng habzik mindenütt: zene, szín:

az anyag titkos ablakain

az lüktet ki-be, az égi láng,

a vágy, amit én fénynek nevezek

és szentléleknek a hivő:

ő táncol bennem, ő rohan,

hasadó bimbóban az ő ereje van,

kovában, acélban is ő:

ő öntözi, belül, az anyagot,

szomja éget, éhe habzsol,

zsinórra fűzi a csillagokat,

indul s egy szivdobbanás alatt

uj világokba kapcsol.

Ő vagyok én, a képzelet:

ki törhet ellenem?

Az isten karja nyúl felém,

s ha robbanó sugarakkal az ég tetején

kószál földi szemem,

fekete nyomoromat vakitó

tűzharsonákkal törve át

tízezer Nap küldi az azúr

bástyákról hozzám válaszúl

testvéri himnuszát.

Utazás háború után

Iramodó sinekkel iramodom,

a vonat reszket, szinte lángol,

csábitva csattog a kerekekben

az örök igéret, a távol.

Te voltál, kedves, az első,

akitől bucsuzni fáj;

de mennem kell, az élet minden

kincse és titka vár.

Mindent akarok – Óh, a tenger

a Kárpátokon, Alpokon túl!

Siessünk! Sín, nyargalj velem;

aki vak volt, most látni indúl!

Aki rab volt, érzi: szárnya nőtt.

Bőgj, mozdony, sors kereke, lángolj!

Ezer életet akarok – van! van! – és

mit kaptam én még a világból?

Rab voltam. Szemeim jussa a Föld,

csak ellopta valaki tőlem –

Most vége: sineim kifutottak

s leborulnak a hidak előttem.

Csodálkozás

Tavaszi szaga van a sárnak,

a szem már keresi a fecskét,

átvilágít rajtam a nap

s úgy járom ismert utcáimat,

mint idegen tájat a vendég.

Mi történt itt? Úgy zeng, lobog

a kék, arany, a sárga, a piros:

az egész világ édes zavar,

az élet valami ujat akar

s mosolyog a tilos.

A remény, igen, az mosolyog

és mindjárt mennyi szép akad:

a pénztelen mát drága, ritka

tündérálommá ittasítja

a tovakéklő alkonyat.

A remény – óh, mily idegen már!

Fényglória cseng át a városon.

Ilyen hivő még sohse voltam,

ilyen könnyű még sohse voltam,

ez az én első tavaszom!

Ma valami bolond öröm ér,

ma csókolni fog valaki,

ma minden léggömb megszökik,

vakok szeme tüzesedik

s kinőnek a csonkák tagjai!

Ma a feltámadás napja van!

Az Úr visz, megnyílik a börtön:

föl, föl, az egekbe indulok

s ámulva nézem, hogy mozog

lélektelen testem a földön.

Szédület

Nem kell nekem a ti istenetek!

Okos a világ, gyáva, beteg.

Lapos mocsarában lapos az ég:

„Csak felszínt, emberit: ez is elég!”

Hegytetőn állok – Óh, fellegek,

hogy hív a ti rohanó lelketek!

Én emberentúlit akarok –

Óh ormok, rémek, erők, viharok!

Óh, ormok, álmaim ormai!

Óh, szédület iszonyu tornyai!

Föl! Föl! Hunyt szemmel! Kicsi a lét,

de megnő, aki szakadékba lép.

Föl! Át! Le! – Szétcsap az egy irány –

Oldj ki magamból, emelj, Apám!

Tépj ki, – végy vissza, Istenem:

ölj meg, ölelj meg, Végtelen.

Tavasz elé

Dárdáit már rázza valahol a nap.

Hallod az arany fanfárokat?

Itt az ünnepe a ragyogásnak,

a fényben szinte kigyulnak a házak:

kigyúlok én is a fény előtt

s ahogy a zöldülő mezők

visszaverik és üldözik

a tél fehér seregeit,

úgy ébredek a magam erejére,

úgy tölt be a március melege, vére,

úgy járom a várost ittasan

s szivemben a nap arany arca van.

Óh, harsonás fény, győzelem!

Rugókon táncol az utca velem:

szállok: sugárkezek emelnek

fölébe házaknak, hegyeknek:

szállok, föl, óriás, torony,

s az égbe szétharangozom:

Erő, megváltás, remény és vigasz,

jövel, szentlélek uristen, tavasz!

Sikolts, gejzir, tavasz, égbetörő!

Tavasz! – Zúg, tisztít valami –

A lélek ventilátorai – –

Vágyam visz, szálló hegytető:

sikolts, tavasz! szabad levegő!

Szabadság! Éhes állat vagyok!

Zöld mező és friss, barna habok,

barázdák, s falvak, városok, és

mindenütt pezsgés, követelés:

amire csak gondolok, az vagyok,

a jövő előttem háborog,

a tél utáni ősi láz

csalogat, a tavaszi tombolás:

érzékeimben, mint dinamit,

millió kaland álma aluszik,

nők hívnak, eleven batériák,

óh, be gyönyörű vagy, nagyvilág!

Óh, be nagyon hívsz! – Indulok,

a mindenségbe széthalok – –

Emelj, ég, föld, hegy, víz, levegő:

sikolts, gejzir! tavasz! égbetörő!

Mind-Egy

I.

Tizezer tornyom az égbe dobálom

tizezer kéz vár rám odakint;

mint erdő táborozok szivetekben, –

útálom az Egyet, én vagyok a Mind.

Tizezer út zuhog ki belőlem,

lelkem szétpattan, tizezer sugár;

és nyomorult testemben nem marad, csak

a fénytelen s visszhangtalan halál.

II.

Tizezer út suhan össze bennem,

szinek lavinái mind belém ömlenek;

ha akarom, meghal, ami kivülem van, –

útálom a Mindet, én vagyok az Egy.

Minden laza fényt magamba sürítek,

erők prizmája, tűzkard vagyok én,

s így állok, fönt, fönt, rohanó magasban,

legfelsőbb torony, tornyok tetején.

Kihívás

Napisten, nézd: harmatos üregek –

Égesd ki a szemeimet!

Még csak bimbóznak, fiatalok,

de túlragyognak, mire meghalok!

Túlragyognak! – Engem elektromos

világok minden árama mos,

s a valóság csodás teje itat,

hogy test legyen bennem a gondolat.

Valóság, csúfolt, igaz erő!

Hús, vas, föld, megtagadott szerető!

Óh, élet! Nem imádott így soha más:

érlelj meg, lelkes Realitás!

Érlelj: süllyessze a képzelet

tebeléd a tápláló gyökeret:

minden fiatalnak biztatás,

az én sorsom nem lehet bukás.

Még harcba se szállok, csak vagyok,

csak szépet s igazat akarok.

Föld, erdő, isten van velem;

fényem nő: magam termelem:

fényem nő – Óh, gyávák, irigyek!

– Napisten, idd ki a szemeimet:

még csak bimbóznak, fiatalok,

de túlragyognak, mire meghalok!

Nyári utazás

Nyár, dél, fény. Ég és föld: parázs,

minden perc egy-egy baltacsapás:

kábító fénybalták alatt

izzadva csörtet a gyorsvonat.

Ez jó nekem – – Óh, nem, ez is kevés:

engem a Tűz vad lelke visz és

old szét, hogy csupa láng legyek

s elkapjam a menekülő egeket.

Én tűz vagyok, érzem, oly égi sugár,

mint testvérem, ez az iszonyu nyár,

s a Napba vágyom – Óh, hogy elmarad

ez a nyomorult Föld a röptöm alatt,

hogy elmarad a renyhe testi lét,

mely most csak az árnyék hüvösét

keresi, dongó és arató –

Nyár van, dél, ernyedt, altató

pihenés – Én sohasem pihenek!

Még túlragyogom a földi perceket,

lelkem még csupa robbanás,

folytonos halál és feltámadás:

még szállok, céltalan és vakon,

de oly tüzekkel gazdagon,

hogy mikor elérem, megborzong a Nap,

ha rácsókolom egy sugaramat.

Óh, Nizza, tenger!

Föl, fény vagy, repűlj, énekem,

ahogy a vágy visz, a végtelen!

Járd körül a Földet, ezt legalább –

Óh, Nizza! – Oly nagy e kis világ!

Óh, Nizza! – A tenger kürtje hí –

Mint álmaim, vagy mint a mozi,

úgy táncol a holnap – Megvan a pénz,

itt a motor, most csak előre nézz!

Óh, Nizza! tenger, arany fövény! –

Nem tud örülni más, csak én,

én, én, a mindig lemaradt,

messzesóvárgó akarat.

Óh, tovább! Afrika! iszonyu fény! –

Mindenkinél különb vagyok én:

ahogy az öröm visz, úgy növök – –

Már kicsi a Föld: csillagok között,

ott röpít az úti szédület –

Gyémánt Nap – A bolygók vészjelek!

Őrült vagyok? – Lehetnék, elhiszem:

örülök rettenetesen!

Kenyér

Beléd haraptam, áldott kenyér,

és elborzadtam – Habfehér

tested kisértete oszlani

kezdett, zöldülni s foszlani,

s köröttem az eltünt szobák

falain, az utcán, a városon át

őt láttam mindenütt, csak őt,

a milliárdlelkű mezőt,

ahogy szétcsapott, ringva, – már

tenger volt, végtelen határ,

zöld végtelen, aztán rőt-arany.

Hány kalász élt ott, boldogan,

hány külön-külön kis akarat,

s minden kalászban mennyi mag,

és minden magban mennyi mult

s mennyi jövendő párosult!

– Aztán egyszerre magamat

láttam, e roppant áradat

gyilkosát, isten gyilkosát,

aki kaszával belevág

az örök csodába, töri, üti

a szent anyagot, megsüti

s eszi istent, aki test, aki vér –

S letettelek, darab kenyér,

s fölvettelek, elnéztelek,

magamban éreztem az életedet, –

aztán lassan úgy ettelek tovább,

mint a hivő az úrvacsorát.

Képzelt utazások

Jégcsap-agyarait a szürke tél,

vén rozmár, játszatja a napban,

s nyár gyermeke, én, boldog habokon

szállok

Nápolyban, fényben, alkonyatban.

A tél fentről már mozgolódik,

zöld jéghegyek úsznak szivemre.

Délről pálmák lányserege jön

és csókjait

küldi Itália kék szerelme.

Észak és Dél csap össze bennem,

jéghegyek és lángkoszorús nap.

Telemben – óh, forró fény-zenekar! –

dús hajnalok

vad, nyári ütegei zúgnak.

Mosolyogva nézem magamat:

én vagyok Észak, én vagyok a Dél;

testemben a világ piroslik: élek,

s az élet

testében a lélek én vagyok: a vér:

a képzeletem vagyok: égi csaták,

vágyam s ábrándom mind igazság:

mosolyom óriás egét

józan s irígy

csalódások el nem takarják:

minden vagyok: ugató jéghegyeken

úszom, rozmár-sereg a napban,

s füttyszóval kisérem a fény dalait

szivemben,

e tündöklő nápolyi alkonyatban.

Búcsú Avelengótól

Tirol, nyár s tornyos Dolomitok,

be sok, be sok

vad szépséggel gyúltok körém!

Mást is részegít szertelen

mámorotok vagy csak nekem

csoda az a hó a zöld csúcs tetején?

Óh, szabadság s magasság! Engemet

hazaküld, hogy újra rab legyek,

az alacsony szegénység, a sorsom.

Itt minden nagy volt, ünnep és titok:

Tirol, nyár s tornyos Dolomitok,

velem lesztek-e majd otthon?

Emeltek-e majd, emlékek, hős hegyek,

napfényesek,

mint most, friss, édes szénaszagban,

vagy viharok közt, mint tegnap, mikor iszonyú

villámok jártak s háború

csikorgott a völgyben alattam?

Óh, röpítsetek ott is, akkor is!

Koldusságom utált robotba visz,

de köztetek maradok:

indulok, messze, le… De a lila fény

s az a hó a zöld csúcsok tetején

most már örökre ragyog:

mert elrabollak: hálám s az öröm,

mellyel e szép napokat köszönöm,

a legistenibb akarat:

szemeimbe zárlak, fellegek,

Tirol, hó, bérc, s belőletek

épitem föl váraimat,

s úgy állok majd rajtuk, az ég

s a büszkeség

őrtornyain, mint ez a paraszt

Krisztus-kép, melyre búcsuzó kezem

az avelengói szent hegyen

most enciánt és pipacsot akaszt.

Embertelen szépség

Tornyokkal emelt a föld, szerpentinek

ívei röpítettek feléd,

Latemár! – s most úgy gondolok vissza

a többi csúcsra, társaidra, mintha

valamennyin egyszerre állanék.

Dolomitok! Tre Croci! violás magasság!

Óh, Marmoláta, rémület és vihar!

Harmadnapja részeg dadogás

utazó lelkem, szent csodálkozás,

öröm és zürzavar.

Óh, Latemár! – Most megy le a nap.

Kő-szivárványok parazsa vakít:

alkonyi gerinced! – – S hirtelen

szinte felkiált a szivem,

ugy akar valakit,

ugy keres, ugy hív: osztozni szeretne:

ezt a szépséget már nem bírom el:

valaki kéne, akit e kövek

helyett most átölelhetek

s aki visszaölel:

egy nő – – S lassan kihűl a porfír

vörösen izzó szirtfala.

Szivek dobognak a messzeségben,

idegen mind, elérhetetlen – –

És nemsokára kék éjszaka

föd téged is, vén Latemár,

s megenyhül rajtad, ami zord,

és még hüvösebb, még nagyobb

lesz a csönd, s feljönnek a csillagok,

feljön a nyári hold,

s én az erkélyről nézlek majd tovább,

szépség, orom, te iszonyú,

te magány, te embertelen –

s nagyon boldog lesz a szivem

és nagyon szomorú.

Háború után

Köröttem rajzanak (vén fa vagyok én)

az egész Föld méhei mind:

hordják odúmba a mézet

s részeg

sugarak szemeimbe a színt.

Zümmögő, szárnyas hirnökök,

áldott kis aviatikusok ők,

mesélik: nyár van Tátraszerte

s persze

Nápolyban is szépek a nők.

Körülfelhőznek a hirnökeim,

kis gondolatok, hűségesek;

ma minden tájat kirabolnak

s holnap

már itt a sok kincs, üzenet.

Csorduló szívvel hallgatom,

mit zsong ez a tündér zene:

óh, szállni, szállni!… S lombkoronámat

az ifjuságnak

rázza rakoncátlan szele.

Óh, szállni!… Vérmocskolt évek után

százszorszent híreket kapok:

Sohse örült még így az ember

s a tenger

egész megfiatalodott!

Óh, szabadulás!… Mámorosan

táncolnak körűl a szelek;

rózsák tolonganak szemeimben

s minden

rostomban ujjongás bizsereg:

indulok, s ahogy a virágbaborult

fát röpíti illata szárnya:

millió kalandor vágyamon

testtelen, parttalan, gazdagon

szétszállok a világba.

Szerelmes erdő

Erdő, te boldog! Óh, milliárd

vad mámor együtt, összezárt,

eleven tornyok, részegek,

egymásba habzó emeletek:

a fák virágpor-fellege

egyszerre mindnek gyönyöre:

be dús vagy, erdő, meztelen,

egyetemes, nagy szerelem!

Mint búvár a tengerbe, úgy

merülök beléd. Sehol külön út,

külön cél – Óh, hogy ölelik

egymást gyilkos gyökereid,

hogy repes a lomb! Ezer driád

önti szét kéj s harc varázslatát:

zöld husukban zölden zizeg a vér

és ami meghal, a többiben él,

tovább él, ujjong, akar, fenyeget – –

Erdő, vedd, vidd az életemet!

Erdő, én sápadok, eltünök

vágyaid milliárd ajka között:

belédhalok: e habzsoló szerelem

mindenségébe temetkezem –

féreg vagyok, agyam csupa gyász:

válts meg, te részeg Óriás!

Hatalom és dicsőség

Itt lüktet, ring, kacag: fény-, hús-, tűz-futamok! –

Káprázva hullok elébe.

Itt villog! itt! – s túlmessze, hogy

sóvárgó karom elérje.

Itt az élet! a csoda! az igazi! – Hol? –

Itt táncol, a rima, a pénznek!

S nekem csak az álom, a semmi, a

pótlék jut, az örök igéret.

A pénznek kelleti magát,

én meg megveszhetek érte:

– Ne fuss, Öröm, elég bitangnak

voltál a szeretője!

Ne gúnyolj, gyönyörű világ,

úgyis szégyellem már magam:

testemben én se tudom, milyen ős

vágyak dühe és daca van:

sivatagoké, szomjazó Ázsia,

évezredek, áradó lovasok:

Élet, én még szegény s fiatal,

Öröm, én még barbár vagyok,

de király is, aki aranyból

építi a maga jövőjét:

fogsz még vezekelni, amiért nem tudtad,

ki a hatalom és a dicsőség!

Nyugtalanság

Remegő nyíl: mibe csapódjam?

Ezerfele nézek,

valamit keresek,

széthordanak a szemeim

és összerak a pillanat.

Rettenetes ez a nyugtalanság:

tizezer éhes nyíl vagyok.

Bár csaphatnék a világ husába

vagy hevernék már

összetörve a porban!

Szerelmes junius

Kék villogás a levegő, bolond

hangokkal tarka a délelőtt;

zengő árvíz a nap aranya

s mint sellők rebbennek ide-oda

az édes utcákon a nők.

Mennyi nő! Borzong tőlük a város.

Ma mindnek akad valakije:

gondolatban mindegyik után

kinyúl, bátran vagy tétován,

a vágy vagy a hála keze.

S az egész csak egy gondolat,

vagy annyi se – Aki él, örűl;

ma tavasz és nyár ölelkezik

s önmagával szeretkezik

az élet szemérmetlenűl.

Az élet – mit tudom én, mi az élet?!

Zűrzavar, bölcs és esztelen:

mindenki rokon mindenkivel,

életet és halált kever

a rettenetes szerelem.

Az élet – hús és ideg a kő is!

Tündöklő mámor a junius:

átlátszóan villognak a nők

s testük csillagközi erők

szent delejével koszorús:

jönnek-mennek az édes utcán,

s akinek van rá szeme,

szédülve látja, hogy mind után

kinyúl, bátran vagy tétován,

a mindenség keze.

Menekülés

Mint kigyulladt, éjszakai kikötőből,

szabad tengerre a hajó,

üvöltő rémségek között

tűzvert életemből ugy menekülök

feléd, szerelem, te hívogató.

A megváltás vagy: hűs habok –

Óh, messziség! Itália! Dél!

Még bennem lobog a rémület,

de visznek robogó kerekek

s a vágy már most elér.

Már most is szép, boldog, idegen

neved szellője zsong körűl,

és holnap őrjöngő szivem

megnyugszik drága sziveden

és felejt és örűl.

Óh, holnap! szabadság! végtelen!

S te, édesség, jóság, simaság!

Mögöttem még bőgnek a vészjelek, –

de ti már most ölelitek

az éj üldözött utasát,

már most ölelsz, gyönyörü béke,

már most, Adria lánya, te,

nyugodt fény az emléked és

uj biztonság és feledés

boldog igérete:

azt igéri, hogy kék, fehér

s arany ragyogás lesz a világ

és az isten jót is akar

és hogy várnak még fiatal

holnapok és csodák – –

Mint hajó a kigyulladt kikötőből,

éji rémektől részegen,

de fénnyel s hajnallal telítve

menekülök élő vizeidre,

remény és szerelem.

Őrizni fogsz

Mint százkezű szél a riadozó

vetéseket, megrohanlak,

vagy mint a nap, mikor reggel beleveti magát

karjaiba a meztelen tavaknak.

Megrohanlak: a hálám rohan meg.

Rettenetes fény gyul át rajtam:

nem látlak tőle, pedig itt vagy

s te magad keresed az ajkam.

Nem látlak – Emberek vagyunk még?

Káprázat visz hintázva föl-le.

Egyszer, súgod, egyetlenegyszer!

Aztán zuhanok, mindörökre.

Egyszer, súgod még, s én kialszom,

feketén, kábultan, halottan,

de te már megőrzöl, ahogy a napfényt őrzi

a föld sötét s nehéz aranyban.

Jildiz, keleti táncosnő

Csillagból lépsz ki – zene hajlong –

reflektor gyúl a teremben –

De szép vagy, lány, ahogy táncra perdülsz

a zenénél meztelenebben!

De szép vagy! Csillag vagy! A szemed átjár!

Óh, Jildiz, isteni fényjel,

ki méltóbb rád itt, ahol csak a pénz

tapogat vén disznó-szemével?

Jildiz vagy! Csillag vagy! Hajnali, édes!

Te: örök jó, örök fiatalság!

Idegen egek igéretét

és kéjes angyalok hatalmát

kóstoltatod – Óh, Mohamed gyönyöre,

ma én se vagyok gyaur, én sem:

nekem táncolj, és oltsd ki a csillagokat,

te, Csillag a hetedik égben!

Káprázat

Először a szem csókol, aztán a kezem,

mint tenger ömölsz el érzékeimen,

mint tenger ömöllek én is körűl,

aztán part s tenger összevegyűl,

s együtt, egymás partján heverünk; –

vagy nyári réten ringat gyönyörünk,

s mi vagyunk a virág, az illat, a nap

s a lepkék bennünk párzanak; –

vagy a felhők vagyunk ott az égen: igen,

azok is oly tengerszerüen

lüktetnek és hullámzanak,

egymáson átáramlanak; –

vagy mit tudom én! – – Részeg vagyok,

húnyt szemmel apadok, áradok,

és ahogy a csókodba veszek,

a mindenséggel keveredek,

s a mondhatatlant mondanám,

de összevissza dadog a szám,

hogy áramok, és hogy emelsz, ölelsz,

s szikrát vet a test és fellobban a perc –

óh, gyúló lánghalál! – Elégtek, szavak? –

Villámok vad deltája szakad

lelkünkbe, s mi eltününk, mint a fény,

érzékeink káprázó tengerén.

Üzenet, messzire

Messze vagy, de foglak, elérlek.

Legázolt kilométereken át

ágyúk, gépek, villámok kezei

viszik így, messzi, messziről

a fényt és halált.

Féltelek és fölragyogtatlak.

A szivem fuldokló vihar.

Vad varázsló, magamat bűvölöm,

s megdermedek, míg megdermesztelek

lelkem parancsaival.

Messze vagy, de én nem eresztlek.

Vágyaim éhes hadseregek.

Vannak gépeim: leszögez a fény;

ami enyém volt, mindig enyém

és én sohasem feledek.

Vannak gépeim: ami engem,

az kell, hogy kössön téged is:

nem segít szó, könny, semmi dac,

ahogy enyém voltál, úgy maradsz;

és üdvözűl, aki hisz.

Kép, ne mozdúlj! – Ragyogva állsz

szemeim fényszórója alatt:

legyőzött kilométereken át

vakítva hullanak reád

az örök sugarak.

Balaton, vakáció

Robbanó dél, a vén gyík

moccanni se bír a kilátó köveiről.

Égek, olvadok. – A hegyi uton

fehér ruhák sétálnak és piros napernyők.

Emberek?

Nők.

Kétszer idegenek!

Idegen én is, sóvárogva és gyáván

húzódom a déli magányba előlük.

De messze vagy most!

Piros villog a zöldben:

megint nő!

És lent állomás, villák, fasor, a tó

a robbanó délben – – csoda, hogy a vonat

nem alszik el a nyilt pályán – a fény

már a vizeket delejezi, a nap

fájó csókokat fúr a bőröm alá,

édes csókokat – Aludni kéne – –

Zöld legyek szeretkeznek a levegőben –

De messze vagy!

Sírni szeretnék, de csak egy agyonvert kígyó

kerül elém –

Pedig de jó volna most valaki,

te,

vagy más, az a másik,

az a fehérruhás:

de jó volna

ráhajolni az ajkaira,

kis mellét kivenni az inge alól,

de jó volna őrjöngő szomoruságomat

hűvös combjain át

sírva, zokogva, megváltva

lassan belecsókolni

istenbe, a gyönyörü nyárba!

(1922)

Lidérc

Csak álom vagy, hiába akarlak,

lidérc, kit a vágy maga szűl,

tündér gyönyör, olyanokat súgsz,

hogy a józan eszem menekűl

és öleli érted a torzat,

a semmit, s azt hiszi, te vagy,

néger-zene villog agyamban,

s hiába, csak csalogat

a fényed: nem érek odáig:

a fényed: a képzelet: én, –

a fényed: kibonthatatlan,

megfoghatatlan ez a fény,

ez a fény: te, ki táncolsz meztelenűl

s kit nem lehet soha elérnem,

mert rejtve ragyogsz bennem, mint a tűz,

mely feketén alszik a szénben.

A megszállott

Neved – fekete dörrenés –

fájva visszhangzik bennem, és

felveri minden pillanat

emlékedet és nyugalmamat.

Neved, mint elitélt felett

ha a halálos dob pereg,

szakadatlan és süketen

dobol elkinzott idegeimen.

Nem akarlak és rád gondolok,

gyötrődve és gyűlölve, hogy

egyszer megízlelt húsod után

kiált minden kis porcikám.

Nem akarlak és rád gondolok,

menekülnék és nem tudok,

nyugalom kellene, béke, csend,

de itt visszhangzol, idebent,

agyamban és véremben és

sohse szűnik e hangos büntetés

és csak fuldoklom – óh, fekete láz!

mint pap, kit az isten lelke ráz.

Vezényszó, tűzvész

Csak az a jó, hogy nem látott ma este:

szédülve, lázongva, rettegve

csak őt láttam, s vágyódva, félve

gondoltam gonosz erejére,

arra, hogy tetszik, s neki én nem,

s hogy sóvárgásom sejti régen,

s hogy már mindennél fontosabb lett,

s csak a hazugság fontosabb nála,

a hazugság, hogy nem érdekel

csókja, keze, csípője, válla,

s arra, hogy még a neve is

mennydörgő méreg ereimben,

hogy én csak ember vagyok, de ő

vezényszó, tűzvész, zene, minden,

hogy megtudja: mint áram üvölt

bennem, ideg-huzalokon,

erek alagútjaiban dübörög

s emléke sikoltó megafon,

hogy megtudja rögtön: szeretem,

és szeretem és szeretem,

hogy keresem és kerülöm,

és gyűlölöm és szeretem,

vagy már csak… Ó, bár csak gyülölném

a hatalmat, mely így vacogtat,

a szépet, finomat, a hitványt,

a mégis mindennél nagyobbat,

a selymes, táncos, hófehér,

kényes-édes női gazellát,

a sugarat, mely messziről gyujt,

s robbant, mint aknát a villamosság,

az istent, akit megvesz a pénz

s akihez könyörögni szégyen –

– – Vesszen, akárhogy kéne, maradjon

utált sebem és szenvedésem,

legyen másé, bármily gyönyörű,

büszke leszek rá, hogy kibírtam:

ha megvénül, se tudja meg,

hogy valamikor érte sírtam.

Ima, a nők ellen

Ibolya lehet kezeidben a Föld, Napok rengő

dördüléseiben hallhatod a molyok moszatolását,

mégsem irigylem hatalmadat,

Isten, –

csak azt, hogy élsz és

nincs szükséged a nőre.

Nézz rám: meghalnék örömest

s ártatlan dolgok közt is szívesen élnék

(vasban atom, fűben klorofil) –

de a nő, jaj, szétszedi magányom:

belevihog a bánatomba, mágneses

mellei kitüzesednek, emléke is

leopárdként ólálkodik

körülöttem, és ha szeret, mind

csak magát érzi, a maga kicsiny

területére akar korlátozni,

szabadságomból csak a maga

megbántását horgássza ki, és

testének kellemes csecsebecséit

teszi fontossá, hogy a világ

minden gyönyöre csak hasonlat

legyen őrá – – Jaj, csak megszomorít

minden szerelem: miatta

birkózom magammal, miatta

birkózom veled is, aki élsz és

nélküle élsz – miatta

perlekedem veled is, amiért

rohanó villámaiddal nem kaszaboltad

porba-szélbe

nagyságod torzképét, a nőt!

Az Örömhöz

Habkönnyü lelkem

nehéz aszfalttá kérgesült,

szinek s álmok csokrai helyett

érzékeimbe szemétkocsikat

zúdít a valóság: – Jaj, az Öröm,

akit úgy kivántam,

észre se vesz, jaj, Valaki,

akiért dühöngő éveken át

végeztem a legaljasabb

munkákat, megtagad, és

idegen ágyakat üdvözít,

nem sejtve, hogy az én szivemen

gördül szinházba királyi

autója, az én agyam

szikrái fűtik égi jachtját

s angyali mosolya az én

álmaimat tündökli el! –

Jaj, hova nézzek?

Tündér ragyogása

mocsok nekem.

Borzadok és

csak a fekete poklot

érzem, magamat,

és éjszakámban

emléke is

csak néha zokog föl a tiszta vágynak,

csak néha, és mind elhalóbban

hivogat már, ahogy az elhagyottat

keresi ködös

erdőkben a távolodó barátok

reménytelen kürt-szava.

Vesztett sugár

Itt vagy, – de bennem fekete zápor

döng, rekedt dühök tülke rikácsol,

zsibvásár zúg, rémek, undorok,

és teszem, amit nem akarok,

idegen parancs dobál össze-vissza,

életem gond s gyász ragacsa-piszka,

lelkem rommálőtt büszkeség, –

Óh, perc, perc, porló törmelék!

Itt vagy, de csókod alig érzem.

Mi lehetnél ebben a kétségbeesésben?

Megváltásnak ma már kevés,

a legszebb, a legforróbb ölelés:

a boldog óra alatt is, amit

kinálsz, itt zúgna, döngene, itt

üvöltene agyamban a zűrzavar –

Szárnyas fény, kioltson a bús vihar?

Menj! Menj! Most már lemondani több lesz.

Repülj! A tékozlás, az még tán öröm lesz.

Hagyj el, kis lepkém, drága szerelem,

igy fény maradsz vakult egemen:

egy kis fény, tavasz, kék lobogás,

édes tündérhegedűzokogás –

vesztett sugár, de végre égi jel,

hisz magam engedtelek el!

Szövetség

Ágaink egybecsavarodtak,

gyökereink összefogóztak,

árnyunkba utasok heveredtek,

lombunkból madarak szárnyrakeltek, –

magunknak mi már megmaradjunk,

másnak, egymásnak annyit adtunk,

annyit kinlódtunk és mulattunk,

hogy vígak, búsak, rosszak és jók,

lettünk egy kicsit már hasonlók.

Mikor a sors összeültetett,

csemeték voltunk még, gyerekek,

fiatal társak, szövetkezők,

rosszabbak elől menekülők,

játszottunk tündéri fuvolákkal,

haragos, fekete trombitákkal,

nem törődve senki fiával:

elszakadók és összehajlók,

valami titokban hasonlók.

Aztán nőttünk – Védett az isten,

nincs fejsze, amely leterítsen,

jöttek ránk fénylő fegyverekkel,

mi álltunk hallgató sebekkel,

s ki ellenünk tört, keze fonnyadt,

szúrós tűzben csontja megolvadt,

háza bedőlt, szeme kisorvadt, –

s mi álltunk, két fa, virágba bomló,

elrendelt csodához hasonló.

S ez biztat, ez, az érthetetlen.

Mesében állunk, csoda-kertben, –

s ha mese, a fának is lehet szive,

zengünk is, ugy zeng a kettőnk hite,

mint a harangok, ha vasárnap

Kálvin lelkével nekiszállnak

az illatos, napos határnak:

jövőt zeng két hang, muzsikáló,

szétlüktetve egybefonódó.

Kétszer-egy sors az isten előtt,

szövetség nem lehet más se különb:

hogy én mi vagyok, nem tudom,

csak azt, hogy benned bizhatom:

bármennyit sírtál, hadakoztál,

jönne uj vihar, rámhajolnál,

magad ellen is átkarolnál:

egymásra fájva rászorulók,

lettünk mindenkihez hasonlók.

Két fa, együtt, testvéri lombban,

egyek vagyunk sok fájdalomban,

örömökben és kényszerekben,

máskép tán élni is lehetetlen:

magunknak hát már megmaradjunk,

gyökereinkről ne szaladjunk,

tavaszban, őszben gyarapodjunk,

legyünk hívők, bátrak, kitartók:

az örök reményhez hasonlók.

Az isten darabkái

Huszonöt szeretőim, gyönyörűek,

asszonyok, édesek és keserűek,

üzen az ősz, rossz a kedvem,

melyitek emlékénél melegedjem?

Kártya, bor, cigány nekem sose kellett,

örömöt adtatok ti százszor szebbet,

én veletek részegedtem,

nincs is egy köztetek, kit felejtettem.

Nincs is egy köztetek, kit ne szeretnék,

akihez jó szívvel ne menekednék:

bármilyen volt, ma mind drága,

életem titkos-édes gazdagsága.

Szeretők, körűlvesztek, messze tájak,

tájai kalandos, szép boldogságnak,

itt vagytok, s a szomorúság

mégis nő lelkemben, a nyomorúság.

Itt vagytok, emlékeim, gyönyörűek,

s napjaim tőletek még keserűbbek:

fáj elhagyni a szépet-jót,

még ha nem voltatok is mindenhatók.

S ez így lesz, ez már így lesz mindhalálig,

amikor majd lelkünk is kettéválik,

és elalszunk az istenben,

legnagyobb, leggyönyörűbb szeretőnkben.

Istenem, hasznos esők mosogatják

csontunkat, kezeidben morzsolgatják,

bócér hajunk simogatják

s szivünket jófüvekkel betakarják.

De mikor betakarták, eltakarták,

bő zsírral fényes földbe elkavarták,

szétporlunk az elemekbe,

szelekbe és viola fellegekbe.

Asszonyok, édesség és gyönyörűség,

múlik már tőlem minden keserűség,

nincsen miért szomorkodni:

az isten darabkái maradtok ti!

Segíts hát, rettenetes, erős isten,

adj erőt, pénzt és mindent, ami nincsen,

adj kedvet az őszi csókra,

a futó percben örök tavaszodra!

Szökj, lélek!

Vér s hús: sóvárgok, robbanok.

Mit tudsz, Föld? Hát ti, Csillagok? –

Óh, kész a lélek, de gyönge a test!

A gyémánt hajnal kopni kezd.

Minden kéne, de tétován

hányódom kis örömök zátonyán,

zátony magam is, málló kövület:

az erőm, az erőm, jaj, hova lett?

– De hisz még tudsz, még emlékezel:

te az egész világra éhezel

s várod a csodát, mint prédát a pók? –

Óh, tengerek! alkony! büszke hajók!

Friss lányok! pénz! új egek mámora!

Szökj, lélek, indulj, akárhova!

Szökj! merj! halj meg!… Csak ne vergődj tunyán

a gyávaság örök rabpiacán…

Idegen pénz

Ez vagy hát, hires? Te, Erő! Te, Csoda!

Itt vagy, Pénz! – Nyílik a világ kapuja –

A többiek? – – Törpék, rabok –

Kezemben vagy: óriás vagyok!

Kezemben vagy, s hogy nő az életem!

Amit soha senki, megtehetem,

talpam alá hajtod fejed, óh,

titkokkal teljes Földgolyó!

Itt a pénz! Vihar és zene!

Csillagok részeg lendülete

emel – óh, Ázsia, Afrika!

Óh: látni! Mehetek akárhova!

Óh, be őrültek a gazdagok!

Az első szabad ember én vagyok!

Isten! – – Óh, őrültek őrültje, én:

kezemben a pénz, de nem az enyém!

Szélcsöndes ormok

Hunyt szemmel fekszem a napban.

Hegyek, nyár, tavak, fellegek.

Utazó lelkem mozdulatlan.

Utazó lelkem ma pihen,

ajándékot kapott, amely

nem múlik benne sohasem.

Óh, Dolomitok! ormok! lila fény!

Pordoi! Latemár! Mennyi rettenetes

szépség nyilt egyszerre körém!

Milyen kincseket pazarolt

rám váratlanul egy világ,

amelyről sejtelmem se volt!

S hogy megbékültem! Óriás

éggé tágitott valami

földöntúli csodálkozás:

Úristen – – A szivem dobog,

és szeretném megérteni

a csodát, hogy boldog vagyok,

boldog! az! – De nincs rá szavam.

Emberek, én csak szidtam az

életet: nem volt igazam. – –

Hunyt szemmel nézek a napba,

s új öröm némít, altat el:

a szélcsöndes ormok nyugalma.

Az Őszhöz

Rohanó vészjelek, szél, szirénák,

riadó! – a hűlő Föld sikolt:

vak gyémánt a felhők közt a nap

s fehér ágyúgolyó a hold:

a nagyot nagyobb, az erőset erősebb,

a régit leverni az új jön, a hős:

az önfeledt, boldog, dús, nyári gőgre

– hurrá! – most csap le hadával az Ősz!

Óh, Ősz! Királyom! Azt hittük: gyenge utód vagy,

megkapod és föléled, ami kész.

Én tudom: Isten vagy te, szörnyű,

rabló vagy, hóhér, bosszú, büntetés!

Nem kapsz: elveszel! Rombolni akarsz s tudsz,

szépség nem tart fel, se öröm, se dac,

vérző gyűrűkben gyúl eléd a fél-Föld,

ahogy délkörein lefelé haladsz.

Erdők hideg tűzvésze, a Tiszánál

itt várlak, Ősz, rőt-sárga rémület!

Karantén-zászlód egyszerre ragyog fel

Szahalin, Texas s az Alföld felett.

Megnyirták fejüket az élet fái,

hiú aranyuk lábad alá borúl –

Ősz, isten, nagy nemzetközi,

úr vagy te, rettenetes úr!

Most fentről jössz és himnuszodat üvölti

a Mátra, azt sírja balatoni nád,

s tavaszra a messze Ekvátor alatt,

fuvod el a tengerek kék mosolyát.

Ur vagy te, s tetszik vagy nem: a királyom,

de csak borzongva néz a hódolat:

én még élni szeretnék! és akármily

könnyelmű volt, szeretem a nyarat!

Óh, erdők s évek szörnyű ura, Legfőbb

Isten, kinek csak helytartód a tél,

Életgyűlölő, – lelkem ma öregnek

álmodta magát és azóta fél:

Nagyúr, csodállak, s fizetem a sarcot,

de ne bánts, hisz még fiatal vagyok,

s mint földbetiport mag, a hó alatt is

lázadó vágy és élet maradok.

Hasonlat a vakondról

Szegény vakond

a föld alatt –

szegény bolond,

egy pillanat

az élet: előre-hátra!

Araszt le-fel; –

mit érdekel,

kis lélek, a tenger, a Tátra?

Tetű, kukac

neked is csak terem a nyáron.

Ami közel,

az fény csak, az ég, az az álom.

Kaparj s mulass,

rab lázadó!

Tíz-húsz arasz

szép folyosó:

hamm-hamm, vigan, előre-hátra!

A bölcs harap,

és csak becsap

az az Engadin, az a Szumátra!

Ne légy bolond,

és hagyd a fényt, eget, angyalt –

Őrült vakond,

mit várod vakon a hajnalt?!

Kétségbeesés

Villámló égboltot ágyúz fölém

a gond ezer őrült harsonája –

Kint napfény zeng, de agyamban a pokol

acsargó kínja válaszol

a rigók tavaszi szavára.

Fülem süket már és szemem vak

minden szelídre és örömre.

Banditák dühöngenek, gép-robaj –

s ha csendül bennem egy tiszta dal,

zenéjét magam töröm össze.

Ne legyen! – kétségbeejt a szépség.

Ne legyen! – magamat gyűlölöm benne.

Ha a kín igy csikorog, ily iszonyún,

őrült álom vagy hülye gúny

a fuvolás idill szerelme.

Az vagyok, az, őrűlt zenekar!

Tombolnak az inség ütegei:

tőlük visszhangzom szüntelen!

Óh rémület, undor! Óh életem

üvöltő szörnyetegei!

Óh pergőtüz, szegények élete!

Már a csöndem is jajveszékel:

milliók robbanó szive vagyok

s gyöngeségem együtt zokog

a világon mindenkiével, –

De ha meghalok, ez a vad zene dermed,

ez fagy körém néma glóriába:

a villámló gyász, a fekete fény,

amit örök viharrá ágyúz fölém

idegeim nyomorusága.

Szegénynek lenni s fiatalnak

Száraz parafa már a nyelvem,

minden szép eltorzul szememben,

jobb a némának, jobb a vaknak, –

mert rettenetes ennyi vággyal

szegénynek lenni s fiatalnak.

Voltunk vad, hivő, ifju hordák,

s felkoncoltak… A vén okosság

győzött? isten? vagy csak egy gaz trükk?

Rettenetes sors, hogy a harcot,

mindig hiába, ujrakezdjük.

Rettenetes csak várni mindég,

tűrni rabságod, örök inség,

nem érteni, a hiba hol van,

s csodát akarva és teremtve

mindig elterűlni a porban.

Rettenetes – gonosz kép, tűnj el! –

harcolni régi mesterünkkel,

vagy tisztelegve nézni, hogy vág

arcunkba keze, és amely

valaha őt érte, a korbács.

Óh, részt kapni minden örömben! –

Fulj meg, lélek tüze… De nem, nem,

ez csak a düh, a régi átok:

tanulnunk kell, testvéreim,

ujak, indulók, proletárok!

Mert valamit mi nem tudunk még,

ezért kell fájni s bukni mindég,

ezért sír bennem is a vad dac:

hogy rettenetes, rettenetes

szegénynek lenni s fiatalnak.

A hülye szolga szól

Igenis kérem, kidobtak, igenis,

a vizilóra gondolok, és reszket a hasam,

borzasztó nehéz a szerencse és minden reszket

és sehogyse tudom megmagyarázni.

Mindig csúfoltak, hogy a hülye szolga;

ma reggel kidobtak, igenis, a hivatalból;

azt mondták, eleszem a mások kenyerét,

akik ügyesebbek és szakszervezeti tagok.

A lépcsőházban ültem, a gazdám

rám se nézett, mikor délben elment:

ő az isten, aranyból van a húsa

és göngyölt bankókat szivarozik.

A szerencse, kéremszépen! – Én mindent megtennék.

Ne tessék kinevetni, de folyton a vizilóra gondolok.

Borzasztó szerencséje van neki:

ingyen etetik az állatkertben!

Akkor se, vagy csak akkor?

Napok, napok, tolvaj kölykei

az időnek,

szakadatlan lopjátok az erőmet.

Nem hoz örömet közületek egy sem.

(Mindent csak akkor, ha majd megöregszem?)

Munkás napok, hét-nyolcezer

testvéretek már sokat elvitt!

A gép, mint mások, megkapja a bért;

de hogy különbet is tudok, azért

nem kaphatok, míg kéne, semmit?

Gyerek voltam s befogtatok,

irígy napok,

s azóta folyton csak koptattatok, –

kis kóstoló volt, amit eddig láttam,

s ugy szeretnék szétnézni a világban!

Ugy szeretnék! hisz olyan sok a szép!

Most kellene

itthagyni a pénztelenség börtönét,

s föl a hegyekbe, Szabadság! Monte Alto!

Jó volt egy napod is, Colle Isarco!

Óh szabadság szamóca-illata!

Rád gondolok,

szamócás hegyek illatos nyara:

bitang napok, fürge kis banditák,

be fáj, hogy oly gyönyörű a világ!

Bitang napok, kegyetlen kölykei

az időnek,

rablói kedvnek, hajnalnak, erőnek, –

hoztok vígaszt valaha? Alkonyatkor?

Akkor se, ha már nem kell?… Vagy csak akkor?!

Klió

Mint sortűz repült az utca reggel, –

páncélvonat a szivünk! ugató

kürtök hullámai vittek! – S jaj,

már este van.

Meghaltak a hajnali istenek,

hit, hóbort, ifjuság! – A francia forradalom

csúfosan megbukott, a népjóléti miniszter

másnak ad lakást, szent a béke az atyák

pájesze meg az új borbélylegények között,

és minden oly tündéri és oly csodás,

szinházban rotyog a szórakozás,

örűl a gazdag, örűl a szegény,

egy rongy van, egy rongy van a szíve helyén,

cini-cini, kontra kézből:

kétségtelenül jólét fakad

a kapitalista termelésből.

Mint sortűz repült ez az utca reggel,

s jaj, este van.

Szétlőtték a páncélvonatot, és már

csak a mozireklám hirdeti istennek Apollót.

A varázsló szemei

Szemeim, ezek a nyomorúltak,

mily riadtak, hogy megfakúltak –

Tükrömből gyáván visszanéznek,

öregszenek, öregnek látnak:

cinkosa lettek e bús világnak.

Nemrég kalózként öltek, dúltak,

ma jámboran semmihez se nyúlnak;

ég s föld kincseit hordták agyamba

s most tűrik, hogy őket kifosszák? –

Óh, fáradt lelkek! alázatosság!

Óh, félhomály! koldús lemondás! –

Fény voltam én, s ma se vagyok más!

Parancsolójuk, uruk vagyok,

s ha rabolniuk többé nem öröm,

élő tükrüket összetöröm:

alvadt vér szálljon gyökerükből,

fekete kisértet üregükből –

Rothadjanak szemétbe, sárba,

ha cserbenhagynak, elárulnak

szemeim, ezek a nyomorúltak!

Azután

Pár évtized: jut ez s az: élünk:

vesztünk egyet-mást és elérünk,

nyüzsgünk a bolyban, visz a sodra,

s vége: visszafekszünk a porba. –

De mi lesz azután?

Én tudom, mi lesz azután.

– Millió, millió gyönyörü lány,

a Sok arra, ami most Kevés,

a kóstolóra beteljesedés:

az lesz az Azután!

Én tudom, mi az Azután.

A sikkasztóm, a szökő zsivány,

az örökké tilos Amerika,

a zsugori sors diadala,

mely már nem fizet azután.

Nékem az Azután kellene –

Óh, jövendők szent végtelene!

Óh, halott zseni, királyként ragyogó

kisértet: minden kis csirkefogó

több lesz már nálad azután!

Nékem az Azután kellene,

a több, a mind: az Idő kellene:

az örök alkotó, a mennyei fény,

mely hódolva térdelne elém,

ha lennék azután!

Ha lennék! – Óh be kicsik vagyunk!

Menekülés minden utunk,

vágyaink szárnyas motort megelőznek,

s csattan egy perc, – és összetörnek,

és csönd lesz azután.

Ez a legszörnyűbb: a semmibe hullni,

minden érzékből kihűlni, kihalni,

s tudni előre, és tűrni bután –

Óh be közeli küszöbön őrködöl,

tűzkardos Azután!

Az álmodó halott

Elnyúlok a fűben. Aludjunk.

Én már mozdulni se birok.

Élni? – Sárba tiportak a

kalmár hadak, a nyilt, buta

és álszent terrorok.

Én már nem mozdulok, aludjunk –

A napot hunyt szemembe zárom.

Csontjaim vasként folynak el, –

de hozzám búvik s magába ölel

megváltó szeretőm, az álom.

Már egész testem benne fekszik,

egész testemben fekszik ő –

Álom! Óh, együtt lebegünk!

Óh, föld! föld! asszony! te leggyönyörűbb,

te sír, te éltető!

Óh, édes föld, magadba húzol,

s szállunk már, szállunk, keveredve:

felnéz az álmodó halott

s egyszerre ujra fellobog

régi, hódító, büszke kedve:

láng surran – megindúl s felröppen a kő!

Óh megyünk a tavasz elé,

mikor feszülő bimbók s rügyek

küldik kéjes sortüzeiket

az ég felé!

Óh élet! szent feltámadás!

Föld! Napfény! Mámor s hit zűrzavara!

Dicsértessék a halál, a vidám,

dicsértessék nagypéntek után

husvétom hajnala!

Dicsértessék a föld, s aludjunk!

Én már csak rozsdás roncs vagyok –

de vasak nőnek belőlem, csodák,

fények, s uj, büszke katonák

és szentséges diadalok!

Eljön a nap

Eljön a nap, s ők lesznek a számkivetettek,

jön a Rém, az Igazság,

romlása minden élősdieknek.

De ma ők az úr:

megmásszák szűz virágaimat,

nekik virúl

minden transzparens, nekik

tisztelegnek hajók és gyorsvonatok

Szanfranciszkótól Párizsig,

eléjük borúlnak e gránát-

döngölte idő-Szaharán át,

eléjük, hernyók, szórakozó

pimaszok elé,

minden vetések, aratások,

hamis művészek ezredei,

sokágú koronák, növő aranyak

s aranyhaju nők, – vér – – Óh, rettenetes

látni e léha korban,

csak látni s várni

istent,

aki egyre késik,

istent, aki tűr, de ha eljő

angyalok felhőviharában:

lerázza őket az élet

fuldokló ágairól

és záporozó talpaival

szemétbe tapossa ágyékuk magvait is!

A mélység tűnődése

Kétségbeejtő távolok

glóriájában, fönt, valahol

káprázatos angyalok élnek,

s városok egymásra rétegezett

kínjában, süllyedt emeletek és

tárnák kő-paraleljeiből

évezredek óta hiába

akarok felnőni a sugarakig,

föl, föl, ki a hiányok

millió nehezéke alól, mert

ha néha százados

kínban egy-egy virágomat

fölhajtom is a fénybe: a mag

tündér szelek fogatán

borzadva röpíti tollas

lelkét, el, el, el,

tova tőlem, a földalatti

tárnák kő-paraleljeitől,

ahol én

évezredek óta hiába

szülöm ujra s ujra roppant

tehetetlenségemet, ahol én

feketén csikorgok és

ahonnan a düh

észbontó távcsövein át se

látok föl a paradicsomba,

hogy legalább gondolatom

szétmorzsolhatná kezeim

érc-gyönyörében a napfény

ujjongó angyalait.

Árnyék a szélben

Hull már

gondolat, akarat, álom:

mit segíthet

rajtam a szépség? e sok idegen

palota? A csüggedés

kisrófolt szemeimből

minden reményt; a szétosztogatott

Földön

mit keres az uj jövevény? mit akartam

én is? mit akartam e hóhér

világban, ahol csak a kalmár

terror élvezi az

íny, fül, szem, bőr s biztonság örömét

s a szegénynek

csak munka jut és lelkes fájdalom? – Óh,

már zuhanok, már

árnyékként imbolygok a szélben:

csak vágyni tudtam, nem küzdeni,

s alig emlékszem rá, hogy éltem.

Lekötött bója

Lekötött bója:

szállni! szállni!

Tűnik a dél és

tűnik az éj;

nagy vizek rohannak,

szép jachtok suhannak –

áll a mély.

Ringat a hullám

jobbra-balra;

óh, ha a láncom

elszakadna!

Tűnik az éj és tűnik a dél;

röpűlne a testem,

kalandor a lelkem,

de láncraverten

a vágy mit ér,

ha csak tehetetlen

sírok, mig felettem

tovazúg a habok hajcsára, a szél!

Este

Este van, pillám lezuhan,

agyam elsötétűl. Ez már nem a pénz

vesztett csatája, ez a halál:

csontjaimról szakadoznak a

kimerültség rongyai, lassan

előborzong lelkemben a

megsemmisülés, hogy

feloldja a föld

barbár akkordjait, – valami

nagy szárny emel, uj

zenekáprázat, túl az életen,

– s nehéz testemből forrón, véresen

zuhog a suly.

A föld panasza

Bőrömben férgek miriádjai

laknak, mozognak. Ki rakta belém,

ki rakta rám e külön életek

viszkető őrületét? Jaj, miért

dolgozom, mért járom a végtelent,

mért kell gyűrűs évekbe osztanom

a tengerzöld űrt, – ős glecsereket

tornyozva, steppék síkjait, tömör

társadalmát az ásványoknak, és

ringatnom felhők, hegyipatakok

szüntelen táncát, ha beszennyez a

testem hámjában szörcsögő nyüvek

népe, az ember? Spórák, atomok,

a férgeim! S én, a tenyészet, én,

én, az óriás, nem bírok velük.

Figyelem őket. Éhes tömegük

körülömöl, kimar, telepeket

épit hátamon, pörsenéseket, –

s tehetetlen prédája valami

nagy tévedésnek, nincs erőm, kezem

csillagtestemről lesöpörni az

idegenek szemetét és rühét.

Rühök és nyálkák! Óh, hogy undorít

ami idegen, – s minden idegen,

ami kivül van a bőrömön! és

mennyi van már, és mind hogy nyüzsög és

hogy furkál, fészkelődik, hogy teremt

eget magának, s tulvilágot, és

engem hogy megvet, amig szipolyoz

a sok vándor kukac, a miriád

faló-ürülő hús-tömlő, amely

szétrág s elemészt, s bennem párzik és

mialatt mocskát rajtam szétkeni,

egy-egy tébolyult és parányi agy

a világ fényének hiszi magát!

Világ fényei? Vaksi termeszek

a szent anyagban: kristályszivemig

lüktet állkapcsuk zaja: sercegés,

moszatolás és szúkopácsolás,

szakadatlanúl – A bűneim ők?

Az a bűnöm, hogy türelmes vagyok.

De fellázadok egyszer. Ha halál

a megváltóm, pusztuljak velük. Egy

villámokkal zuhogó éjszakán

villámokkal felelek én is, és

míg égostromló glecsereimet

fölgyujtva a vak űrbe szétvetem

magamat és minden kínzóimat:

megváltott lelkem a kelő napot

csókolva hunyja álomra szemét

s ugy pihen el a megsemmisülés

játékos és szent sugaraiban.

A húnyt szem balladája

(Mit látsz, húnyt szemem? Mi ijeszt, hogy

pillád úgy magadra huzod?)

– Az élet! A rágó pokol!

A hús, a kéjelgő mocsok!

A húsok! Férgek a kövek alatt!

Amit láttam: a förtelem és az üdv!

Hustömte paloták, városok,

habzsoló húsok mindenütt,

erdőkben és gyomrokban! Óh

a ganéj édene, rovar, tetű!

S párzó nyálkák a tenger fenekén!

A Föld belei! Gyönyörű

nőkért nyujtózó férfi-hús!

Szerelmek rajzó útjai!

Gejzirek a húson belül,

óh nedvek szökőkútjai:

óh élet, részeg csatatér! –

Aztán az emberek! gyilkosok!

Vakitott, megfojtott agyvelők!

S hus-gépek, járó oszlopok:

munkások teste! Kezek, tüdők,

hus, mit a pénz lassan megölt!

S szétlőtt katonák! örök sirok

kiütéseitől beteg a Föld!

És aki él: tört szerkezetek

reszketnek az utcasarkokon:

rokkantak! Rombolás, amin

nem segit semmi hatalom:

jaj, látom a fekete harcot!

Saját maga, mit összezúz:

minden kínjával bennem kavarog

az embertelen Emberi Hús! – –

Mind őrült a hús. A miénk

néha kitisztúl, felsikolt,

s hamut rak fejére az ember

s ajkára tétova mosolyt:

a vén és bűnös Hús ilyenkor

érthetetlen imákba kezd,

mondván: felebarátodat

mint magadat szeresd:

ilyenkor alszik. Látom álmát:

azt álmodja, amit ma te! –

(Húzd magadra pillád, szemem,

s ne nyilj föl többé sohase!)

Zűrzavar és kétségbeesés

Minden szent fények elbucsúznak,

villámok, roncs gebék, kidőlnek,

istenek hűlt hullái usznak

özönvizében az időnek, –

de a kürtökből vér csorog, tehenek

parasztokat tépnek szét kiszáradt legelőkön,

torkokból vér csorog, és cigánykirályok

huzzák a világ kapitányainak

és megfagyott országutakon felfordulnak a szocialisták

és felfordulnak a vigan röfögő siberautók is

és tengerek ugrálnak fel az Alpok ormaira

és alagutak surrannak multba-jövőbe

és földből, vízből, tűzből, levegőből

előzüllik az arany

és terror-erők, ágyús rendszerek

bénulnak egymásba, lecsavart tornyok helyén

szökőkút virágzik, vér, vér! – Jaj, szökőkutakon

hizlalja magát, szökőkutakon

pazarolja magát az élet,

hogy mindenkinek jusson

ebédre bableves

és legyen ember, hogy lenni lehessen,

és legyen ember, hogy ölni lehessen,

és mindig ujra kezdeni lehessen

őrült, öngyilkos akarással,

pedig a leghősibb vágy is tönkremegy

a kényszerek kezén vagy legjobb esetben

a szépség buja combjai közt,

– mert minden szent fények elbucsúznak,

villámok, roncs gebék, kidőlnek,

s értelmetlen világok úsznak

kék tereiben az időnek.

Takarodó

Most hát pihenjünk:

leszerelnek a megvert

hadseregek,

szünetelnek a vándormadarak

légijáratai, megállnak

a leggyorsabb gyorsvonatok, és

majd csak lenyomja lázainkat

orvosunk, a reménytelenség.

Lelkem, pihenj: a pihenés

félig halál;

nézd: Polyphemos megvakult:

nincs már szüksége monoklira,

hogy udvaroljon Theokritos

szép lányainak; mindenfelé

sztrájkra agitálnak a vágyak, a hangya lemond

a kereskedelem előnyeiről, függöny után

alszik a hang húrban, fuvolában,

befelé fordultak a távcsövek

s végül

legkedvesebb halottaink fölött is

eloltjuk a gyertyákat.

Lelkem, pihenj: a pihenés

félig halál

s a halál a lélek ágya:

párnája feledés,

takarója csönd

s megbékült álma maga az isten.

Édenek

Én nem tudom, miért ez a sok

fürkész akarat,

ez a sok pici, szárnyrakelő vágy!

Keserü gőgben

elbukni tör égbe

a külön ész;

üdv és gyönyör

feladni magunkat.

Mindig csak az örök egészben

pihen a töredék perc,

s legboldogabb

a Balga Szent, akinek

gyermekmosolyából

mennybe szárnyal

vissza a cél s felelősség, –

vagy ő, a másik, a nyári

Kis Féreg, amely vakon-esztelen

végzi sorsa sötét

parancsait és

cseresznye-univerzumában

habzsolva-fürödve

nem tudja, hogy ő

a lentiek álma, irígyelt

beteljesedés,

nem sejti, hogy ő is

az elveszitett

édenkert büszke királya.

Ima a repülőgépen

Minden piszokból

tisztán s nemesen buggyan ki a láng;

leigázott démonok, robbanó

benzin dühe emel égbe a gép

isteni szárnyán:

nehéz és szörnyű ösztönök

keveréke vagyok, ember s az egész

emberiség, gonosz erők

hadszintere, – de

valaki mást is ültetett belém,

valami mindig kényszerít, hogy

fájjon az élet

törvénye, fájjon, ami

motoraimat bolond

hajszára pergeti, és hogy

most, itt, fent, bizva könyörögjek

valaki Névtelenhez: – Uram,

add meg, hogy rothadó bűneim

csöndes örömmé

tisztuljanak benned, és

egyszer majd mint salaktalan láng

szálljak el én is a végtelenbe!

Egy eltünt városban

Azt hittem, liliputi város

az óriások földjén, mesebeli:

csigahéjházak és pici torony,

de tengerekkel küzd majd ladikom,

ha az Ipolyt ujra átszeli.

A nagy Ipoly milyen kicsiny ma

s a gyerek-város mily nagyra nőtt!

Minden uj! Csak az a száz folt liba

pettyezi épúgy, mint valaha,

a hídon túl a virágos mezőt.

Csak az a virágos rét a hegyekig,

az régi (bár közben uj ura lett);

vig fiúk bigéznek a porban,

de sehol se látom, aki voltam,

azt a hétéves gyereket.

Sehol semmi a sok csodából?

Ez már fáj, ez már árulás!

Hová tettétek őserdőmet?

Ez a pár fűzfa volt? És hová lett

a tutajos tavasz, a korcsolyás

tél száz kalandja? a Templom utca?

a felgyujtott macska? s az első dolgozat?

Valamit ujra akartam kezdeni,

s most csüggedek: ennyit el lehet veszteni

tizenhét esztendő alatt?

Tizenhét év… Járom a várost.

Hogy ürít mindent az idő!…

Még egy óra, és indul a vonat.

Addig a ligeti hársak alatt

tünődöm: mennyi drága nő

néz át itt rajtam, lány, fiatal,

aki akkor még vágyban sem élt:

szép jövevények, kitúrtatok,

nektek csak egy idegen úr vagyok,

aki csalódni hazatért?!

Füttyszó… Ég veled, régi város!

– Aki most belőled szökik,

az elmerülő hegyek, évek

mögött néha tündérországba téved

s veled most már csak ott találkozik.

(Balassagyarmat, 1924)

Repülőgép az Alföldön

A vén magyar Alföld az istenek barátja,

sár, délibáb, tenyészet, ősi hit;

a vén magyar Alföld a meséket imádja

s nem szereti az ész fürkésző álmait;

a vén magyar Alföldnek semmi se kell,

így is nagy, gazdag, ő a legnagyobb,

és nyugalmában testet ölt az íge,

az első, az állandó, a Vagyok.

A vén magyar Alföld lomha hatalom –

elheverész a napon, nézdegélve,

a dombhajlás mögűl a fellegek

fehér csordája hogy ballag az égre;

pusztúlhat rajta nép: ő gondtalan

öltözködik télbe-nyárba

s embertelen-egykedvüen

bámul bele az időtlen határba.

A vén magyar Alföld volt sírja nemzeteknek

s vér, inség, bőség nem számit neki,

maga kedvéért, nem az emberért van,

a föld nem gróf és nem bolseviki.

A föld: harc és idill. Mit bánja, hogy

hátán ki kinek szánt, vet és arat!

Akit befogad, az, mint ő, olyan lesz,

annak törvényt az ő vén lelke szab.

S az ő vén lelke megrendíthetetlen.

Ázsia él benne, itt, nyugaton.

A gyorsvonat meg se karcolja bőrét:

futrinka nyoma, benövi a gyom!

Hallotta, van sok uj csoda, kohó, gyár

s hogy sok testvére már megváltozott:

nem hiszi! – – Nála nincs hatalmasabb,

csak az ősök őse: a nap! s a csillagok!

De a vén magyar Alföld, az istenek barátja,

néha felfigyel: Valami – fenyegető –!

Konokabb, mint a meteor s a villám,

jön, száll! föl a fénybe! egyre nő:

aeroplán! – – Győzelmes motorok!

Üveg, érc, tűz! Mennydörgő terek!

Fürkész agyak, uj, kovácsolt világok!

Föld alól égbeszállt emberek!

Uj zene! döng! technika! szétfutó

sinei a végtelennek, országokon át! –

A vén magyar Alföld meghökken, szivébe

sejtelmek ezer idegen nyila vág:

most megtaposták… Gondolkozni próbál:

„Uj rendje támad majd az isteneknek…”

– A vén magyar Alföld néz a gép után

s érezni kezdi, hogy ő még csak gyermek.

Ujsághírben a végtelen

Földrészek nyílhatnak föl szemedben –

hiába: nincs itt semmi:

Törökszentmiklóson vagy Fegyverneken

nagyon keserves

egyedül lenni.

Határok! Európa! Szárnyak! –

Jaj, nem fog a sáron a hitnek, a vágynak

semmi hatalma,

mert errefelé csak az van:

sár, sár, és fáradt

közöny vagy bánat

emberben és kuvaszban:

rossznak nem rossz, jónak se jó,

s az esti gyors étkezőkocsijával

félnapra elmegy a civilizáció.

Bizony itt csak utazó mindég

a vendég,

ha ujat akar: idegen!

Fölfigyel rá egy-két zsidó,

de zöld zsaluk mögött émelyeg a zongoraszó,

és alszik a piaci ház-sor – –

S ha százszor

kelted is őket, hogy: Tegyetek

valamit, magyarok, emberek! –

szavad senki sem érti meg

s nem tartalom, csak üres buborék vagy:

Törökszentmiklóson vagy Fegyverneken

értelmetlen keserüség vagy,

vagy annyi se: áram, amely belül ég,

de kifelé halott, mert nincs vezeték.

Uzsonnautáni zongoraszó –

lefogja a világ zenéjét!

Valami rémület kell ide,

– bomba! karambol! – hogy beszéljék

az erőt, a nagyot, ami fény, ami szépség:

„A Moszkvai Gárda a népre tüzel!”,

„Királyt temet a pápa, bim-bam”,

s „Leégett az Elegáns Hotel

az Engadinban!”:

szenzációt!! – – Igy még kigyúl

a sárban valami izgalom,

s mint távoli, megkésett, kopott

film, végigdübörög egy lopott

ujsághírben a Végtelen

Törökszentmiklóson és Fegyverneken.

Óda a genovai kikötőhöz

I.

Vasak s villámok!… alagutakon át!…

Még fejemben az úti szédület

s már itt tündöklik bástyásan a nyárban,

Genova, pálmás márványtömeged, –

félkörben, mintha a föld továbbvezetné

a hegyekre a tenger ritmusát,

márványhullámokban lüktetve csap föl

egymás fölé sok fénylő palotád.

Genova, nézlek ámuló szemekkel,

hegyek körutján fut villamosom.

Genova, vér, évezredek!

Mennyi tékozlás, pompa, hatalom!

Nagy kék karját kitárja lenn a tenger:

hajók érc-frontja, sűrített erő;

szédült vihartól fuldoklik a szám,

az én lelkem is zsúfolt kikötő!

Az én lelkem ez az iszonyu város;

mennyi zavar, rend, ragyogás, veszély!

Innen indult el valaha Kolombus!

Két karom mindjárt Afrikáig ér!

Még sohse voltam ilyen telhetetlen,

sohse káprázott még így a szemem.

– Ragyogj, vad nyár, ragyogj, Genova, büszke

márványzűrzavar, szennyes és modern!

II.

Messzelövell homlokomról a fény: Via Venti Settembre.

Bámultad egész nap arany palotáimat.

Itt az este, már gyúlnak a kirakatok, kigyullad

az ég kirakata is, – de én most másfele viszem utad.

Itt az este, most perdül a gyémántszikrás palotákban

táncra a frakkos ördög és a habtestű szerelem,

de mi szálljunk le, ahogy a tömeg folyik szét szerteziláltan,

szálljunk le, ahogy az áradás folyik le tereimen,

szálljunk le a homályba… Itt zene nyüzsög, érthetetlen;

egymásrafotografált lemezeken át bujdosik valami fény;

sikátorok, hol vagyunk? nem tudom, halpiac, magnéziumláng,

korcsmák, vad italok: ez is én, gyere bátran, ez is vagyok én,

itt vagyok az igazi, rakodópart, gyere, a néger

röhög (gondold, hogy álom és mindjárt nem lesz bolond);

ide a nőt! mit félsz? én vagyok az úr és ma ilyen az erdő,

itt fenem a kést és osztogatok bicskanyitó pofont:

én vagyok a bűn és az erő, piszokból nőtt egészség,

éjszakai verkli, utcalány, részegek és katonák,

én vagyok a vér, én vagyok a hús, tömött bendő vagy éhség,

én tartom széles hátamon a sok gőgös palotát:

mindennek apja én vagyok, zsákhordó, szolga, munkás,

én vagyok a kerék és a vas, az olaj és a láng,

az én millió életem örök századok óta

fűti, százszorszent nyersanyag, a dolgozó kazánt:

én vagyok a Város, a Kikötő, a tenger vad szerelme,

s van pénz, selyem és hadihajó, van, mert én akarom,

de ha mozdulok, szétporlik a Via Venti Settembre

s leroskad a habok fölött a büszke fénytorony!

III.

Betonkilométerek, kőcsíkok, sivár,

szürkén tolongó láthatár,

aztán vastornyok zűrzavara,

vasváros a tengeren: – Genova,

páncélos asszony a hegyek alatt:

simán mennydörgő villanyvasutak

omolnak eléd, te ölelő

gyönyörű kék szörny, kikötő!

Kikötő, – óh be kicsi vagyok itt!

Rettentő szövetségeseid,

Érdekek, Számok és Erők

káprázata gyúl ki a szemem előtt,

s mintha üveg volna a Föld,

átlátok rajta: elbüvölt

vitorlákat, úszó tájakat

látok idegen egek alatt:

látom a szárnyas Üzletet,

ahogy hódolva meghozza neked

Borneót, Japánt, Amerikát!

Óh, kapcsolatok földön s tengeren át,

sugárzó erők, Pénz, ki csak rendeled

s úttalan távolok felett

a kalózcsavargáshoz szokott

flottákat játszva igazgatod:

óh Pénz, ki megőrölöd, miként

régi tirannusok, az egyént,

te vagy a legnagyobb, iszonyú,

kényszered béke s háború,

behálózod a földet, rengő

vizek felett te vagy új Teremtő,

te alkotod a népeket s velük

a közös törvényt mindenütt:

itt vagy, te őrzöd Genovát:

irtózva nézek föl reád,

körülragyogsz, arany varázs,

méreg, levegő, tüdőmbe szállsz,

itt vagy, emelsz és eltiporsz,

épitesz, ölsz, rendelsz, rabolsz,

láthatatlan és személytelen,

országok ura: Kereskedelem!

IV.

És éjszaka, mikor a partokat

zúgva bombázzák a habok

s a vendég, búcsúzni, kitárja

szobájában az ablakot:

a Világitótorony hirtelen

talpraugrik, figyel, vigyáz,

– égnek csavart fekete ágyucső,

most látni, milyen óriás –

lámpáját felhőkbe akasztja,

ő maga homályba vész

s az alvó Genova fölött

a végtelenbe néz.

A Sátán Műremekei

1926

Mérget, revolvert

Mérget, revolvert, gyorsvonat elé!

Nyiszáld ketté recsegő

gégédet, őrült!

– Nézz szét: valaki kilopja

szemedet a homlokod alól,

friss vágyaidat hintója elé

fogja paripának, meleg szivedet

feltalpalja a cipője alá

s nyomorodból arany palotát

épit magának – –

Nézd: százezrek, milliók

sorvadnak sirba, nyomorult

barmok, testvéreid,

akik valaha,

mint te,

hittek, akartak – – Óh

nyisd hát ki boldogtalan szemedet,

te szegény,

frissenjött fiatalember,

te naiv, te őrült,

és menj haza,

állj tükröd elé,

borotvád tedd a nyakadra –

– – aztán rohanj

végig az esti körúton

és levágott fejed üvöltő

bombáját

csapd be az első

boldog ember ablakán!

Negyedóra Isten és a Hivatal közt

Áldassál, gyönyörű

reggel, ki meleg

hullámaidat arcomba csapod,

mikor szomorú

kapumon kilépek!

Már mögöttem az isten

békéje, mégis

áldassál, gyönyörű

negyedóra, aki

rohanó villamoson röpitesz

a város felé,

a munka felé,

gyárba, irodába, a kuli nap

börtöne felé,

de a lelkeken, ablakokon még

beöntöd a napfényt!

Már csak ilyenkor

vagyok, aki vagyok,

csak ilyenkor lophatom

fiatal szemeimbe

az édes élet melegét,

siető lányok lábairól

a napsugár harisnyáját,

az ifjú vágy tilos utjait,

– már csak ilyenkor

vagyok a magamé,

csak ilyenkor a testvéreimé,

mindenkié,

aki most

itt s mindenütt

velem együtt rohan a rohanó

villamosokon

a pénz felé,

a város felé,

az inkvizítor munka

irigyelt kínkamrái felé

s végiggondolja mind, ami szép,

és elsiratja, ami öröm,

mert ez a végső

búcsú magunktól, ez a perc

a munka előtt, napos utcán:

ez a perc a miénk, a pihent

érzékek lázadása, szabadság

mindennapos reménye,

egyetlen szent negyedóra

Isten

és a Hivatal közt:

Áldassál, gyönyörű

villamosút, arany

reggel, amiért legalább te

megmaradtál, – és köszöntsd

vissza

vígan a halni indulókat!

Operába indul az autó

Operába indul az autó,

s mintha a puha nagyúri szalon

gördülne vele, boldogan

élvezi az isteni hölgy a tél

idilljét, a rohanó táj

komoly varázsát.

De mit ér nekem

a hó varázsa? mit e gyönyörü est

fehér nyugalma, mikor

otthon hideg van

és nincs mit enni?

Diákkoromban szivszorongva

néztem az első

pelyhek táncát az ablakon,

később a ródlipálya csak

állást jelentett:

gazdag gyerekekre vigyáztam

hogy ki ne törjék a nyakukat –

s bár azóta folyton dolgozom:

széntől repedhet most a bányák

szörnyeteg gyomra, az én gyerekemnek

mégis a foga vacog,

erdőket hurcolhatnak le a hegyekből

roskadó vonatok, nekem

még jó, ha félmázsa hitelt

ad az irgalmas uzsora.

Hol van hát isten, aki

nem énmellém áll, amikor

pörlekedem vele? hol akad

egy isten is, aki nem sír,

mikor, itt,

álomszerü villák zuzmarás

kapui előtt, e fehér

estében, a zizegő

hópelyhek alatt

reménytelenül dideregve

én, a kuli,

poklok mocskára-tüzére

gondolok

s igy nézek, szótlan, az elsuhanó

reflektor fénye után?!

Áldozatok

Zajosan dördűl a revolver

s a jólszituált kereskedő

halála átveri sziveteken

a Pénz meg az Üzlet

rémületét.

De én

azt mondom: halljátok meg a

zajtalan omlásokat is,

a tömegekét, az észre se vett

borzalmakat, az egyetemes

üzlet parancsait, amely

már a startnál lefog és

előre elítél:

nézzétek az élet

húsevő tömlöceit, a sok

halálbapréselt akarat

fuldoklását, a rakétás

felszín alatt a sivatag

kétségbeesést,

az emberirtó

munka fegyenceit, kik a kényszer

fegyvercsövei előtt

szótlan menetelnek elérhetetlen

oázisok felé s nem is

tudják, hogy gyermekeikben

csak nyomoruságuk örök

folytatása következik. –

Zajosan

dördűl az előkelő

áldozat fegyvere, nekem

mégis jobban fáj

az a másik, a sok, az a számtalan,

számontarthatatlan, zajtalan halál,

bennem örök-fekete

tengerzúgás az a néma panasz,

a tömegeké, a hétköznapoké,

s mióta egyszer

meghallottam, minden revolvert

tuldörög füleimben

a sivatag éneke, a porszemek

sirása, a névtelen

reménytelen,

embertemető, istengyilkoló,

végtelen,

üres és fekete csönd.

Az örök járvány

Mint isten előtt a hitetlen érdek,

a beteg előtt felrakja kegyes

álarcát a világ.

„Vérbaj!” „Tüdővész!” – lúdbőrzik a

társadalom; e két csodaszóban

egyesülnek a szétdult

parlamentek

s még a rablók kapitányai is

megpróbálnak valami

nemeset hazudni. De ki látja

a harmadik rémet, az örök

járványt, amelynek

kórháza a város, az egész

ország, országok? Óh, ki látja

a legnagyobb kórt, az emberiség

örökölt terheltségét, ki látja

közületek, Nagyok,

a szegénységet,

melynek gyógyithatatlan

betegei vagyunk: roncsoló

mérgeit hurcoljuk s leheljük

irodában, műhelyben, bérpaloták

barlangjaiban, nászéjszakánkon

vele oltjuk be a jövendőt

s évezredek óta miatta

fetrengünk a butaság

mocsaraiban – – Jaj, Hatalom,

mikor látod meg a beteget

a szegényben? Gazdag, óh, mikor

jelenik meg pilládon a szánakozó

borzadály könnye, amely

egy-egy szörnyű betegágy előtt

néha mégiscsak kicsordul szemedből?

Magasból

A nagyságos asszonynak egy falatért

kezet csókol a koldus. És mégsem ő

igazán szánalmas, hanem az,

a másik, aki már

ember lehetne, de csak

a parányi siker megvesztegetett

bérence s aki

egy kis élősdi nyugalomért

boldogan meglapul a Nagyok

lábainál,

az az igazi

gyönge s nyomorult, aki

lelki békéjét falat kenyerekkel

egyensulyozza… De más,

de más mellette a nagy,

a hatalmas, az igazi ember,

aki küzd és ezer idegen

akarat kezéből

kiveri a pengőt, óh, milyen

más az a lélek, amely

a veszélynek elektromos

mezői s az érdekek alá-

aknázott tájai fölött

vezeti a pénz vagy a hit

nagyszerü hadjáratait és az erő

halálfejes lobogóját

nyiltan feltűzi a legmagasabb

ormokra – Óh, be egyformán kicsiny

onnan a koldus,

meg a nagyságos asszony óvatos

könyörülete, s az egész

emberiség, ez a nyöszörgő

kín-sivatag, be kicsiny

onnan,

fentről,

ahol az önzés

óriás toronyőreivel

hiu harcban

csak a legbátrabb földi sikolyok

őrült keselyűi csatáznak!

Miénk a napfény

Miénk a napfény, a levegő

s mindaz, mit a pénz

nem zárolhat; miénk

a test, mely még friss és erős,

s a lélek, mely ép ugy örül

és szenved, mint a gazdagoké. –

De mit ér ez a test,

ha nap-nap után lopja erejét

az idegen boldogulás? Mit ér

a lélek, ha csak hulladék

jut néha néki? Mit akar

az a sok nyomorult, aki egymást

teszi fölöslegessé, mit akar

a sok koldus, aki rá sem ér

örülni az élet

ingyen-szépségeinek, mert

ahogy ő a mindennapi kenyeret,

ugy eszi őt is a

mindennapi kenyér?! – S ha százszor-

szent is a bölcs

lemondás szomorusága és

ha csoda is mindaz, amit a pénz

nem vehet el:

mit ér szegénynek az utcasarok

tavaszi fénye, mit a percnyi

öncsalás, – mit ér

a robotolók örök

erőlködése, ha sosem

látják meg istent, azt, aki az

ingyen napon és levegőn túl

adhatna még valamit,

hogy ne maradjon

hetedizigleni unokáik

számára is a nélkülözés

rémuralma a jövő?

Játszópajtások

A finomlelkű hölgy csaknem sirvafakadt,

látván, hogy a

bádogbélelte társzekér

cigarettázó kocsisa

mily unottan zötyögteti

a leütött

kis borjut végig az utcán,

a szép kis bocit, amely épp

akkora, mint amelyiknek

csengős mozdulataira ő

ugy emlékszik gyerekkori

nyaraiból. Nagyon

szomorú lett a szive: ő

nem hitte, mint a durva kocsis,

hogy az egészben

nincs semmi rendkivüli: ő

rögtön látta gyerekkora

négylábú játszótársait,

mind-mind a sok

aranyos kis életet, a sok

aranyos állatpajtást, amely

ugy eltünt a későbbi, sanda

igavonókban,

a másokért, erős kocsisokért

dolgozó kényszerben, pedig a

mindennapi életet

életével fizető robot

szomoruságától mily messze volt

ugribugri

fiatalságában valamennyi

kedves kis testvér! Valahol

igy járt mind, valahol

kések és taglók nélkül is

gyilkolja szegény

bocikat s barmokat valami

lelketlen hatalom:

kések és taglók nélkül is

rettenetes

az állati sors, rettenetes,

és csak az emberek

nem érzik, ahogy

nem érzik azok sem, a többiek,

akikre most

szintén visszagondol, az egykori aranyos

emberpajtások: azok bizonyára

már rég nem törődnek egykori aranyos

boci-pajtások ugrándozó

emlékével, az isteni-édes

indulással:

állatok lettek mind, fujj, állatok,

nem ugy, mint ő, akinek

finom lelke most oly szomorú

szemrehányással nézi a

bádogbélelte társzekeren

elzötyögő kis holttest fölött

cigarettázó, szivtelen kocsist.

Isten országa

Egy vén potroh három milliárdot

fektetett be a színésznőbe… De

nekem is mennyi pénzt

kell még keresnem,

mennyi pénzt, és mily nehezen,

csak azért, hogy

legyen mit ennünk! – Szegény vagyok

s húsz-harminc évig elélek és

naponta enni kell, aludni,

naponta enni-adni nálam is

szegényebbeknek, még legalább

húsz-harminc éven át

naponta – miből? Időm s idegeim

rabságából!… Óh, mert hol a pénz,

hol van másutt? Eldugták a világ

négy táján, kövek és reteszek

alá-mögé, mindenbe, ami

nem érdekel,

robotba, földbe, aranyba, rabló

tervekbe, színésznőbe, ezer

hejehujába, fegyverek és

parancsok megközelíthetetlen

vastornyaiba – Óh, hol a pénz,

az enyém,

a nem-levő és sose-volt

élet nyugalma, időm s idegeim

szabadsága, húsz-harminc iszonyú

év megváltása, hol az egyetlen

menedék, hol az isten

országa, ha nem

az egyedül-irgalmas halálban?

Wild West Európa

Nagyvárosokban, a pénz

aszfalt-preriin,

éltető

fűért loholnak egész nap

a jámbor csordák. De van,

akinek

a hús is elég

s a húsban rejtőző arany:

szabad a préda,

hősök száguldanak motorokon,

ujszerü fegyverek

csattognak zajtalan, irodák

könyvelik a diadalokat –

s a legügyesebb testvérgyilkosoknak

este a szerelem

ünnepi istállóiban, a csodarevü

tetőpontján

egyszerre kétszáz meztelen

női comb tiszteleg.

Nincs pénz és enni kell

Nincs pénz, s te azt mondod: egyéni pech!

Nincs pénz, és: tárlatok! opera!

Nincs pénz… De te sohasem

ölelted nyomorodba az

örök embert, te sohasem

láttad meg az egyéni

példában a kiraboltak örök

törvényét:

nincs pénz, pedig már csak a meztelen

életről van szó! – Hogy fussak én

boldog lélekkel a tavasz elé,

mikor nincs pénz, és otthon emberek

várnak rám, kedvesek és

ártatlanok, és kenyeret

akarnak! Hogy nevessek én, mikor

nincs pénz

és pénzért mérik a napokat, és

nincs pénz

és enni kell és valami folyton azt

suttogja-üvölti

bennem, hogy szörnyü hazugság

minden: hazudik rajtam a jó ruha,

hazudik az estélyi cipő

s hazudik a perc, amely

néha,

mint most is,

becsábít a Hangok és Szinek

gyönyörű bűntanyáira – Óh,

mit érdekel engem a zene, mit a

szépség, a lélek

mennyei kedvese, vagy akár

csak az új tavasz is, mikor

nincs pénz, és otthon emberek

várnak rám, kedvesek és

ártatlanok, s kenyeret

akarnak, – hogy hihessem el,

hogy érdemes élni, mikor

nincs pénz

és enni kell, és mindenütt

csak a testi szükségletet

látom a nyomor fekete

köztársasága fölött, és

a fizikai lét örök

zsarnokát, a Szövetkezett

Pénzt, Őt, az igazi Urat,

aki légies és rettenetes

talpával rajtunk, szegényeken áll,

torkunkon áll, de nem tapos el,

mint a láb a férget,

és éjszakánkat távoli

fényjelekkel csillagozva

sose hagyja kihunyni bennünk

gonosz cinkosát, a reményt?!

Nézlek, szeliden, szótlanúl

Nézlek, szeliden, szótlanúl,

de tudom, hogy félsz, ha látsz.

Koldus vagyok, de maga az isten

markol szivedbe, mikor

a tetteidre gondolok.

Gyűlöletnél hatalmasabban

hatol beléd a néma vád:

szemedben örök tűzvész vagyok,

füleidben félrevert harang,

felrobbantom pilláid alatt

a szundikáló délutánt,

vacsora helyett undok sebeinket

csempészem tányérodra, és

nem menekülsz: felköltöm alvó

lelkiismereted,

hogy férgei, mint almát a pondró,

marjanak, s éhes vérebei

széttörjenek, ketrecüket,

s mint téli hegyek utasát

a farkasok, életedet

darabokra tépve temessék

viháncoló

bendőjük melegébe.

Harminc ezüst

Hallgass, tehozzád nincs szavam.

Nekem nem kell a keresztény

lemondás, és tisztelem a

harcos életet, a dolgos

önzés papjait is, de neked

azt mondom: Hallgass, képmutató!

Hallgass, tehozzád nincs szavam.

Úgy emlegeted, mosolyogva,

az igazságot, mint első, naiv

szerelmét a kész férfi, pedig

belőled csak a keserű

pillanat szólt, sosem az Ur,

s mióta biztositottad

kis pénzedet, a sosem-ismert

isten ellen

fordulsz a megértő szánakozás

mosolyával s lapuló

félelemmel, hiszen ma már

az osztott koncot véded – – Én

nem hirdetem a keresztény

lemondást és tisztelem az

ellenség hőseit is,

de te hallgass, mert a harminc ezüst

túlcsörgi szavaidat:

lapulj, nyomorúlt,

te csak a rablók kis cinkosa vagy!

Grand Hotel Miramonti

Sárbasüllyedt síkok fölött,

a nap s a fürgébb

levegő túlvilági

magaslatán

a barbár hegytető elegáns

palotájában,

függőleges sinek acél-

törvénye szerint, hintázó emeletek

előtt, suhog a zümmögő

lift

és benne egyenruhás

hódolat hozza-viszi

a kényes nőket, elegáns urakat,

bonyolítja a szörnyű

palota titokzatos

anyagcseréjét, ragyogó

termek és halk hálószobák

között, fel-alá,

bezárva őket a zümmögő

buvárkockába, melynek

üvegén hüvösen átdereng

a fölhasitott emeletek

tengerfenék-ringása, – a lift

csak hordja a husokat, különös

virágokat, csak hordja a drága

bőröndöket, frakkos urak

zsebében mágikus

lapjait a pénznek, elfinomult

szükségleteit a testnek,

csak hordja az elfinomult

sok testet, a roppant

üzem táplálékát, a lift

csak hordja, függőleges

sinek acéltörvénye szerint

suhogva fel-alá,

pompázó terheit, – – és

útjába csodálatos

törvények parancsa szerint

bekötnek a tülkölő

országutak, belefutnak a

boldog vonatok, mialatt

észrevétlen dolgoznak a pénz

rejtelmes messziségekig

ereszkedő szívócsövei és

megindulnak a sárbasüllyedt

sikságok, távoli tanyák,

vetések, gyártelep, alázatosan

fuldokló vér s a munka, hogy

ezer átlényegülés után

mind fölszívódjanak és

sertéscomb és fiatal

lányhus egyformán jusson a

roppant üzembe és

a magába bebörtönözött

liftben az egyenruhás

hódolat tovább

ringhasson a fölhasitott emeletek

között s tovább keringjen a vér

az elvarázsolt testben, fönt, a hegy

tetején, a fürgébb

levegő s a fény túlvilági

magaslatán, ahol

élő arany sugarakban

ragyog a megvetett s kifosztott

nyomorfekete világ

ég s föld között lebegő koronája.

Egy jelentéktelen író halálára

Meghalt a koldus öreg, és előkelő

ismerőse, a pénz,

a hírre megismétli, hogy

nem tartozott az Igazi

Nagyok közé szegény… Nem tartozott,

igaz, – de én

azt látom, azokat, akikhez

tartozott: nekem az eltiportak

rettenetes sorsa fáj

az emlékében. Tudom, fiatal

évei hogy fultak bele

a nélkülözés

vakondok-tárnáiba,

most is látom, megalázott

lelke, mely a gondolat

léghajóival istent

próbálta elérni, drága lelke

mily tehetetlenűl

vonszolta a mindig-hiányzó

pénz halálos sulyait, én

láttam, hogy amíg

szegény öreg a reménytelenség

utcáin vagy a bosszús irgalom

előszobái előtt, sötét

folyosókon, végigácsorogta

élőhalott napjait és az

üzlet már rá se nézett: elegáns

autókon tülkölt, repülő

vonatokon suhant, meleg

gyermekkacagással, gondtalan

szerelemmel, ennivalóval és

nyugalommal s a szépség százezer

fűszerével táncolt el előtte

az élet, szegény öreg

krajcárleső szemei előtt

tulvilági

könnyűségben tündököltek a pénz

ravasz kis ügynökei, akik

szintén nem tartoznak a maguk

céhének nemzetközi

értékei közé, hiszen

sem a rombolás,

sem az épités nagy tettei

nem koronázzák megbecsüléssel

homlokukat, s csupán az ördög

emelte-emeli őket

ilyen öregek és fiatalok

fölé, a dolgozók,

a kicsinyek, a jelentéktelen

milliók, a silányak

rettenetes sorsa fölé,

őket, a jelentéktelen

piócákat, akik

ráfeküdtek az élet

ütereire, a kalmárokat

s üzéreket, akiket

telefondrótokon át is

hizlal a pimasz arany,

a vak pénz, mely nem üdvözít,

de megszabadít a kárhozattól, –

óh, csak a Sátán

emelte ezeket a

nyomorultakat a nyomorultak

fölé, a szegény

halott költő fölé, aki

már nem kér koszorút, de szól,

nagy, néma, fekete árny:

Térdre, elrabolt életem előtt,

térdre, Többi Silány!

Az Első Kút panasza

Más seb is van, és néha, igaz,

összeomlik a pénz-torony,

de szétloccsanó romjait

mohó delejével

rögtön magához rántja a

többi nagy pénz. Néha, igaz,

százfele indul a csörgedező

arany, de ujra összegyűl

egy óriásnál, összegyűl

szent kínunk, a boldogító,

csodatevő, toronyrakó,

gyémántokká, színarannyá,

száz erővé átváltozó,

száz erőből táplálkozó,

jajgató és mindenható

drága, drága vér,

összegyűl, de az uj hatalom se

törődik vele, hogy

honnan, melyik Első

Kútból buggyan elő

az örök folyam, s megelégszik

az utolsóelőtti állomás

vizsgálatával. Nem segit

a toronyomlás, a sikeresebb

üzlet győzelme, az uj

gazda se hallja soha

az örök sikolyt:

Emberek,

nézzétek egymást, nézzétek a

porbahullt századok porbahullt

népeit, nézzétek és

irtózzatok:

minden vigalom kétségbeesés,

minden szépség szenny és halál

és minden perc gyönyörű palotája

börtön valahol valakinek,

hisz az az erő, az az öröm

mind-mind sivatag századok

ereiből folyt ki, sivatag

népekből ömlött, gyűlt, áradt, csapott

magasba, sugárba,

aranyba, toronyba

dermedve, eleven

szökőkút – – jaj, belőlünk

szivárog és buzog a vér,

a mi sebeinkből

szakad a forró

csodaforrás: a mi tüdőnk

liheg a száguldó mozdonyok

kazánjában, a mi rongyaink

szennyéből szövődik a selyem,

a mi megtagadott

orvosságunkat, kenyerünket

issza-eszi

pezsgőspoharakban és

inyenc tányérokon a pénz,

a pénz, az Isten,

a régi, az uj,

az örök,

a hadak és kulturák istene,

aki szörnyű ágyúihoz

szenteket gyűjt maga köré,

művészeket, csodálatos

mestereit

szónak, színnek, kőnek, muzsikának

s a boldogság tornyaiban, az ő

mennyei lelkükön

szürve át minden pillanatot,

felejti, hogy

minden öröm kétségbeesés,

minden szépség mocsok s halál

és minden szabad perc iszonyú

börtön valahol, valakinek, –

nekünk,

sivatag századok sivatag

népeinek,

akik tehetetlen

nézzük, vak vándorutjain

itt is, ott is

hogy gyűl, nő, hogy csap ég felé,

magasba, sugárba, arany

szökőkutak tornyaiba

az idő, az időnk,

az erő, az erőnk, a

szépséggé és hatalommá,

bölcsességgé, színarannyá,

átváltozó, mindentudó,

jajgató és boldogító

drága vér, mely szakadatlan

ömlik,

ömlik

csukhatatlan sebeinkből.

Beszéd a szomorú őrülthöz

Hozzád csak a kézigránát

döreje ér föl, Pénz,

bosszú istene, aki acél-

érdekek fellegváraiban,

túlnőve az egyének

akaratán, ágyúkoronázta

sisakban, a gyűlölet

páncélöltözetében, fenyegető

homlokoddal az istenek

fölé tolakodva állsz a világ

bástyáin, óh Pénz,

tudom, hogy

hozzád csak a kézigránát

beszélhet, én

mégis beszélek.

Nagy árnyak dőltek végig a földön,

de már süt a nap. Szeliden

susog az alkonyi szél, megint

futkosnak a fürge hajók s a vidám

vonatok, gyönyörű

hőskölteményeket teremt

a milliókezü munka, édes

idilleket a szív: ma is

ember az ember és becsületes

munkája után

ma is jutna mindenkinek

annyi szabadság,

hogy érdemesnek lássa életét.

És élünk s mégis hazudik,

aki életről beszél. Hazudik,

aki vigasztal, s jaj, hazudik

a gazdag is, aki

szabadnak hiszi-mondja magát:

mindnyájan egymás rabjai vagyunk

s kezünkben a véletlen kardjaival

vakon küzdünk vak ellenek

ellen, a fekete isten

árnyékában, amelynek

uj éjszakája ránk zuhant.

Ki hozta, ki akarta,

ki tolta égbe a fekete

istent? S ki meri

mondani, hogy ember

csinálta, főnök, tröszt, király

vagy állam, ki hiszi, hogy

ember csinálhat ennyi romlást?

Pedig az csinálta,

az ember csinálta:

mindenki a részt,

senki az egészet,

és csak most érezzük teljes

hatalmában a rettenetest,

a megfoghatatlant,

a káprázatot,

aki az egyetlen valóság,

hisz már pestis tőle az alkonyi szél

muzsikája, hazug

rontások eszköze a

szeretet, hazug

rontás a szépség, hazudik

minden ideál,

mely túlcsábít az emberen,

s romlás a munka: mások

koncáúl őrzi meg a test

erejét, hogy holnap és holnapután és

mindig a másik, a láthatatlan

zsarnok, hogy valaki mindig

kiszedje belőle a vér

aranyát:

és sehol sincs senki, aki igazán

ura volna a nagy

prédának, sehol se látjuk

a személytelen rablót, aki

céltáblája lehetne átkunk

késeinek, a szó

kézigránátjainak, sehol se látjuk

a mindenüttjelenvaló

mindenható erőt, amely

mindnyájunkba rejtőzve áll

a világ bástyái fölött és

csak játszik a földdel és

meg se látja a robotoló

nyomoruságot és

neveti fölkent ügynökeinek

gőgjét, hiszen a

pénzfejedelmek legbizalmasabb

konferenciáin is ő

elnököl s láthatatlanul

diktálja akaratát, amely

országokat fölperzsel és

nyugodtan adja-veszi

nemzedékek életét, mint

handlé az ócska rongyot!

Óh, bosszu szomorú

istene, hozzád,

csak a kézigránát dörrenése

ér föl, én

mégis beszélek:

Pénz, tehozzád

beszélek, és ha

nem hallgatsz is rám, fölkiáltom

süket füleidhez: én

téged sajnállak, akit

megőrjített embercsinálta

becstelenséged: én

tisztelem a bosszút, mely alkotód

zsarnoka lett: csak állj

ágyúkoronázta aranysisakban,

a gyűlölet

gyémántvértezetében, fenyegető

homlokoddal az istenek

felhői fölé

nőve, a legmagasabb

bástyákon, és

csak nézd, nézd,

undorodva,

hogy járja iszonyú

vezényszavaidra halhatatlan

haláltáncát az emberiség!

Három törvény

I.

Szeretet

Meztelen húsból meztelenűl

dobott bennünket isten e szép

világba, ahol

már minden valakié. De az

egyforma meztelenséggel

mindenkinek

egyforma jogot adott

mindenre: első csodaként,

örök csodaként, az érdekek

zsufolt tülekedésében is

szeretet fogadja az uj jövevényt,

a gyermeket,

isten folytatását, szeretet

neveli, és

ez a mennyei kezdet

kiséri, mint

emlék s remény,

harcaiban a férfit, aki

lassan beilleszkedik

a közös munka üzemébe,

ez az első szeretet

ad erőt neki, mikor

tipró erőkkel szembeszáll

s az ős törvényt hirdeti: meztelen

húsból meztelenűl dobott

világra mindenkit a sors! – szeretet

kapcsol össze kicsit és

legnagyobbat, szeretet,

mégiscsak a megtagadhatatlan

szeretet őrzi

a rend egyensulyát, szeretet

dolgozik a javító

idő szivében

s éltetve az egymásután

előhömpölygő nemzedékeket:

tölgyből s ibolyából, millió

ellentétből királyi erdőt

épit a Szeretet.

II.

Szabadság

Ne hirdessétek a szeretetet,

a szeretet magánügy, és

semmit sem ér, mert nem kötelez.

Meztelen húsból meztelenűl

dobott bennünket isten e szép

világba, – de itt

már minden valakié és

minden fű s állat a legfőbb

törvényt követi:

mindazt, amibe a nem-kért

élet kerűl, rabolni kell,

valakitől

munkával-ésszel

elhódítani, hogy a különb

erő diadalmas kezeivel

a természet maga gyomlálja ki

csenevész próbálkozásait.

Ne hirdessétek a szeretetet:

itt a sok önzés sok ereje őrzi

az egyensulyt, a rend nyugtalan

nyugalmát, de nem a pusztuló

kóróra büszke az erdő,

hanem az alacsonyabb

akaratok fölött

roppant koronáját égbeölelő

nagy tölgy zsenijére:

az az ember az élet

igazi fia,

aki mer, az egyén, akit

nem nyom el a zsufolt érdekek

tülekedése,

hanem aki betölti

rendeltetését,

s ha pusztít is, volt joga rá,

hiszen csak az ős

törvényt példázza, melyet hasztalan

cáfol a szeretet:

Hirdessétek a szabad erőt,

melyből mint kard és trombitaszó

tör ki a Tett!

III.

Igazság

Hazugság harsonája, bolond

törvény a puszta erő

e földön, ahová

meztelen húsból meztelenűl

dobott bennünket az isten:

itt már minden valakié,

itt már az erőt is előre

szétosztották, s az egyenlő

meztelenséget azonnal

megszünteti a pénz:

páncéllal védi örökösét

s a másikat sorsára bízza.

Nincs itt szabadság s vak az erő:

talán a haszontalan, becstelen

gyomlálja ki

bérelt kezekkel a jót, a nemest,

s ki tudja, nem a fegyveres silány

pusztit-e millió különbet?

Ne hirdessétek hát az erőt,

az akármilyen diadalt,

hanem

a sose-voltat,

az eljövendőt,

az eddig örökké csak bebörtönözött

uj vezért, aki uj szeretet,

az uj vezért, aki uj erő,

az uj vezért, aki majd

szabaddá kényszeríti az

emberek és

népek örök-nagy versenyét:

hirdessétek a Teljes Igazság

istenét, aki átveszi az idő

legmodernebb harceszközeit, és,

soha vissza nem rettenve a

rettenetestől, ágyúkkal is

felszereli jóakaratát:

hirdessétek a mindenkiért

hadbaszálló világos erőt,

amelynek ura

elsöpri az irgalom

laza rendjét, a véletlenek

buta egyensulyát,

s vegye bár föl teremtő

tisztaságára a pokol

álarcát és égesse föl

mindazt, ami

szépet és jót tíz ezredév

megalkotott: joga lesz

rombolni, mert

a felszabaditott emberért

ő ujrakezdi az életet:

és szent kard és szent trombitaszó

csak ugy lehet, ha Érte küzd

a szolga tett!

Őrangyalok

Barátom, ki a halhatatlan

nyomornak megváltást keresel,

ne a halált, – a Sötétség

s a Káprázatok

isteneit ünnepeld!

Különös

őr-szellemek ők.

Még nincs meg az ember, amikor

jön az egyik, a fekete angyal,

könyörögve néz a tények

arcába, aztán

elborzad, és irgalmas keze

már az anyaméhben,

előre, igyekszik

becsukni a lélek szemeit.

S ha nem sikerűl

a részvét tette s a gyászruhás

angyal később is hasztalan

próbálja kilopni

védence agyából a fény

szomorú erejét,

jön a másik, a látszatok

tűzszárnyú angyala, aki

kitalálta az antikrisztus

csodáit és aranyat

csinál a kavicsból.

Áldott ez az őr is, mint sötét

testvére volt:

felelőtlen álmodozásra

tanítja az ifjút s az érzékiség

lidérceivel messzecsalja

az igazság vigasztalan

képeitől a szemeket:

szent ez az angyal is, ez a

tündöklő csaló, hisz amikor

korcsmát nyit a földi

kétségbeesésnek

vagy a képzelet gyönyörű csarnokaiban

felejteni

csábítja az önzést:

látja, óh,

jól látja az aljas, az egyetemes

komédiát

s legalább utólag

igyekszik menteni. – Óh,

barátom, szent ez a két különös

angyal, aki sírva

áll két semmiség között

s addig is, míg őrváltás lesz,

éjszakával takargatja,

lázálmokkal vakítgatja,

ahogy tudja, boldogítja

a valóság töviságyán

félálomban hánykolódó

tehetetlen, menthetetlen,

halhatatlan életet!

Van lelke a pénznek

Van lelke a pénznek! Én tudom,

a büszke arany

jobban fűt, mint a bor, de belül

csupa szégyen és vacogás:

finom esze tudja, miből, milyen

nyomorok árán

gyült össze, érzi, hogy

harc, gyűlölet, vagy leplezett

szemrehányás fogadja mindenütt:

bujna kifelé mindenütt

gazdája zsebéből

s nem kell hozzá panaszos száj

vagy fenyegető tribün,

fél úgyis, vagy legalább

rosszul érzi magát

a szegények közt. Óh, én tudom,

van lelke! s azért menekűl

autón, azért rejtőzik

párnázott-őrzött ajtók mögé,

mert azt hiszi, hogy

lelkiismeretének

füleit betapasztja, szemét

becsukja majd a magány.

Van lelke a pénznek, barátaim! Én

voltam titkára, tudom, hogy

cinkosa bár, orgyilkosa is

a másik pénz,

láttam, mennyire vágyik

a jóság örömeire,

mennyit gyötrődik, amíg

kiirtja magából a szeretetet,

amely mást boldogít,

de őt megölné. – Barátaim,

gondoljatok néha az arany

titkaira, nyugodt becsület,

gondolj a pénz, a nagy pénz

poklára és

sajnáld szegényt!

Az örök virrasztó

Legjobb aludni, tudom, pedig

számomra csak pár éve születik

ujjá nap-nap után

és könyörtelenűl az élet, –

mit akar hát velem az anyag

örök vándora, az élő

isten,

mit őrködik örök-egy élete

bennem? s mit a többi

féregben, évezredek

pusztithatatlan-pusztuló

népeiben, akiket csak

magával állit szembe, mikor

egymást ölik vagy ölelik?

Óh, aludni!

Reggel

még azt hiszem, hogy

csak szórakozik velünk, nyomorult

töredékeivel

s játékos kedve nem is

akarja az alakzatok szüntelen

keverésében megtalálni

a végső kombinációt,

de mikor a zúgó

nappal után megjön az est

békéje, ugy érzem:

ő is szeretne megpihenni

saját ellentéteinek

egyensulyában s ő maga

szenved legjobban, amiért

sikertelen próbálkozásait

unva, a halál gyors kezeivel

ujra meg ujra hiába

temetteti

húsunk sírjába oszthatatlan

lelke darabjait:

s mikor éjjel eloltom a lámpát,

kimerült fejemnek

azt sugja a párna, hogy

a legszomorubb embernél is szomorubb

s fáradtabb már a sose-mozduló

kőnél is az erős

isten, amiért sose tudja

lecsukni magában az idő

lázas pilláit s millió-

millió öngyilkosság után is

tovább kell virrasztania

halhatatlansága élő

kriptájában, az anyagban.

Tárlat: a Sátán Műremekei

Boldog, akit pálinka butít,

boldog, kit a szépség

kápráztat, boldog mind, aki

csak részleteket lát. – De ha anya

helyett egy isten

nyitotta föl szemed, akkor

a halálos éjben mindenütt

tűz, tűz lobog fel,

tűz, tűz kering

körötted és te mindenütt

őt látod, a mozgó

viperalángot,

a tüzet, amit

széthurcol a mozgó

ember a földön, a tengereken,

a parázsagyu gondot,

a tűzkigyókat

látod csak az éjben,

a mult s a jövő

üveghegyein túl, a nyugtalan önzés

gyujtogató parazsát, a tüzet,

a tüzet,

tűzoszlopokat, aranyrudak és

a puskatűz aranyát.

Átkozott vagy,

ha látni tanultál,

átkozott vagy,

ha látod: a Sátán

mennyi szenny

tüzéből festi be a halál

gyászpompás keretei közé

Műremekét, az Életet:

jaj neked, aki látsz,

jaj, neked, Isten

látó fia, jaj,

mert bárhova fordulsz,

örökre előtted

az idő vándor falain

az Ember égő tárlata:

számodra nincs

butúlni ital, vakúlni szépség,

s üss bár karót boldogtalan

szemedbe, feléd

a végső éjszaka

egéről is az olthatatlan

tűzvész

rémült freskói lobognak!

A Bazilikában zúg a harang

A Bazilikában zúgott a harang

s a parkban két fiatalember

vitázott a költő

égi-földi feladatairól.

Én a földet védtem, és mialatt

a barátommal hadakoztam,

mialatt magammal hadakoztam,

úgy éreztem, egy harmadik

áll mellénk, láthatatlanul

egy harmadik, valaki, idegen.

Munkás lehetett, vagy munkanélküli,

figyelte vitánkat

és én hallottam gondolatait.

Igy válaszolt:

Ez az égről beszél, az a földről,

mégis szövetségesek,

egy lélek ez a két fiatalúr,

kétarcú ideológia.

De hát az én

bendőm, a gyalázatos,

enni akar, s természetellenes

vágyát se földi, se égi szó

nem elégítette ki még sohasem.

Szeretnék közbeszólni, egész

egyszerűen, szeretném

megmondani, hogy

az én gondjaimat mellényzsebéből

kifizethetné akárki nagyúr,

miért vagyok hát az anyagiasság

rút mintaképe, miért

nem tudok én is oly ideálisan

gondolkozni, mint ők, akik

csak a jó vagy rossz angyalok harca iránt

érdeklődnek, holott

én, aki, ugy-e,

hordtam, tudjuk, a követ, hogy

legyen lakásuk (ha nem is

fényes, de jobb

az enyémnél) és a ruhájukat

szőttem, megvarrtam, aki a földet

túrtam, cipőt, kalapot

csináltam nékik, stb., és

fűtöttem a gyorsvonatot, amikor

gyógyúlni, tanúlni Capriba

vagy a Dolomitokba

utaztak, s aki láthatatlanúl

dolgoztam nekik ezer meg ezer

alakban, mondom, szeretnék

közbeszólni, hogy én, az önző

materialista, szintén

ember vagyok, noha sokkal

jobb volna, ha buta barommá

degradálnának a fiatalurak, – szeretném

megmondani, hogy

az én szemeim is látni akarnak,

isten teremtett engem is,

a szépre, jóra, ideálra

van hajlandóság bennem is,

és az én gyerekem se kutyakölyök,

bár elsősorban enni kér,

s amennyit a boldogok érnek,

annyit az én lelkem is ér, –

miért nem néznek hát rám is olyan

érdeklődéssel, mint a levegő

angyalaira, miért nem

beszélnek helyettem, aki még

bánataimat se tudom

az isten törvényszéke előtt

elmondani tisztességesen, – miért nem

dolgoznak, ahogy tudnak, azon,

hogy valamikor én is örüljek,

hogy ne dolgozzon annyit az anyám,

mért nem biztatnak, hogy lesz nekem is

ideálom és hazám,

és e hazában valahol

lesz még számomra hely,

ahol egy kis nyugalomért

meghalni mégse kell, – –

mért nem mondják, miért nem

érzik ezt az angyali fiatalurak,

akik oly lelkesen távcsövezik a jó

s rossz angyalok harcát, de nem

látják a legszomorubb

harcot, s hogy én

közönséges állat maradok

az örök szegénységtől, mialatt

a Bazilikában zúg a harang

és ők meg utódaik századokon át

vitáznak a költő

égi és földi feladatairól?

Gyermekek, tiétek a jövő

Első a gyermek! Nézd, ez a sok

friss élet, amellyel

csak bolondozik az apja, mikor

munkája után hazamegy, ez a sok

csöppség, aki gondtalanúl

játszadozik utcán, ligetben

és otthon, az asztal alatt, és

nem tudja, hogy

van osztályharc és kongregáció,

ez a sok

kis akarat, ez a sok

felelőtlen és komolytalan,

szegény vagy úri

kis ember, akit talán

meg se látsz, ha nem a magad

asszonya hozza eléd, ez a sok

gyermek, mire töprengő fejeden

megjelenik az első

ősz hajszál: ez a sok

uj ember észrevétlenűl

melléd áll s durván vagy szeliden

átveszi tőled

a terv s a tett szerszámait – és

ki tudja, az a kis csibész,

aki még csak ágaskodva tud

cukrot lopni zsebedből,

ki tudja,

nem az, nem ő

menti-e meg majd életedet

a klinikán, nem ő

építi-e majd palotádat, komoly

cipőidet nem ő

talpalja-e, ki tudja, nem ő

itél-e halálra a törvény

teljes pompájában, nem ő

gyujtja-e föl, kacagó

asszonytest, fáradt érzékeidet,

s ki tudja, nem őrá

próbálsz-e dobni, érdekeidet

tipró népbiztosra, fekete

bombát, nem őt

csodálod-e meg különös

verseiért, vagy öreg kezed

nem neki tapsol-e majd

valami népszövetség

karzatáról, a zseniális

ifju vezérnek? – – Óh, örök

hullámverés forrása, idők

élő hídja, reményeink

tartaléka, Gyermek, piciny

játékszerünk, ki a jó vagy a rossz

tetteiben uj erőddel

mindig átlépsz szülődön és

akaratunkat a halálon

tul, ismeretlen állomás

felé vezetve, egyszer talán

mégiscsak megteremted az

Uj Embert s az Igazság

Országát: sirva térdelek

komolytalan játékaid

elé s a remegő

remény s a boldog alázat

mindig csak azt

suttogja bennem, hogy tiétek,

óh, gyermekek, tiétek a jövő!

Szövetségesek

Ugy látszik, csak a természetes

rosszban van igazi életerő

s rossz minden erő,

mert mindig árt valakinek.

Ugy látszik, mondom… s csüggedek:

gyöngeségem moralizál,

amikor az erőt szidom,

az érdekem moralizál:

pedig tán nem is rossz, ami rossz,

s az élet, ahogy van, gazdagabb

és egyszerűbb,

mint hisszük. Moslékon hizott

disznóhusból tündéri lánytest

virúl ki, a liliom

visszahull mocsarába,

és a betegség

époly csodálatos, mint

az erős test büszke épülete.

Nem rossz a rossz: külön bajokat

csak a pénz meg a lélek csinál:

de a világ anyagában

nem jó a jó, és tévedés

minden, ami egyetlen irányt

fut a nagy háló százezer-egy

ágboga közt: az örök

változások úgy elkeverik

a részleteket, hogy csak az őrület mer

s az érdek akar

emberi törvényt

szabni a mindenségre és

csak néha és borzongva sejti

vergődő álmunk, hogy valahol

istenben szövetségese

egymásnak a rossz meg a jó.

Töprengés egy körúti padon

Mennyi jó és mennyi rossz

fut össze itt véletlenűl,

hány ember tolakodik, hány

akarat lükteti össze

a percek mozaikjait és

mennyi erő a körútak

egy-egy mozdulatát!

Ki tud

eligazodni e roppant szövevény

minden szálán, mely mint ideg

a testben, úgy fut az utca

rajzában, hordva-termelve saját

parancsát, s vágyait? Óh,

mind-mind egyedül fut

és nem akar törődni senkivel:

óh, nem törődik senkivel

az élet, és véletlenek

irányítják a sikert, véletlenek

itélnek fölöttünk, s ki tudja,

nem tévedés-e minden?

Mennyi jót

akartam én is és mennyi rossz

lett az eredmény:

hányszor láttam hitványnak azt,

aki épúgy becsülte magát,

mint magamat én:

óh, hány akarat, titok és vágy

teremti meg életünk

egy-egy mozdulatát! Jaj,

le kell hunynom a szememet és

rábízni magam a csodára, mert

már nem tudom, mi rossz s mi jó, –

és majdnem úgy

ülök itt a körúti padon,

az utca ezer mozdulata előtt,

mint mellettem az az öreg úr,

aki sorsa

tulvilágából szeliden

mosolyogva nézi,

hogy futkosnak előtte a

gyermekek, és

legjobban annak örűl, hogy

e pillanatban

oly nyáriasan-melegen

csókolja arca kiszáradt

bőrét az őszi nap.

Bérletjegy a MÁV vonalaira

Ahogy az ember élete lejár,

lejárt a tiéd is, aranybetűs,

kis könyv. Tilos volt

látnod az uj januárt, pedig

nemrég milyen bűvös erő

sugárzott szét belőled a

határokig, óh, mily

szárnyas lélek lobogott

prózai nevedben:

„Éves bérletjegy a MÁV

összes vonalaira”!

Meghaltál, már csak múmia vagy,

kisértet vagy, szegény, tavalyi

tündérhatalom,

de én ma is itt

őrizlek zsebeim temetőjében

és sokszor elnézlek:

te, csodatevő,

te röpítettél drága, vad

gyorsvonatokon,

el a városból, ahol

nem volt s ma sincs hely fejemet

hová lehajtani, óh,

soha nem felejtem, hányszor

segítettél, királyi

szellem, menekűlni

a gond elől,

az egyforma, becstelen robot elől,

kétségbeesett

lelkem elől, hogy céltalan

barangoljak új, idegen

életek közt, a Tisza–Duna

tájain, és

felkeressem gyermekkoromat

veled, aki – hipp-hopp! – mesebeli

varázs-szőnyege lettél

a felnőtt gyermeknek, mesebeli

óriás-csizma, repülőgép,

mozgás modern ura, szabadság

kalandor istene, te, kis,

aranybetűs, prózai

bérletjegy, aki napsütött

vasárnapjaimnak adtad

az Alföldet, hogy bokraiban

heverésszek gondtalanúl,

s pénz nélkül is boldog legyek,

mint a csavargó égi madár

vagy a társadalmon-kívüli nyúl.

Nem dobom el holttestedet,

kis könyv, utolsó

utadra belőlem is elkisért

egy év az idő

állomástalan vonatán,

azt őrzöm benned, magamat, –

s valahányszor látlak,

úgy sajdulsz belém,

oly friss, éles, zsongó és tehetetlen

fájdalommal,

mint egy kisgyermek emléke, aki

tegnap töltötte első

éjszakáját a föld alatt.

Örülni kell, akárminek

Nem gyűlöllek már, koldusok

boldog butasága,

és titeket se, dölyfös,

gyönyörű villák, akik a

nagyváros kő-mocsara elől

felmenekűltök

a Gellérthegyre, Rózsadombra, –

nem gyűlöllek benneteket,

szép lányok, gazdagok, akiket

örömünk elrabolt virágaiba

öltöztet a pénz:

nem gyűlölöm én már az ünnepek

magaslataira költöző

boldogságot, sem a lenti

proletár-kacagást,

mert

én mindent megpróbáltam, és

örűlni nem tudtam soha.

Nem gyűlölök

semmit s talán

nem hazudik kétségbeesett

lelkem, amikor

e tavaszi éjszaka csillagos

ege alatt azt súgja, hogy

szent az igazság katonája, de

szentebb, aki örűlni tud

s azt mondja, hogy örűlni kell

mindennek és mindenkinek,

ha más nincs, annak, hogy vagyunk,

hogy örűlni kell,

akárminek,

a látszatnak, a pillanatnak,

örűlni, hogy ti vagytok és

örűlni, hogy legalább valaki

örűlhet nektek, gyönyörű

villák s gyönyörű

testek-lelkek, akik

alacsony nyomorunk elől

felmenekültetek a Pénz

boldog hegyeire – Óh, már

semmit se gyűlölök én és

hunyt szemmel súgom e csillagos

éjszakában: örűlni kell,

örűlni, örűlni, akárminek és

felejteni, jaj, felejteni,

mert

szomorú az igazság

harca, de akárhogy,

akárhogy is: édes az élet!

A zene kardot ránt

Mikor a zene

az álom hullámjátéka után

elűzi tündér alakzatait

s kardot ránt és szuronyok

rohama csattog, óh, amikor

egyszerre száz torkán felüvölt

a fantasztikus gép-fenevad:

háboru, háboru

önti szivembe a vérét,

szárnyas lobogók tűzvésze röpít,

tűz, sortűz, millió robbanás

veti szét fáradt testemet

s lelkem, ez a halnivágyó

gyáva kis akarat,

ugy ég el ezer fájdalom

önkínzó kéjében, a hangok

szikrázó tusakodásaiban,

mint egy remegő

állat, ki a rágyúlt

erdő lángpalotáiból

nem tud menekűlni s iszonyodó

kínok közt is csontjáig érzi

a megsemmisülés

kimondhatatlan gyönyörét.

Szépség, egy pillanat

Mint nyomorult proli az elrobogó

nagyúr után,

úgy néztem utánad,

üdvözűlve és megalázva.

Egy pillanat volt az egész,

arra sem elég,

hogy tested felé

ugorjon véremből a vágy,

arra sem,

hogy igazán megláthassam

mindenható szépségedet:

egy pillanat volt az egész

s utána értelmetlenül

néztem a semmibe,

mint a sebesült, aki érzi

buggyanó vére melegét,

de még nem tudja,

honnan s hol érte golyó:

– egy pillanat volt az egész

s most mégis vezekelni kéne,

káromkodni, dühöngeni,

tiporni, ölni,

téged, magamat,

mindent,

mert ez az egy pillanat is

elég volt,

hogy gondolatban

megtegyek minden

becstelenséget kedvedért.

Zavar

Dadogok, szédülök, leplezek,

félek és szégyellem magam:

szép tested nyugtalanit.

Nem látom, ki vagy,

nem az vagyok, aki voltam,

s mialatt akadozva te is

másról beszélsz,

szememben a titkos

vágy már folyton csak az eljövendő

csókot nézi a szádon.

Mindenkinek ismeretlen

a másik, – csak akkor

enyém az agyad játéka is,

ha egészen enyém vagy: amíg

külön maradunk, nem elég bizalmas

teljes szemérmét

levetni a lélek,

de a testi szerelemben

összesimúl és

boldogan felejti magát.

Dadogok, szédülök, leplezek,

bocsáss meg, kedves, nem tudok úgy

beszélni, ahogy illenék:

túlfriss vagy,

túlszép igéret,

még harc és váratlan remény:

ma még csak zavaromat

tudom elmondani, azt, hogy

szeretlek és

akarlak, ismeretlenűl.

Lányok a nyárban

Szerelmes nyár! Be szép a siető

lányok

mozgása, a könnyü ruhák

lobogása, az édes

selyem, amikor

strandon, kirándulók

gyepágyán, vagy az utcák

napfürdőjében magánál is édesebb

asszonytestekre tapad!

A józan ész intelmeit

felejti a fiatal éhség

és néha leggonoszabb

gondjai közt a szegény is

játszani kezd: semmit sem akar

s mindent akar

és lelke ugy fut a tarka

villanások után,

ahogy a kis cica fut

a guruló gombolyagért.

Lassan bandukol

a vénség, s ellenségesen

néz körűl, mint

paradicsommadarak között

a szürke veréb,

de a Győzelem

szárnyas istennője se halad

büszkébben, mint ruháinak

repeső diszében a szép nő:

előtte elszorúl a szív,

mögötte ébred a kaland

s kiséretében a bűn is

vonzó lesz, tiszta és erény.

Óh, szent szépség, óh, gondtalan

hancúrozása a nyárnak,

silány örömnek mondhat a bölcs,

és gonosznak az öreg:

a fiatalnak

tetszik a nyár

napfürdőjében a lányok

könnyű mozgása, óh, szerelem,

tőled vár vígaszt és koszorút

a fiatal, aki

tudja, hogy

minden szépség igéret és

élőt csak élő boldogít, –

óh, asszonyok, a fiatal csak azt

érzi, hogy

miattatok és értetek

keserű és édes az élet!

Szeretők

Tehetek én

róla, hogy érdekel a test

és hogy a hús

úgy érzi szépségeteket,

mint a halál

vagy az isten közelét?

Nézd, kedves, a lélek is

testben öleli

társát, amikor

barát barátot üdvözöl,

testben siratja elveszett

gyermekét az anya, s a hivő

az úrvacsora kenyerében

testileg akar

egyesűlni az égiekkel.

Nem én akartam,

hogy így legyen,

nem én csináltam

az életet

s nem én csinálok

belőle bűnt.

Örök munkában él

minden élő s örűlni akar:

szabad érzékei

a csillagok üzenetét is

magukba épitik,

de fiatalon

megromlik, ha nem az ösztönök

parancsát követi.

Lapuljon a kéjenc, a beteg

gyönyörök rabja! – Nekünk

szolgánk volt az öröm:

bennünk most született

ujjá a világ,

és a halál se lehet

üdvözitőbb

párnája a feledésnek,

mint, kedves, a te

megtiltott tested.

Nem aljas isten

akarta így,

ne sírj; ne csinálj

belőle bűnt:

a lélek orvosa a szerelem

és gyógyulás az igaz csók,

szeretők lelke örűl

a test örömének!

Ma már megint

kedves vagy, ujjaim ma már

megint emlékeznek ruhád

olcsó diszeire és

tested drágaságaira, ma már

megint testvérem vagy, pedig

valamikor nagyon

megbántottál, nagyon hamar

elárultad, hogy csak a perc

gyöngesége volt, amit én

szerelemnek hittem, s nagyon hamar

meggyűlöltél, ahogy csak a

rang és pénz friss éveiben

gyűlölheti asszony az elmult

bűnök koldus cinkosát.

Óh, jól tudom, hogy

csak gyöngeséged volt az enyém,

s mikor szégyelni

kezdtél, az én

büszkeségem százszor keserűbb</