Írószobám

…Igen, a versek… Ezeknek ősi titkáért kopogtattunk be most a mikrofonnal a költőhöz. Hiszen magától Szabó Lőrinctől tudjuk, hogy miképpen keletkeztek versei … A még megíratlanokról pedig így vallott szorongó hangulatában, amikor a Válasz szerkesztője jelentkezett: „mind megvan hát az a tíz vers. Hol? A húsomban, idegeimben, valahol mirigyeim álmában…” Majd e status nascendi, a születés pillanatát rögzítő látomás vége felé: „… Csak kedv kell s idő s fesztelenség kell, kiszűrni a nagy zsongásból a külön dallamokat”. Nos hát, így keletkezik a vers, kedves Szabó Lőrinc?

– Bizony, ilyesféleképp … Nehéz dolog a vers, az írás, a költészet. Sírjáig tanulja az ember; hacsak meg nem elégszik azzal, hogy verkliként hajtja magában a gondolkozó és muzsikáló masinát. De azt nem teheti: maga is unná a gépiességet! Márpedig bizonyos mértékben ettől a tehertől sose szabadulhatunk. Hiszen nem bújhat ki egyikünk sem a bőréből, a testiből meg a lelkiből. Sokszor eltűnődtem én is, hogy milyen kegyetlenek a művésszel az embertársai, mikor folyton új alkotást kívánnak; milyen kegyetlen a tehetséges ember iránt a saját tehetsége, amely ásítva fogadná és előbb-utóbb megvetné, ha nem produkálna újat!

– Pedig sokan azt gondolják, hogy nihil sub Jove: semmi sem új a nap alatt.

– Végeredményben csakugyan nincs. De csak bizonyos értelemben. Mennyire csupán reprodukció, mennyire ismétlése az életnek és minden jelenségnek mindaz, ami van. Most szakad a lomb a fáról. Tavaly és tíz éve és száz éve éppígy szakadt. Már énnekem is ötvenhat éve van szerencsém hozzá… Tavasszal a gólyahír és az ibolya mégis mindig újragyártja magát, újra megszerkeszti sárga zománcos tányérkáját vagy lilaselyem arcocskáját, újra megtermi márciusi parfőmjét, és elégedett magával. És ugyanígy ismétlődik az ember, a nemzedékek végtelen sora; sőt bizonyára azt tekintené nemkívánatos kivételnek, ha hirtelen eltérne a tavalyitól, a régitől. Mit szólnának hozzá? Mit az anyák … ha egyszer csak sorozatosan kezdenének születni egyébként normális, de háromlábú gyerekek? S mit szólnának hozzá még az önmagukban kívánatos változásokhoz is, hogyha például szárnyakkal születnének az utódaink, ahogy például a valóságos madarak, vagy a képzeletbeli angyalok… Ijesztő dolog az abnormitás. És a tehetség is határozottan az!

– Engedelmével belemegyek a játékba. Ön mit szólna hozzá, ha a fiának, lányának egyszerre csak tollas szárnyai bújnának elő a lapockáiból…

– Mit?… Megütne a guta az irigységtől, hogy nekem még mindig nem jutott abból a különleges szárnyas repülőgépből! (Nevet.) De csakugyan, micsoda kavarodás támadna.

– Szerencsére azonban…

– Úgy van, szerencsére azonban az új utáni sóvárgásunkban, azazhogy irigykedésünkben is mértéktartásra kényszerülünk. Öreg kultúrák, amilyen a kínai, sokat beszélhetnének erről, minden vonatkozásban.

– És nyilván társadalmi vonatkozásban is?

– Természetesen még abban is. Hiszen az emberi boldogulás, az emberiség egyéni és egyetemes javításának az álma éppoly jogos témája a művészetnek, a költészet, a gondolkodás és a cselekvés elméleteinek, mint annak a vizsgálata, ami maradandó, sőt látszólag örökkévaló a rendszereinkben. Forradalom és hagyomány küzdelme és mérlegelése állandóan zajlik a termő és a kritizáló művészi agyakban; a nagy költészet, akár a teremtő tudomány, örök kísérletezés. És a legártalmatlanabb, mert nem nyúl bele közvetlenül a meglevőbe, és amennyire sürget, éppannyira nyugodt. Az életben, a művésziben, a jobb előbb-utóbb mindig győz még a jón is; hát még a rosszabbon…

– A költő tehát hisz a javulásban?

– Ha személy szerint rám gondol, hát hiszek a haladásban.

– De hol a határvonal, a jó és a rossz, az elmélet és a gyakorlat, a sietés és a maradiság között?

– Ezt a vonalat bizony igen nehéz volna meghúzni. Vannak nagy gyakorlati értékű és tapasztalatú emberek, de azért nem kellene föltétlenül elítélni a téves kezdeményezéseket sem. Legyünk türelmesek még az ellenfelünkkel szemben is. Hiszen olyan nehéz az igazságot megállapítani, oly nehéz a valódi okokat és szükségleteket az irodalomban…

– Az irodalomban hogyan – miképpen nyilvánulhatna meg az okos türelem?

– Valahogy úgy, ahogy mindenben, mindenütt és mindenkor megnyilatkozott a független szellemek részéről.

– Mondhatna példákat, neveket?

– Én jobban szeretnék elveket, törvényeket. De hát azokat is emberek képviselik. Független szellemnek gondolom például a magyar költészetben Arany Jánost. Azok közül pedig, akiket személyesen ismertem, Babits Mihályt. Ilyen magas rangú, ritka szellemek ösztönösen forradalmárok. Csápjaikkal kíváncsian tapogatják a messze újat is, de egyszersmind konzervatívok. Konzerválói, őrzői a kipróbált jónak. A jót kell szeretnünk. Őbennük megvolt a jó érzés mindarra, amit a fejlődés – vagy akár csak a változás is – hozhat, és megvolt az emberszerető, a kötelező tartózkodás minden elsietettséggel szemben. Ilyen elme volt a világirodalomban Goethe. A lírikus és kritikus, a realista és gyakorlati Goethe. Akit mi magyarok még mindig nem ismerünk eléggé. De ez nem csoda. Még a hazájában is túl sok modern elfogultság tapadt a nevéhez. Hát még minálunk! Hisz itt csak pár éve jelent meg első – és elégtelen – kivonata az Eckermann-féle beszélgetéseknek, és csak az idén, végre, első méltó fordítása a Faust II. részének – Kálnoky László pompás munkája. De hogy szorosabban a témánál maradjunk, én ezektől s az efféle „független” szellemektől és többé-kevésbé méltó utódaiktól nagyon sokat, egyre többet várok a jövő alakításában.

– Úgy sejtem, mindez nem áll távol valami modern klasszikus eszménytől?

– Távol semmi esetre sem áll… De a klasszikus eszmény sem pusztán híveiből áll, nemcsak a munkásaiból és elméletíróiból; hanem éppannyira a visszhangból is, amelyet képesek avagy nem képesek kelteni, tehát a közönségtől is függ, az egyetemes kulturáltságtól. Szomorú kor az olyan, amelyben az elsilányuló, gyermeteg, az érdekelt vagy csak szórakozni vágyó ítélkezés a döntő. Pláne, hogyha a döntés messze ható ítélkezés is lehet elevenek és holtak fölött.

– Mindamellett hadd szóljak valamit a romantika védelmében. A huszonhárom éves Szabó Lőrinc valamikor együtt fordította Babitscsal és Tóth Árpáddal a francia Baudelaire-t, aki pedig nyilvánvalóan romantikus és szertelen poéta.

– Hát, ami a tartalmat illeti, az volt. Csakhogy a nagy és gazdag művészetben, akárcsak a természeti jelenségekben, együtt van minden klasszikusság és minden romantika. Helyesebben: mindkettőt felébresztik a képzeletünkben, az ítéletünkben. A romantikus Puskin is milyen klasszikussá érett! Baudelaire oly biztos művész, akár a kristálytiszta Horatius. Csak hát szűkebb körű lángész volt, nem foglalkozott mindazzal, ami emberi. Jövőre századik évfordulóját ünnepli az egész világ, nyilván a magyar is.

– Ha jól tudom, a Magvető jövőre kiadja A romlás virágai-t újból. Mit tanulhatnak a maiak Baudelaire-től?

– A megmunkálás tisztaságát, nemességét, ezenkívül emberi, meggyőződésbeli bátorságot.

– „Rosszat” nem lát benne a mai Szabó Lőrinc?

– De igen. Sokallom benne a tüntető modernitást, a tüntető esztéticizmust, a tüntető amoralizmust. Csak hát a költőkből nem lehet kihasítani a nekünk nem tetsző fonthúsokat, velük metszenénk az életet…

– Ez igaz. Ahogyan az ön Goethéjéből sem lehet kioperálni a Werthert. Azt is ön fordította, ugye?

– Többek között én is. De a Werther-t én klasszikus műnek érzem. Annak a regénynek a problematikája énbennem is él. És élni fog, amíg csak lesz a földön érezni tudó fiatalság. Kemény mű az! Nincs szebb dolog, mint egyetlen nagy érzésben élni, nincs nagyobb boldogság…

– Viszont: meghalni érte …?

– Ha kell, hát meghalni érte. Mindegy, hogy miért. A fiatalság azonban, hál’ istennek, nem nagyon siet úgy azzal a halállal… Hasonlíthatatlanul többet ártanak az életben a bűnözés selejtes formái, az elfogultságok, a betegségek, a technikai haladás áldásainak áldatlan kísérői, az oktalanság, a gyűlölködés és a háborúk! Aki a Werthertől féltené – vagy Baudelaire-től – az ifjúságot vagy az erkölcsöt, az magától az élettől féltené. Egy nagyvárosi utcán vagy szalonban vagy akár az ösztöneinkben sokkal több rontás vagy romlás leskel, mint bármelyik igazi művészben.

– Hogyan viselte, kedves Szabó Lőrinc, az elmúlt hosszú évek során a hallgatást? Nem törte össze?

– De igen. Persze csak úgy, ahogy az élő életet törik meg: egy kicsit gumiszerűen. Van azonban benne végleges és jóvátehetetlen romlás is. Ez pedig az idő tényezője. Az én számításom szerint tizenkét év volt, amíg hallgattam. Ez az igazi romlás, a virágtalan! Az elmulasztott sok alkalom, a megölt kedv, az elmaradt utazások, az elvesztegetett férfikor. Negyvenen alul nem nagyon érzi az effélét az ember. Ötvenen túl azonban egyszerre más a helyzet. Főleg két szívtrombózis után.

– De hiszen ha jól veszem számba, ezalatt írta a Tücsökzene 360 nagy strófáját, ha jól emlékszem, 362-t, ez alatt a 12 év alatt az utolsó kötetet, a mostani Válogatott versek-et, és ez alatt a Huszonhatodik év száznál több gyönyörű szonettjét…

– Mérjük azonban épp ezeken azt, ami elmaradt! S az első Tücsökzene is csak tessék-lássék került forgalomba!… De hát nem akarok rekriminálni. Nemcsak utálatos dolog a számonkérés, hanem – sajnos – eredménytelen is. (Aztán meg voltak már költők, nálam sokkal jelesebbek, akik maguktól elhallgattak ugyanekkora időszakokra. Tennysonnak megvolt a maga tíz néma esztendeje, Aranynak is.) Aztán meg: elpusztíthatott volna, végleg, egy buta bacilus, egy buta golyó a háborúban, egy beszakadó fal az ostrom alatt! Mocskos egyéni tapasztalatok, hazug és fondorlatos kritikák jobban megviseltek… Így hát: hagyjuk a panaszt!

– Különben is bizonyára jólesett Önnek az az örvendetes meglepetés, ami Válogatott Versei-nek könyvnapi kiadását kísérte, elfogyott a kötet, és utána íme, a második kiadás is már fogytán van.

– Hát remélem, hogy csakugyan el is fogy. Hát igen, ez nagyon jólesett. Jólesett. Jó érzés volt megtudni, hogy a közönség nem felejtett el, nem hagyott el, sőt, hogy mennyire ismer – elsősorban az új fiatalság. S a szeretet, amellyel azóta felolvasásaimon fogadnak.

– Milyen munkákat várhatunk a közeljövőben a keze alól?

– Még mindig nyom a sok fordítás, amely szerződésileg felfalta az időmet. Eleinte még örülnöm is kellett, hogy egyáltalán hozzájutottam fordításokhoz. Abból kellett megélnem, amit bizony már az Örök Barátaink első kötete után is majdnemhogy utáltam. Fordításaim egyébként naivabb lelkekben azt a látszatot keltették, hogy nem is hiányzom az irodalomból, hiszen mindenfelé csak szerepeltem ezzel-azzal. Két-három éve aztán fokozatosan lazultak a bilincsek, és kezdték a saját dolgaimat is közölni az újságok, folyóiratok. Hallgatag együttérzést szinte mindig éreztem a jobbak részéről a néma esztendők alatt.

– És a közeli munkák?

– Nemrég megint sajtó alá rendeztem Tóth Árpád barátomnak Összes versei-t és Versfordításai-t, ahogyan már 1940 körül megtettem. Tavaszra könyv lehet belőle. Jelentős részem lesz a karácsonyra esedékes magyar Villon-kötetben. Kötelezettségem van Shakespeare elbeszélő költeményének, a Vénusz és Adonisz-nak a fordításában. A Baudelaire-évfordulóról már beszéltünk. Szeretnék többé soha nem vállalni fordítást.

– Egyáltalán semmit sem?

– Hát, ha nagyon hosszú lenne az életem, egyvalamit azért még szívesen befejeznék: Milton Elveszett Paradicsom-át. Örülök azonban annak is, hogy tavasszal kijön Örök Barátaink címmel kisebb műfordításaim két kötete, jól kibővítve. Most dolgozom az összeállításán.

– Saját költeményeinek összesítő kiadására nem gondol?

– Már sűrűn szó esik róla. 1958-ra elképzelhető, hogy megjelenik. A Magvető azonban már most, 57 könyvnapjára ki készül hozni A huszonhatodik év című verseskönyvemet, száz-egynéhány szonettet a szerelemről és a halálról. Folyóiratokban és a válogatott kötetemben már sok megjelent belőle.

– Mikor írta ezeket a nagyon emberi fájdalmakat?

– A gyászeset után egy teljes évig semmi mást nem írtam. Tehát 1950-ben és 51-ben. Akkor inkább a nyomorúság nyomott még, nem a fordítási megbízások. Két-három évvel később ezeket a szonetteket nagyrészt szinte a születésük előtt felszívta volna a versfordítás.

– Hány költeményt írhatott életében?

– Nem tudom, talán 1200-at, 1300-at.

– És hányat fordított?

– Azt hiszem, hogy a dupláját.

– Mi kell a jó vershez?

– Befelé: állandó tehetség és a pillanat fogékonysága; kifelé: ráérés és teljes feszélytelenség. Desinvolture… A 40-es évek elején külföldi íróbarátommal a nyilvánosság előtt, fedőnévnek ezt a francia szót kezdtük használni. Vagyis fesztelenség, szabadság.

– Mikor írt legutóbb eredeti verset?

– Múlt vasárnap.

– Hogyan és miről?

– Véletlenül. Az élet szép és rút meglepetéseiről.

– Szeretném megkérni: mondjon most valamit kérdezés nélkül.

– Szívesen, akár kettőt is. Nemrégiben egy kedves barátnőm idézte egy régi interjúm zárómondatát. Akkor azt kérdezték tőlem, hogy mi szeretnék lenni, ha nem volnék Szabó Lőrinc? Hadd ismételjem meg régi válaszomat: „Gyík egy napsütötte kövön…”

– Ez nagyon szép. És mi a másik üzenete, a kérdezés nélküli?

– Békesség a földön a jóakaratú embereknek.