Egy óra Szabó Lőrinccel Isten és a hivatal között

Szabó Lőrincet, a fiatal korát meghazudtoló nagy magyar költőt, Shakespeare-drámák, Goethe és Baudelaire finom tollú átköltőjét kerestük fel budai lakásán. Szétnéztünk a könyvtárszobában: Ady- és Babits fényképek, emitt Juhász Gyula írta rá arcmására: „Szabó Lőrincnek végtelen hálával.” Az íróasztalon földgömb, középen Francis Jammes versei, francia szótár, a könyvespolcon Stefan George keze, gipszmodell, amelyet egy budai házmester talált meg.

A könyvtárat vizsgálgatjuk. Külön falon van a magyar irodalom, külön az angol, német, francia, másutt a görög-latin, és sok helyet foglalnak el a keleti mesék; a Távol-Kelet filozófiája és néprajza is itt van, lexikonok, füzetek. Pepita füzet, ugyan mi lehet ebben? Jegyzetek? Talán ceruzával gyorsan belefirkált versek? Belelapozunk. Csupa gyorsírás-ákombákom. Mi lehet?

– Babits diktálta nekem ezeket – szól Szabó Lőrinc, és arcán meglátszik, hogy ennek a kis pepita födélnek a felnyitásával megnyílt előtte a múlt. – Együtt laktam vele, mint ismeretes – a tizenkilenc éves siheder és a harmincnyolc éves költő, ő tanított sok mindenre, nyelvekre, filozófiára. Bizonyos formai tekintetben mint érett költőt tekintett már akkor. Együtt tanulmányoztuk a latin, görög, angol irodalmat, nyitogatta előttem a filozófia ajtaját. Testvéri barátság volt tanítvány és mester között, aminthogy a mester mindig sóvárog a tehetséges tanítvány után.

– Teltek az évek – gondoljuk –, és a tanítványból mester lett. Vajon él ez a sóvárgás Szabó Lőrincben is?! Meg is kérdezzük tőle.

– Szeretném, ha lenne körülöttem pár tehetséges ifjú. Szeretettel foglalkoznék velük. Ha visszagondolok a mesteremmel együtt töltött vendéglői estékre, amikor Babits az életét, a gyermekkorát mesélte nekem…

Apró kis papírdarabok hullanak ki a füzetből. Ezek Babits saját közlései verseinek élményhátteréről.

– Boldog leszek – mondja Szabó Lőrinc –, ha ezekből a Babits-ereklyékből sikerül olyan könyvet összeállítanom, amelyben felidéztetem saját szavait.

Nézegetjük a papírszeletkéket, s Babits gyöngybetűit, tiszta kéziratát. Ez melyik versének élményháttere lehet?

– Az Esti kérdés-é. Ünnepélyesen és meghatottan szabad csak hallgatni, mert erről a kis papírról maga Babits beszél. A cédula a többek között ezeket mondja:

– „Alkonyatkor írtam, Fogarason. Első sorai, azt hiszem, régebbiek, mint az egész, ezek sokáig éltek bennem. Mikor az első sorokat írtam, nem is sejtettem, mi jön ki majd a versből. A benne levő velencei reminiszcenciák akkoriban nagyon sokat háborgattak. Egyéb dolgok, amelyekre emlékszem: »Barna, bús szoba«, ez az én saját szobám. »Napfényű gáz… kávéház… «: ez a szegedi Tisza kávéház emléke, ahol sokat ültem. »Domb oldalán ebeddel… holdat… «, ez a hangulat bajai időkbe nyúlik vissza, amikor sokat utaztam kocsin, ezekre gondoltam, és az eb maga csak hozzáköltés… »Bűvös lámpa«: gyermekkoromból maradt emlék, mert akkor a laterna magica egyik legkedvesebb játékszerem volt.”

Jelentős irodalomtörténeti adat ez a pár sor, amelyet Szabó Lőrinc jóvoltából a Magyar Ünnep először közölhet. A kegyeletes Babits-emlékezés után a költő mai munkájára terelődik a beszélgetés…

– Két éve tartozom a Francis Jammes-antológia számára néhány műfordítással – mondja –, az idén augusztusban aztán elkészültem húsz-harminc verssel. Huszonöt éve ismerem a költőt, már hét fordításom megjelent a munkáiból világirodalmi antológiámban.

– Igyekezzék-e az író hatni a közönségre?

– Kétféle hatás van. A közönséggel általában nem kell és nem szabad törődni. Én magamat, vagyis az örök embert vizsgálom, akarom megérteni és kifejezni. Ezt kell tennie minden igazi írónak. Ha ezt a munkát véletlenül elfogadja a közönség, nagyszerű véletlen. Ez a hatás egyik fajtája. A másik az, amikor az író tudja, hogy mi tetszik eleve a közönségnek, és a kívánt árut szállítja.

– Ez a felfogás az öncélú művészethez vezet…

– Hát persze. A költő csak magával törődjék. Látott talán fát, amely szociális, vallásos vagy egyéb lelkesedésből terem almát? Vagy látott bányát, amely azért szülte meg magában a szenet, hogy mi télen ne fázzunk? A kultúra legfontosabb mozzanata a kulturális termelés. Ennek nem lehetnek magától idegen céljai. Az igazi írói műhely független minden külső eseménytől, akárcsak a matematika. Itt nincs megalkuvás. Ha aztán a költő termékeiből valami tetszik, azt átveszi a gyakorlati élet. Ne tévesszük össze a kultúra teremtését, az alkotást azoknak a munkájával, akik a meglevő kultúrát adminisztrálják, iparilag vagy kereskedelmileg is hasznosítják. A magas irodalom csak öncél lehet, és az egész magyar literatúrának rendkívüli tehertétele, hogy túlságosan politizált.

– Az irodalom lehet nemzetmegmentő erő?

– Egymaga bizony nem lehet. Aki író ilyet mond, az nagyzol, vagy mankót kér gyönge műve lábra állításához. Aki pedig ezt követeli tőle, az esztétikai terrorista.

– Az egyén nem túl kicsiny valami egyetlen témának?

– Nem. Az egyén a legnagyobb tudatos lény, amit a világmindenség produkált. Minden csoport, minden közösség egyénekből áll, a többi absztrakció. Az írónak úgy kell vizsgálnia magát, érzéseit és gondolatait, ahogy egy tudós vizsgálódik. Nem szabad hazudni, kedvezni […]. A művészet e tekintetben olyan objektív, mint a tudomány. Viszont a mások szívéhez és megismeréséhez, a közösséghez csak magunkon, az egyénen át juthatunk.

– Annyiszor mondják, hogy az egyén kis izgalmai…

– Ezeknél nagyobb izgalmat nem ismerünk. Ez a természet demokráciája. Emiatt egyenlő a koldus a királlyal, és sajnos, emiatt gyári tömegtermék mind a kettő, ahogy Schopenhauer mondta.

– Dolgoznak ma az írók?

– Némelyik. A legtöbb örül, hogy saját keserűségével nem keseríti a társait. Ami engem illet, szinte megfojtanak a külvilág parancsai. Évek óta egyre kevésbé érek rá dolgozni.

– A szociális helyzet nem befolyásolja a terméketlenséget?

– De igen, részben. Nekem azonban olyan mecénás kellene, aki időt, szabad időt ad. Ez kellene!

– Illő volna, hogy az ország eltartsa a költőit?

– Attól függ, kit és mikor. Az eltartás igényével kezdeni csacsiság és szemtelenség volna. Rettenetesen sokan írnak verseket, tulajdonképpen minden ember passzív költő, föltéve, hogy konvenciómentesen tud érezni. A tehetség teljesen formális tulajdonság, mint a méheknek az a képessége, hogy mértani hatszögekké formálják a viaszt. A tehetség ez a formális rész, a sine qua non; a tartalmat azután az író sorsa és élményei adják. Ugyanazok az élményei és tapasztalatai bárkinek meglehetnek, az írót a kifejezőképesség teszi. Azt hiszem, minden tízezer megírt vers közül egy jó és fontos, hiszen élete valamilyen szakaszában mindenki írogat. Képtelenség, hogy az írókat bizonyos életkor és teljesítmény előtt akár a leggazdagabb társadalom is eltartsa. Ellenben a határozott tehetségeket csakugyan kellene valahogyan segíteni: a legjobb befolyásolása az irodalomnak az, amikor valaki, mecénás, város, állam, az írót környezetileg kedvező helyzetbe hozza, s a többit rábízza a jó szerencsére, anélkül hogy előírásokat alkalmazna.

– Min dolgozik most?

– Írtam néhány verset, aztán egy kis tanulmányt a Francia Jammes-antológia elé, erről a nagy, modern, francia idillikus poétáról. Most rendeztem sajtó alá Villon-köteteim egyesített kiadását. Az Örök Barátaink harmadik kiadása a napokban jelent meg, s össze kellene állítanom a tanulmánykötetemet. Szeretném átdolgozással megteremteni első nagyobb fordítási munkámnak, Shakespeare szonettjeinek, mind a százötvennégynek, végleges magyar szövegét. Babitsról szeretnék könyvet írni, önéletrajzomon dolgozni. Lenne munka elég.

Az órára nézünk: kezdődik a szerkesztőségi idő a költő számára, aki idejének nagy részét napi robotra adja el, hogy kisebb része a napnak szabad és mindentől független lehessen. Megtömött aktatáskákkal indul útnak: versek vannak benne, jegyzetek, készülő sorok, az úton olvasgatja, csiszolgatja őket. Eszünkbe jut a híres versének egy képe: „Negyedóra Isten és a Hivatal közt…”