Versek a havasról

Hölgyeim és uraim! – Néhány perc múlva öt költeményemet fogják hallani. A versek önmagukért beszélnek. A rádió mindamellett felkért: mondjam el, milyen körülmények közt írtam őket. Megpróbálom tehát futólag vázolni a hátterét annak a hangulatnak, amelynek teljes érzékeltetéséhez bizony harminc-negyven költemény is kellene.

1935 nyarán Erdélyben jártam. Déda felett, a falutól 11 kilométernyire, egy elhagyott, öreg erdészházban gyűlt össze a társaság, két felnőtt és sok fiú és lány, köztük az enyém, Klára, akkor még második vagy harmadik gimnazista. Az ő dolguk az volt, hogy hancúrozzanak, és segítsenek a szomszéd gazdasszony menüjét frissíteni, az enyém pedig, hogy jókora részletét lefordítsam Shakespeare Athéni Timon-jának: az embergyűlölő tragédia új magyar szövegének elkészítésére ugyanis épp akkor kért fel a Nemzeti Színház.

Mindkét munka jól haladt. Én a szövegkönyvekkel és szótáraimmal úgyszólván minden nap reggeltől estig kertben, vagyis a szabad hegyoldalon ültem, térdig, sőt derékig a virágok, az óriás fehér margaréták és sárga árnikák közt, és dolgoztam; a fiatalok, unva már az örökös rántottcsirke-ebédet, pisztrángot fogtak, patakszabályozásba kezdtek, futballoztak, faházunk körül a viperaveszély miatt lekaszálták a rétet, nézték az erdőirtást, s időnkint engem is magukkal vittek kisebb-nagyobb kirándulásaikra. Vagy 7-800 méter magasban tanyáztunk, a még egyszer oly magas havasok aljában; tanyánk közelében ágazott szét a Bisztra és a Stézsia völgye, ahol egész nap csengett a fejsze, s reggel meg este nagy szuszogva fellihegett, illetve vidáman lefelé indult a messze Dédára a fekete kis iparvasút. Óránk a nap volt, meg a kisvonat érkezése, indulása. A korhatag és düledező faház hat szobája közül már csak kettőben lehetett lakni, azokban is csak úgy, hogy nem érdekelt bennünket sem a sok egér, sem a kitört ablak, sőt az a néhány hatalmas lyuk sem, amely a falban tátongva szükség esetén ki- és bejáratul szolgálhatott volna tolvajnak, vagy akár egy farkasnak is. Esős napokon a verandára szorultunk, sőt be a szobákba. Az indiánéletre kapott fiatalság ilyenkor folyton dalolt, evett, kártyázott és fűtött, az én munkám pedig nagyon visszaesett. Esténkint rablótörténetekkel nevettettük és havasi anekdotákkal riogattuk egymást, vagy pedig azzal szórakoztunk, hogy folytatásokban és rögtönzött prózai fordításban petróleumlámpa mellett a Gilgames-eposznak, a 3-4000 éves asszír-babilóniai hőskölteménynek egy-egy énekét olvastuk fel. Az otthoni világ csak mint távoli kísértet jelentkezett – néha nagyon nyomasztóan – a láthatáron túlról. A többség, a fiatalság számára talán még így se. Békebeli vademberek voltunk, idilli barbárságunkba semmi hír és újság nem kapott bebocsáttatást, csak az ételkultúra, amely a rengeteg vajon, mézen, szamócán, pisztrángon és az említett és csaknem mindennapos helybeli rántott csirkén kívül sűrű szászrégeni torták alakjában jelentkezett.

Három hetet töltöttünk a roppant erdők közt, a hegyi nyár tavaszias üdeségében, játékban és munkában, csodálatos jókedvben, irtózatos napfényben és irtózatosan izgalmas és nyugodt éjszakai magányban. Három hét alatt így is elkészültem a Timon nagyobbik felével. És telítődtem ráadásul az említett harminc-negyven elképzelt vers hangulatával. Sajnos mindössze hatot sikerült megírnom az akkor esedékes Különbéke című kötetem számára; a többi azóta is csak a fejemben kóvályog. A hat közül most öt fog elhangzani: egy-egy mozzanatát rögzítik annak a gazdag nyárnak, amelyről beszéltem. Talán a legszebb nyaralásom volt ez. Ismétlődni sohasem fog, mert a nagyszerű és rozoga erdészlak a rákövetkező télen beszakadt a hó alatt, és végleg romba dőlt.