A költő, az élet és az alkotás

Abból az alkalomból, hogy Szabó Lőrincet újabban elkészült munkái a közelmúltban erősebben az érdeklődés előterébe állították, interjú hangzott el a költő Pasaréti úti lakásán, a könyvtárszobában. A beszélgetés így folyt le:

– Kedves Szabó Lőrinc, ezek az évek, a tavalyi meg az idei, a maga életében a nagy betakarítás esztendei voltak. Tavaly a Kisebb Műfordításainak gyűjteménye jelent meg, 400 vers, tavasszal az Összes Költeményei jöttek ki 700 oldalon, most pedig a perzsa Omar Khajjámot és a francia Baudelaire teljes verskötetét rendezte magyarul sajtó alá. Milyen érzés az, hogy egy költő a férfikor delén és ilyen mostoha időben színültig töltheti a csűrét?

– Hogy milyen érzés? Hát – jó, biztonságos. Megkönnyebbülést hozó. Mintha túljutottam volna valami terhen, mintha leszakadt volna rólam valami felelősség.

– Rossz árnyalat, például, hogy sajnál valamit, ilyesmi nincs benne?

– Dehogy nincs. Ha nézem ezt a rengeteg verset, azt is érzem, hogy amennyit ezek a kötetek időben jelentenek, annyit elvesztettem az életemből.

– Hogy érti ezt?

– Mialatt gondolkoztam, mialatt az érzéseimet, magamat és a világot figyeltem, azalatt nem éltem. Azalatt élet helyett más anyagból, szóból és szellemből, újraformáltam a valóság mását.

– De ez kétségtelenül gyönyörűség is lehetett…

– Az volt, de más gyönyörűségről kellett lemondani érte. A közvetlen valóságról! Az időbeliről. Arról, amely közben elröpült!

– Szóval deficitben van?

– Erősen. Fogy a tőkém, a kincsem, a gyémántom, az idő!

– Mennyi energiát emészt fel egy versírás munkája?

– Verse válogatja.

– Mégis.

– Nincs rá mérték.

– Hát csak úgy megközelítően.

– Úgy sejtem, egy versnek, persze egy igazi, végleges, érdemes versnek a kitermelése körülbelül annyi szellemi energiát igényel, amennyivel egy nagykereskedelmi vállalatot el lehet vezetni – mondjuk – egy hónapig.

– Áh, kedves Szabó Lőrinc, ha maguk, költők, ilyen nagyszerű energiatermelők, miért nem dolgoznak akkor a valóságos életben? Mind milliomosok lennének – a maga teóriája szerint!

– Téved. A szellemi energia nem minden. Mi nem bírjuk a valóságot, a valóság közegellenállását. Ahhoz más erények kellenek. Brutalitás, önzés, kegyetlenség. Az élet irtózatos harc.

– Maguk nem önzők?

– Dehogynem! Rettenetesen sóvárgunk a valóságra. Éhes kísérletek vagyunk. Van egy köldökzsinórunk, az mindig a realitáshoz köt. A valóság emberei állandóan a valóságban élnek; mi, mihelyt tehetjük, elfelejtkezünk róla. Menekülünk belőle! A tükörképében élünk!

– S a realista, a naturalista írók?

– Azoknak az elmélete is csak elmélet, az is csak egyezkedési kísérlet a valóság kibírására.

– Mást kérdezek, illetve már kérdeztem is: mit szól ahhoz, hogy most, vagyis hogy a mostani mostoha idők ellenére is tető alá hozhatta a műveit?

– Igyekszem mindenben úgy érezni, mintha nem volnának mostoha idők. Újabb egyezkedési kísérlet.

– Hát arról mit gondol: ha az a tizennyolc éves fiatalember, aki maga volt, s aki 1918-ban üres kézzel és sok homályos vággyal feljött Budapestre – mondom –, mit gondol: ha ez a fiatalember valahogy előre láthatta volna, mondjuk, álmában láthatta volna ezeket az összefoglaló köteteket, boldog lett volna, vagy csalódást érezne?

– Ezt én is szeretném tudni! Sokat tűnődtem rajta, sőt verset is írtam róla. De azt hiszem: az a fiatalember nagyon csodálkoznék és meglehetősen örülne.

– Várt ennyit magától? S ezt várta?

– Nem. De ilyenfélét. Az a régi fiatalember tulajdonképpen igen félénk volt, s óvatosságból nagyon keveset remélt; amikor pedig esetleg nagyzolt, hát tréfás öngúnnyal tette, hogy össze ne roppantsa az esetleges csalódás.

– Magáról azt mondják, s a minap le is írták egy folyóiratban, hogy már húszéves korában beérkezett, állása volt, utazhatott, s most csak az hiányzik, hogy sarokháza legyen a Körúton!

– Messziről így festhet a dolog.

– És közelről?

– Az a kritikusom nem ismeri sem az életet, sem az én életemet.

– Vagyis…?

– Az igazságot csak vers, csak líra bírja el; a „meztelen szív”, ahogy Baudelaire mondta.

– Mégis. Mit mond a „meztelen szív”?

– Mosolyog és hallgat.

– De mit súg a hallgatása?

– Hát jó… Azt, hogy úgy érzem: egész életemben rabszolga voltam, és hogy úgy dolgoztam, mint egy fegyenc, mint egy gályarab. A szerencsém a két kezem, a vállalt munkáim, a kitartásom, a nyomorúságom volt. Az, hogyha cserbenhagytak, és meg kellett ennem egy sivatagot, hát nekiálltam kanalazni, és – túljutottam rajta. Szörnyű életem volt. Ez az ünnepélyes és pontos igazság … Minden egyéb látszat. De ebből, ugye, elég ennyi?

– Többre ment volna, mint író, ha nem kellett volna a kenyérért küzdenie?

– A szegénység nem tesz zsenivé. Most olvastam, hogy Victor Hugo milliókat keresett, és Lamartine milliókat herdált el. Én, sajnos, csak a kisujjam arányáig voltam, lehettem író.

– Hogyan élhetne meg a magyar író a tollából, amikor a nagy népek írói is, túlnyomórészt, valami hivatalt vállalnak?

– Sehogy sem, sehogy sem. Elméletileg érhet egyeseket valami véletlen nagy szerencse.

– Maga vagy tíz kis és nagy nép líráját közvetítette, mint versfordító. Gondolja, hogy meglesz valaha az ellenszolgáltatás, a nagyszerű magyar líra külföldi megismerése?

– Nagyon nagy idő alatt lesz valami nagyon kis haladás. A mi pályánk már csak kényszerből is a legönzetlenebb és a legnemzetibb.

– Sok drámát fordított, Kleistot, Shakespeare-t. Nem vonzza a színpad, a verses dráma? Sokan remélik, hogy magából a lírikusból előbb-utóbb kibújik a drámaíró.

– Én örülnék neki a legjobban. De nincs időm, pláne kísérletezni. Talán épp az időszűke tette, hogy a vers, a kurta műfaj lett a szakmám.

– Búcsúzásul még egyet: mondja, hogy érzi magát egy költő a versei közt?

– Áh, ez már kellemes kérdés. Tudja, az embertől egy idő múlva úgy elválnak a költeményei, mint a gyermekei. Van vagy 5-600 versem; s 5-600 másik féltestvérük: a versfordításaim. Önállósodnak, objektiválódnak; hozzám tartoznak, de külön élettörténetük is kezdődik. Sokszor úgy érzem, hogy ők az egyik családom. Óriási család: csupa szárnyas szellem: láthatatlan, de beszédes. Úgy röpdösnek köröttem, mint a madarak, akkor is kísér a felhőjük, ha rájuk se gondolok. Most még köröttem rajzanak, s egyszer majd magukra maradnak. De akkor is össze fognak tartani, nagy csapat vándormadár az időben – és repülnek. Isten tudja, meddig és hová. S akkor már ők fogják írni, repülésük vonalaival ők fogják tovább írni az élettörténetemet.

– Nagyon szépen köszönöm az interjút. Isten vele, kedves Szabó Lőrinc. Azazhogy, még valamit… Tudja, egy kicsit már a mai beszélgetésünk úgy hatott rám, mint egy színpadi párbeszéd.

– Legyen többször szerencsém, talán megtanít rá.

– Isten vele.

– Kezét csókolom.