Önképzőköri emlékek

Kedves fiatal barátaim!

Harminchárom évvel ezelőtt lettem a kollégium diákja, és kerek huszonöt évvel ezelőtt kerültem el Debrecenből, „fogadott” szülővárosomból. S most az a feladatom, hogy a két dátum közti nyolc esztendőről számoljak be.

Könnyű volna a dolgom, ha megírtam volna valaha az életrajzomat. Akkor csak fel kellene olvasnom a megfelelő fejezetet. De nyilván abban is több szakaszba nyúlnának át a diákkor emlékei. Hiszen a szellemi élet egyszerre igen sok gyökérből táplálkozik, s egy elszigetelt eseményt csak a kapcsolatai világítanak át igazán. Az ember a testében magával hoz bizonyos elrendeléseket; aztán, minden szociális fokon, bizonyos családi, otthoni kultúr- és érzésvilágot, amelynek akkor is fontos legalább a hangulati színezete, ha igazi, komoly tartalma még nincs, még nem lehet; magával hoz érdeklődéseket, melyek a szórakozásra, de esetleg már többre is irányulnak. Ehhez az alapkeverékhez önti aztán további gazdagító és erjesztő hatásait az iskola, a tananyag, de még inkább az élet: az egyes diáktársak természete, érdeklődési iránya, egy-egy lírikusabb vagy gyakorlatibb szellemű tanár hatása, amely igen nagy, sőt döntő lehet, aztán a tágabb, az egyre táguló környezethatás, amelybe már a város általános kultúrmegnyilatkozásai, a helybeli esetleges kiválóbb alkotók varázsa, a könyvtárak, a könyvkereskedések kirakatai, az újságok és folyóiratok, a szélesedő társasélet, az országos jelentőségű aktuális események, sőt a véletlenek és még az első szerelmek is beletartoznak, belejátszanak a maguk komplex módján. Ez így van, így helyes és természetes, ilyen lesz az élet később is, száz és ezer állandó és múló hatást egyensúlyoz a lélek az egyéniség folyton erősödő tengelye, a speciális én körül.

Ha egyetlen tekintettel nézek végig a diákkoromon, akkor, most utólag, azt kell mondanom, hogy szellemi hatásokban, ingerekben rendkívül gazdag és rendkívül anarchikus volt. Voltak ugyan barátaim, de az iskolával párhuzamos önképzésben úgyszólván magamra voltam utalva. Igen széles fronton indultam neki a világ vélt meghódításának: a kíváncsiság teljes frontján. Legalábbis egy polihisztor apa állandó jelenlétére és segítségére lett volna szükségem, hogy a frontvonal ne legyen sok helyen összefüggéstelen és gyenge. Romantikusan érzékeny és érzéki, tehát igen erős, fogékony lélek lehettem, a reális dolgokban viszont igen önállótlan, tájékozatlan és félénk. Ez a két alaptulajdonság szabta meg a magatartásomat és a vágyaimat. De ez szabta meg a kényszervágyakat is, amivel a vágyaknak azt a csoportját akarom megjelölni, amelyeket a fogyatékossági érzés kelt bennünk, s amelyekkel úgyszólván az ellentétünkre, tőlünk tulajdonképpen idegen, de szükségesnek ítélt tulajdonságok és helyzetek elérésére törekszünk. Az utóbbiak közé az én esetemben olyasmik tartoztak, mint biztonság, nyugalom, logika, realizmus. Valószínűleg hallottátok, hogy könnyen és jól tanultam, a jeles bizonyítványt játék volt megszerezni, szinte oda se figyeltem rá. A zavar az ösztönök, vágyak, ítéletek, célok és eszközök, a teóriák és a valóság harmonizálatlanságában jelentkezett. Mindez nem ritka tünet fiataloknál, és persze jól is végződhet – azt hiszem, végeredményben nincs okom panaszkodni –, de esetleg túlságosan nagy árat fizetünk érte időben és idegekben.

Az élő fejlődést csak konkrét esetek, tények, jelenetek föltárásával érzékeltethetném igazán. Ehhez azonban az a bizonyos nem létező önéletrajz vagy nagyon sok idő kellene. Ennek hiányában kiemelhetnék három-négy pontot a múltból, és megmutathatnám, átvilágíthatnám őket; ez azonban túlhangsúlyozná azt a pár részletet, az összképet viszont elejtené. Arra gondoltam tehát, hogy ellenkező módon járok el: összképet vázolok fel, hiányosat és rögtönzöttet, sokszor csak címszavakat és mintegy alcímeket adok, mozaikdarabokat, érzelmi és ténybeli adatok tömegét, végeredményben a hiányzó regény tartalmi kivonatát. Emlékezetből dolgozom, a sorrend, az évszámok itt-ott lazák lehetnek, ez most nem fontos. Fűzzétek össze és értelmezzétek ti magatok a felvillanó képeket, az általános kulcsot a fentiek megadták hozzá.

Mi jut eszembe első kapásra, ha diákéveim szellemi élményeire gondolok?

1913, otthon. – A Rákóczi utcában lakunk, szegények vagyunk, apám mozdonyvezető, a III/A-ba járok. Látom magamat, reggel van, iskolába készülök, éppen mosdom. A vasmosdó párkányán egy Olcsó Könyvtár-füzet, azt olvasom, irtózatos izgalomban: Szophoklész Oidipusz-át. Hunyorgok, arcom beszappanozva, váltogatott fél szemmel lesem a dráma menetét, pedig a gyenge fordításban igen petyhüdtté válik a roppant lírai feszültség. Ez lehetett az egyik legelső önálló irodalmi felfedezésem. Végig a Nyomtató utcán: menet közben is olvasok. Detektívregény-pótlék, May-pótlék.

Az első ritmus. – Nyári dél, unalmas vicinális út Ohatpusztakócstól Debrecenig. Valamit dúdolok a kerekek ütemére. Lassan szavakat, mondatokat is, népdalritmusban: 4+4+3. A tartalomhoz nincs közöm, valami románctémát variálok, és szándékos butaságokat. Hogy mernék én magamról beszélni?! S hogy tudnék? Eszembe se jut!

Először az önképzőkörben. – Fekete tábla, még a régi kollégiumban. Kézzel írt műsor, meghívó szombat estére. Megtudom, hogy létezik önképzőkör. A szóban valami kiválósodási ösztön mozog. Én is szeretném képezni magamat, szeretnék okosodni. Rövid ideig el vagyok ragadtatva, irigylem az önállókat és nagyokat, olyan véleményeket és kritikákat tudnak és mernek, amelyeket nem tanultak! Mint alsós, tulajdonképpen csak beszöktem az ülésekre. Azután meguntam őket: vissza May Károlyhoz!

1914 – Tiszabecsen töltöm a nyarat, Mihály nagybátyámnál, a papnál, Szatmár és Ugocsa határán. A szomszéd falusi iskola egész könyvtárát kiolvasom. Óriási hatást tesz rám a Beöthy-féle Irodalmi Kis Tükör. Írók sorsát, problémáit, jellemét és harcait ismerem, sőt tanulom meg, akiknek szinte egy kukkot sem olvastam még a műveiből. Eddig valósággal azt hittem, hogy a versek és regények valahogy csak úgy vannak, talán csak úgy maguktól nőnek, mint a füvek és fák. Az egyéniség szerepe! A szellemi „halhatatlanság”! Izgalmas kérdés magamhoz: Ma is vannak írók? Miről írhatnak, milyenek lehetnek? A múlt tisztelete eleve lenézeti velem őket.

Ősszel. – Alig várom, hogy megnyíljék a nagykönyvtár. Külön engedéllyel bejárhatok. Az öreg Károly bácsi informál: igen, járt itt egy züllött jogász, Ady Endrének hívják, rémes, bolond verseket ír. Olvasni kezdem, mulatok rajta; paródiákat írok rá.

Tízperc a folyosón. – Már az új gimnáziumban vagyunk, akkor épült. Tízpercben lemásolt Ady-versekkel házalok: milyen mulatságos extravaganciák! Mindenki őrülten nevet. „Meglékeltem a fejemet, agyamba nézett s nevetett.” Dinnyét szokás meglékelni: tehát dinnyefejű! Bohóc! Később bosszant, hogy a kollégák sokszor ott is nevetnek, ahol a vers értelmes, csak éppen homályos vagy bonyolult dolgokról szól.

Önképzőkör. – Érintkezést keresek nagyobb diákokkal, hogy tisztázzuk; mi is hát ez az Ady? Néhány különös jelképet megértek, nagyszerűnek találok, s ez megijeszt. Nem volt szentségtörés nevetni azon a fejlékelésen? De a nagyobbak is csak nevetnek. Ady-paródiákat idéznek Ady-versekként. A „rágalmazás” felháborít; védem Adyt, Saulusból Paulus lesz. Néhányan kezdünk összetartani. Gulyás Pali a IV/B-ből közli apjának olyasféle véleményét, hogy Ady sajnálatosan elvadult, nagy tehetség. A jellemzést köntörfalazónak, ravaszkodónak érzem: mi ez? fából vaskarika? Rájövök, hogy Adynak politika a bűne. Még nem tudom, mi az, hogy politika, de már lovagiasan mellette állok.

A könyvtárban. – Adysta hírem sok ismeretséget és néhány komolyodó barátságot szerez. Esküszünk a szimbolizmusra, tudjuk is sok cifra meghatározását: de mindvégig érzem, hogy jó volna rá valami kézzelfogható, egyszerű, esetleg drasztikus magyarázat. De bízom a termékeny homály erejében; sokszor hiába! Egyébként rengeteget olvasok, egyre modernebb szerzőket, egyik a másikra utal. Vonz a Nyugat, minden újszerűség. Kezdek teljesen elszakadni példás, előírásos diák mivoltomtól. De azért még Babits hallatlan rímtechnikáján is csak nevetek eleinte.

Megint a tízpercek. – Egy nagy diák a VI-ból, Páricsi Bertalan, értesül a IV/A és IV/B modern fiataljairól, és felkeres. Óriási megtiszteltetés. Sokat tud, verseket ír, lázas, nyugtalan verseket, nagy haja van, bohém modora, sokat szerepel az önképzőkörben, de a diáktársai nem értik meg. Ezentúl „együtt dolgozunk”!

Heine. – Rajta tanulok meg németül. Kíváncsi lettem külföldi költőkre, hogy milyen másfelé a világ. A tankönyv Goethéje és Schillere, s általában minden epikus vers, pláne ballada, untat. Minek történetet versben írni? Egy elolvasott ballada úgy kiürül, mint egy megfejtett rejtvény. Dalokat akarok, lírát! Egy Universal Bibliothek-füzetben megvettem Heine Buch der Lieder-ét, a címe miatt. Első eset, hogy idegen könyvet vásárolok. Elragad a könnyedsége, a szemtelensége. Utánozni szeretném. Nem megy: nem értek a formához.

A füvészkertben. – Botanizálás, rablócsendőr, lányok és Heine. Zsebemben állandóan ott a szótár. A német már egész jól megy. Sorra megveszem Heine összes műveit filléres kiadásban. Többet tudok az életéről, mint Adyról! Hát a múlt, még az idegen múlt is, jobban feltárható, mint az élő jelen? Rémesek a tankönyveink: két-három sort írnak csak a legnagyobb maiakról! Valaki azt mondja, hogy Babits különb Adynál, versenytársai egymásnak. Hát ez mi? Mindenki öli őket, ők meg egymást? Szeretnék Heinét fordítani, de nem értem a hím- és nőrímek közti különbséget. Fél évig elkínlódom, míg rájövök!

Önképzőkör. – Páricsi öccse, Pál, kitűnően hegedül. Először figyelek föl a zenére. Dantét olvasok, és vicces prózai kulcsregényt írok a Pokolról; belerakom az osztálytársaimat és ellenségeimet. Versekkel is kísérletezem, de nem merem komolyan venni magamat.

V. gimnázium. – Az A és B osztály az ötödikben egyesül, örülök, hogy együtt vagyunk „mi”, modernek. A B-vel egy diáklányt is kapunk: az személyesen ismeri Adyt és „per Mihály” beszél Babitsról. Úristen, hát ilyesmi is van? Említi, hogy hallotta: verseket írok. Irtózatosan elszégyellem magamat, de rámondom, hogy igen, aztán megijedek: de hiszen én nem értek a jambusokhoz, s amit írtam, előre paródiának írtam, csak hogy kivédjem a nevetségesség veszélyét! No, de most már rá kell jönnöm a titokra! A felsőbb osztályokba is járnak lányok: mind okosabbak, mint a fiúk, mind adysták, de náluk ez valahogy nem lázadás. Nem értem a világot, csupa zavar és szívdobogás vagyok, és leplezése a gyengeségnek. Évekre elvesztem a természetességemet és naivságomat.

Versek. – Valahogy rájöhettem a forma, a verstechnika titkaira. Persze csak a gépies részre. Megadott bravúrrímekre verseket írok, benyújtják őket az önképzőkörbe, ott dicséretet kapnak. De hisz én viccből írtam őket! Nem hiszik el.

Irodalmi szalon. – Béber Laci, a későbbi debreceni szerkesztő és kritikus közvetítésével meghívnak osztálytársnőnkhöz a Simonyi úti villába. Azért, mert „költő” vagyok? Borzasztó. Szerepet kell játszanom, amelynek nem fogok tudni eleget tenni. De a dolog vonz, meghat, gyönyörű. Még sose voltam olyan szép lakásban, s a társaság: egész kis irodalmi és zenei szalon, ahol személyesen ismerik Adyt és pertu vannak Babitscsal. Pestre akarok kerülni! És elmegyek az Északi-tengerhez, amelyről Heine ír! Az új irodalmi szalonban arról értesülök, hogy három-négy éve nagy dolgokat műveltek az önképzőkörben: Ibsent adtak elő, egy Juhász Géza nevű kitűnő írói ígéret volt a vezér. Ez a Géza most a francia fronton katonáskodik, a szalonban viszont az egyik lány a dalait énekli, a dalok meg a lányhoz íródtak: milyen gyönyörű, romantikus a világ! Végre van egy hely, ahol jól érzem magamat! Az önképzőkör most álmos és vacak? Páricsi maga is elismeri. No, majd mi meghódítjuk és följavítjuk!

Francia költők és Oláh Gábor. – Melléktárgyként jó ideje már franciát is tanulunk az iskolában. Az Ady-gyalázó cikkek folyton emlegetnek két francia dekadens költőt vele kapcsolatban, Baudelaire-t és Verlaine-t. Hajsza a műveikért! Először németül jutok hozzá egy kis Baudelaire-füzethez. Ó, áldott jó Universal Bibliothek, aki megnyitottad előttem a világirodalom sejtelmét! A nagy kiátkozottaknak néhány francia versét is megszerezhettem. Kardos Pál, aki később tanár lett, egy osztállyal felettem járt, és a mérsékelt modernek közé számított, elvitte Oláh Gáborhoz a fordításomban Baudelaire A dög című versét, s kölcsönkapja számomra a Les Fleurs du Mal-t. Micsoda boldogság! A fél könyvet átmásolom egy irkába, oly áhítattal, ahogy a bibliát se másolták a középkori szerzetesek. Megindul a Baudelaire- és Verlaine-kultusz. Előadás róluk az önképzőkörben. Persze nem is sejtem Baudelaire igazi értékeit, a klasszikus formát, a pszichológiai mélységeket, csak a lázadó romantikát látom benne, az üldözöttet, Adyék ősét. Otthon még az édesanyámat is megfertőzöm a Baudelaire-szerelemmel, annyira, hogy végül már asztalt táncoltatva „megidézi”, s Baudelaire egy év múlva házi barátunk, házi szellemünk.

1916 körül. – Az önképzőköri tisztikarba még nem jutott be a társaságunk, de már mi vagyunk a hangadók. A többieket nem nagyon érdekelte irodalom és művészet. A részletek már összefolynak az emlékezetemben. Rengeteg modern dologgal foglalkozunk a körben, még inkább a kör mellett. Beleszagolunk Schopenhauerbe, Nietzschébe. Az irodalmi szalon a Simonyi úton a leghitelesebb pesti véleményeket tükrözi. Ibsent, Tolsztojt, Strindberget, Maeterlincket, Wilde-ot olvasunk. Tanítok és minden pénzemet könyvekre költöm. Nagyon vonz a fantasztikus irodalom is, E. T. A. Hoffmann, és valamiért egy időben rendkívül tiszteltem az őrülteket. Bizonyos várakozás néz rám, kezdek időnként büszke lenni. Megismerkedem Tóth Árpád verseivel és Baudelaire-fordításaival, s elszégyellem a magaméit. Tulajdonképpen nagyon egyedül vagyok, belül ezerszer annyi seb és sóvárgás, mint amennyit eltitkolni már nem bírok. Előadtunk egy Arisztophanész – darabot, Babits-versbetéttel, én játszottam a költőt. Rémes lehetett.

A könyvtár. – Százszoros tempóban olvasok, mindent, iszonyú éhséggel. Már szocialista elméleti irodalmat is. Apróbb összeütközések támadnak a tanáraimmal, kettes magaviselet. Egy Wilde-idézetekből összetákolt magyar dolgozatomra Gulyás tanár úr négyest ad: „értelmetlen galimatiász”! A reakció támadása a modernség ellen! Nem baj, Csokonait is kicsapták! De azért érzem a bizonytalanságomat. Könnyű Palinak, irodalomtörténész az apja!

Pest. – Váratlanul, bolond elhatározással, életemben először felutazom Budapestre. Miért? Ugyan mi egyébért, mint egy premierre? Akkor mutatta be a Magyar Színház a Peer Gynt-öt. Oláh Gábor biztatott: „Valakinek csak képviselnie kell a debreceni moderneket!” Nem értettem a darabot, de magamnak se vallottam be. Operában is akkor voltam először, Sámson és Delila nem tetszett. De azért a művészet zarándokának éreztem magamat. Otthon ugyanakkor egy 48-as érzületű nagybátyám meglátja a Baudelaire-füzetemet: „Mi az, te az ellenség nyelvén olvasol, hazaáruló?!” Dacosan vállalom a tartalmatlan és sértő jelzőt. Érdekes, hogy ennek ellenére ez a nagybátyám adott kölcsön öt koronát, hogy elutazhassam a nagy premierre. A pesti út sok vágynak szárnyát nyitotta bennem: csakhamar elutazom vasúti személyzeti jeggyel Königgrätzbe, a bátyámhoz, aki ott katonáskodik, majd egy év múlva Grazba rándulok ki, szintén rögtönzésszerűen és pénz nélkül: akkor még nem kellett hozzá útlevél. De igazában már Indiába sóvárgok.

Levél Adynak. – A hírhedt Rákosi-Ady-vitában az egyetemi ifjúság Ady ellen foglal állást. Felháborodunk. A VIII-os és magányos Páricsi biztatására, akinek zsenijében korán megingott a hitünk, egy tízpercben hódoló ellenlevelet írunk Ady Endrének, a Mesternek. A dolog híre valósággal forradalmárrá fúj fel bennünket. Az önképzőkörben csaták kezdődnek.(Ez már talán 1917.) Pröhle egyetemi tanár fiai vezetik az ellenpártot. Néhány modernebb és kedves tanárunk privátim megsúgja rokonszenvét, de aggódva figyelmeztet modorbeli hibákra. Ady különben nem felelt, ami nagyon rosszul esett. Nem tudtuk, hogy a Mestereknek mennyire nincs idejük.

A Simonyi út. – Az első Wagner-dalokat hallom. Nagyszerű! Egy moziban hangverseny, a Tannhäuser-nyitány: isteni! Még ötvenévnyi késéssel is reagálunk a „legmodernebb” dolgokra! Húsvétkor elviszik Babitshoz egy Baudelaire-fordításomat: egy egész olümposzi társaság kezdi olvasni a vidéki diák művét, de a negyedik sornál vendég jön, s a szívdobogtató bemutatkozás mégis elmarad… Pestről különben vendégek érkeznek az irodalmi szalonba: egyetemi tanár és ifjú szociológus. A modernség élő vidéki végvárainak érezzük magunkat.

A tetőpont. – Szekfű Gyula könyve a száműzött Rákócziról országos vihart kavar fel. Az önképzőkörben már teljesen mi, VII-esek vagy VIII-osok vagyunk a hangadók, mi, „modernek”. De én már szűknek éreztem ezt a munkaterületet. Egy versemet például emlékkönyvbe akarták íratni, nem írtam be. Nyilván „megvetésem jeléül” a konzervatívok iránt. Nagyobb egek és csillagok vonzanak. Pedig ugyanakkor belül rettentő gyámoltalan vagyok, és nem bízom magamban. Ekkor már nemcsak a moderneket tisztelem. Horatius tetszik, és Szophoklész, akinek az Antigoné-ját görögül is végigolvasom, végigszótárazom, igaz, hogy ebbe egy kis szerelem is belejátszik… De, visszatérve a Szekfű-viharra, az ügyben nekünk is állást kell foglalnunk. Ismertetjük a Szekfű-Ballagi vitát, három szombat estén át. Kardos Pali kivonatolja a Rákóczi-könyv tartalmát, én meg a Szekfű válaszát: „Mit vétettem én, ki gyalázta Rákóczit?” Szinte az egész iskola két pártra szakad. Pröhléék tombolnak, de meg kell adni, ügyes fiúk. Végül közbelép a vezetőség. Úgy rémlik, Karai igazgató úr személyesen megjelent a záróestén, s bennünket meghallgatva, ő (vagy a megbízottja) összegezte az állásfoglalásokat, nagyon okosan, reálisan. Megdicsért és mégis elmarasztalt bennünket. A hatalom és szeretet okos, tapintatos eljárása volt ez. Bár előbb is lett volna megfelelő vezetésünk!

1918. – Ez volt, úgy emlékszem, a csúcspont. Az önképzőkör ezután már nem érdekelt igazán. Diákpublikumunk mindenesetre élvezte a tűzijátékot. Csakugyan csináltunk egypár rendes estét, s joggal érezhettük magunkat a „régi nagyok” méltó utódainak. De ekkor már egyre többünket elszólított a háború. Béber rég katona volt, 1918 tavaszán engem is besoroztak, hadiérettségit kellett tennem, s folyton Pesten járt az eszem. Hogy költő legyek, arról még mindig nem mertem komolyan álmodni se. Tanár akartam lenni, és, szerényen, kritikus. De ez csak lelki óvatosság lehetett. S először mégis a Műegyetemre iratkoztam be, gépészmérnöknek.

Nem lettem se tanár, se mérnök. Mint tudjátok, hamarosan Babits Mihály környezetébe kerültem. Adyt már csak a ravatalán láthattam.

Azóta eltelt huszonöt év.

S ha most visszagondolok a huszonöt előtti nyolc, illetve öt-hat évre, az a gyors mozi pereg le emlékezetemben, amit fentebb vázoltam. Nagyjában így történtek a dolgok.

Búcsúzásul pedig azt mondom nektek, fiatal barátaim, hogy legyetek kíváncsiak és modernek, mint amilyenek mi voltunk, hiszen minden nemzedék csak maga csinálhat valamit az önképzőköréből, de legyetek óvatosabbak és harmonikusabbak, és foglalkozzatok többet valakivel – Móricz Zsigmonddal –, akit mi, nem tudom, miért, egy kicsit mintha elhanyagoltunk volna: foglalkozzatok mennél többet azzal, akinek nevét a Körötök viseli: Arany Jánossal.