Egy eltűnt városban

Budapesten lettem ember, Debrecenben voltam diák, Balassagyarmaton kezdtem az elemit. Mindhárom városnak nagyon fontos a szerepe az életemben. Sokkal fontosabb, mint Miskolcé, amelynek szülötte vagyok, és amelyhez sajnos, alig köt valami emlék.

A három város közül nekem Balassagyarmat a legköltőibb és legkedvesebb. Nem hagyott bennem semmi fájdalmat. Ellenkezőleg. Rágondolni a zavartalan, napfényes, tökéletes mesét jelenti. A védő, burkoló, édesen ragyogó irrealitást, az egyetlen idilli környezetet a föld kerekén, azt az elérhetetlenül távoli és boldog világot, amit legfeljebb – mondjuk – Samoa vagy Haiti jelenthetett felnőtt álmodozóknak az új háború kitöréséig. A 13000 lakosú városka bizonyára megérdemelne valami egészen másfajta, reális tiszteletet; ilyesmivel azonban én nem szolgálhatok: én Gyarmatot tulajdonképpen nem ismerem. Balassagyarmat számomra a tündérváros.

Annak idején persze egyáltalán nem tartottam szépnek, különlegesnek vagy pláne tündérinek ezt a választott szülővárosomat. Semmilyennek sem tartottam. Egyszerűen csak jól éreztem benne magamat, mint a hal – egy nagyon piciny, majdnem újszülött hal – az Ipolyban. Sajátságos módon, de föltétlenül hozzájárult ehhez a kora gyermekkori boldogsághoz az életünk egyszerűsége és szegénysége is. Ha mást is észlelek, ha többet hallok valami nagyobbról és szebbről, bizonyára törés támadt volna a teljes naivság tündérképein. A tisztes szegénység azonban a megelégedettség varázsába zárt bennünket. A tündérváros egyúttal az egyetlen valóság volt.

De máris további megszorításokat kell tennem. Nem ismertem én Gyarmatot még akkor sem. Csak egyes részeit. Azokat, amelyekbe elküldtek valamiért, vagy amelyekbe elcsábított a kalandvágy. Az utcánkat ismertem tehát, aztán az Ipoly környékét, a ligetet, s ezenkívül még azt az alighanem délnyugati városrészt, ahol a malom állt, s talán ma is áll. Úgy hiszem, az egész területet be lehetne járni egy óra alatt. Én három-négy esztendeig jártam benne és nem bírtam betelni vele. Négy-, öt-, hat- és hétéves gyermek voltam, amikor ott éltünk, s teljesen fogva tartott a család és a közvetlen szomszédság társadalma, s főleg a természet és a saját énem. Nem tudok tehát semmit, ami történelmileg vagy társadalmilag fontos vagy érdekes lehetne a balassagyarmatiak szemében. Egy szegény kisgyermeknek nincsenek társadalmi kapcsolatai vagy meglátásai. A városhoz fűződő viszonyom csak később vált fontossá: akkor, amikor újra eszembe jutott, amikor magyarázattá vált sok mindenre, aminek a nyomait, alapjait kerestem magamban. Annak a sok kényszerű önvizsgálatnak a során ugyanis, amelyekre a költőket a természetük ítéli, számtalanszor eltűnődtem a hajlamaimon és vágyaimon, azon, hogy mi lehet az eredetük, mi bennük a közös vonás: mi a közös alap azokban a hangulatokban, amelyeket én általában kellemeseknek minősítek. S kiderült, hogy ami számomra szép és vonzó, az egy kicsit mindig gyermeki, meseszerű, egy kicsit mindig csodálkozás. Ne értsenek félre, nem akarok valami mesterkélt ügyefogyottságot, valami poétikus félszegséget mímelni. Nem. Én úgy vélem, hogy megtanultam a kötelező emberi leckét, ismerem és vállalom a való életet. De hát mindenki vágyik valamire, legtöbbnyire arra, amije nincs. Nos, énnekem nyugtom, szabadságom nincs, ráérő időm és felelőtlenségem nincs. Nyilván ezért becsülöm annyira a szabad időt, a kötetlenségek nélküli életet, a tétlen merengést. Egy nagy angol költő szerint a gyermek a felnőtt apja. Ezért szeretem én is azt a gyermeket, aki voltam: az ősömet szeretem benne. Túlzott lírizmus ez? Jaj annak, akiből ez a lírizmus hiányzik.

Balassagyarmat tíz vagy húsz apró tényt jelent számomra, és egy óriási hangulatot. Nyilvánvalóan igen nagy a különbség az én képzelt városom és a valódi város közt. Tizenhét évvel ezelőtt történt először, hogy minden ok nélkül visszamentem szétnézni Gyarmatra, amelyet akkor már tizenhét esztendeje nem láttam. Minden fordítottja volt annak, amit vártam. A liliputinak vélt kisváros egészen nagynak, sőt meglepően szépnek hatott, viszont az örvényes folyó és a végtelen határ roppantul összezsugorodott. Alig ismertem rá valamire. S az egész városban csak egyvalaki volt, aki rám ismert, az első tanítókisasszony. Az iskoláról azonban majd később beszélek. Előbb az emlékeimet próbálom futólag összegezni, amelyek egy egész megíratlan verseskönyvvé gazdagították számomra még a puszta nevét is Balassagyarmatnak.

Édesapám mozdonyvezető volt, 1900 és 1908 közt két ízben is Gyarmatra helyezték át. Sárgaréz betűs fekete kis mozdonyai Hatvan, Fülek, Ipolyság, Zólyom, Stubnya közt telefutkározták a környéket. Emlékszem kék zubbonyos, kormos értesítőkre, akik néha váratlanul, éjszaka, álmából verték fel a fáradt mozdonyvezetőt, és soron kívül is szolgálatba hívták. Néha én is felmehettem azokra az érdekes mozdonyokra. Zakatoló útjaik álomszerű hálót szőttek körém, csalogatták a képzeletemet, hogy az is beszaladgálja az Ipoly, a Garam, a Hernád tájait, s az erdős, visszhangos, északibb völgyeket és hegyeket, amelyeken túl, mint elképzelhetetlen, félelmes és élő óriás, ott meredezett valahol a Magas-Tátra.

A városban a Templom utcában laktunk, a 10. szám alatt. Az utcának most valami más neve van, nem tudom megjegyezni. Én úgy emlékszem, hogy a kétszoba-konyhás leghátulsó lakás volt a miénk az udvaron; édesanyám viszont úgy tudja, hogy még hátrább is lakott valaki, egy Bisitz, vagy ilyes nevű tollkereskedő a családjával: rengeteg hagymát ettek, és szombatonkint igen rendesen kiöltözködtek. Én ragaszkodom hozzá, hogy mi laktunk a ház végében. A lakás előtt kis, külön elkerített, zöldséges és virágoskert állt, georgina- és orgonabokrokkal. Emlékszem egy jégveremre vagy szabad pincére, annak a hátáról sokszor és könnyen átmászhattam a szomszéd kertbe, bizonyos Jeszenszkyékhez. A szomszédban lakott ugyanis a Jeszenszky-család, s én és a legfiatalabb fiú, Barna, akinek már úgyszólván csak a nevére emlékszem, rendkívül szerettük egymást. A kedves és kissé soványka fiúnak katonatiszt volt az édesapja. Nagy ámulatba ejtett a tisztiszolgájuk: gyakorló tölténnyel húsz lépésről eltalált egy élére állított krajcárt, oly kitűnően bánt a puskájával. A mi jégvermünk oldalában és a Jeszenszky-kertben gyíkfarmot akartunk létesíteni: botokkal méteres lyukakat fúrtunk, és messze földről, főképpen az említett malom környékéről, tömegével hordtuk haza a lakókat, a törékeny farkú szép, zöld gyíkokat, zsebben és dobozokban, s a lyukakba eregettük őket. Azt hiszem, több száz gyíkot hazahordhattunk, és nagyon csodálkoztunk, hogy valamennyi megszökött. Fáskamránkban nyulakat tenyésztett az apám. Ha hasra fekve vállig benyúltam, elértem a mély lyukban a fészküket; még most is tenyeremen érzem a fiatal nyuszik remegő testét és szőrének selymes tapintását. A hímet apanyúlnak, a nőstényt mamanyúlnak neveztük. Egyszer rettenetesen lehordtak bennünket ezért az elnevezésért, és eltiltották. Ma sem tudom, mi volt benne az istentelenség.

Bent a lakásban, a sötét konyhában, az anyámat látom, amint főz. Sokszor segítettem neki. Egyszer vendéget vártunk, én és a húgom, Hajnalka. De nem volt játékunk. Hát én csináltam. Miniatűr főzőedényeket, tányérokat, lábast, poharat, mindent, amit a konyhában láttam, papírból, ollóval és ragasztóval. A vizes butéliákat különösen nehéz volt megszerkeszteni. De a játék meglett, idejére. S megint óriási volt a csodálkozásunk, mert a vendég nem jött el. – Aztán látom magamat az első szobában, hetekig nyomtam az ágyat, orbáncom volt. – A belső szobában is háltam, ott mintha egy karácsonyfa ragyogna a sarokban, az ablak mellet. S megint ágyban látom magamat: imádkozom. Már megtanítottak rá, hogy amit nagyon a szívünk mélyéből kérünk, azt megadja a jó Isten, a mindenható. Valami anyagi baj adódhatott otthon – akkor általában még igen keveset tudtam róluk –, és én segíteni akartam az anyámon. Mégpedig egyszer s mindenkorra. Lefekvés után hosszan, nagyon hosszan imádkoztam. A magam szavaival és Miatyánkok százaival. Nem hinném, hogy ember valaha bensőségesebben könyörgött földöntúli hatalomhoz. És feltétlenebb bizalommal. Lázban voltam, kimondhatatlan egzaltációban, a hit és a bizalom égbe emelt, az érzés lehozta az eget a szobámba. Két óra hosszat imádkozhattam. Mozgó szám már fájt, szempillámat szurdalta az égető álmosság, de én biztos akartam lenni a dolgomban, és csak imádkoztam. Dobogó szívvel és megszentült erőfeszítéssel könyörögtem. Testileg szenvedtem már, de akartam, hogy szenvedjek, az is hozzá tartozott a siker biztosításához. Hogyne, hiszen nem kis dolgot kértem. Nem öt forintot vagy tízet, hanem végérvényes segítséget. Azt kértem, hogy mikorra felkelek, legyen a párnám alatt egy ököl nagyságú gyémánt. Meg akartam váltani az életünket minden nyomorúságtól. S biztosra vettem, hogy meglesz a gyémánt. Hiszen olyan nagy hittel, olyan kegyetlenül kértem! S a csoda – megtörtént. Persze hogy megtörtént. Hogy hogyan aludtam el, azt már nem tudom, de éjjel felébredtem, és izgatottan kotorászni kezdtem a párna alatt. És a gyémánt ott volt! Megfogtam, éreztem, visszatettem, és megkönnyebbülten újra elaludtam! Reggel aztán jött a csalódás, a kétségbeesett keresgélés. De ezt már nem részletezem. Nyilvánvaló, hogy csak álmodtam az éjféli felébredést és a gyémánt megtalálását. Ebben a lakásban történt még az a nevezetes esemény is, hogy az anyám meggyógyította egy iskolapajtásomat. Pogány Andrásnak hívták a fiút, a nevén kívül már csak azt tudom róla, hogy a házunk előtt elütötte egy hintó, a lovak átléptek rajta, de a kerekek keresztülmentek a hasán. Rémülten vittem be hozzánk, egy tányér jó bableves után már kutyabaja sem volt. Pogány lélek lehetett!

Ezzel aztán már kint is vagyok az utcán. Az egykori Templom utca a folyó felé lejt, tavaszi áradások idején messze feljött belé a megnőtt Ipoly. Egy húsvét előtt az iskolában kikaptuk az értesítőt, siettem haza, s az utca alján hozzám hasonló korú csibészek hancúroztak mezítláb a frissen jött, gizgazos özönvízben, amelytől a kapukat sem lehetett megközelíteni. Cipőt, harisnyát le, egy perc múlva én is köztük lubickoltam, feltűrt nadrágban. Micsoda öröm volt azt a vizet taposni! Csakhogy meglátott az apám, kiparancsolt a vízből, s ott helyben elnadrágolt. Hogy miért megyek én csibészek közé! De nem vehettem nagyon a szívemre a dolgot, mert ma is tetszik az eset.

Az utca végén az Ipoly. Az innenső part meredek és veszélyes volt, fűzfák és bokrok közt kellett leereszkedni; a túlsó part viszont nagy, lapos rét, a láthatáron hirtelen emelkedő, széles hegyvonulattal, a Felvidék előhírnökével. Ez az Ipoly volt a világ legnagyobb csodája. A jegén tanultam meg korcsolyázni: a már lebontott régi fahíd mellől indultunk falkában a félelmes hírű Katlan-gödör és a Kürtös-patak felé. Egyszer egy olyan hosszú, bóbitás, három-négy méteres nádszállal tértem haza, melyet a Kürtös-patakban törtem, hogy be se fért a házunkba. Nyáron egész délutánokat mászkáltunk a folyóparton és a vízben, messziről kerülve a forgókat és örvényeket; csúszkáltunk, ahogy gyerekekhez illik, az agyagos partról; horgásztunk és békáztunk; s akkor még fűzsípot is tudtam faragni, ügyesen lenyúzva a barnászöld kérget a vesszők nedves, fehér húsáról. Ölszámra hordtam haza a fűzfalombot a nyulainknak. És szörnyen rácsodálkoztam egy kotlóstyúkra, amely őrjöngve szaladgált a parton, s a víznek is neki-nekiment a kicsinyei után; kacsatojásokat költött ki a boldogtalan, s féltette úszkáló gyermekeit. Emlékszem rá, milyen megdöbbentően és mulatságosan hatott rám ez a jelenet, s hogy milyen zavarba hozott: sajnáltam tyúkanyát, de azért roppant örültem a kiskacsák önállóságának: mindkét félnek egyszerre éreztem a lelkiállapotát, ami később is, azt hiszem, egyik jellemző vonásom maradt, és ma is az.

Úgy látom, egész életrajzi regényre való emlék rajzik föl lassanként bennem. Meg fogom írni, csak ráérjek; már eddig is pedzettem az anyag részleteit, versben és prózában. Emlékek tündéri lomtára nekem Balassagyarmat, a félhomályból onnan is alakok kelnek elő, ahol az első pillanatra semmit sem lát a szemem. Lehet, hogy nem tíz és húsz, hanem száz és ezer kép alszik bennem ezekből az esztendőkből: a rágondolás egyre többet ébreszt belőlük. Így ébreszti a Mamikát is, öreg-öreg cselédünket, vagy bejárónénkat, aki egy ismerős vasutascsalád tagjaival együtt szellemeket tudott idézni, és asztalt táncoltatott, korán belém oltva hitét a természetfölötti dolgok természetességének. De nem térhetek ki rájuk. És a megégetett macska történetét is éppúgy mellőznöm kell, mint a vándorcirkusz ketreces tigrisét vagy párducát, amely a ligetben majdnem leharapta a fél kezemet. Helyettük most már csak két pontra térek ki részletesebben. Ha Balassagyarmatra gondolok, elsősorban erre a kettőre gondolok.

Az egyik az iskola. Gyarmaton tanultam meg írni és olvasni. Valószínűleg már az elemi előtt, mégpedig Tompa Mihály virágregéiből. Az iskola ennélfogva könnyen ment. Úgy emlékszem, hogy szinte nevetségesen szelíd és engedelmes fiú voltam, légynek se bírtam véteni. Ha a tanítókisasszony, Kacskovics Márta azt mondta, hogy kezeket karba, akkor én szoborként ültem óra végéig. De tízpercben sokszor elfelejtkeztem magamról, ilyenkor vadultam, utólag pedig féltem. Borzasztó szégyenek is értek. Márta kisasszony egyszer óra alatt elküldött a cukrászdába indiánerért. Olyan andalogva mentem az utcán, úgy elbámészkodtam fákon és felhőkön, hogy egyszer csak rémülten vettem észre; nem tudom, mi az, amit vennem kell. Az indiáner szót addig még sohasem hallottam. Könyörögtem a cukrásznak, mondja meg, hogy mi a Kacskovics kisasszony kedvenc süteménye. Nem tudta. Végül vissza kellett mennem, azt mondtam, hogy a kért sütemény éppen kifogyott. Kifogyott? Lehetetlen. De igen, éppen elfogyott, helyette hoztam ezt a másikat. Márta néni gyanút fogott, a turpisság kiderült, még ma is pirul az arcom az osztály előtt. Márta kisasszony különben nagyon szeretett engem, s főleg mint rajzolót becsült. Gyermekkoromban ugyanis ügyesen rajzoltam. Csészét, virágot, bútort, házat, embert, mindent én rajzoltam elő az osztály számára a fekete táblán. Az első osztály rajzban véletlenül nagyon ügyetlen volt, így egy iskolai kiállításon az egész osztály helyett én állítottam ki, a többiek neve alatt is. Tanítónőm egy kis porcelán kutyaszoborral hálálta meg buzgóságomat, még most is megvan valahol. Azt azonban már nem tudta a kisasszony, akiből azóta méltóságos asszony lett, hogy milyen zavarba hozott ezzel a megrendelt színes rajztömeggel. Elfogyott a festékem, a színes ceruzám, otthon pedig véletlenül megint nem volt semmi pénz. De a szükség okos ötleteket súg; kiszaladtam a kertünkbe, virágot szedtem, és kék és piros georginaszirmokat, meg zöld orgonaleveleket, a sárga napraforgót beledörzsöltem a papírba, velük festettem ki a színes részeket, este nyolckor pedig szaladtam a nagy halom kész rajzzal a tanító néni lakására. Gyermekkorom bajaira mindig ki tudtam találni valami megoldást, s mindent a világ legtermészetesebb dolgának találtam. Tökéletesen elfogulatlan, feszélyezetlen voltam, azért éreztem jól magamat. S talán épp ezért sújtott le úgy az indiáner-ügy, amelynél cserbenhagyott a fantáziám. Az iskolai emlékek közé tartozik egy dolgozatírás is. Valami házi feladatom nagyon jól sikerülhetett, mert egy szünetben az egész tanítói kar előtt magához citált Frőhlich Pál igazgató bácsi, s a füzetemet olvasva megkérdezte, hogy csakugyan én írtam-e azt a dolgozatot? Kérdését egyszerűen nem értettem. Ki más írta volna? Az igazgató tovább olvasta az írást, s ahogy én lentről felnéztem rá, valami kis hibát vettem észre a füzet kifelé fordított lapján. Öntudatlanul elővettem a ceruzámat, és ágaskodva, alulról fölfelé, mintha most a plafonra írnék, belehúztam a szövegbe a hiányzó vesszőt. Csak a nagy nevetés figyelmeztetett rá, hogy törvénytelenséget csinálok. Nem tudtam, mit teszek.

A másik nagy emlékem, a legszebb, a legtündéribb, egy árvízi tutajozás. Ennek a kalandnak kimondhatatlan szépsége és öntudatlan érzéki gyönyöre is természetesen csak sokkal később világosodott meg bennem. Mondtam már, hogy az Ipoly áradások idején az egész környéket elöntötte, a lejtős utcákat a város felé éppúgy, mint a túloldali nagy rétet, ahol az a sok liba legelt, és ahol csak a távoli hegyek vetettek gátat a víz szabad terjeszkedésének. Ehhez a túloldali árvízhez fűződik a legfontosabb emlékem. Mindig órákig el tudtam játszani magamban, semmire sem gondolva; rendszerint a víz örvénylése, a halak játéka, egy virágszál kötött le, vagy a lihegő gyíkok hasának lüktetése a nagy napfényben. Ilyesmikben szerettem elmerülni, észre se véve, hogy mit teszek, és nem is érezve semmi szükségét annak, hogy otthon vagy a pajtásaimnak beszéljek kellemes semmittevéseimről. Egy árvíz aztán egészen fantasztikussá növelte és mélyítette efféle elmerengéseimet. A régi fahíd lábánál kifogtam egy elsodort pajtafödelet, elég nagy volt, hogy megbírjon, egy rúddal pedig kormányozni, lökni tudtam a tutajomat. A rohanó Ipoly felett féltem volna, sőt alighanem lehetetlen lett volna a csónakázás, ott volt azonban a túlsó parti rét, ott már megállt a víz, mint egy rengeteg nagy, lusta tó, már letisztult, felülepedett, s a májusi vagy kora nyári nap fenékig átsütötte. Ráálltam a kifogott kapura, s a léccel hajtottam magamat a tó tükrén. Csodaszép volt az idő, s én a hepehupás rét fölött, a világ fölött lebegtem. Csak félméternyire, sőt néha csak arasznyira, aszerint, hogy milyen volt a talaj, de mégis fölötte voltam. Lent, alattam, a zöld füvek, az apró, sárga virágok ragyogtak; a kristályos víztükrön a kék nyár és a felhők képe; fölöttem az ég. Ahol máskor járni szoktam, ott most simán a semmiben úsztam; a szétfutó ösvények fölött. Egyedül voltam, és félve, szívszorongva és ámuldozva ringatóztam a folyékony csodában és bokrok, liliomok és sás és hosszú nyakú, gombafejű, piros és fehér kalapú mindenféle virágtündérek hajladoztak jobbra-balra a tutaj elől, és alája kerültek, és megint fölegyenesedtek mögötte, és hideg ezüstben tündökölt minden, a csobogó fényben úsztam, és örültem. Úgy éreztem, hogy száraz lábbal járok a tengeren. Egészen biztos, hogy nem esztétikai gyönyörködés részegített; amit éreztem, az csak testi érzés volt, szóba nem foglalt, de a szemben mindörökre megőrzött mámor. Napokig kijártam tutajozni a rétre; álmaimban sokszor jelentkezett ez a kép, ez a csodálatos élmény; később Debrecen határában is sok közöm volt mindenféle kis tavakhoz, rétekhez és víziállatokhoz. És sokkal később, úgy harminc év múltán, ugyanazt a tiszta mámort éreztem, amikor a salzburgi Alpok fölött repülőgéppel néztem alá a földre. Hihetetlenül ismerős volt a repülés élménye, és én kutattam, kerestem az ősképét: s egyszerre mint színes mozikép vetítődött elém az 1906-os vagy 1907-es tutajozás azon a törékeny deszkalapon az Ipolyon túli rét fölött, amikor testem-lelkem úgy zengett az elragadtatástól, és akkor jöttem rá, hogy az a kisfiú, az a magába zárkózott, első elemista már költő volt azon a régi, kalandos, gyönyörű napon.

Ezért szeretem Balassagyarmatot, az én tündérországomat, időnként fel-felmerülő szigetét minden eltűnt boldogságnak.