Móricz – Mikes

A Fény, fény, fény megjelenése után – 1923-24 körül – együtt ebédeltem Zsiga bácsival és Mikessel a Metropolban. Utána egyszer csak hozzám fordult Móricz:

– Hanem, Lőrinc – mondja –, mikor írsz már olyan verseket, amilyeneket én várok tőled?

Kissé meghökkenve mondtam:

– Hát ez a kötet nem olyan?

– Nem.

Meglepett, tetszett, lefegyverezett ez az egyszerűség, és a jóbarátian őszinte hang. Nem örültem neki, s mégis, mintha legtitkosabb sugallataimat, gyanúimat, félelmeimet szólaltatta volna meg. Valószínűleg ösztönösen éreztem, hogy mennyi rendetlenséget, következetlenséget, felületességet is takar még a versek nagy tarkasága, szikrázása, túl heves gesztikulálása. Móricz folytatta:

– Tudja isten, olyan ez a könyv, mint egy nagyszerű színészkedés… Nem is tudtam elolvasni, csak félig, addig vágtam fel, ott van nyitva.

Mikes megjegyezte, hogy „nagy percent bennük az ész”. Nyilván azt akarta mondani, hogy a szándékosság, az elvi következetesség, a stílus tartása. Ha csakugyan erre gondolt, igaza volt; de a szavait én csak később értettem, értelmeztem így; ekkor még inkább úgy gondoltam, hogy csak a gondolati elemek elleni szokott tiltakozás szól belőle.

– Olyan ésszel csinált dolgoknak hatnak – duplázott rá Móricz.

Nem értettem őket.

– De hiszen ésszel, csak ésszel, semmit se lehet csinálni! Fél esztendeje egy sort sem írtam, pedig az eszem nyilván ugyanaz – jegyeztem meg kedvetlenül.

Zsiga bácsi Mikes dr.-hoz fordult:

– Amikor Shakespeare szonettjeit fordította Lőrinc, akkor azt mondtam magamban: na, végre itt van egy ember, aki annyira uralkodik a formán, hogy teljesen ki tudja fejezni magát.

Éreztem, hogy én bizony nem uralkodom a formán, és rettenetes vágy fogott el, hogy végre uralkodjam már, hiszen mindig ezt akartam, s íme, mások is ezt várták tőlem.

Mikes folytatta:

– Én nem tudom, mit becsülnek úgy azokon a szonetteken, egyik olyan, mint a másik. Amikor húszat megcsinált, úgy benne volt a formában, hogy végigrohant a többin. Nem is lehet őket elolvasni.

– Nem is olvastam én belőlük többet, mint tízet, összevissza – vallotta meg Móricz.

Megint szégyelltem magamat: az én bűnöm, ha ilyenek azok a szonettek. Bár titokban el kellett ismernem, hogy részben igaza van a két „öregnek”.

A beszélgetés aztán más irányba fordult.

Az egész jelenetre nagyon élesen emlékeztem mindig, ez a néhány perc rendkívüli hatással volt a fejlődésemre, önkritikámra, magamhoz való őszinteségemre. Véletlenül gyorsírással lejegyeztem egy papírra minden szót, s a papírt eltettem. Ma találtam meg nagy örömmel, s azonnal legépeltem az egészet.