Búcsú Weimartól

A parkot járom, megint kint voltam a Kertiház-ban. Most egy hete láttam először, akkor Nyírővel együtt sétáltunk ki a fiatal Goethe otthonához; éppen olyan, mint amilyennek rajzokból és leírásokból előre ismertem. A magas tetejű, fehérre meszelt ház azonban változatlanul és csodálatosan vonz, érdekel. Nyilván sok minden lappang bennem, hasonló helyzet vágya vagy ilyesmi, alighanem innen a szerelem. A másikat, a költő későbbi lakását bent a városban, a régi Frauenplanon, a kőházat, melyet ma a világ legnagyobb személyi múzeumának neveznek, még csak kívülről láttam. Az túl nagy, az már kimeríthetetlen volna; a Kertiház-at és ami hozzá fűződik, futó vizitek is átfoghatják.

A kiürült Weimarban, Goethére és huszonkét irodalomban eltöltött év tapasztalataira visszagondolva, minduntalan a régi témámon csodálkozom: hogyan lehetséges egyáltalán nemes és magas költészet. Nem tréfálok. Én tulajdonképpen mindeddig folyton azt tapasztaltam, hogy a társadalomban minden az irodalom és a szellemiség ellen irányul. Túlságosan elfajzott egyéniség volnék, hogy oly rosszul érezném magamat az emberek közt, akikre rászorulok? Nem hiszem. Nagyon beletörtem már, hál’istennek a valóságba, nagyon józanul elválasztom a megélhetés kényszereit attól, ami vagyok, s attól, ami tetszik. Mégis úgy látom, hogy a művészet létezése múltban és jelenben majdnem csoda. Igazi költészet szinte mindig csak a társadalom ellenére jöhet létre. A világnak nem időálló művészet kell, hanem gyors haszon. Mindig meglep, hogy művelt és okos emberek serege mennyire félreismeri a költők alapösztöneit és legnemesebb hivatását. A társadalom felől még nagy költőnek sem volna érdemes lenni; legfeljebb rég halott nagy költőnek. Annak esetleg csak a műveihez nyúl hozzá az élet, s a neki valóért megtűri belőlük a „többit” is. Az élők helyzete, főképp a kis országokban, többnyire magány; a jó művészet egyéni erőfeszítés; az egész „irodalmi élet” pedig csupa jóindulatú félreértés, vagy éppen rosszindulatú ráfogás.

Minden fogalom mást és mást jelent mindenkinek a szájában. Betűvetés és művészet? Az irodalom célja? A sokat emlegetett írói függetlenség? L’art pour l’art? Szociális kapcsolatok? Forma és tartalom? A kritika alapszempontjai? Itt, Weimarban, Goethe biztató jelenlétében, aki Az ephezoszi Dianá-t, a legmélyebb utasítást írta a költői magatartásra, különösen fájdalmasan jutnak eszembe hosszú vitáim, melyeket évek és évek óta otthon folytatok, s még fájdalmasabban azok a meglepetések, amelyek akkor értek, amikor kiderült, hogy homlokegyenest ellenkezők lehetnek az alapelveink azokkal is, akikkel – tévedésből – éveken át egyetértettünk. Az ízlés és a kultúra, úgy látszik, annyira egyéni, mint a mirigyeink, az edényrendszerünk. Lényegileg egyszabásúak vagyunk, és lényegünkben különbözünk. Zűrzavar ma, zűrzavar tegnap, zűrzavar örökké. Azonosnak látszó rendszereket építünk fel, s egyszer csak kiderül, hogy valami apróság, amelynek tisztázásáról megfeledkeztünk, mindent a feje tetejére állít. Az összeg azonos, de az előjel más. Máskor a dolgok súlypontja vándorol. Vagy a halmazállapot alakul. Az orvosok az egész embert tanulmányozzák, a nem létező általános embert, de egyéneket kezelnek még a tömegkezelésben is. Valami ilyesmire volna szükség azok részéről, akik a művészi életet irányítják (mert hiszen bizonyos értelemben mindig és mindenütt irányították). Az egyéni és az általános valami rugalmas egyeztető elvére. Másképpen rosszul jár az az optimum, amit mindenki szolgálni akar, aki az irodalomhoz nyúl, Goethe tudta ezt, kertiháza előtti vad korszakában éppen úgy, mint Steinné idejében, és akkor is, amikor már csak vendégnek járt ki ide a nagy házból, ahol meghalt. Goethe tudta, és ma is sokan tudjuk, mi, dolgozói, építői, belső emberei az irodalomnak, mi elenyésző kisebbség. A világ azonban nem tudja, nem akarja elhinni. Innen a szakadás, ezért olyan kalandos és véletlen, ezért olyan ritka termék a fontos, igazi, tiszta, nagy alkotás, ezért olyan egyénileg kikényszerített csoda minden remekmű.

 

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

 

Magammal hoztam Weimarba két régi kedves könyvemben az emberi mivoltát: a Steinnéhoz írt leveleit és az Eckermannt. S hogy másról beszéljek, és mégis vele maradjak, a parkbeli Shakespeare-szobortól – „Stern der höchsten Höhe”¹ – újra visszakanyarodom a Kertiház elé. Felütöm a leveleket, forgatom, sorokat kapok ki belőlük. Úgy érdekelnek, mintha személy szerint énrólam volna szó bennük. Bent a házban láttam az eredeti Goethe-rajzokat (jó volt ráismerni azokra, amelyeket otthon már rég klisíroztattam és közöltem egy-egy alkalmi cikkben), de kint is mindenütt a régi élet kísért, versek, amelyeket ebben a házban és kertben írtak, és amelyeket valamikor magyarra fordítottam. És alakok és események, helyzetek és érzelmek, amelyek most már örökre éppolyan elmúlhatatlan valóság maradnak, mint egy hegy, mint egy folyam „Warum gabst du uns die tiefen Augen…” [„Miért adtad mély tekintetünket…”] – idézem magamban, és – „Den einzigen, Lida, den du lieben kannst…” [„Az egyetlent, Lida, akit szeretni tudsz…”.]² Nem tudom, tisztázódott-e véglegesen, tisztázható-e egyáltalán ennek az itteni szerelemnek a története; én mindenesetre rég tisztáztam magamnak a Steinné-ügyet. A versek s még inkább a levelek alapján. Mennyi forróság, milyen odaadás, milyen bensőség! Mennyire kihallik belőlük, hogy „hogyan cseng a legtisztább ideg”. Átszűröm a magam idegein a közléseiket, Christianére s az elhagyott asszony későbbi átmeneti dühére gondolok, ugyanakkor mindarra, amit én tapasztaltam az életben, s végül nem engedek a magam régi Goethéjéből. Bármit mondott bent a Gartenhausban a minap az a kedves és szikár hölgy, aki a látogatókat kalauzolja, és a hivatalos felvilágosításokat megadja – …eine geistig hochstende Frau, Goethes Seelenfreundin, platonische Liebe³–: Goethe nem volt platonikus. Ahogy az a két szerelmes tette, úgy csak olyan emberek törődnek egymással, akik teljesen összetartoztak, im „Glück der nächster Nähe”;⁴ nem is kell arra az 1781. márciusi levélre hivatkozni, az odaadás hőfoka, a gondoskodás és szeretet aprólékossága akkor is elárul mindent, amikor csak egy kis spárgaküldeményt kísért a pár soros „cédula”. Egyáltalán Goethe sokkal telivérebb, semhogy…

És forró lesz a szívem: de szeretném ezt az embert odahaza – rám ez tartozik –, odahaza Magyarországon megmutatni, átplántálni! Herceg szeretnék lenni én is? Goethére van szüksége a világnak, mindig szüksége van rá, mindig rá van szüksége. Búcsúzkodom, már napok óta búcsúzkodom Weimartól, de sohasem válok meg tőle. Nem lehet. Nálunk régi és nagy a Goethe-kultusz, de inkább csak a tudósoké, az irodalomtörténeté. Pedig embereknek, kritikusoknak, íróknak mennyire szükségük volna rá. Költő, aki érez, gondolkodik, művész, akit a sors megmért a jónak és egy kicsit a rossznak minden pácában, ember, aki az egyén és az emberiség titkaiba igyekszik belátni, sohasem találhat nála jobb útitársat és ellenőrt. Imponál? Igen! Ahogy joggal imponálhat még egész sereg más zsenije a világnak. A Goethe esete azonban más. Belőle termékenyebb, hasznosabb szuggesztiók áradnak. A műve éppolyan fontos, mint az élete, s mint az a csoda, amit ennek az elmúlt életnek és léleknek a halhatatlansága, vagyis a megközelíthetősége jelent. Az egész jelenség; úgy, ahogy van; ahogy megőrizte és megőriztette magát. A végtelen alkotó érzékenység és a végtelen kíváncsiság tetszik benne; a legszélesebb és legfinomabb igazságkeresés és valóságkutatás; a lelkesedés felsőfoka és a higgadtság felsőfoka; az érző ész realizmusa és idegeinek szakadatlan testi kapcsolata az érzékfelettivel, a képzelet dolgaival; az örök fejlődésképesség és a kitartás; az állandó kitárultság és a démoni elfogulatlanság; a legnagyobb szélsőségeket harmonizáló egyensúly képessége; s mindenütt a telivér erő és érzékiség. Hiába írt néhány gyenge művet, és hiába voltak szemmel látható korlátai, hiába nehézkes időnkint: az a képzelet, amit a szelleme betölt, nagyobb és teljesebb, mint bárkié. Shakespeare, Lida kiegészítője, a „Stern der höchsten Höhe”, eltűnik a művei mögött; ő kézzelfogható ember – és milyen ember! – a műveiben, sőt azokban az alkotásaiban is, amelyek nem irodalomnak készültek. Eckermann Beszélgetései-re gondolok, és…

És hadd zárjam teljes lírával ezt a rapszodikus órát. Ha én állam lehetnék, ha én bármelyik állam volnék a világon, rögtön lefordítanám és kiadnám ezt az emberi bibliát: hatása megér egy új egyetemet. Ha Németország volnék, én fordíttatnám le és adnám ki, ajándékul az emberiségnek (bár nem tudom, egyik-másik reakciós nép nem utasítaná-e vissza). S gondolok a leveleire is, melyeket a kezemben tartok, ezekre a Steinnéhoz írottakra. Nem fontos, hogy sokszor apró, jelentéktelen események, majdnem azonos szövegű üzenetek ismétlődnek bennük. Ez a levelezés (a goethei rész) úgy mutatja a fiatal zseni életét és szerkezetét, ahogy Eckermann az öregét. Így kell, így kellene élni, tanulni, dolgozni, fejlődni, gazdagodni mindenkinek a maga határain belül! Ha nő volnék, nem adnám alább, mint Steinné. Charlotte maga nekem nem tetszik; a hódolója tetszik. Hogy elégedhet meg nő kevesebbel, ha tudja, hogy már úgy is szerették, ahogy Steinnét szerették?…

Most azonban vissza, az Elefántban ebéd vár, és fél négykor indul a lipcsei gyors. Gross ist die Diana der Epheser!⁵ De kár, hogy az a másik óriás, az a magyar lírai zseni, aki a fehéregyházi csatában esett el, és akinek valamikor szintén elmentem ismeretlen sírjához, oly kevéssé ismerte Goethét, a lírikust és az embert! Goethének Petőfi az igazi testvére, nem Arany.

A magasságmérő 2700-at mutat. Felhők felett járunk. Fél nyolckor indultam Berlinből, és fél tizenkettőre Budapesten leszek. Az imént, jobbra és kissé a gép mögött és alatt, tehát szemközt az alacsony nappal, furcsa fénygyűrű tündökölt. Körszivárvány? Sose hallottam, hogy ilyesmi is van. Pedig ez az volt. S mintha fényszóró lőtte volna a párás égre. Alattunk havas téli táj: a felhők felülről és napban. A lentiek számára most ennek a felhőrétegnek piszkosszürke és naptalan alja az ég: nekünk második egünk van, és ez az igazi: a kék, a közönséges.

Hogy magasban vagyok, Eisenachot és a Wartburgot juttatja eszembe. A szombati egész napos kirándulást. Onnan is felülről néztük a világot. Hetvenöt perce ellenőrzöm, miként már idejövet is tettem négy órám át, hogy annak idején, 1936 körül, helyesen észleltem-e mindazt, amit a Reggeltől estig verseibe belevettem. A repülés azonban amilyen hatalmas, éppoly rövid lélegzetű szenzáció: a legzsúfoltabb villamoson sem lehet úgy unatkozni, mint ebben a hosszú és keskeny vasfülkében, amely országnagy szöcskeugrásokkal berreg stációról stációra. Úgy látom, a megfigyeléseim pontosak voltak; csak a légibetegség leírása hiányzik a ciklusból. Tíz nappal ezelőtt volt hozzá szerencsém éppen Komárom felett. Utána kitűnően éreztem magamat, azóta nem volt semmi baj, most sincs. A gyors halál kikerülhetetlen gondolatát már rég valószínűtelenítette a kitartó nyugalom, a biztonságérzet megszokása; ennélfogva tulajdonképpen csak az időt lopom itt, ég és föld közt, egy karosszékben. Hogy közben ezt a széket saját viharunk röpíti négyszáz kilométeres sebességgel, azt csak akkor látom, ha támpontot találok az űrben. S mi támpont? Ha van, akkor is csupa légies dolog, napfény és felhő. Vagy a föld. De ahhoz szinte helyezkedni kell, hogy lelássak.

Unalmamban az imént firkálni kezdtem. Csak hogy csináljak valamit. És hogy legyen valami „hiteles” égi-légi írásom a helyszínről. Ha mégis lezuhannánk, gondolom, megtudhatják belőle a földiek, hogy mi foglalkoztatott utoljára. Bár ezek a feljegyzések sem lesznek eléggé megbízhatóak. Már most sem azok. Minduntalan kiegészítésre szorulnak. Sokkal több minden bujkál a fejemben, mint amennyit tudatosítani vagy éppen rögzíteni lehet. Ki kellene már találni valami zenei, valami polifon írásmódot.

Erőszakkal megtöröm a gondolatmenetet, visszafordulok a Wartburgba. A repülőgép, mondhatnám, most meg se mozdul, csak remeg, és kívülről tompán zúg be a mennydörgése. Ott az egyik motorunk, azt nézem… Úristen, néha szinte azonosodom vele, ilyenkor mintha leállna a szív, szédülök, és egy pillanatra borzalmas fekete acélbőr keményedik rám… A technika is örvény? Igen, „visszanéz” ránk!… Az ablakom minduntalan elpárásodik. Kint jó hideg lehet, itt fűtenek. Vajat szedek elő a táskámból, három deka, odaragasztom papírostól az üveghez. Olvadni kezdett, fagyjon meg.

Tehát: a Wartburg. Csak éppen mert ott akarok még időzni. Előre örültem neki, mikor láttam a programban. Igaz, hogy ott minden van, Venusberg (a láthatáron) és felvonóhíd és Sängersaal és Elisabeth és Luther az ördöggel, meg a falon, a tintafolttal, melyet az ereklyegyűjtők hamarabb lekaparnak, mint amilyen gyorsan a gondos idegenvezető megújítani bírja… szóval van ott a hegyen minden, még központi fűtéses, modern szálloda is, csak éppen Tannhäuser nincs. Tannhäuser Wagnerrel kezdődik, ahogy számomra a Tannhäuserrel kezdődött valamikor az opera, és egyáltalán a zene. Ha volt élő Tannhäuser, akkor valami izgékony, groteszk figura lehetett, esetleg humorista, aki nagyon kedvelte versben a divatos idegen szavakat. Vagy pedig Heinrich von Ofterdingennek hívták, és Novalis az apja. Magát a dalnokversenyt sem szabad olyannak képzelni, amilyen – mondjuk – a Kisfaludy Társaságnak egy izgalmas ülése lehetne. Versenyt csakugyan tartottak a nagyteremben, ott voltunk a helyszínen, a díj azonban kissé barbár volt: nem a nyertes kapta Erzsébet kezéből, hanem a vesztes, kötél alakjában, a hóhértól. Hiába, már akkor is bátorság kellett a jambusokhoz és anapesztusokhoz. Erzsébetnek tudvalevőleg hozzánk, magyarokhoz volt köze, ez a rokonság csak Wagner kezén tűnt el, a vesztes Tannhäuser-Ofterdingen megmenekülésének pedig Klingsorhoz, az erdélyi varázslóhoz és műítészhez. Szép dolgok ezek is, én jobban szeretem a zenedrámai változatot. Ki nem Tannhäuser, aki keresztény és férfi és fiatal? A morális és egészséges ember belső életéből tíz év békében igen sokszor arra megy el, hogy a Tannhäuser-komplexussal kínlódunk; ez a gyökere a legtöbb és legnemesebb drámának és regénynek; nem csoda, hogy tiltakozásképpen én is meg akartam írni a legenda folytatását, az elképzelt nem keresztény történetet a visszatért Tannhäuserről, a boldog férfiról, aki ellenáll az ideál csábításának, és jól érzi magát érzékei barlangjában. Ha sokat fel tudnék még dolgozni abból a két-háromezer versből, amelynek töredékeit papíron és tünedező sorokban és szavakban őrzöm, alighanem köztük lenne az én Tannhäuserem is. Hogy a mai ihletem írná-e meg, vagy az emlékezés? Óh, a test nagyszerűen emlékszik mindenre, ami vele történt. Talán ezért nem értem, hogy a wartburgi legendában hogyan láthat valaki Erzsébet-problémát. Mit nekem az Erzsébet kínja, a Tannhäuseré mellett?…

[…]