Júliusi tavaszban Egyiptom felé

Megyünk Egyiptom felé, a nap most bukik a tengerbe. Az imént maradt el bal felől Kréta szigete, s vele az utolsó megszokott vonalak, délelőtt látott merész lendületű, de harmonikus görög sziklák kék és lila árnyai. A hófehér Victoria, ez a nagy, úszó szanatórium a roppant hajógépek és a tajtékozva meghasadó tenger együttes békés duruzsolásában nyugodtan szeli a hullámokat.

A nap most bukik a tengerbe. Már tíz perce nézem, és még talán tíz percig fogom látni. Milyen gyorsan száll alá a mozgó láthatárra! A szem csaknem követni tudja, hogyan megy, esik, zuhan! Kezemben rezeg a ceruza, térdemen rezeg a papír, rezeg az egész testem, rezegnek előttem a kaktuszok sárga virágai a kis átjáró üvegszekrényében, az átjáróban, amely a nagy szalonból a félkör alakú kék kávéházba visz, abba az üvegfalú, színházszerű terembe, ahonnan egy másik színházba, a fáradhatatlan tenger mutatványaira lát ki a néző. És rezeg ez is, rezeg és morajlik az egész tizenöt tonnás motorhajó, altató, ringató, puha zenében, puha alkonyatban.

Micsoda mozgalmas végtelenség körös-körül! A nap, akárhonnan nézem, mindenünnen ingó aranyhidakat fektet közém és az ég közé, sötétkék vízre, amelyen millió fehér barázdát hasít a szél. Ez a nap már nem a szárazföld napja, ez a nap nem egy megfogható táj alá ereszkedik, mozdulatlan ház vagy hegycsúcs mögé, mint otthon Budán, ez a nap egy kicsit már az isteni Ra, hatalmasabb Valaki, mint a mi napunk, és a temetése is nagyszerűbb, fájdalmasabb. Itt, a tengeren, látni lehet, hogy esténként egy élő isten tűnik el egy másik élő istennek a birodalmában.

Ötven órája, hogy Kelet és Dél felé megyek ezen a hajón. Óránkat tegnap és ma éjszaka előre kellett igazítanunk 30-30 perccel, s két nap óta folyton erősödő nap és a ragyogóbb hold, a kékebb ég, az élő tenger és a megnőtt csillagok között megyünk a nyárból a még nagyobb nyárba. Egyelőre azonban csak kellemességei vannak a nyárnak, s a várt nagy melegnek, legalább födött helyen, nyoma sincs, úgy lehűti a levegőt az öt fedélzeten mindenütt a szél, amit az ég küld, vagy amit negyvenöt kilométeres gyorsasággal megállás nélkül szaladó hajónk, a Földközi-tengernek leggyorsabb hajója csap. A modern szalonok és éttermek minden ajtaja és ablaka tárva-nyitva áll, és a mennyezetről forgatható szellőztetőapparátusokból gépek ereje préseli, lövi ránk az enyhe tavaszt. Igen, tavasz ez a július – nemesített, tökéletesebbé vált tavaszban, testet-lelket pihentető, renyhe és gazdag tavaszban, a technikai kényelem és a természeti szépség versengő luxusában úszunk a lenyugvó naptól a telehold később ébredő tájai felé.

Az égi aranykorong már leért a láthatárra. Egymásba hangolt vörös, sárga, zöld és világoskék csíkok emeletein át ereszkedik a hullámzó horizontra, s vele együtt süllyednek a színei is. A hajó és a habok egyforma zenéje, mint megunhatatlan kíséret, édesen, álomszerűen ringatja bennünk ezt a királyi teremtést, és az ember szinte azt várja, hogy e nagy valószínűtlenségben a Kelet felé forduló Föld mindjárt az égbe emel bennünket, s ezután majd az egybeolvadt ég és tenger ringásában fogunk tovább suhanni, repülni.

Így, vagy még szebben ingott-ringott velünk a világ a trieszti indulásnál, szombaton délben, amikor a Lloyd Triestino új gőzöse kifutott a móló mellől erre a mostani első egyiptomi útjára, s mialatt még manőverezett: egyszerre megkondult a város minden harangja, megszólaltak a kikötőben horgonyzó idegen és testvérhajók, óceánjáró fekete-vörös kolosszusok, kis parti gőzösök, teherhajók és motorok, száz meg száz, és szaggatottan és elnyúlva bőgtek, sikoltoztak, fütyültek, tutultak a szirénák, sípok, barbár, megrázó és vészes hangorgiában, olyan hatalmasan, hogy mint egy sohasem látott szabadtéri gigászi orgonakoncert vagy a moszkvaiak gyársziréna-hangversenyei, zúgott a táj, és egyetlen ezerrétű zenében rengett és hintázott az egész hegykoszorús visszhangos öböl. Szép volt ez a negyedórás barbár koncert, ez az egyetemes ujjongás, amelyben élőlényekké, fantasztikus tengeri állatokká lelkesültek a halott vasszörnyetegek és nevetni és könnyezni kellett, látván, hogy még a kivénhedt, piszkos, kis fekete vontatógőzösök is, mikor elsiklottunk mellettük, olyan boldog és odaadó örömmel üdvözölték tündöklő testvérüket, Cosulichék új Victoriáját, ahogyan a fellahok hódoltak az isteninek vélt uralkodónak a fáraók országában, ahová most megyünk.

A nap félig már alámerült a tengerbe, sugaras arcát fűrészvonalban metszi ketté az élő, kék víz, és az egész olyan közelinek látszik, hogy az ember csaknem kinyújtja a kezét: ne még, ne még! De a tüzes diszkosz egyre gyorsabban süllyed, fél perc múlva már csak domború sisakja lebeg a víz domború hátán. Most olyan, mintha egy égő, olvadó, elfogyó jéghegy úsznék a messzeségben; már csak egy vékony és éles csík, már csak egy vakító pont, vagy az se, káprázat az egész. Ra isten eltűnt a habokban. Szemem azt várja, akarja, követeli, hogy a mélységből, ahová merült, süssön át, süssön át a megsötétedett vizek üvegtömegén, de Ra, egyetlen ismerősünk, végleg elment, s mi duruzsolva úszunk tovább az egyre komorodó végtelen magányosságban.

Gongszó hív vacsorára. Lent már estélyi ruhás forgatag sétál és szemléli az igazán kellemes modernséggel dekorált és világított termek látványosságait, megjelent a hajó nyomtatott újságjának legfrissebb száma, a promenádok népe az étterem felé igyekszik, hátul a kabinok fehér folyosói és emeletei fölött, a sport- és játékfedélzeten, a dohogó, óriási, sárga kémények mellett, elhallgattak a céllövők fegyverei, a szalonzenekar Mad Boys-szá alakul át, s új szórakoztatásra készülődik, és két oldalt csak a Victoria lámpasora ragyogja be kissé az éjszakai tengert, amelyen fehéren derengő és habzó vízi országút kanyarog a négy motor és a hajó nyomán.

Két óra múlva fel fog kelni a hold a másik ősi és szelídebb istene a tengernek, délkelet felől, ebben a tavaszi éjszakában, és megvilágítja a kíváncsi utazó útját a holnap felé. Alexandria felé, Afrika felé, Kairó, a sivatag és az ötezer éves piramisok felé, abban a felhőtlen országban, ahol már rég megvolt az első idei aratás, és ilyenkor, július elején már megérett a szőlő.