Kétezer évvel ezelőtt

– Ugye, nem veszi rossznéven, hogy annyit fecsegek? Világéletemben ilyen voltam. Ott a pamlag, tegye magát kényelembe; én majd mesélek egyet-mást, ami érdekelheti.

Ismét arcára lopakodtak az előbbi jezsuitamosoly finom vonalai. Leültünk. Házigazdám úgy fordította a lámpaernyőt, hogy mindketten árnyékba jutottunk, azután beszélni kezdett. (Most természetesen csak kivonatolva, emlékezetből próbálom leírni, amit mondott. Egyetlenegyszer se szakítottam félbe.)

– Tudom – kezdte beszédét öreg barátom lassan és szomorúan –, milyen közöny és meg nem értés választja el a mi korunkat a magukétól. Ennek talán legerősebb támasza a tudatlanság. A technikai fejlődés zászlóvivőit elkápráztatja a civilizáció sok kézzelfogható jele. A közönséges ember el van ragadtatva a telefontól és az expresszvonattól, és azt hiszi, hogy mi – kétezer évvel ezelőtt – gorillák és csimpánzok voltunk.

– Nem voltunk azok. A mi időnkben is ugyanazok voltak az emberi lélek alapvonásai, mint ma. Ugyanazok a problémák érdekelték a férfiakat és nőket, mint ma; ugyanaz a talaj és a mag, mért volna más a virág, amely abból kinő?

– Mivel büszkélkedhetnek maguk, XX. század emberei? Felhőkarcolókkal, óriás hidakkal, gépekkel? Nem mondok újat, ha a rodoszi Nap-kolosszusra hivatkozom. Ez a 32 méter magas szobor a kikötő mellett állt; hüvelykujját igen kevesen tudták két kézzel átfogni, és minden ujja nagyobb volt egy embernél. Krisztus előtt 227-ben egy földrengés alkalmával ledőlt. Csaknem kétszáz esztendeig feküdt a földön, míg egy arab generális eladta egy zsidónak, aki 900 tevét rakott meg belőle „ócskavassal”. Ez is valami, ugye? A másik csak terv maradt, terv, de gigantikus: egy Sztaszikratész nevű szobrász az egész Athosz-hegyből Nagy Sándor szobrát akarta kifaragni. Ez a szoboróriás a bal kezében egy várost tartott volna, 10 000 lakossal, a jobbjában pedig urnát, amelyből egy folyam ömlött volna le a tengerbe.

– Mi ne ijedjünk meg az „amerikai méretek”-től? Rómában nagyobb bérkaszárnyát láttam, mint a maguk metropolisaiban. A mai színházakba pár ezer ember fér be, a mi amfiteátrumainkban 15–30 000, sőt még több néző is ülhet. Van színházuk, amelyikben 3000 szobor látható? Scaurus színházában ennyi volt! Makadamizált utcáink versenyeznek a maiakkal. Voltak városaink, telepeink, melyeknek utcái derékszögben metszették egymást: ne higgye tehát, hogy az amerikai városépítési rendszer okvetlenül új találmány. Európában csak Napóleon óta vannak olyan országok, mint a mieink voltak. A modern mérnökök nem ok nélkül csodálják a régi utak szilárdságát, és a hegyekben a merész sziklarobbantásokat és alagutakat. Maguknak vannak gyorsvonataik, de mi se voltunk éppen csigák. Az állami posta 190 kilométert tett naponkint: a belgiumi lázadás hírhozói télvíz idején 240, Tiberius császár pedig 290 kilométeres napi gyorsasággal utaztak.

– Mit kíván még? Voltak síneink, az út kövébe vájva, rendes kitérőkkel. Óriás vízvezetékeink romjaikban is impozánsak. A görögök már fölhasználták a víznyomást, és a magas emeletekre fölszorították a vizet. A higiénikus amerikai water-closet nekünk nem új. Timgad főterén ma is megvan a nagy nyilvános római pissoir, mellette egy másik helyiség, 24 ülőkével. A mai fürdők gyalázatosak, szennyes kis lyukak a mieinkhez képest. A központi fűtés sem a maguk találmánya: a mi hypokaustum-fűtésünket a szakértők sokkal praktikusabbnak tartják minden mai fűtőrendszernél. A gázfűtés? A gázcső? Négyezer évvel ezelőtt már megvolt.

– Mindenki ismeri a római militarizmus erejét, és ha a tankok és tengeralattjárók korszakában lekicsinylik is a mi lövegeinket, bizonyára kevesen tudják, hogy az antik „tüzérség” egyik kitűnő kutatója, Schramm őrnagy, a XV. és XVI. század határán még óriási onagereket rekonstruált, amelyek 60 000 kg kezdőfeszültséggel röpítették ki vas- és kőgolyóikat. 1596-ban még komoly és szakértő férfiak nyilatkoztak arról, hogy nem volna-e jobb a lőporos lövegekkel egyszerűen felhagyni, és helyettük roppant torziós gépeket építeni a régi írók útmutatása szerint. Schramm rekonstrukciói kétségtelen kizárólag igazolták, hogy a torziós ágyúk teljesítménye 1609 körül lényegesen felülmúlta a lőporos ágyúk átütő- és horderejét.

– Ha már a gépeknél tartunk, mit szól a mi autóinkhoz és taxaméteres kocsiinkhoz? Taxikocsiról Vitruviusnál olvashat; rendes óra- és mérföldmutatóval voltak ellátva. A hosszú útra induló kocsikat a lehető legnagyobb kényelemmel rendeztük be; talán a római étkező- és hálókocsikról is hallott már. Autóinkat persze nem benzin hajtotta; újfajta szerkezetű kocsik voltak, s kerekeik bonyolult mechanizmus segítségével maguktól forogtak a tengely körül. Automatáink közül Gelliusnál olvashat Architosz fagalambjáról, amely hosszabb-rövidebb ideig a levegőben tudott röpködni, és Pauszaniasz, a híres utazó, akinek Periégészisz-e méltó őse a mai Bädecker-eknek, a saját szemeivel látta egy olümpiai oltáron a lábairól felemelkedő és kiterjesztett szárnyait csattogtató ércsast. Voltak áruautomatáink is, olyanok, amilyeneket az állomáson lát az ember. Theophibusz kelet-római császár még érdekesebb automatát készített gépészeivel: két arany oroszlánt állított trónja mellé, jobbra-balra; és valahányszor trónjára ült, a két oroszlán felugrott helyéből, megrázta magát, ordított, aztán megint leült. – Az elvesztett kezet vagy lábat művégtagokkal pótoltuk. Mesterséges orr, fül, fog és fogsor egész közönséges dolog volt. A második pun háború idején – a tudós Plinius is megemlékszik róla – M. Sergius Lilo, a hírhedt Catilina dédapja, elvesztette a jobb kezét. Nem ijedt meg: vaskezet csináltatott magának: és még azután is megölt egy tucat embert.

Az orvostudomány igen magas fokon állott nálunk. Két hónapja sincs, hogy az angolok megtaláltak egy 4000 éves orvosi könyvet, amely pontosan leírja számos betegség tüneteit, gyógyítását, és meglepő útmutatással szolgál a csontforrasztásra vonatkozólag. Sebészeink ismerték a test legapróbb részeit, a vérkeringést, az érzéstelenítést, a hipnotikus gyógyítást; gyógyítottak az elektromossággal, operálták a hályogot, boncoltak halottakat, és ismerték a viviszekciót, amit állatokon és halálra ítélt gonosztevőkön végeztek. És hallgassa csak meg, mit ír Celsus a bacilusokról: „…Kiszáradó mocsarakból bizonyos parányi lények kerülnek a levegőbe, melyeket szabad szemmel nem lehet látni, és amelyek az orron vagy a szájon keresztül a testbe jutva, nehéz betegségeket okoznak”. – A Kneipp-kúrát nagy sikerrel alkalmazta Rómában egy Aszklepiadész nevű orvos: ellensége volt a sokféle medikámentumnak, mozgást, ételkúrát, masszázst, hideg leöntést rendelt pacienseinek, akiknek mezítláb kellett lábolni homokon, záporesőben. Antonius Musa Kr. e. 23-ban ezzel a módszerrel gyógyította meg Augustust.

– Voltak vegetariánusaink és vivőreink, részegeink és antialkoholistáink, militaristáink és pacifistáink, anarchistáink és nihilistáink, ismertük a monoklit, munkásaink rendeztek sztrájkokat; voltak csiga- és osztrigatenyésztőink, tojásköltő gépeink: nagy, fűtött kemencék, melyeknek ismeretét Egyiptomból szereztük: voltak hadimilliomosaink és udvari szállítóink és parvenü-nagyságaink, mint a halhatatlan Trimalchio. Állami szállításokkal nehéz milliókat szerzett M. Vergilius Eurysaces „kenyérgyáros”; ez a derék kapitalista még dagasztógépeit is rámintázta a sírkövére, amely Rómában ma is látható. Megjegyzem, hogy ez a dagasztógép lényegében egy csöppet se különbözik a maiaktól. – Annál jobban különböztek kisgazdáink a maguk nemzetgyűlésének csizmásaitól. Gazdasági íróink fennmaradt műveiből látszik, hogy pontosan ismerték a legkülönbözőbb talajnemeket, teljesen tisztában voltak az állati trágyák hatásával, ismerték a zöld- és a hamutrágyázást, a leguminózás talajjavító hatását; tudatosan űzték a magkiválasztást és magnemesítést; általában ismerték a „többtermelés”-nek minden modern eszközét, és alkalmazták mindazokat az elveket, amelyekre alig 12-20-30 éve jöttek rá a németek, és amelyekkel milliókat kerestek „feltalálóik”.

– Kevés, igen kevés, ami megmaradt a mi világunkból. Romok és könyvek romjai. Nem is képzeli, milyen közel állottunk a könyvnyomtatáshoz. Quintilianusban olvashatja, hogy a gyerekek mozgó betűkkel játszottak, és Cicero írja, hogy miként egy halom földre öntött ércbetűből nem rakódhatnak össze maguktól Ennius költeményei, úgy nem állhatott elő magától, atomokból a világ. Volt érctollunk, volt újságunk, voltak hirdetőoszlopaink, és Pompéiban ma is megvan egy óriás betűkkel harsogó plakát: – Polgártársak, szavazzatok M. Holconiusra! Egyedül ő képviseli a gyümölcsárusok érdekeit!

Öreg barátom elhallgatott. Látszott rajta, hogy kifáradt. Kemmerich könyvét gondosan visszatette a helyére, aztán elbúcsúzott. Én csak aludjak nyugodtan a könyvtárban, ő majd a szomszéd szobában alszik. Érthető csodálattal néztem utána. Az ajtóban visszafordult:

– Az irodalomról és filozófiáról nem beszéltem. Most csak egy pár szót. Maga ismeri az írásaimat: én Lukianosz Szamoszatenzisz, éppoly frissen írtam, mint a mai írók. Kicsit keserűen, kicsit gúnyosan, de sok esprit-vel és nagy fantáziával. Voltaire és Heine rajongtak értem, Swift tőlem lopta a Gulliver eszméjét, a maiak közül Anatole France és Wells a testvéreim… Nagyon népszerű írók és…

Egy pillanatra elhallgatott, majd elszántan befejezte a mondatot:

– És mondja, nem tudná kiadatni magyarul az én munkáimat is?

Meghökkenve néztem rá. Hát még belőle sem ölte ki az idő a hiúságot? Zavartan válaszoltam:

– Nem… azaz, hogy… majd megpróbálom… bizonyosan sikerülni fog!

Az ajtó becsukódott. Sokáig bámultam a villanykörte glóriájába, mozdulatlanul, elgondolkozva. Aztán lecsavartam a zöld ernyős lámpát, kinyújtóztam, és rögtön elaludtam. Mikor fölébredtem, a vadászkastély sehol se volt; ott feküdtem az erdő közepén, harmatos füvön, hátizsákom a fejem alatt. Körülöttem szorgalmas méhek serege zsongott és madárdaltól zengett a Hárshegy.

Zsongott, zengett. Mint kétezer évvel ezelőtt.