Megszabadítottál a haláltól
Pap Károly Messiás regénye
Van ebben az álarcos Krisztus-regényben valami csodálatos, elementáris és egyszerre
tudatos erő. Makacs erkölcsi idealizmus és puritánság, amelynek gyökerei megborzongató
mélységből táplálkoznak. A lét ősi tisztátalanságát vaporizálja és desztillálja Pap Károly, s művén
a legnagyobb egyszerűségben is mindenütt ott van a legnagyobb bujaságnak, a teremtő poézisnek
minden jele. Ez ad neki hitelt és örök maiságot, amit különben nagyon veszélyeztetne a stilizált
előadásmód, a formai lazaság és a cselekmény túlságos „lelkisége”.
Mert ennek a rendkívüli munkának szembeötlő hibái vannak. Kompozíció? Hat epizód
követi egymást, hat novella. A nyelv nemegyszer pongyola, néhol egyenesen magyartalan. A hang
sokszor vontatottá, prédikációszerűvé fárad. A tárgyak és szituációk körvonalai itt-ott elmosódnak,
külsőségesek, vértelenek. A szellemi attitűddel szemben a zsidó teológiában járatlan olvasó is
gyanúkkal küzd helyenként. A jellemek (Mikháel krisztusi etosza is) kissé szimplifikáltak,
egysíkúak.
A jelentkező elégedetlenség ellenére mégis boldogan megbékül az olvasó. Rabul ejti egy
varázslat szinte szakadatlan jelenléte, az alkotó fantázia, amely minden hibát túlragyrog a Megszabadítottál a haláltól háromszázhúsz oldalán. És a nyelvkezelés kis
idegenszerűsége egyszerre különös, nyers zamattá változik, az imbolygó, hiányos körvonalakat
misztikusan kiegészíti valami titkos, szuggesztív vibrálás, és röpíteni kezdi valami foszforeszkáló
zeneiség, az absztrakciók érzéki életre kelnek, a lelki „szimplaság” tündöklő intellektualizmussá
hevül, s a szkeptikus bölcsességnek és a vak erejű, ősi babonának oly kísérteties hangulatával telik
meg az egész könyv, hogy olvasás közben számtalanszor úgy éreztem, mintha egy újonnan
felfedezett héber vagy babilóniai népeposz világa támadt volna fel köröttem. És így lassan hat első
énekévé nőtt a hat novella egy prózában fordított idegen hőskölteménynek, amelynek egyelőre nem
is sejthető, jövendő kompozíciójára most, az első két kötet után, még korai volna megjegyzést tenni.
Mindenképpen egy nagy mű garanciáját érezzük Pap Károly regényében, ebben a magyar
nyelven megszületett, hangsúlyozottan, fajilag zsidó s amellett egyetemesen emberi eposzban,
amelyet befejezni talán egy élet munkája lesz. Ami eddig történt, az csak az előjáték. Mikháel
ifjúságának története, első stáció a Messiás útján. S éppen, mert e két kötet szokatlan várakozást,
szokatlan igényt kelt, nagyon kívánatos hogy Pap Károly vigyázzon jobban a továbbiak során. Mert
az ő regényírói technikája jelen stádiumában a költészet elhitető erejével áll vagy bukik. A költészet
sodra az eddigi gyermekkori életrajzában túlemelte az írót a kétségtelen zökkenőkön, és érzéki testet
adott az aránylag kis epikai mondanivalónak, de csak hitből és fantáziából, pláne az igazi
összeütközések, a teljes messiási világkép megformálásánál, egyre kevésbé lehet valóságot teremteni
a történetíró-regényköltőnek. Feltétlenül javára válnék Pap Károlynak, ha a históriai anyagnak
nagyobb gazdagságát, erősebb realitását, a környezetnek, a problematikának pontosabb, szélesebb
életét (s a biblia és a köztudomás adatain kívül esetleg Martin Buberék nagyszerű héber
kutatásainak eredményeit) kapcsolhatná teremtő inspirációjába… Ez a kifogás, illetve tanács
azonban – ismét hangsúlyozni szeretném – inkább a jövőre vonatkozik, mint a jelenre, s a jelenben
nem hibákra, nem a meglévő alkotásra, hanem inkább arra, amit az író elmulasztott.