Ady tragédiája

Révész Béla, akinek első Ady-könyve, mint emlékezetes, igen rövid idő alatt két kiadásban is elfogyott, új könyvet írt a megújult magyar líra nagy halott vezéréről, s ennek az új Révész-Ady-könyvnek rendkívüli jelentőségét szellemi és tárgyi tartalmán túl fokozza még a pillanatnyi „helyzet” is: illőbb szerénységig hökkenti vissza azokat, akik ma, amikor a magyarság szinte egyetemesen rádöbbent Ady nagyságára és jelentőségére, valósággal kiuzsorázzák a halott költő emlékét, nem egy esetben csak azért, mert Ady dicsőítésével magukat szerepeltethetik.

Révész Béla könyve nem szerény könyv: ellenkezőleg, a legnagyobb ambícióval lép fel. Ady tragédiája a címe, tehát akkor akarja megmutatni Ady belső világát, amikor a legkegyetlenebbül nyargaltak át azon a nagy embersorson, egymást keresztezve, a leggonoszabb embertelenségek, bántalmak és kétségbeesések visszhangos sortüzei. Révész Béla könyve „a háború, a házasság és a forradalom” éveinek Ady Endréjét adja. És oly igazán, oly brutális, fájdalmas erővel, hogy ez az írás nemcsak testi közelségbe hozza hozzánk (tízezrekhez és százezrekhez, akik élve már nem láttuk őt), hanem – éppen a megjelentetés eltipró nagyszerűsége révén – megteszi azt a másik szintén fontos szolgálatot is, amelynek szükségességéről az elébb volt szó: mindenkit ráeszméltet arra, hogy Ady Endréről írni nem szabad mindenkinek!

Révész Béla tragédiát írt a könyvében, szellemet idézett, lelket tett testté. Külső, adatszerű életkörülmény sehol sem marad művében átlelkesítetlenül (egyáltalán jóval kevesebb benne az „adatszerű” tartalom, mint amennyit hasonló terjedelmű életrajz megkívánna); minden eseményt Ady szellemére visszavetítve, hatásában ír meg, s bár az eredmény realitása egy kissé szükségképpen bizonytalan szokott lenni, ha szellem rajzol meg szellemet: az az Ady tragédiája éppen a szellem életteljes körülrajzolásában, a léleknek egy másik lélekkel összekapcsolódó testtéváltásában a legerősebb. Az a hatás, amelyet kápráztatóan gazdag vibrálásában tesz az olvasóra e könyv, testvére a nagy elmosódó és mégis határozott zenei hatásoknak; és valahogyan ez a munka igazán zeneműhöz hasonlít: Révész Béla egész zenekarral beszél. Az ilyen széles gesztusú lírai kísérlet általában bosszantó szokott lenni; Révész könyvénél is érezhetünk valami hasonlót, de bátortalan érzésünket azonnal elcsitítja a belátás: Adyban – munkássága mutatja – vad kínokká tüzesedtek, óriás szimbólumokká nőttek kis adatok és események, kell és illik tehát ez a megnagyító zenekar-stílus Ady szellemének eleven, lüktető, igazi, testi megsejtetéséhez.

A zenekar Révészé, az eredmény, a hatás: Ady. Talán azért bontakozik ki ily határozottan, vagy mondjuk, elhihetően ez a szellemkép, ez a túlvilági szellemszobor, mert Révész Béla valósággal leleplez – nem pletykákban, hanem úgy, ahogy szobrot szokás leleplezni –, és egyénisége félelmetes meztelenségben mutatja meg Adyt. Különös és érdekes, hogy az ünnepelt Ady épp ezért nő ily félelmetessé előttünk ebben a könyvben, mert írója egyáltalán nem titkolja Ady egy s más olyan jellemvonását, amelyet másnál pusztán csak hibának, bűnnek látnánk: a féktelen önzést, az akaratgyengeséget és egyebeket, mindazt, aminek az ellenkezője is megvolt, s ami éppúgy túlfejlődött benne, mint ahogy „jó” tulajdonságai is messze túlcsaptak a rendes határokon, és különös összetételükkel csak erősítették, színezték zsenijét.

Révész Béla nem rejteget semmit, igaz Adyt követel és ad, s még a kegyelet cenzúráját is csak időlegesnek ismeri el. Könyve, mely minden líraisága ellenére vagy talán éppen ezért végtelenül kemény, határozott, ijesztő és elragadó, eleven ember-élményt jelent, tartalmaz néhány olyan életrajzi mozzanatot, amely puszta tényként reprodukálva is megdöbbentő hatást keltene az olvasóban. Arra a részre gondolok, amely a sorozási szekatúrákról szól. A személyes gyilkossá-levés kényszerének ezt az iszonyatát, Ady iszonyatát oly mélységesen látja és átélte Adyban Révész Béla, hogy mélységében, a verseket tisztázó hatásában e részlet mellé talán csak az a jellemzésrészlet állítható, amelyben Ady „hit nélkül való” protestantizmusát magyarázza meg a hivőknek és nem protestánsoknak.