Noémi fia

Minden tekintetben elsőrangú munka ez a Noémi fia, Laczkó Gézának most második kiadásban megjelent regénye. Megvan benne minden, ami az olvasmányt teszi, és mindaz, ami a magasabbrendű irodalom eszköze. Nem mondom, hogy nagy regénye lehet a magyar irodalomnak, hogy legjava terméséből való, azt szentül hiszem. Mint ahogy Laczkó Géza maga, mint összegyűjthető nem sok művének szerzője, inkább a legjobb, mint a szélesebb hatású, átfogóbb, nagy dolgokra ösztönösen ráhibázó vasgyúró-regényírók közé tartozik. Nála a hibátlanság pótolja a későbbi maradandóságban azt, amit emezeknél talán a korszakosabb jelentőség sem tud majd pótolni akkor, amikor ítéletében függetleníteni kezdi magát a korunkból lassan kinövő jövendő.

Nem tudom, hogy fogadta annak idején az irodalmi közvélemény Laczkó regényét. Valószínűleg teljes elismeréssel. De ha a legnagyobbal fogadta is, mégiscsak meglepő, hogy Laczkónak erről az egyáltalán nem exkluzív finomságú regényéről a nagyközönség nem beszél eleget. Ilyen értékű prózai olvasmány, ha más nyelven íródik, európai hírnevet és e hírnév mellett nem szégyenkező jövedelmet szokott szerezni írójának: ezért kell majd mindenkinek újból felszólalni mellette, hangosan, hogy legalább itthon legyen rá figyelmes újabb néhány ezer olyan olvasó, aki vigyorgó foltnak tartaná irodalmi kultúrája legújabb szabású szalonkabátján e szép könyv nem olvasását abban az esetben, ha ugyanezt a regényt valamelyik Laczkó-szerű francia írta volna…

Francia író… Laczkó félig az! Magyar is, de inkább magyar érték, mint magyar szellem. És ezt épp dicsőségünkre mondom, büszkeségünkre: igazán örülhetünk (ha már ilyesmi az örömünk), hogy a föld másfél milliárd mozgó kis gömb-koponyájába magát szétaprózó isten épp itt, Magyarországon, magyar nyelven termelte ki ezt a nemzetközi-magyar értéket! Magyar és nemzetközi ember: nagy megbecsüléssel szeretem a regényét sőt magát, Laczkót, éppúgy, mint keserű mosolyú stílusát. Ez a stílus és magyarul: éppoly különleges szeretetet érdemel, mint egy másik, ünnepelt, nem franciás regényírónk írásainak kizárólagosan magyar és nyers jóíze! Laczkó bánatosan zengő és vidáman ugrabugráló tücsök-stílusában pikantéria van: kis ívű, de mindig célba sistergő rakéták, ferde, váratlan oldalsugarak szövevénye, mozaik, mézcsöppek és gunyoros gombostűk, és minden flaubert-i tömör precizitás és tacitusi elvontság mellett friss, vérpiros élet.

Azt hiszem, Laczkó Géza, mikor érdemesnek tartja, legjobb stilisztája tud lenni a magyar prózának: aki gondosan olvas, annak a Noémi fiá-ban éppannyi gyönyörűséget ad az író, mint a stílművész.