„A könyv párbajai”

Kassák Lajos: Máglyák énekelnek

Kassák Lajos új könyve van kezemben. Szédítő zűrzavar, kusza mondatok és mondanivalók, víziókba csavart képek, iszonyúság. Egy lázas kor képe. Temetés és reménység újjászületni. Próza, mely 100 vagy 200 versből áll.

Nem történelem, nem a „két forradalom” és az „alkotmányos éra” igaz, bár egyéni beállítása, mint Jászi Oszkár könyve. Történelem ilyet adni sohase fog! Percről percre átélt, zsúfolt élet. Nem az a zsúfoltság, amelyet a túlcsiszoltság és a túlfinomultság ad a művészetnek: ilyenre Kassák nem ér rá, és levágatná a jobb kezét, ha akarata ellenére ilyet írt volna. Ez a zsúfoltság az élet zsúfoltsága, nem szavaké, egyszerre ordít, sír és ujjong benne az egész ország: eszmék, emberek, becsület, gyilkosság, börtön, front, éhség, plakát, igazság és hazugság, és vér és vér és vér: iszonyú, óriás, égigérő, őrült húrokon őrült káoszban vág át 1919 őrült vihara. „Innen vannak a könyv látszólagos irrealitásai és formai különösségei”.

Formai különösséget ugyan sehol se találni, de azért igaza van Kassák Lajosnak: a begyepesedett agyvelőjűek az első oldal után fölnevetnek. Föl ám! és hozzá milyen fölényesen! milyen igazi jóleső érzéssel!

De lesznek mások is, akik kacagnak, nemcsak a begyepesedett agyvelejűek. Azok, akiknek a művészet játék, kellemes szórakoztatás. Ők ugyanis komolyan veszik magukat, és szórakoztató játékaikat nagyképűen öncélnak és a kultúra erőfölöslegének nevezik. Kétségtelen, hogy néhol meg is fogják érteni ezt a könyvet. Le fogják sajnálni. Azt fogják mondani, hogy túlzás, unalmas túlzás.

Pedig nem túlzás, és nem unalmas. Minek idézzek belőle példaként sorokat, hogy kiixezett helyekkel bosszantsam saját magamat és az olvasót? Nem marad ez a könyv örökre kitemetve Magyarországból! – És unalmas? Minden hősköltemény unalmas. Ne tessék egyszerre olvasni! Különben is az, hogy unalmas, nem kritikai, hanem lustasági szempont.

A művészet öncélúságának hívei maguk is érzik, legalább a jobbak, művészetük meddő hiábavalóságát. Görcsösen kapaszkodnak egyetlen igazságukba: a művészet csak akkor igazi és nagy, ha nincsenek más céljai. – Nem igaz! Éppen azok a munkák, amelyek csak formába szedett pillanatfelvételek, egy ember pillanatfelvételei, éppen azok nem lehetnek nagyok. Természetes, hogy a munkának jónak, tökéletesnek kell lennie, hogy célt érjen, de világnézet nélkül hiányzik belőle a nagyság lehetősége. A forradalmár költők (Kassák is, nem ebben a munkájában) jobban tennék, ha nem ócsárolnák a múlt nagyjait, mert az igazán nagyok szintén kiátkozottak voltak, és utólag merevítette őket klasszikusokká a tekintély. Minden nagy szellem, művészi vagy gyakorlati téren, saját magának, a maga egyéni és világcéljainak propagátora volt. A játék meghal, a zászlót tovább viszik fiatal kezek a legfelsőbb ormokig!

Nem baj, hogy Kassák könyve politizál. Az az eszme, melynek szolgája és vezére, elég hatalmas ahhoz, hogy termékenyítőleg hathasson egy művész agyában. És nem a tárgy a fontos. Az a szemüveg, amellyel Kassák nézi az eseményeket, éppoly igaz, mint amilyen hamis. Ugyanaz a szemüveg ül az emigráció minden tagjának orrán. A fontos az, hogy e könyv minden oldalán több élet és költészet van, mint az egész vérszegény akadémiában.

Eddigi munkáit, kevés kivétellel, nem szerettem, politikai felfogásom és világnézetem egyáltalán nem azonosak a Kassákéval, nem pro domo beszélek. De hiszem és vallom, hogy így írni jobb, értékesebb, mint az egyéni, a művészi, az ilyen vagy olyan élet szépségeit elcirpelni. Hatalmas, durva folyam az élet, egyformán viszi hátán a szépet és a rútat; egyik sincs fölötte a másiknak. Kassák áradó mondanivalói éppúgy megbírják a propagandát, a 45. oldal verses idézetét stb., mint Becher himnuszai Európához és a szocialista hadsereg katonáihoz megbírják a szónoki frázisokat és vezércikkszerű felszólításokat.

A könyv egyre javul, és óriási ívelésben vész bele a láthatatlan jövendőbe. Valószínűleg a soha-el-nem jövő jövendőbe. Az előszó szerint az író úgy érzi, hogy e könyvével eljutott „írósága első stációjához”.

Tényleg úgy is van. E gazdag könyv heroikus lezárása eddigi működésének. A Máglyák énekelnek Kassák Lajos legjobb munkája.

Debreczeny Dezső: „Miért büntetsz engem?”

Komlós Aladár: Voltam poéta én is…

Komlós Aladár félbenmaradt költőnek mondja magát, és ez az érzése végigvonul egész kötetén. A kötet verseiből és prózából áll, a próza önvallomás. Célja a nyilvánosság elé lépéssel csak az, hogy hadd trágyázza az ő érdemtelensége és bukása is azt a kort, amelyből egy „egészségesebb és becsületesebb” művészetnek kell fakadnia. Megkísérli, hogy okokkal is magyarázza költői megrokkanását, ami elég különös ötlet egy verseskönyvben.

Máskor is olvastunk már olyan verseket, melyekben az író a maga elkallódásáról, erőtlen hangulatairól beszél, világfájdalmakról, melyek neve egyszer mal du siècle, máskor dekadencia. Sok kitűnő regényt és novellát írtak már úgynevezett művésztémákról, arról, hogy valamely költő vagy festő nem találta meg vagy elvesztette önmagát, azt az impulzust, azt a nagy érzelmi megrázkódtatást, melyre szüksége volt, és amely talán megmenthette volna.

Komlós Aladár verseket ír arról, jó verseket, hogy nem tud verseket írni. Egész kötetével ezt akarja bizonyítani. Szerencséjére ez a bizonyítás nem sikerül neki. Nem lehet megállapítani, hogy ez a megalázkodás igaz érzés-e, vagy csak ravaszabb fajtájú irodalmi fogás, azonban annyi biztos, hogy az őszinteség minden jelét magán viseli, költőileg hat, és lírai sopánkodások iránt egyáltalán nem érdeklődő, embertelen korunkban is határozottan érdekes. Még érdekesebb az a probléma, amelyet felvet, és önmagán nagy kegyetlenséggel végiganalizál.

Komlós Aladár szerint az ő, ismeretlenségben lejátszódó tragédiájának oka az volt, hogy egészségesebb, normális ember lett, hogy nem bízott eléggé magában, hogy érzelmi élete lassan elsorvadt, hogy szabadgondolkodó, racionalista volt, és hogy a háború összetörte.

Legszomorúbb és legigazabb ezek között az utolsó. Minden jobb érzésű ember, aki katona volt, csak undorral és gyűlölettel beszél a háborúról, és csak panaszkodni tud összetört és elvesztett évei miatt. „Letört, hangfogós emberek lettünk, mi reménytelen nemzedék” – mondja Komlós, és sajnálja, hogy nem tudott kitörni belőle a sírások és fogvicsorgatások helyett egy „érdemes üvöltés, a reménytelen nemzedék egy üvöltése”.

Azt hiszem, egész felesleges azon törni a fejünket, amiről Komlós beszél, hogy ti. normális ember-e a művész. A „normális” vagy „abnormális” megjelölés csak a társadalmi érintkezésre vonatkozhatik, márpedig tudjuk, hogy éppúgy voltak nyárspolgárok, mint kalandor hajlandóságú művészek. Az „abnormális” jelző nem tesz senkit művésszé, és a „normális” nem veszi el senkitől a tehetségét. Ha Komlós Aladár igazán normális emberré vált volna, most hallgatna. Ő azonban panaszkodik azon, hogy hallgat. És ez a panaszkodás nála már irodalom. (Van egy idősebb ismerősöm: fiatalabb éveiben írogatott, mindenfélét; most ha irodalomra kerül a szó, mosolyogva csak annyit mond, hogy ő „szerencsésen kigyógyult belőle”.) – És ha már az abnormitás mindenképpen szükséges: nem elég abnormitás az, hogy Komlós egy ilyen verseskönyvvel lépett föl?

Természetesnek találhatjuk, hogy alaptónusa a lemondás, szomorú bevallása annak, hogy ő „nem költő”. A világba behelyezkedni nem-tudása néhány, Vajda János búsongására emlékeztető allegóriát (Ikárusz, Elszabadult csillag), önbizalmatlansága és tépelődése pedig Tóth árpád módján „nibelungizált” szonettet írat vele (Írás órája).

Érzelmi élete elszáradásáról igazán nem beszélhet, verseiből ennek épp az ellenkezője állapítható meg. Ez a fixa idea csak új feldolgozandó anyagot szolgáltatott érzékeny lelkének. A Boldogok a szomorúak-ban felpanaszolt örök mosoly Baudelaire néhány sorát juttatja eszembe, akit, úgy érzem, Komlósnak kell ismernie – a Héautontimorouménos utolsó versszakát:

Más helyen is emlékeztet Komlós Baudelaire-re, nem annyira a nagy francia költő közvetlen hatása, hanem valami részleges belső hasonlóság miatt. Komlósban is van elég sok korszerűtlen dekadencia, például, amikor az untságot emlegeti, az Ennui-t, mely Baudelaire-nek is legnagyobb része volt. A Baudelaire-hatás azonban csak Komlós erotikus verseiben erős.

Fantáziája szemléletes, gazdag és friss, néha durva. Közvetlensége egész „banális és naiv” dolgokat, szentimentalizmussal kevert naturalista haszontalanságokat is lelkünkbe tud lopni. Impresszionizmusa nem mély, nem lehet mély, de mindenütt maradék nélkül keresztmetszete egy hangulatnak. Én nem szeretem az impresszionizmust, Komlós is tiltakozik verseiben ez ellen a felületesség ellen, de tagadhatatlan, hogy ilyenfajta versei is fölül állanak a szigorúan véve is szokottnak mondható nívón. Szépek a Most itt ülök, mosolygón, összetörve terzinái. Az Ősz a nyárban Babits Aestati hiems-ére emlékeztet. Jobbak ezeknél a Nézés balladája és a Csaták után Arkádiában leíró részletei. Legszebb azonban a Vormarsch, Itália. Lelkiállapotára jellemző, tiszta szomorúság csendül ki a Züllött diák versé-nek első versszakaiból – (megjegyzem, hogy az idézeteket nem a költői szépség szempontjából választom ki) –:

Gyönge ember, vagy legalább annak tartja magát. Az Itt él egy ismeretlen ember-ben ezt írja:

Zökkenők nélküli életre vágyik, csöndre, nyugalomra, hogy egykedvűen kivethesse hasát a jó verőfénynek: milyen más az Ady daca a Búcsú Siker asszonytól-ban és másutt!

Komlós azt állítja, hogy racionalizmusa, amit vallástalanságnak tekint, és a szabadgondolkozás is részesek az ő „letörés”-ében. Szégyellt oly érzelmeket írni, amelyek nem fértek volna össze a Galilei-kör dogmáival. Minden racionális, mindenki tudja azt, hogy a szerelem „csodavárás, hazug irracionális túlbecsülése egyik nőnek a másik felett”. De talán csak nem kívánja, hogy a költők mindnyájan, mindenütt- és mindenkor őrjöngjenek? Az egész „költői őrület” egyszerűen közkeletű tévedés. Még az „ihlet” szóval is nagyon visszaéltek a nagyképűek. Ilyesmi van ugyan, de ezt úgy is mondhatnánk, hogy az ember egyszerűen „meg tudja írni, amit akar”. A költők, ismerőseim, rendes emberek, nem lehet tagadni: egy kicsit idegesek, de csakúgy esznek-isznak-alszanak, mint akárki más, némelyik hivatalnok, van, aki tőzsdén játszik, többnek családja, gyereke és mindnek kenyér- és egyéb gondjai vannak.

De térjünk vissza a versekre. Komlós azt írja, hogy egy időben természettudomány-lírát tervezett, verset akart írni a sportokról és a cseresznyeevésről. Ez rendben volna, mért nem írta meg? Furcsa, hogy ezt megdöbbentőnek, eltévelyedésnek találja. Más is írt már ilyesmit, csak nem nevezte természettudományi lírának. A sportnak, a küzdő életnek, a gépeknek, a nagy városnak, a különböző foglalkozási ágaknak minden örömét megírta már Walt Whitman is, Verhaeren is, más is. Közöl egy ilyen célzatú, szép verset, válaszul annak a középkori barátnak, aki a Barlám és Jozafát legendát így fejezte be: „Aki ez írást írta, egy Ave-Máriát kér.” Komlós Válasz-a a következő:

Impresszionista kép, de egészséges és vidám, ami ritka dolog Komlósnál, van benne szentimentalizmus, de van erő és természetesség is. Az evés, a tejivás volna ebben a baj? a „természettudományi”? Hiszen Homéroszban mindig esznek, Vergilius első eklogájának a végén mindenféle jókkal, többek között szintén tejjel hívogatja az egyik pásztor a másikat.

Még naivabb Komlós Aladár azon aggodalma, mely a szerelem megszentségtelenítésére vonatkozik. Gyújtogatás című pompás verse arról szól, hogy a költő szeretné kedvese testét ajka lobogó fáklyájával végigcsókolni. A másik vers szintén huncutkodó, vásott, fiús kedveséről szól, és szép, forró, egyáltalán nem l’art pour l’art-szerű leírások után a fürdőről beszélve egy nagyon veszedelmes sort vág szemünkbe. Mi volt nékem akkoriban a szerelem! kiált fel elrémülve maga az író. Nem mondom, meg lehet botránkozni azon a soron, én azonban csak arra figyelmeztetem, hogy könnyen össze lehetne hozni akár száz hasonló tárgyú verset is, kitűnő verset, melyekben ilyesmi előfordul, anélkül hogy az írójuk természettudományos lírát akart volna csinálni. Ady is elég bátor volt ezen a téren. Gautier verset írt Vénusznak a görög szobrászok által ellopott szőréről; Baudelaire az Egy arc ígéretei-ben szintén beszél a „dús Hajak testvérei”-ről. Ezek a versek hibátlanok, szépek, merészek tárgyban nagyon, dekadensek és Baudelaire erős, de szerencsés hatását mutatják, amennyiben nem művésziességre törekedtek, és nem a parnasszizmus gazdag, mindenre-alkalmas, de ma már agyonkoptatott eszközeivel, hanem érzelmi forróságok és őszinteségük által hatnak.

Kötete végén Komlós csoportosította azokat a verseket, melyeket legjobbaknak tart. Szakítani akar a költői „tolvajnyelv”-vel, a szokott formákkal. Formája eddig is zenei volt, nem művészkedő, de tiszta és biztos néhány különös rímmel és néha azzal a sokat megvitatott felesleges „Ady-anapesztus”-sal. Érzi a kor formabontó vergődését, mert „a vers nyelvén csak akkor szabad szólni, ha az belőlről erősen indokolt”. Hogy prózai költeményeket ír, az ellen nem lehet semmi kifogást emelni, tehát felesleges a bevezetés és az indoklás – más is írt és ír, mindig is írtak prózai verseket, azonban furcsállom előbb idézett véleményét, mert az azt foglalja magában, hogy prózai költeményben akkor is szabad szólni, ha az belőlről nincs erősen indokolva. Mindkettőt erősen meg kell indokolni, sőt a szabadba nyargaló prózai verset még erősebben! És ne felejtsük el, hogy a szabad verseknek is van oly értéktelen költői tolvajnyelve, mint a kötötteknek. Lehet, hogy fejlődése ebbe a rokonszenves irányba fog vezetni, de nem hiszem, hogy ezekben az utolsó versekben több eredetiség volna, mint az előbbiekben. A Pihenő-ben hadi kifejezések és német katonaszavak fordulnak elő, de ez nem eredeti találmány, melyben pedig Komlós rendes hangja szólal meg. Sok jó van a Kandúr, a Perverz szimfonia és különösen a Pap a szőlőben c. versekben is, de nem ezek Komlós kötetének legértékesebb darabjai. Nem teljesek, azonkívül bántólag és elidegenítőleg hat bennük az erotika hajhászása.

Komlós Aladár maga mond ítéletet maga fölött. E rá nézve kedvezőtlen ítélet nézetem szerint nem túl szigorú, hanem igazságtalan. Ez a kötet ad valami egységes képet; Komlósnak nemcsak versei vannak, költészete is van. Igaz, hogy beteges képzeletvilága részben visszakapcsolja egy elmúlt irányba, igaz, hogy néha szentimentális, impresszionista, s ily módon „könnyű” is – de már „belenyúlt egy későbbi kor egészségesebb lelke”. Nem üres utánzó, nem fölösleges művészkedés a célja, van mondanivalója, és teljes mértékben megérdemli, hogy komolyan vegyék.

Zsolt Béla: Minden hiába

Zsolt Béla a nagy magyar lírai fellendülés reprezentánsainak tanítványa, abban a komoly és nemes értelemben, amelyet a továbbfejlődés nemcsak megtűr, hanem meg is követel. Éppen ezért nem fogok megelégedni nála a mesterek nevének egyszerű megemlítésével. Tulajdonképpen nem is X vagy Y hatásáról kellene beszélni (néhány vers kivételével, melyekből egyes régebbi írók visszhangja túl élesen csendül ki), hanem arról, hogy nagy általánosságban Zsolt Béla is ahhoz az európai irányhoz csatlakozik, amelyhez annak idején X és Y csatlakoztak. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy e költeményekben nem annyira az újszerűséget, mint inkább a sokat ígérő, máris kész értékeket kell hangsúlyozni.

Tartalmilag itt-ott Ady és Adyn keresztül a francia dekadensek belső vergődéséből került be Zsolt költeményeibe egy-egy cseppnyi maró, keserű íz. (Öreg hetaera; Baudelaire: Les petites vieilles.) A keserűség nem nyersen, hanem a legcsiszoltabb művészi formában szakad ki belőle. Az érzelem talán veszít közvetlenségéből, de intenzitásából nem. Van a dekadenciának egy különös pesszimizmusa, érzelmi és nem értelmi pesszimizmusa, melyet talán a „züllöttség” szó fejez ki legjobban. Lehet ez a züllöttség elképzelt is: ilyen képzelt züllöttséget sirat Zsolt Béla nagyon sok verse a nagyváradi kávéházak zátonyain. – A tartalomban megcsillanó Ady-hatás (Ady messzire vágyó, váradi romantikája) a virtuóz forma miatt nehezen vehető észre. Vannak képek, kifejezések, sőt magukban álló szavak is, melyeket Ady csak egyszer-kétszer használt, és amelyek mégis elválaszthatatlanul az övéi. Ha ezek újabb költőknél előfordulnak, még a dilettáns is rögtön megérzi, hogy Adyból kerültek oda. Ilyen kapcsolata a „Máriától-Veronikáig” (Zsoltnál: Lolottetól-Sárikáig), épp ilyen függő viszonyba kerül az író Adyval, amikor a Gare de l’Est-ről vagy Mentonról beszél; sőt akkor is, mikor pusztán a „cécó” szót írja le. Ezt a szót Ady tette versben is irodalmivá („Sugarak cécóznak fölöttünk.”) – És itt van egy vers, a Fáradt, téli népdal, egyáltalán nem hasonlít Adyra, mégis holtbiztos, hogy Ady hasonló formában írt verse (Cigány vonójával) nélkül nem született volna meg.

Mindezek apróságok; az alaphangban van egy kis Ady-hatás, de ez is egész más hangulatú és másképpen megstilizált versekbe van szinte láthatatlanná elszőve. – Az impresszionisták hatását már több vers mutatja. Ezek a versek színesek, néha bántó bennük egy-egy diákos sor („Mikor pártád más már letépte.” „Az asztalon hever revolverem.”), de könnyedek, és főként Kosztolányira emlékeztetnek. Csak kettőt említek: a Fekete kert és a Pesti bánat. Az első a düh, az őrület, a bosszú, az öngyilkosság és a belladonna baljós virágainak felsorolásával Kosztolányi híres méreg-versének ötlet-mása.

Tóth Arpád kedvesen bizarr fantáziája is belelopakodik Zsolt költői szemléletmódjába. Az Egyforma reggelek-ben olvassuk: „A széken szürkén ott fetreng a zubbony”; – a szürkülő ébredés izzadt, kesernyés fáradtságát és a széken heverő nyűtt ruhákat már ismerjük Tóth első kötetéből. A szemfényvesztő rímelés és a költői látás preciőz finomsága és bonyolultsága általában Tóth torzító fantáziájának rokona, néhol egyenesen ikertestvére. (Pl. Tóth a merengésről, a rejtelmes éjszaka múltba néző látcsövéről, Zsolt pedig az emlék tompa látcsövéről ír.)

Babits hatása inkább csak a technikában és az alliterációk kedvelésében nyilvánul meg, de ezt lehet a legkevésbé hibáztatni, mert különben minden jó költő minden jó tulajdonságát Babits-hatásnak kellene mondanunk. Közvetlen Babits-hatásra csak néhol találunk, pl. a Fekete síp VIII. szonettjében, mely Babits Bolyai-szonettjének pandanja, vagy a Tánc első sorában: „Hevet, te nyár, a szűz zenék hevét!” (Babits, ugyanazzal a verstagolással ezt írta: „Zenét, madonna, mily titkos zenét…!”).

Mindezek a hatások teljesen megemésztettek, és Zsolt Béla mindenütt ad még valamit hozzájuk a magáéból. Az átvett és csaknem túlzottá kiépített technikával fokozottabb finomságokat tud előbűvészkedni, és parnasszista szépségekben akárhányszor túltesz mesterein. Formakészsége oly tökéletes, hogy sokszor szinte elragadják bravúros rímei – mégis azt tartom, hogy minden fiatal költőnek meg kell szerezni ezt a feltétlen formatudást. Ennek felhasználásával lehet aztán akármilyen „hibás” verszenét teremteni, szabad verset írni, de enélkül ügyetlen lesz minden hangszerelés. Nem írhat szimfóniát, aki nem ismeri a hangszereket.

Sok meglepő, új jelzőt, igét, képet, sort találunk e költeményekben, zsúfolt versekben tömör és tiszta szakaszokat. Kitűnő versrész az, ahol a költő egy sivár kocsmát festve azt írja, hogy az asztalon fázós üresség könyököl, és amikor a száguldó vonattal versenyre kelő gazdát láttatja meg velünk, aki dühösen káromkodik szekerének lemaradása miatt. És milyen üdítően friss, rögtön lélekbe kapó a Spanyol história bekezdése: „A fűben elmerült a föld, a napban elmerült a gyep, arannyá boldogult a zöld s felhővé a dacos hegyek”! (Bár itt is közbezenél Babits egy sora: „Alkonnyá boldogult az ég.”) – Eleven víziókban röpködnek előttünk a sötét remény baglyas rémei; látjuk, amint az ezüst országutakon versengnek az arany biciklik; a szél kaput kapar, és szűköl kinnrekedve; szemünkkel halljuk a lágy lánycsípők friss hullámverését, és látjuk a törpét, akit a téli éjszaka korbácsol, és szeretne benyitni az ajtón, de a kilincsig sem ér fel; hipnotizáltan zúdítjuk kedvesünk fejére mi is a tubarózsa-tenyerünk öt ujjának öt forró sugarát, finom selyemfonállal minket is körülgubóz az énekesnő hangja, mialatt előlépked és balerinatáncra készíti röpködő bokáit a fácánlábú Ritmus.

Azt mondhatná valaki, hogy e versek korszerűtlenek. Ami jó bennük, az nem korszerűtlen. Zsolt Béla gazdag örökséget vett át, de ez az örökség nem méltatlan utódhoz került: ő ért hozzá, hogyan kell gazdagítani a múlt kincseit. Szenvedély fűti át költeményei legjavát, melyek minden csiszoltságuk mellett is igen gyakran nem személytelen, világtól elvonult és sápadt artisztikumok, hideg ékszerek, hanem forró, érzéki és érzékelhető élet-darabok.

Kodolányi János

Üzenet enyéimnek

Kodolányi János huszonöt verse alapján még nem lehet képet rajzolni e fiatal költőről. Annyi kétségtelen, hogy nagyot, komolyat akar; reméljük, sikerülni fog neki. Költeményei nagyjában két csoportra oszthatók: kötött formájú és prózai versekre. Az utóbbiak teljesen olyanok, mint amilyeneket e nemben mostanában írni szokás, kivéve azokat a meglepően friss, egészséges részleteket, amelyek minden modorosság és nyelvtani nyaktekerés nélkül is újak, és látható jelei Kodolányi tehetségének. A prózai versek között is van azonban egy, Az erő himnusza, amely (bár befejezését nem tartom eléggé magasnak) hatalmasan és átölelően árad. „Te nemzed a forrótestű Aranyat és a napszámos Vas becsületes Karjait” stb.

Zárt formában írt versei általában készebbek, jobbak. Egyáltalán nem művészkedők. Ezekben is van valami frissesség, és ez erősebben hat így, kötött formában. Néhol szürkék, gyerekesek, néhol nagyon finomak, néhol ötletre dolgoznak, de csaknem mindenütt őszinték, közvetlenek. Izmos, egészséges szonett a Csillagvárók, és a kötet legszebb verse A boldogok. E jó paraszti vers súlyos keménysége és egyszerűsége sok apró hibát megbocsáttat, mert sallangtalan, s mert mögötte egy őszinte, melegszívű, egész ember keserűségét érezzük.

Tavaszi fagy

Ha ezt a 250 oldalas regényt, amelynek „egy foglalkozás nélküli ifjú Pesten” az alcíme, orosz nevekkel megtűzdelve olvasnók, s a főcím felett az állana, hogy – mondjuk – Dosztojevszkij írta: el volnánk ragadtatva, és végtelenül hálásak volnánk, közönség és esszéisták egyformán, hogy az író, egy bizalmas és adakozó korszakában, papírra vetette a kezdet kezdetének lelkes és keserves történetét. Ilyenfajta mű kerete vagy alapja lehetne egy különlegesen nagy oeuvre-ből már megismert lélek legjobb megítélésének: nem tartanók akkor sem irodalomnak, de okvetlenül felvennők az író legjobb művei közé, olyan arcképnek, amelynél megbízhatóbbat és élesebbet nem konstruálhat meg a leggondosabb életrajzíró sem.

De ezt az életdokumentumot Kodolányi János írta. Nem akarom ezzel a fordulattal aláértékelni Kodolányi nagyszerű és új prózaíró-tehetségét, mint ahogy Dosztojevszkij nevével sem akartam színt vagy várakozást jelezni: csak a helyzeti energiának arra a különbségére céloztam, amely két hasonló értékű dokumentum között már csak az évek miatt is megvan.

Más volna az eset, ha Kodolányi önéletrajzi írása igazán megkomponált regény volna, valódi irodalom. Akkor, ha éppen tetszik, összemérhetnők akárki irodalmával: művészetet művészettel; naplóregénynél azonban embert mérünk emberhez, s az olvasó, aki Kodolányit nem ismeri személyesen, szükségképp kevesebb érdekességet talál a fiatalember munkájában, mint amennyi van benne. Kodolányi előlegezte magának (lírikus bátorsággal, hiszen főként lírikus korszakáról ír) azt a gesztust, amelynek jogosultságára a közönségben ma még nem lehet elegendő „hit-fedezet”. Ennek a könyvnek tehát a jelenben is elsősorban jövője van, s értéke mindig írója értékének hullámvonalát fogja követni.

Mondjam ezek után, hogy a Tavaszi fagy izgatóan érdekes olvasmány? Említsem föl az író máshonnan ismert és részletekben itt is jelentkező értékeit? Mondjam, hogy kitárul benne egy magát és életét kereső fiatalember testi, lelki és szociális nyomorának minden ajtaja? Hogy kitűnő lírai korkép egy olyan író szemén át, aki – 4-5 évvel ezelőtt – az irodalmi életet még csak kívülről nézte, s perifériáiról a középpontba vágyott, bátor, becsületes, magabízó komolysággal? Hogy ez a fiatalember „nagyon emberi” volt naplóregénye megírásakor, amidőn becstelenségeit is elmondja? És mondjam, hogy Kodolányi mennyire kiegyensúlyozatlan volt akkori határozottságában (sokszor még később is), mennyire elfogult és mily kevéssé fölényes a szatírában éppúgy, mint a szeretetben? Hogy a „G.-palota”-fejezetben, melyet a keserű tűz nagy életté fűt, az igazgatónak, gyakorlatilag, legalább annyira igaza volt, mint neki? Hogy az érés korszakában a tapasztalatlan, de erős meggyőződés egyéb torzításai és tévedései akkor is torzítások és tévedések, ha lírailag szentek, és emberileg nagyszerű ígérettel telítettek? Mindez igaz. Igaz az is, hogy Kodolányinak emberi joga volt megírni ezt a könyvet, de most már sokkal nagyobb írói kötelessége, mint eddig volt, tiszta művészetben is feldolgozni mindazt, aminek egyelőre zsúfolt érzelem- és témaraktára a Tavaszi fagy.

Baskircsev Mária életnaplója átfogóbb, mint a Kodolányié, s kedvesebb a Cillich Annáé is; de egyik sem lehet tartalmasabb és mélyebb – írója miatt – a Tavaszi fagy-nál. A kritikusnak azonban, aki nem Baskircsev- és Cillich-mértékkel méri Kodolányit, s nem akarja vele szemben megtetézni az években rejlő igazságtalanságot, azt kell mondania erről a műről, hogy felfüggeszti véleményét, s még jó sorozat irodalmat kíván Kodolányitól három eddigi regénye és e közé a kitűnő életdokumentum közé.

Regény és novella

Az az egyszerű, olcsó, de teljes igényű kiadványsorozat, amely Új Írók címmel Debrecenben megindult, és Kodolányi János két nagy novelláját hozta elsőnek, kitűnő bizonyítéka annak, hogy a fővárosi és vidéki irodalmi élet könnyen és szépen összekapcsolódhat. És a két novella maga kitűnő igazolása annak a néhány szónak, amelyet a bevezetésben Kardos László – Juhász Géza mellett a sorozat szerkesztője – Kodolányiról és a naturalizmusról mond. Eszerint a magyar naturalizmus Kodolányiban érett önálló, kemény és higgadt művészetté, s Kodolányi tárgyias és jelképesen fölsugárzó művészete egyik legönállóbb és legvonzóbb értéke az új magyar irodalomnak.

Ezt a megállapítást a magyar kritika egy része alighanem tévedésnek minősíti. Kodolányi értékelése néhol érthetetlen és igazságtalan mélyponton van. Mélyebben, mint más, szintén slendriánul, egyenetlenül dolgozó prózaíróinké, akiknek csúcsteljesítményeit – hál’ istennek – nem tudják elfelejtetni a rossz művek. Kodolányinál a gyenge műveket nem felejtik, a jókat pedig (a Börtön-t és egy sereg novellát) alig ismerik.

E gyenge (és sokszor nem is irodalomnak szánt) művek száma, sajnos, nem kicsi, ahogyan a mentségük száma sem az. Ami Kodolányi sok munkáját csakugyan elrontotta, az majdnem mindenki mást egyenesen tönkretett volna. Nem ismerek magyar írót, akinek oly sokat és oly keservesen kéne dolgoznia a meztelen életért. Nem is egy, hanem négy életért. Persze kínálkozó válasz, hogy a tehetséges író, akinek anyagi sikere nincs, éljen másból, és ne az irodalomból, maradjon „becsületes”, és legyen hivatalnok, vagy hordjon követ. Ez az elvben teljesen helytálló felfogás azonban semmiképp sem érvényesíthető Kodolányival szemben, aki a fizikuma miatt mindig csak írásra kényszerülhetett. Mégpedig tömegtermelésre, pihenőtlen tempóban, riportba és cikkírásba, akármikor, akármiről, mindig, mindenről, egész regények megírásához egy hét – nem: három nap alatt, mert hiszen élni kell, s az ilyen életből is születnek, mégiscsak születnek ünnepnapok, és olyan értékek, amelyek sokszoros intenzitással ragyognak az alkotás körülményeinek gyűlöletes feketeségében.

A most megjelent Sötétség ilyen érték. A kis könyvben a szintén Sötétség c. nagylélegzetű novellát kapjuk, Kodolányi első munkáját, és a Vallomás-t, egyik legutóbbi elbeszélését. Az első: kitűnő írás; a második: egy kis remekmű. Mindkettő a Nyugat-ban jelent meg először, és megírásuk között tíz esztendő telt el.

Kodolányinak az emberalakító erő és általában a mozgás élő megrögzítése és érzékeltetése a legremekebb írói tulajdonsága. Leírásaiban, tájhangulataiban akadhatunk egy-egy fölösleges, romantikus vagy éppen szentimentális szóra, mondatra. De csak ennyire. (És az író ilyenkor is részletmegvető fölénnyel emeli magasabb kép- vagy hatáskompozícióba egy-két régóta egymáshoz társult, szürke, már veszélytelenül szürke szó kliséjét.) Az efféle stiláris elmélázás azonban rögtön valami eleven-szobrászat drámai és ökonómus művészetének ad helyet, mihelyt emberről, mihelyt külső vagy belső mozgásról beszél Kodolányi. Isteni képesség ez, három szóval talpra tudni állítani egy figurát, emberek puszta beszéltetésével biztos vizuális élményt adni az arcukról, testi viselkedésükről. Kodolányi alakjainak egy-egy mondatában néha egész életeken lehet végiglátni. Életközelség ez, anélkül hogy távolságot jelentene a szellemtől. „Az embör egyre szaporodik, a főd meg nem” – mondja a Sötétség egyik sötét, kegyetlen, vén banyája, és ebben az egy kis mondatban kivonatosan benne van az Ormányság kollektív gazdaságfilozófiája, és egy egyéni élet sokgyökerű, legfőbb, legfontosabb tapasztalata. Kivonatosan: mert Kodolányi nem azért volt művésze a naturalizmusnak már tíz évvel ezelőtt is, hogy el ne tudta légyen választani a fontosat a mellékestől, a valóság fotografálását a fotográfiák kiválogatásától és szuverén, teremtő újjárendezésétől. Így aztán megértjük, miért olyan frappánsak, miért olyan zseniális helyzeti értékűek alakjainak egyes kijelentései, amelyek önmagukban csak egyszerű valóságutánzatoknak látszanak. „Ű kereste” – mondja a vénasszony, mikor meghallja, hogy a férfi elherdálta a vásáron bevett rettenetes nagy pénzt, a közös munkával nevelt tinók árát, 78 000 koronát, és azzal védekezik, hogy ő kereste a pénzt. „Ű kereste”. Így, kiszakítva, semminek látszik az az ismétlés; de ha valaki értő szemmel olvassa azt, ami előtte meg utána van, annak számára az írói teremtés csodálatos játéka nyílik meg: ez a két szó a vénasszony mélységes felháborodását, elfulladó méltatlankodását, két keze szörnyűködő összecsapását is hozza, mindazt, amit csak nagy művész tud kimondhatatlanul elmondani az alakjairól. Nem idézhetek, ahogy kéne, szövegben, példákat Kodolányi evokáló művészetére, csak éppen érintem, hogy itt azon a néhány oldalon, amelyet, írás közben, vaktában felütök a Sötétség-ből, milyen rajzása vesz körül az életteremtésnek, evokációknak. Ahogy Kodolányinál egy macska beóvakodik a szobába, ahogy kint a szánkó zaját himbálja a havas, éji szél, ahogy egy ember kifordul a bundából, vagy ahogy a bűntudatos férfi nem beszél arról, amiről már nagyon kéne, és ahogy végül mégis beszél, miközben érzi, hogy egész másképpen kéne róla beszélni – nem, ez nem fényképezés, nem sztenografálás, hanem a szöveggel együtt folyó változó, tapintható élet az olvasó lelkében.

Ez a nagy novella, a Sötétség, egy kezdő író írása volt, amellett, hogy kísérteties valóságidézés, a maga egészében, főleg a befejezésben – technikailag nem mentes bizonyos halványan iskolás jellegtől. A második novellában, a Vallomás-ban, már nyoma sincs a Sötétség fiatalosan kemény, kegyetlen éleslátásának. A „népiességet”, az egyébként újabb líránkban is némi polgárjogot nyerő dialektushasználatot (amit Kodolányi zenei és tudományos tökéletességgel végez) itt már nem látjuk: máskor is legfeljebb a témák népiesek, nem Kodolányi. Vidéken vagyunk, csodálatosan igazi balatonhegyvidéki magyar hangulatban, tíz évnyi szkepszis lírájával fáradtabban és gazdagabban, stilárisan is ősziesülő, színesedő, költőiesen meleg és egységes, minden porcikájában és aromájában reális világban, egy itt-ott fájdalmasan elmosolyodó, emlékező lélekben, igazán egy lelki tájban. És a régi valóságművész biztos kezével megrajzolt realitás egyáltalán nem bomlik meg azáltal, hogy az író meggazdagodott komponáló eszközei segítségével, irreálisan tologatja egymásba és egymás elé-mögé az időket, tereket és élményeket. A jelen és a múltak egyidejűsége simán, zajtalanul egyesül és válik megint külön e novellában, valószínűvé téve a valószínűtlent egy álomszerű egészben, egy lélek színeváltozásaiban. Az egész mű éppoly meleg és egyszerű, mint a részletei, azok a felejthetetlenül kivonatolt és sűrített képek, amelyeket a régi Kodolányi még nem tudott élességük mellett ilyen puha körvonalakkal megrajzolni; s amilyen például a látomásának, hazugságának hálójában hősiesen vergődő kisfiú jelenete, vagy a szarvas alakja, a szarvasé, amely néhány soron át ott mozog, és csodálkoznunk kell (nem ritka alkalom Kodolányinál), hogy szemünk előtt hogy nem áll fel a betű a papírról, és miért nem változik át menten azzá, amiről az író beszél! Ez a puha, meleg, könnyed és biztos plaszticitás az új, nagy érték az új Kodolányiban (amikor igazán ráér megírni a dolgait), és a megfékezett hangulati, lírai erő, amely a Vallomás-ban elvesztette minden túlzott dacosságát, vádoló pátoszát, és mégis megdöbbentő kitörésig tud fokozódni a Sánta koldus jajkiáltásában.

Nagy magasságot ért el Kodolányi tragikus művészete, más és más módon, ebben a két novellában, és képei valóban felsőbb jelentések mozgó árnyékát vetik a szívdobogva figyelő barlang belső falára. Annak a szimbolikának, amely az ilyen, nagyszerű naturalizmus mozdulatai mögött tűnik fel, különlegesen igaz, emberi hitele van. Volna enélkül is? A felelet végeredményben csak szubjektív lehet; én azt hiszem, hogy nem volna. Kodolányi művészete a naturalista empirizmus nélkül nem vetné ugyanezt a szociális árnyékot, ugyanezt a sorsjelentést. Valami mást vetne, ami lehetne ugyanilyen értékes, de más hátsó tartalmat mondana. Most nagyon emberit, megbízhatót mond. Ez természetes – és Babits is nyilván nem az így dolgozó, teljes keresztmetszetet föltárt naturalizmus ellen szólalt fel –, hiszen az igazi naturalizmus tulajdonképpen humanizmus: az emberszerűséghez, az emberi adottságokhoz való szigorú ragaszkodás. Ragaszkodás egyúttal a lélekhez és a szellemhez is, engedélyezése és kriticista ábrázolása – ha kell – bármilyen egyéni színezetű metafizikának. Mikor a naturalizmus elveti a spekulációk „abszolút érvényét”, álláspontja nem jelent szegénységet, földhözragadtságot, csak a pragmatikusság természetes és elérhetetlen vágyát, azt a kívánatos hűséget a valósághoz és igazsághoz, ami nélkül semmiféle jelentős irodalom el nem lehet. A naturalizmus él, és mindig nélkülözhetetlen marad; mert az az irodalomban, ami a gondolkodásban a természettudományi elv; és mert végeredményben csak egy módszer.

Hogy mennyire csak módszer, mihelyt tehetséges ember alkalmazza, azt Kodolányin is nagyszerűen érezheti mindenki, aki a Sötétség-et és a Vallomás-t elolvassa. S egyúttal érezni fogja az örök egyforma lényegen kívül azt a világnézeti különbséget is, amely a generációk szellemét, kritikáját, egész tartalmát egymástól – de nem egymás rovására – elválasztja, azt a fiatal lelket, amely a naturalista Kodolányit előző nagy naturalistáktól, a többiektől – természetesen Móricztól is – függetleníti.

Gellért Oszkár: Testvérbánat csillaga

Húsz-huszonkét év távlatába nyújt visszapillantást Gellért Oszkár reprezentatív verskötete, s így világos képet ad írójának fejlődéséről is. Nem volna illő e költővel szemben a felfedező szerepére vállalkozni, de Gellért Oszkár relatív ismeretlensége ezt, ha nagyon kis mértékben is, de megköveteli. Szeretnénk, ha a közönség megtudná és megjegyezné, hogy e könyvben egy olyan hatalmas költői szellem rakta le tehetségének érett és tisztult értékeit, aki megérdemli, hogy nevét a legszélesebb körű nyilvánosság Ady és Babits neve mellett emlegesse.

Gellért Oszkár még ezután lesz a nagyközönségé, ő még nem ment át a vérünkbe, verseiből nem lett test a testünkben, lélek a lelkünkben. Úgy érzem, őt nehezebb megszeretni, mint Adyt. A megkedvelés akadályai nála talán nem olyan kézzelfoghatóak, de annál makacsabbak és erősebbek. Adyban sok trubadúrvonás volt, egyénisége majdnem teljesen megegyezett a halhatatlan forradalmár költő századokon át kistilizálódott eszményével, és költészetének újsága elsősorban a konzervatívokat riasztotta vissza. Gellértből majdnem minden szokott költői vonás hiányzik, ő igazabban tud ember lenni, és költészetét maguk a modernek se értik és méltányolják érdeme szerint.

Nehéz volna megmondani, mi ezekben a költeményekben a jó, mi bennük a fascináló erő, de ez a zavar éppen Gellért sűrített eredetiségét mutatja. Riadtan állunk meg az intellektusnak, a reális fantáziának, fojtott szenvedélynek, természetes perverzségnek modern, másutt népies ritmusra zengő harmóniái és diszharmóniái előtt. Megzavar bennünket az a bátorság és látható kedvtelés, amellyel Gellért költészetbe nem valónak hitt tárgyakhoz nyúl; megzavar a sok furcsa főnév és ige, a test egyes részeinek szokatlan kirészletezése, a hang idegessége, a vers súlyosan zörgő zenéje, a népballadaszerű és bibliai fordulatok zordsága és monotonsága, amely oly kitűnően illeszkedik Gellért kemény verseibe és gondolataiba. Nem tudunk megfelelő jelzőt találni, amely a kötet minden versét minősíthetné. Némelyiket szimbolikus balladának nevezhetnénk. A legtöbb monológ. Dalai könnyedek, igazi dalok, és mégis tartalomtól roskadó nagy költemények.

Különösen meglepőek, néhol túlságosan is meglepőek, Gellért szerelmi versei. A feleségnek állandó Múzsa-szerepe van. Gellért nem a szeretőjéről, nem is a Petőfi által szentesített és Szabolcskáék által szentségtelenített idilli színezetű házasságról, hanem két kultúrember szerelmi együttéléséről: a feleség-felebaráthoz fűződő mindennapi és véresen átérzett viszonyról ír. E téren egy-két költeménye valósággal lehetetlen feladatot oldott meg. Egy idegorvos se ért jobban a lelki analízishez, mint Gellért: nemcsak költészet él, állandó belső vivisectio folyik bennünk e versek olvasásakor.

Külön kellene foglalkozni a könyv legérdekesebb és talán legszebb részével, a forradalom után írt költeményekkel, ezekre azonban itt és ma jobb ki nem térni. Az olvasó útbaigazítás nélkül is bizonyára megtalálja bennük a lényeget, hiszen e versek megértéséhez az irodalomkedvelésen és érdeklődésen kívül csak egy kis emberszeretet szükséges.

Két fiatal magyar költőről

Ideje volna, hogy most, amikor általános a panasz az irodalom „pangása” miatt, a nagyközönség és az íróvilág fokozottabb érdeklődéssel kísérje két fiatal magyar költőnek, Sárközi György-nek és Erdélyi József-nek a fejlődését. Akik szeretik a verseket, mindkét nevet jól ismerik: Sárközi négy-öt éve dolgozik a Nyugat-ba, Erdélyinek pedig a nyár derekán jelent meg első kötete, az Ibolyalevél.

Sárközi, a fiatalabb, érett tisztasággal egyesíti magában a formai modernséget a tartalmi konzervativizmussal. Újak a versei, frissek, mint a harmatos nyári mező, és sugarasak, mint a folttalan éter. Mindazt, amit költőinek tartanak, és amit a sok dichterling szenvelgő póza miatt már szinte nevetségesen légiesnek ítél a kritika és a közönség, Sárközi hosszan hullámzó költeményei póztól és szenvelgéstől megtisztítva adják elő, annyi idealizmussal, amennyire nálunk talán még sohasem volt példa. Az idealizmus Sárközi legmélyebbről fakadó sajátossága, nem az az idealizmus, amely a primitív lelkek problémanélküliségének szülötte, hanem az a fanatikus hit, amely iszonyatokon és sötétségeken keresztül is ragyogó lendülettel tör az ég felé. A német Hölderlinen kívül alig van költő, aki a valóságot ily tökéletesen tudta volna anyagiatlanítani. Sárközi nem forradalmár; formai újszerűsége ma, a szabad verselés idején, olyan természetes és lélekbe simuló, hogy modernségét észre se vesszük. Vallásosságában nincs semmi programszerűség; gazdagon díszített verseiben, melyek kötetben eddig még nem jelentek meg, oly nemes hangon szólal meg az istenhit, hogy semmi dogmatikus ízt nem talál bennük az olvasó. Sárközi képei és kép-gondolatai éterikusak, de nem súlytalanok, s bármennyire tárgyszerűtlenek is, sohasem frázisok. Az egyetlen kifogásolható néhány versének barokk felé hajló túltömöttsége. Van bennük egy kis szándékos groteszkség is, amit újabban növel Sárközi archaizáló törekvése, de egészben véve szinte csodálatos, hogyan tud ez a nem földi életre született költő (aki egyébként 2400 korona havi fizetésért napi nyolc órán át dolgozik egy hivatalban) ingadozás nélkül megmaradni a legelőkelőbb költői stílus ünnepélyes és átszellemült magasságaiban.

Formában és tartalomban konzervatív Erdélyi József is, akit szintén a Nyugat nevelt fel. Erdélyi nem „költeményeket”, hanem „dalokat” ír. Nem magyarázkodó, hanem magyaros. Népies, őszinte és nyers. Sokszor zavaros, de mindig üde. Nyerseségében és nyelvében sok az erő. Miről is? Mindenről és semmiről: jókedvéről és szomorúságáról. Könyvének általános hangulata nem az a mennyei fényesség, amely Sárközi verseinek olvasásakor öleli át az olvasót, hanem földi tüzek haragos és vidám lobogása. Szenvedélyek és szenvedések lobognak és pattognak itt, keményen és mégis dallamosan. Boldog, csatangoló tavaszi szél csap ki e versekből, olyan friss, édes és egészséges, mint a gyermekek kacagása, sírása. Az Ibolyalevél dalaiban nincs semmi kifejezetten gondolati elem, de annál több az értelem és az ösztönösség. Erdélyi költői területe szűkebb, zártabb, mint a Sárközié, de ezt a strófás szerkezetű dalok természete hozza magával.

A Nyugat irodalmi forradalmának új generációja nagyjában, a modern líra második frontja pedig csaknem teljesen kialakult, és hogy emberei még nem mutatnak fel olyan külső sikereket, mint az előző generáció, annak véleményem szerint a gazdasági krízis okozta általános érdektelenség az egyedüli oka. Sárközi és Erdélyi munkásságuk kezdetén, de már jóval túl állanak azon a határvonalon, amelynek elérése előtt csak jóakaratú biztatást érdemelnek az új írók. Kettőjüket annak alapján, amit eddig írtak, összehasonlítva, azt lehetne mondani, hogy Sárközi az egyetemesebb és nagyobb, Erdélyi a határozottabb és keményebb költő.

Erdélyi József a ponyván

Erdélyi József, aki, ha munkáit nagyon megválogatják, teljes joggal kelthetett volna forradalmival egyenlő értékű feltűnést a népies szellemű lírában; aki – nem mondom, hogy csodálatraméltó bátorsággal, mert hiszen ösztönszerűen cselekedett – megmentette a népi iskola kompromittált jelenét; aki a maga hajlékony egyszerűségével, mint minden jó, újat is jelent, és éppúgy hozzátartozik Magyarországhoz, mint Budapest mellett a vidék és a falu: Erdélyi József Délibáb és szivárvány címmel kiadta kilenc költeményét, mint legközelebbi verseskötet első füzetét. A kis füzet két verssel a legmagasabb költészetet is gazdagítja: a Gólyaköszöntő-vel és a Vadgesztenyefák-kal; s olyan vékony, hogy sorra vehetjük egyes költeményeit.

Az Új bor: nyitány, az új bort kívánó kóbor jövevény tiszteleg benne a Petőfi-dal óbora előtt; kissé Erdélyi középnívója alatt. – A Gólyaköszöntő: nemes, nagy vers; régi, „méltóságosan igénytelen” hangszerelés mellett egyéni és kollektív; a leíró és elmélkedő költészet tisztán lírai találkozása; világháború utáni falu-naturalizmus, amely ágyúkereket kínál a fészekrakó madárnak. Csupa jóíz, egészség, erő és természetes optimizmus. – A Gyimesi emlék: sok üdeség és finom részletszépség; az örök ázsiai-magyar primitívségbe itt is harmonikusan szövődnek el a háború apró hatáshangulatai; eredeti költői-reális meglátások; a kompozíció azonban kevésbé tömör. – Az Ábránd: pár századnyi ódonság újjáteremtése, friss, könnyű zamattal; új Balassi-vers; élő mesevilág és realitás. – A Vadgesztenyefák: ismét nagy vers, talán remekmű; „népdalból indult magyar parnasszizmus”, e tekintetben újítás; és itt meg kell jegyeznem, hogy Erdélyi legjobb skálájának, melyet már a Világ végén kötetben is teljesnek találunk, nem annyira fejlődéséről, mint inkább bővüléséről, gazdagodásáról beszélhetünk, bár rímelésében, enjambement-jaiban, általában költészete formai részében határozott keresés és fejlődés mutatható ki; ez a vers, egészében, de különösen két utolsó előtti strófájában, goethei magas nyugalom, lélek és erő. – A Kiskutya-nagykutya első része jelentéktelen; a másodikban sok jó van, s szép kép a templomtoronyról, de zavar is; harmadik része „magyar népi impresszionizmus”, eleven kis jelenet; formailag is kitűnően kapcsolja össze a vonat után futó kiskutya erejének fokozatos elfogyását a vers lassú elfogyásával. Ilyen apró versekben Erdélyi sokszor alkotott speciálisan jót, ennél is jóval jobbat. – Az Isten kardja jelentéktelen; közhelyei nem tudnak megnemesülni, mint másutt. A nem jó féreg és A torony életképek, anekdoták, különösebb érdem nélkül; az elsőben sok egészséges lírai-leíró humor, mint Erdélyi több régebbi anekdotafeldolgozásában is; a második magasabbra emelkedik, józan gyermekrealitása végtelenbe mosódik a városjáró tanyasi kisfiú kérdésében aki a templomtorony bundás harangozóját nézi az úristennek.

Tekintettel a tizennyolc oldalas füzet kiállításának egyszerűségére és olcsóságára, el lehetne mondani, hogy Erdélyi ponyvára vitte magát. S a költőnek kifejezetten ez volt a célja: az irodalomból csak a maga arcára kíváncsi városi intellektuális rétegek mellett – vagy azok teljes mellőzésével – kapcsolatot találni a magyarsággal, elsősorban a parasztsággal, amely könyvesboltban ugyan soha, de hetivásárok sátraiban esetleg érdeklődik versek iránt. Hosszú idő múltán először jelenik meg vele a ponyván újból az igazi költészet. S bár gyakorlatilag az érdekes próba nemigen vezethet komoly eredményre, Erdélyi József – akár a ponyván, akár az Athenaeum útján – százszor hamarább jut majd el a néphez, mint az akadémiai vagy hivatalos hátterű úri- népies irodalom.

Erdélyi József és versújságja

A lapok foglalkoztak már Erdélyi József tízfilléres versújságjával mint jelenséggel. A tízfilléres rotációs kiadás és főként, hogy a költő maga odaállt a rikkancsok mellé, érthető feltűnést keltett. Én irodalmi szempontból akarok a Felkelt a nap harminchat verséről írni, de van néhány megjegyzésem a változatlanul sokat pertraktált „jelenségre” is.

Erdélyi József cselekedetébe csak túlzás magyarázhat bele kortünetet. Nem igaz, hogy a költészet ponyvára, utcasarokba szorult, hogy az író a rikkancs „szánandó” szerepére kényszerült. A valóság kevésbé szenzációs. Erdélyinek előfizetők gyűjtése, de alighanem idegen vállalkozó révén is éppúgy módja lett volna mostani verseit füzetben vagy könyv alakban kiadni, ahogy eddigi köteteit megjelentette. Amennyibe ez a kiadás került, annyiért könyvet is csinált volna a nyomda. Erdélyi azért választott újságformát, mert nagyon sok emberhez akart szólni, kultúrcselekedetet kívánt végrehajtani: jó verseket akart eljuttatni a sanzonos rossz ponyvát állandóan vásárló városi és falusi tömegekhez. Miután a tömegek szegények, a sokezres példányszámmal egyidejűleg filléres árról is gondoskodni kellett; és mindkét követelmény az egyszerű üzleti elgondolás parancsoló mozdulatával mutatott az újságformátumra, mint legjobb sikert ígérő megoldásra. A költő egyébként csak egy régi ötletét variálta most legkonzekvensebb formában, hiszen már 1926-ban „ponyvára vitte” műveit, igaz, hogy akkor mégis tizenhat oldalas, füzetes formát választott e célra. Önként és tudatosan vállalt rikkancsszerepét legfeljebb naivnak lehet tartani, de nem szánandónak; ebben a tekintetben különben csak a siker mondhat igazi kritikát.

A harminchat vers egy hatalmas szerelmivers-ciklus első részlete, és esetleg további alakulásában nagyon könnyen válhat egy olyasféle népszerű irodalmi művé, mint a világlíra legkedveltebb szerelmidal-gyűjteménye, Heine híres kötete, a drágaköveket és hamisgyöngyöket gazdagon öntő Buch der Lieder. A versízlés általános nemesedése szempontjából páratlanul fontos volna, hogy a kísérletnek eredménye legyen, és az első harminchat vers „ponyvasikere” megmutassa a kiadóknak azt az üzleti lehetőséget, amely az Erdélyi-féle Dalok Könyvében rejlik. Erre a szerepre egyetlen mai magyar költő sem alkalmas annyira, mint a népies formák révén igazán széles köröknek beszélő Erdélyi, akinek olcsó könyvét a teljes népszerűség felé most óriás szárnyakkal vihetné a legegyetemesebb téma, a szerelem.

Annak az itt elképzelt és vázolt szerepnek a megítélésében, amelyet a magyar Buch der Lieder az olcsó Petőfik mellett betölthetne, sokkal fontosabbnak gondolom az átlagos jó nívót, a nagy változatosságot, színességet, a nyelv tisztaságát és a verseknek a mai élettel való telítettségét, mint azt a szorosabban vett irodalmi kívánalmat, hogy minden egyes darab remekmű legyen. Ilyen munkánál ez talán emberfölötti igény volna. Ami fontos, az a költő kitűnősége; és ez megvan. Az úgynevezett gyönyörű vadvirágos rét a fontos: és a nap felkelt, és ezer meg ezer virágot ragyogtat Erdélyi rétjén. Gaz is van ezen a réten, de sokszor a gaz is gyönyörű; és amikor nem gyönyörű, akkor még talán észre se vesszük, ahogy a virágos rétből is a virágokra emlékszünk.

A Felkelt a nap költeményeiben egy nagy és örök lelki színjáték édesen és keserűen naiv, édesen és keserűen fiatal és csak keserűen mai képeit kapjuk. A költő mindenről beszél, és mindig visszatér a szerelemre. A reflexiók gazdagsága és változatossága oly nagy, és annyira élő, hogy az alkalom, amely a verseket kiváltotta, nyilvánvalóan évtizedek óta felgyűlt élmények előtt nyitott zsilipet. Fáradtság, szemérmesség, kiábrándultság, okosság és sok egyéb nehezen viselt fék hullott le itt egy emberről, hatalmas forrás indult meg, saját gazdagságának örülve, a felszabadult mozgás élvezésén kívül nem sokat törődve bármi egyébbel. Nem pártolom a könnyű munkát, de természetesnek, sőt egyenesen üdvösnek gondolom ezt a gondatlan zuhogást, amely, mint minden áradás, sok idegen anyagot és roncsot is görget felszínén.

Erdélyi irodalmi értékeit, eredetiségét, emberi és szociális korszerűségét többször volt alkalmam hangsúlyozni régi cikkeimben, még akkor, amikor a kritika túlnyomó része Petőfi-epigonizmussal akarta elintézni a költőt. Szeretem Erdélyit, a hibáival együtt. Ez a kitűnő költő, aki elsőnek ért meg valamennyi kortársa közül (magamat is közéjük számítva), ebben a verssorozatában gyenge verseket is közölt. Az egyszerűség és a természetesség egymagában nem ér semmit, ha nem hordoz nagy, reális vagy szimbolikus tartalmat. A Felkelt a nap jelentéktelen költeményeiben és még több költemény részletében az egyszerűség és természetesség nagy erénye romantikus, szentimentális, néhol nagyhangú semmitmondássá válik, és csak a színes hír értéknívóján mozgó rímes epikumokat ad a zsánerdarabokban. Az élmény, amely a páratlanul bő áradást létrehozta, ezekben a sokféle túlzottan kifogásolt versekben saját maga tehertétele lett, nem válogat, túl gyorsan teremt, és a ciklikusság átkaképpen naivul erőszakolja az „aranyhajú lány” költői képét ott, ahol maga a vers nélküle is meglenne. Másik hibája néhány versnek Erdélyi politikai elképzeléseinek bizonytalanságában találja magyarázatát: a szocialisztikus versek néhol érthetetlenül szimplán érvelnek, vagy szimpla konklúziókat vonnak le. Álom- és meseszerű képekkel sikeresen politizál Erdélyi, mert a fogalmak vagy képek sokértelmű szimbolikája megengedi a reálpolitikai árnyékvetést is; azonban sokszor nem így dolgoz fel társadalmi témákat, hanem – talán az állandó poétikusság és népmesehangulat elől menekülve – a közvetlen szókimondás területére lép, és ilyenkor csak az egyszerű, irreális meggyőződést látjuk a maga nemes és félreérthetetlen zavarosságában. Erdélyi elmélkedő politikai verseinek árt az egyszerű és természetes realizmus, és használ a fátyolozó szimbólum.

De hagyjuk a kifogásokat. A hibákat úgyis mindig könnyebb meglátni, és ezen a helyen érintésüket is csak a költő iránti nagy becsülésem engedélyezte. Erdélyi a maga legjobb lényegében olyan kiváló tehetség, hogy tökéletes műveket tud teremteni. Nála magának az alkotás folyamatosságának, szakadatlan bőségének kell örülni a biztosan várható ritkább remekművek vagy az állandó magas nívó igénylése helyett. Nála (aki dolgozás tekintetében nyilván a Petőfi-, Puskin-, Burns-féle poéták közé tartozik) egyáltalán nem hiba, hogy gyenge, sőt rossz verseket is ír. A Felkelt a nap is hozott remekműveket. Mert ha jelentéktelennek minősítjük az olyan verseket, amilyen a Szegény ember szerencséje, vagy a Szép és jó, akkor milyen szeretettel beszéljünk például a Mókusok, Utoljára, Búcsú egy naptól és más darabokról, a legfőképp az Őszi álom-ról? És hány vers van még ezen a nyolc újságoldalon, amelyet szintén kitűnőnek kell tartanunk, noha van bennük egy-egy zavaró, naivan egzaltált, de könnyen kiigazítható részlet! Ha Erdélyi, mint Baudelaire és annyi más tette a munkáival, egy idő múlva visszatér ezekre a csaknem kész, hibás költeményeire, és nyugodtabb lelkiállapotban elvégzi rajtuk a végső simítást, mostani verseinek még nagy részét magasra emelheti. Arra a nívóra, amely az övé is, arra a nívóra, amelyen az érzékletesség, a tartalmi, formai és kompozicionális harmónia találkozik, és amelyen a legkisebb vers is egy lehetséges lelki szituációnak maradéktalan rajza, valami emberi, nagy felfedezés.

A legjobb Erdélyi jellemvonásait már többször fejtegettem, de mostani versei alkalmából megint érinteni szeretném azt az érzésemet, hogy a világirodalom legnagyobbszerű lírai termékeiben, minél magasabbra megyünk, annál jobban egyeznek az egyéni vonások. Az igazán nagy versek, a témakülönbség következményeitől eltekintve, ami másodrangú a megítélés szempontjából, feltűnően hasonlítanak egymásra. Mintha volna valami egyetlen, klasszikus ideál, amelyet kimeríteni egy ember sohasem tud, és amelyet többször-kevesebbszer elérnek a jó költők. Erdélyiben nemegyszer éreztem ezt az örök hangot. Amikor ez a hang szólal meg nála, megszűnik a mostanában szerintem túlzott esztétikai agitációval propagált népi vagy magyaros irányba tartozni: ilyen költeményeiben specialitásukat vesztik az egyéni vagy iskolai tulajdonságok, eltűnik még a szépség is, és az egyetlen megmaradó kategória a tökéletesség. Ilyenkor Erdélyi nem „népi” költő, a hangja akár a Goethéé is lehetne, és műve a legmélyebb szellemiség jelzőkkel kimeríthetetlen automotorizmusának életét kezdi élni.

Noémi fia

Minden tekintetben elsőrangú munka ez a Noémi fia, Laczkó Gézának most második kiadásban megjelent regénye. Megvan benne minden, ami az olvasmányt teszi, és mindaz, ami a magasabbrendű irodalom eszköze. Nem mondom, hogy nagy regénye lehet a magyar irodalomnak, hogy legjava terméséből való, azt szentül hiszem. Mint ahogy Laczkó Géza maga, mint összegyűjthető nem sok művének szerzője, inkább a legjobb, mint a szélesebb hatású, átfogóbb, nagy dolgokra ösztönösen ráhibázó vasgyúró-regényírók közé tartozik. Nála a hibátlanság pótolja a későbbi maradandóságban azt, amit emezeknél talán a korszakosabb jelentőség sem tud majd pótolni akkor, amikor ítéletében függetleníteni kezdi magát a korunkból lassan kinövő jövendő.

Nem tudom, hogy fogadta annak idején az irodalmi közvélemény Laczkó regényét. Valószínűleg teljes elismeréssel. De ha a legnagyobbal fogadta is, mégiscsak meglepő, hogy Laczkónak erről az egyáltalán nem exkluzív finomságú regényéről a nagyközönség nem beszél eleget. Ilyen értékű prózai olvasmány, ha más nyelven íródik, európai hírnevet és e hírnév mellett nem szégyenkező jövedelmet szokott szerezni írójának: ezért kell majd mindenkinek újból felszólalni mellette, hangosan, hogy legalább itthon legyen rá figyelmes újabb néhány ezer olyan olvasó, aki vigyorgó foltnak tartaná irodalmi kultúrája legújabb szabású szalonkabátján e szép könyv nem olvasását abban az esetben, ha ugyanezt a regényt valamelyik Laczkó-szerű francia írta volna…

Francia író… Laczkó félig az! Magyar is, de inkább magyar érték, mint magyar szellem. És ezt épp dicsőségünkre mondom, büszkeségünkre: igazán örülhetünk (ha már ilyesmi az örömünk), hogy a föld másfél milliárd mozgó kis gömb-koponyájába magát szétaprózó isten épp itt, Magyarországon, magyar nyelven termelte ki ezt a nemzetközi-magyar értéket! Magyar és nemzetközi ember: nagy megbecsüléssel szeretem a regényét sőt magát, Laczkót, éppúgy, mint keserű mosolyú stílusát. Ez a stílus és magyarul: éppoly különleges szeretetet érdemel, mint egy másik, ünnepelt, nem franciás regényírónk írásainak kizárólagosan magyar és nyers jóíze! Laczkó bánatosan zengő és vidáman ugrabugráló tücsök-stílusában pikantéria van: kis ívű, de mindig célba sistergő rakéták, ferde, váratlan oldalsugarak szövevénye, mozaik, mézcsöppek és gunyoros gombostűk, és minden flaubert-i tömör precizitás és tacitusi elvontság mellett friss, vérpiros élet.

Azt hiszem, Laczkó Géza, mikor érdemesnek tartja, legjobb stilisztája tud lenni a magyar prózának: aki gondosan olvas, annak a Noémi fiá-ban éppannyi gyönyörűséget ad az író, mint a stílművész.

Ady tragédiája

Révész Béla, akinek első Ady-könyve, mint emlékezetes, igen rövid idő alatt két kiadásban is elfogyott, új könyvet írt a megújult magyar líra nagy halott vezéréről, s ennek az új Révész-Ady-könyvnek rendkívüli jelentőségét szellemi és tárgyi tartalmán túl fokozza még a pillanatnyi „helyzet” is: illőbb szerénységig hökkenti vissza azokat, akik ma, amikor a magyarság szinte egyetemesen rádöbbent Ady nagyságára és jelentőségére, valósággal kiuzsorázzák a halott költő emlékét, nem egy esetben csak azért, mert Ady dicsőítésével magukat szerepeltethetik.

Révész Béla könyve nem szerény könyv: ellenkezőleg, a legnagyobb ambícióval lép fel. Ady tragédiája a címe, tehát akkor akarja megmutatni Ady belső világát, amikor a legkegyetlenebbül nyargaltak át azon a nagy embersorson, egymást keresztezve, a leggonoszabb embertelenségek, bántalmak és kétségbeesések visszhangos sortüzei. Révész Béla könyve „a háború, a házasság és a forradalom” éveinek Ady Endréjét adja. És oly igazán, oly brutális, fájdalmas erővel, hogy ez az írás nemcsak testi közelségbe hozza hozzánk (tízezrekhez és százezrekhez, akik élve már nem láttuk őt), hanem – éppen a megjelentetés eltipró nagyszerűsége révén – megteszi azt a másik szintén fontos szolgálatot is, amelynek szükségességéről az elébb volt szó: mindenkit ráeszméltet arra, hogy Ady Endréről írni nem szabad mindenkinek!

Révész Béla tragédiát írt a könyvében, szellemet idézett, lelket tett testté. Külső, adatszerű életkörülmény sehol sem marad művében átlelkesítetlenül (egyáltalán jóval kevesebb benne az „adatszerű” tartalom, mint amennyit hasonló terjedelmű életrajz megkívánna); minden eseményt Ady szellemére visszavetítve, hatásában ír meg, s bár az eredmény realitása egy kissé szükségképpen bizonytalan szokott lenni, ha szellem rajzol meg szellemet: az az Ady tragédiája éppen a szellem életteljes körülrajzolásában, a léleknek egy másik lélekkel összekapcsolódó testtéváltásában a legerősebb. Az a hatás, amelyet kápráztatóan gazdag vibrálásában tesz az olvasóra e könyv, testvére a nagy elmosódó és mégis határozott zenei hatásoknak; és valahogyan ez a munka igazán zeneműhöz hasonlít: Révész Béla egész zenekarral beszél. Az ilyen széles gesztusú lírai kísérlet általában bosszantó szokott lenni; Révész könyvénél is érezhetünk valami hasonlót, de bátortalan érzésünket azonnal elcsitítja a belátás: Adyban – munkássága mutatja – vad kínokká tüzesedtek, óriás szimbólumokká nőttek kis adatok és események, kell és illik tehát ez a megnagyító zenekar-stílus Ady szellemének eleven, lüktető, igazi, testi megsejtetéséhez.

A zenekar Révészé, az eredmény, a hatás: Ady. Talán azért bontakozik ki ily határozottan, vagy mondjuk, elhihetően ez a szellemkép, ez a túlvilági szellemszobor, mert Révész Béla valósággal leleplez – nem pletykákban, hanem úgy, ahogy szobrot szokás leleplezni –, és egyénisége félelmetes meztelenségben mutatja meg Adyt. Különös és érdekes, hogy az ünnepelt Ady épp ezért nő ily félelmetessé előttünk ebben a könyvben, mert írója egyáltalán nem titkolja Ady egy s más olyan jellemvonását, amelyet másnál pusztán csak hibának, bűnnek látnánk: a féktelen önzést, az akaratgyengeséget és egyebeket, mindazt, aminek az ellenkezője is megvolt, s ami éppúgy túlfejlődött benne, mint ahogy „jó” tulajdonságai is messze túlcsaptak a rendes határokon, és különös összetételükkel csak erősítették, színezték zsenijét.

Révész Béla nem rejteget semmit, igaz Adyt követel és ad, s még a kegyelet cenzúráját is csak időlegesnek ismeri el. Könyve, mely minden líraisága ellenére vagy talán éppen ezért végtelenül kemény, határozott, ijesztő és elragadó, eleven ember-élményt jelent, tartalmaz néhány olyan életrajzi mozzanatot, amely puszta tényként reprodukálva is megdöbbentő hatást keltene az olvasóban. Arra a részre gondolok, amely a sorozási szekatúrákról szól. A személyes gyilkossá-levés kényszerének ezt az iszonyatát, Ady iszonyatát oly mélységesen látja és átélte Adyban Révész Béla, hogy mélységében, a verseket tisztázó hatásában e részlet mellé talán csak az a jellemzésrészlet állítható, amelyben Ady „hit nélkül való” protestantizmusát magyarázza meg a hivőknek és nem protestánsoknak.

Karinthy, a kritika és az alapszabályszerű modernség¹

Azzal a kritikával kapcsolatban, amelyet a Pandora legutóbbi számában Illés Endre írt Karinthy Frigyes Lepketánc című meglepően gyenge egyfelvonásosáról, Karinthy, ez az ötletmozaikmunkában aprózódó, de kiváló tehetség, mely oly könnyedséggel tudja meghódítani a magas elismerést és olcsó népszerűséget, hogy sokszor már mintha maga sem tudná megkülönböztetni magában az elsőrangú direktívákat és tiltásokat: egy hetilapban kijelentette többek közt, hogy egyáltalában nem ellenszenves neki a fiatalok szigorú, bíráló hangja. Megjegyzem azt is, hogy a cikk bevezetése váratlan támadásról beszél, amely Karinthyt egy írócsoport részéről érte, holott sem támadásról, sem váratlanságról nem beszélhetünk, s Illés a maga nevében írt, noha, úgy tapasztalom, nagyon sok Karinthy-hivő véleményét fejezte ki.

Szeretném, ha Illés kritikájának hangja valóban nem volna ellenszenves Karinthynak; mert nekem, enyhén szólva, ellenszenves Karinthy elsietett válaszának üres hányavetése. De a túlkényeztetett hiúság pillanatnyi sértettségével már meg is magyarázhatjuk az oly értelmetlenségeket, mint: a Pandora fiatal kritikusa az én emlőimből szívott tejet alakítja át méregfoggá, vagy, hogy: olyasvalakivel párbajoznék, akinek közben vívóleckét kellene adnom. Ha Karinthy komolyan megnézi Illés Endre egyszerű, mindenki által ellenőrizhető, az író múltját tisztelettel kikerülő s minden személyes élt nélkülöző megállapításait, nem fog többet az emlőivel előhozakodni, hanem elgondolkodik azon, hogy lehet-e egyik napon ecetben és olajban, a másikon drága, illatos kenetekben főzni drámát és irodalmat.

Ne beszéljünk hát Karinthy cikkének effajta kitételeiről, hanem nézzük meg a válasznak azt a nem személyeskedő részét, amely az irodalmi fejlődésnek egy régi, téves felfogását ismétli el: „…a futuristák legalább levonták a konzekvenciákat, és megszakították velünk a szellemi érintkezést.” A legalább szó itt, ha negatíve is, szimpátiát jelez.

Azt hiszem, az írói becsületesség alapföltétele, hogy a múlttal való szakítást vagy múlthoz kapcsolódást egy-egy író saját belső törvényei szabják meg, s a konzekvenciákat mindenki a maga mértéke szerint vonja le. Mást csak dogma mondhat, nagyon szűk, „fiatal” vagy „öreg” dogma. S az igazi múlttal való szakítás nagyon kérdéses még a futuristáknál is, és még kérdésesebb, hogy minden korban és egyénben azonos recept szerint – azonos múlttal szakítással – történik-e a megújulás? Nem érezhetik egyes új írók, vagy egy egész generáció, újszerűségük egyik részét akár éppen annak művelésében, amit közvetlen elődeik elhanyagoltak? A jó lényeg mindig új, s ha a külsőségeket nézzük: az újkereséstől való irtózás korlátoltsága éppoly ellenszenves, mint maga a „futurista” korlátoltság, vagy az az egyébként mulatságos kritikai tájékozatlanság, amellyel „futurista” munkához közönség és kritika legtöbbször közelednek. Műveletlenség, felületesség és intuícióhiány együtt dolgozik közre abban, hogy a „futurizmusok” kifogásolói és dicsérői szinte alig tudják meglátni a forma és stílus mögött az értéket, a kompozíciót és tartalmat, ezek elégtelenségét vagy teljes hiányát, a szükségtelen bizarrságok vészes álarcában akárhányszor Farkas Imrét vagy egy lapos zsurnalisztaköltőt.

Aki a „legalább levonták a konzekvenciákat” dogma híve, az nem ért még rá a szavak mögé nézni, az aktualizál, újságírószemmel leír, és nem megmér. Mert az újnak ezek a kihangsúlyozásai mindenkor lényegtelenek maradnak az új művek egészével szemben, sőt az újszerűség – ez a mulandóság – akárhányszor nem is a művekben, hanem a környezet kiszámíthatatlan és irányíthatatlan reagálásában van: a megátalkodott konzervatív dogmatikában, a történeti látású, mélyebb kultúra hiányában, a mohó és naiv kultúrsznobságban. Ami kész és kitűnő, az rögtön időtlenné válik (bár időpontból indul ki), ha százszor „futurista” is. Az újat tehát sokkal helyesebb természeti jelenségnek fölfogni, láthatatlan-látható, gyors-lassú, hangos-halk, szerves fejlődés eredményének, mert ha az újszerűség művészileg befejezetten jelentkezik, akkor az elfogulatlan élvező szemében egyformán lehet új és nem új, de mindenesetre természetes lesz. Az új érték megszületése percében régivé változik, törvénnyé és mintává – késleltetésről legfeljebb a környezet gondoskodik. Ady is sokaknak természetes volt; másoknak, akiket általában lenéznek, ma is „új”: nyilvánvaló, hogyha nem múló sallangokat veszünk újságnak, akkor az „új” fogalma azonnal változik, s legfőbb meghatározói közé beveszi a környezetet. Az újnak tehát, amely dacosan szokott kikelni a mindenkori jelen elutasító mozdulatai ellen, tulajdonképpen örülnie kellene az elutasításnak, mint olyasminek, ami létalapját adja. De melyik újító hajlandó elismerni, hogy új értéke csak a környezet – egyébként vitatható – butaságában áll?

Másban van az új, valahol sokkal mélyebben, tisztábban és bonyolultabban, elrejtve olyasmibe is, amiről most nem beszélhetek, a forma, stílus és tartalom végtelen sok kémiai keveredésében. Valami univerzalizmus – van már ilyen? – uralkodik a szellemi életben, nem eklekticizmus, hanem lélektannal és esztétikával fölmérhetetlen Egyetemesség, amelynek mindenkor csak részlete az iskolák és egyének esztétikája, s csak részletek részlete a vita. Ezért eredménytelen végső pontokon, bár ott sem haszontalan, a vitatkozás és kritizálás, s ezért marad meg egyedül fontosnak a mű, annak belső ereje és a mögötte álló ember, aki egész szubsztanciájával mégiscsak jobban képviseli az Egészet, mint tudatosított maga-részletével, a gondolataival. A művészet azonban, mint élő hit, éppúgy megteremti a maga teológiáját, mint a vallás: hitvitákat folytatunk, s esztétikákat állítunk fel, pedig előre tudhatnók, hogy valamennyi tévedés. A kritikai szellem mindamellett hasznos lehet, ha szabad, becsületes, őszinte, teremtő akarat tölti ki, s nem erőszakos, félig kulturált megszűkítés, az egyéni részletátfogást még jobban részletté törő, pártérdekű, felelősségérzet nélküli dogmatika vagy presztízsóvó irodalompolitika irányítja.

Az a kritikai becsületesség, amelyre szükség van, amelyet a Pandora szeretne újból megteremteni Magyarországon, s amely csak akkor lehetne tökéletesen egységes – tévedhetetlen akkor sem –, ha egy ember végezné: ez a minden rétegződést egyszerre látó kritikai vágy becsületességet és komolyságot kíván a „környezettől” is. Emeljek én is szót megítélések ellen? Olyan helyről jöttek ezek, amelynek elsősorban zsurnalisztika-hivatása van, s amelynek szempontjait, úgy látszik, sem tájékozottság, sem belső tárgyhoz értés nem emeli művészileg elég magasra ahhoz, hogy a szép emberi-politikai gondolatok körén túlra is szélesítse láthatárát. De a magyar „környezetből” más hangok is feleltek, nem manifesztumban, hanem tettben hívó szavukra, s a tisztázás aktuálissá tett, régi vágya bátran és nemesen hangzott el olyan nyilvánosság-fórumról is, amelytől nem elsősorban vártuk: egy déli bulvárlap hasábjain. Kemény Simon nem mellettünk beszélt, hanem a magyar helyzetről, és sürgető, hiányra rámutató írása lényegesen különbözött attól az írásbeli tévedéstől, amely a fentiek elmondására alkalmat adott. Nem hiszem, hogy Kemény Simonnal több dologban egyetérthetnék, mint Karinthyval, de nem akartam szó nélkül hagyni fölhívását, mint ahogy a Karinthyval kapcsolatos cikkre, mint jelenségre is válaszolok:

Abban a szégyenteljes zűrzavarban, barátkozásban, elfogultságban, dogmatizmusban, kritikahelyettesítő kommünikézésben, amely évek óta megüli a magyar irodalmi életet, a helyi érdekű felfogás, szokásjog alapján, csakugyan támadásnak nevezheti az elutasítást. Ebben a zűrzavarban természetesen sokaknak kívánatos volna, ha dogmatikusan ítélnénk el valakit – mondjuk: Karinthyt vagy egyik munkáját – mint például burzsuj-intellektüel írót; bizonyára kellemesebb volna az is, ha „futuristamód” vágnók le, „érdekesen”, „speciálisan”, tehát éppen ezért „veszélytelenül”. Ebben az esetben olyan titkos szövetségérzés alakulna ki köztünk és az „öregek” – kik az „öregek”? – között, amilyen, mint már nagyon találóan megjegyezték a Pandora helyzetének jellemzésére, kialakulóban volt a magyar politikában egy reakciós hatalmi tábor és a Vági-párt között: diszkreditálni az igazi ellenfelet! Az volna kellemes, ha a fiatalság levonna minden konzekvenciát, egészen az irreális sematizmusig, s a múlttal megszakítana minden szellemi érintkezést, hogy szabályszerűen, egyesek modernségének vagy konzervatívságának alapszabályaihoz alkalmazkodva legyen modern. De az igazi, építő akaratú fiatalság, amelynek semmi köze Karinthy emlőihez, de köze van az egész magyar szellemi múlthoz és élethez, nem fogad el kimondott vagy hallgatólagos utasításokat arra nézve, hogy milyen összetételű legyen jövője, esztétikája, esetleg szociális vagy nemzeti érzéke, rokonszenvei és egész világfölfogása. A régi hangot egyetemesen csak az ítéli el, akinek nincs vagy gyenge a hangja, az, aki az avult ó-radikális recept szerint bátor; a becsületes és igazi új irodalomnak és kritikának azonban kemény – talán tévedő – igazságérzetének kell lennie, s van is, ahhoz, hogy esetleg konzervatív is legyen, nagyon konzervatív, olyan, amilyennek természetes fejlődése és ereje kiépíti vagy kiépítheti: nem öreges, és nem fiatalos, látja a régiben az újat, az újban a régit, jót és rosszat mindkettőben, s lemond a testhez és érdekhez szabott modernségről. Hogy mennyire más a többieknél, azt mutatja a Lepketánc-kritika is, mint jelenség. Ugyanez a kritika, mint vélemény, lehet becsületes tévedés, lehet rossz és tökéletlen. De nem élünk a Wells-féle Country of the Blind-ban, hogy párhuzamos vélemények összevethetetlenül meredezzenek egymás mellett: nézze meg akárki Karinthy darabját, olvassa el még egyszer Illés Endre kritikáját, és mondja meg, melyik rosszabb a kettő közül.

Megszabadítottál a haláltól

Van ebben az álarcos Krisztus-regényben valami csodálatos, elementáris és egyszerre tudatos erő. Makacs erkölcsi idealizmus és puritánság, amelynek gyökerei megborzongató mélységből táplálkoznak. A lét ősi tisztátalanságát vaporizálja és desztillálja Pap Károly, s művén a legnagyobb egyszerűségben is mindenütt ott van a legnagyobb bujaságnak, a teremtő poézisnek minden jele. Ez ad neki hitelt és örök maiságot, amit különben nagyon veszélyeztetne a stilizált előadásmód, a formai lazaság és a cselekmény túlságos „lelkisége”.

Mert ennek a rendkívüli munkának szembeötlő hibái vannak. Kompozíció? Hat epizód követi egymást, hat novella. A nyelv nemegyszer pongyola, néhol egyenesen magyartalan. A hang sokszor vontatottá, prédikációszerűvé fárad. A tárgyak és szituációk körvonalai itt-ott elmosódnak, külsőségesek, vértelenek. A szellemi attitűddel szemben a zsidó teológiában járatlan olvasó is gyanúkkal küzd helyenként. A jellemek (Mikháel krisztusi etosza is) kissé szimplifikáltak, egysíkúak.

A jelentkező elégedetlenség ellenére mégis boldogan megbékül az olvasó. Rabul ejti egy varázslat szinte szakadatlan jelenléte, az alkotó fantázia, amely minden hibát túlragyrog a Megszabadítottál a haláltól háromszázhúsz oldalán. És a nyelvkezelés kis idegenszerűsége egyszerre különös, nyers zamattá változik, az imbolygó, hiányos körvonalakat misztikusan kiegészíti valami titkos, szuggesztív vibrálás, és röpíteni kezdi valami foszforeszkáló zeneiség, az absztrakciók érzéki életre kelnek, a lelki „szimplaság” tündöklő intellektualizmussá hevül, s a szkeptikus bölcsességnek és a vak erejű, ősi babonának oly kísérteties hangulatával telik meg az egész könyv, hogy olvasás közben számtalanszor úgy éreztem, mintha egy újonnan felfedezett héber vagy babilóniai népeposz világa támadt volna fel köröttem. És így lassan hat első énekévé nőtt a hat novella egy prózában fordított idegen hőskölteménynek, amelynek egyelőre nem is sejthető, jövendő kompozíciójára most, az első két kötet után, még korai volna megjegyzést tenni.

Mindenképpen egy nagy mű garanciáját érezzük Pap Károly regényében, ebben a magyar nyelven megszületett, hangsúlyozottan, fajilag zsidó s amellett egyetemesen emberi eposzban, amelyet befejezni talán egy élet munkája lesz. Ami eddig történt, az csak az előjáték. Mikháel ifjúságának története, első stáció a Messiás útján. S éppen, mert e két kötet szokatlan várakozást, szokatlan igényt kelt, nagyon kívánatos hogy Pap Károly vigyázzon jobban a továbbiak során. Mert az ő regényírói technikája jelen stádiumában a költészet elhitető erejével áll vagy bukik. A költészet sodra az eddigi gyermekkori életrajzában túlemelte az írót a kétségtelen zökkenőkön, és érzéki testet adott az aránylag kis epikai mondanivalónak, de csak hitből és fantáziából, pláne az igazi összeütközések, a teljes messiási világkép megformálásánál, egyre kevésbé lehet valóságot teremteni a történetíró-regényköltőnek. Feltétlenül javára válnék Pap Károlynak, ha a históriai anyagnak nagyobb gazdagságát, erősebb realitását, a környezetnek, a problematikának pontosabb, szélesebb életét (s a biblia és a köztudomás adatain kívül esetleg Martin Buberék nagyszerű héber kutatásainak eredményeit) kapcsolhatná teremtő inspirációjába… Ez a kifogás, illetve tanács azonban – ismét hangsúlyozni szeretném – inkább a jövőre vonatkozik, mint a jelenre, s a jelenben nem hibákra, nem a meglévő alkotásra, hanem inkább arra, amit az író elmulasztott.

Herczeg Ferenc meséi

Herczeg Ferenc meséket is írt, kár, hogy olyan keveset. Az a tizennégy, amit Válogatott munkái-nak 1930-as emlékkiadása közöl, inkább csak ízelítő egy műfajból, amelyet művelt és elhanyagolt. Sőt még ez a tizennégy se mind igazi mese; csaknem a fele részük jelképes ifjúsági olvasmány, meseszínezetű alkalmi-ünnepi hangulatkép, esetleg fantasztikus történelmi rege.

Az a kevés azonban, ami csakugyan mese a meséiből, meglepő, friss, magával ragadó. Nem tudom, mikor születhettek. Írójuk bizonyára ismerte – hogy csak moderneket és kortársakat említsek – Wilde és Kipling meséit; a H. F. Blunckéit már aligha. S az az érzésem, hogy ennyit is valahogy véletlenül írt, mintegy novellairodalmának melléktermékeképpen. Pedig ha igazán kedvet kap rá, ha komolyabb örömét találja ebben a kifejezési formában, alighanem Európa-szerte éppoly népszerű volna a – meg nem írt – mesekönyve, mint amilyen a Wilde-é volt.

Herczeg artisztikus-pszichologikus-szimbolikus meseíró. Semmi vagy kevés köze az északi, a nordikus erényekhez, az ősihez, a formátlanhoz, a szédítően és vonzóan irracionálishoz. Meséi még romantikusnak is csak annyiban azok, amennyiben minden mese, álarc és fantázia romantikus. Még az a technicista hangulat is, amiben az Óz és legújabb társai excellálnak, közelebb áll hozzá, mint a naiv hit és primitív lelkiség. Nem felejtkezik el magáról, mindig érzi, hogy gyerekeknek ír, tulajdonképpen szeretettel leereszkedik a hangnemhez. Józansága, realizmusa és életkritikája játszik, bolondozik és tanít a meséiben, harmonikusan, kedvesen, öntudatosan. Nem merül Hauff-féle arányokba; ahogy az elbeszéléseiben Maupassant-nak a rokona, a feuilleton keretei közt marad ezekben a gyermekhangra rögtönzött tárcákban is. Amit csinált, modern, urbánus, időtlen, egyéni költészet, néhány örök zsánerfigurájával a népmese-statisztériának, illetve az életnek.

Aki így mesél, annak költőnek kell lennie. És Herczegben csakugyan benne lakozik a költő. A tizennégy fantasztikus írásán kívül most olvastam el azokat a műveit, amelyek, már csak formai okokból is, legközelebb állanak a mesékhez, most olvastam el a Száz elbeszélés nagy részét. Sok köztük a kitűnő darab, sőt lehet, hogy ezek őrzik a legjobb Herczeget. Megragad a sodruk, a gazdagságuk, az író igazi, nagy, szinte telhetetlen megfigyelő és gyűjtő ösztöne, elbeszélő, rögtönző kedve, roppant életismerete, szellemének jóindulatú, fölényes, de nemritkán kegyetlen, sőt rideg ereje, drámaian gyors és biztos mozgása, s a valóságnak az az érzéki melege és bősége, amely – a témakör határain belül – minduntalan átcsap a konvenciók páncélzatán; s mindezeken kívül van bennük valami férfias energia és elegancia, amely az író egész egyéniségéből sugárzik, s mind ritkább jelenség irodalmunkban. Mi mindent nem teremthet ennyi kvalitás, ha a költői és nagyúri jellemhez egyéb vonások és ösztönök is társulnak, mondjuk: flaubert-iek!

A sok novella mellett jelentéktelennek látszik Herczeg Ferenc meseirodalma. Pedig ezek a melléktermékek is tökéletesen mutatják legjobb novellaírói értékeit, tele vannak realitással, elevenséggel, szívvel és humorral, lírával és ötletekkel. Legszabályosabban őrzi a meseszerkezetet (s véletlenül a „legnépibb”) közülük a Bögöly három felesége; műfajilag alighanem ez a legsikerültebb alkotás. Igényesebbek, irodalmibbak és jellemzőbbek azonban az író szándékára az olyasféle, álomszerű, szimbolikus történetek, amilyen A bujdosó bábuk, A Himlő-utca, A próbacsendőr és a Kondor, a csavargó. Az egyéni képzelet és stílus tulajdonképpen ezekben bontakozik ki: az említett és meg nem írt wilde-szerű európai mesekönyvsikerhez ebből a fajtából kellett volna még vagy egy tucat. Ebbe a zsánerbe tartozik A lantos házassága is, bravúros kis mű, de nem igazi mese, azonkívül túl érzelmes, és kopottak az ellentétei; s még érzelmesebb a Gyöngyöm és az Anima: csak a megírás részletei igazán költőiek bennük. A Rarami királyné mutatja a simán kellemes másodrangút. Jó írás A majom, A kötelesség vagy a Szarka-vers, még nem lankasztja-bágyasztja őket a nevelő tendencia; az Arany trombita viszont inkább ünnepi, karácsonyi csillogás: gyermekirodalom, célirodalom. A régi ház pincéje pedig már csak kevésbé jelentékeny fajta ifjúsági olvasmány, s amellett inkább novella, mint mese. A mese a legkonzervatívabb műfaj, legkevésbé szégyelli a pedagógiai célt. De azért jobb, ha önmagáért íródik. Bár, meg kell adni, Herczeg nem mindig előírásosan konstruktív a moráljában, sőt néha nagyon gyakorlati.

A legjobbak, a legszebbek e mesék közül megragadó találkozásai a realizmusnak és a képzeletnek. Egy kedves és bölcs lélekbúvár gondolta el, egy ráérő-pihenő drámaíró bonyolítja, egy költő örvendező látása színezi őket. A témák: az élet gazdagsága és megfoghatatlansága. Jellemek és helyzetek, vágyak, panaszok, összeütközések, küszködések, menekülés a rossz elől, a sors indokolatlan, érthetetlen packázásai az egyénekkel, erőfeszítések, sikerek és bukások, a megnőtt lelkiismeret, bűn és jóvátétel, ábránd és valóság ütközése, szerelem, szenvedés, önfeláldozás, igazság és hazugság viszonya, bátorság és szerencse. Szóval az irodalom örök témái. A meseköltészet végeredményben éppúgy regényszerű hatást tesz, mint akár egy verseskönyv: a jó irodalom mindig a magunk tükre.

Ez a kötet is tükör, ezek a mesék is a való világot építik, szuggerálják elénk, a maguk módján, a valóságfestés látszólag mellőzött eszközeivel. Rendkívül élvezetesek a bizarr részleteik, az író, meglepő módon, épp az ijesztő és a borzalmas helyzetek leírásában a legeredetibb. Ilyen például az a jelenet, amikor korcsmai razziája során Peckes Palkó a három fejnélküli csavargóval találkozik, az éjszakai csavargókkal, akik egyetlen, közös fejükbe kártyáznak. Nem lehetnek ezek tisztességes, istenfélő csavargók, állapítja meg róluk a bátor próbacsendőr, s az egész villanásszerű kép olyan nagyszerűen groteszk, mint a maga helyén az a szó, amellyel későbbi kalandjai során Palkó a csendháborító csontvázakra förmed a temetőben: „Uraim…” A meseíró ilyenkor testestől-lelkestől benne van a fantasztikus helyzetekben, s mert élvezi, sugallja is a megrökönyödést. Kitűnő a veszedelmek és szorongások festése, helyenkint kegyetlenül művészi és tömör, akárcsak Andersenben. Bőven akad persze eredeti vonás a hangsúlyozottan szép, poétikus leírásokban és ötletekben is, az igazi, az első meglátásokból elősütő ragyogást azonban nemegyszer elborítja a szokványos színözön. Különösen szépek, érzékletesek a különféle metamorfózisok: A Himlő-utca és nem egy további darab dúskál bennük: szemünk láttára válik élő mozgássá az iszonyú fekete bivaly, amint füstté ritkulva-nyúlva kihúzódik a vasketrec rácsai közt, és csak a két gonosz szeme marad ott parázsnak a rémüldöző szegény királyné előtt – Ovidius óta még mindig lehet újat mondani ezen a téren! Ugyanilyen szuggesztív rejtelem vattázza körül az operációs terem félhomályában lüktető és dobogó gépeket, vagy azokat a gomolygó tagú óriásokat, akik oszlopokként tartják a felhőkirály palotáját. A rajzok vonalvezetése, akár a novellákban, mindig gyors és tiszta, az előadás nyugodt, egyenletes, és ha már sok egy kicsit a józanság vagy az obligát modor, legtöbbször megjön a szükséges csöppnyi mámor vagy őrület is a képzelet, az irónia vagy a szépség meglepetéseiben: a prózaszöveg ilyenkor igazi költészetté hevül, és elhisszük, hogy mosolyognak a kőszobrok.

Legszebb, legmélyebb meséjét azonban – számomra – az egyik önéletrajzi könyvében írta meg Herczeg Ferenc. Elmondja egy álmát […] A hideg, objektív beszámoló a parlament pincéiben és a vésztörvényszék előtt kezdődik, s észrevétlenül a mindenség és az örökkévalóság előtt folytatódik; a bizonytalanságban hagyott legfőbb hatalom halálra ítéli és ugyanakkor szabadon bocsátja a bűnöst, szabadon bocsát mindnyájunkat, akik éltünk és élünk: a büntetést egy későbbi, meg nem jelölt időpontban fogják majd végrehajtani… Finom, nyugodt, erős, mindentől és mindenkitől független, rettenetes és zseniális ez a mese: olyan kitűnő megfogalmazás, hogy a szellem bosszút áll benne a halálon, az elítélt a hóhérján. Ez a pár oldalas írás regényekkel fölér, és nagy verseknek az édestestvére. Aki megírta, sok elsőrangút tudott volna még produkálni a fantasztikum és a realitás határterületeiről.

Ezért sajnálom, hogy életművében olyan kevés, olyan véletlen a mese.

Németh László és szerepe

Mielőtt még olvasni kezdtem Németh László önéletrajzát, elgondolkoztam azon a furcsa tényen, hogy ennek a roppant munkásságú írónak csak most jelent meg az első igazi könyve. Annyi és oly sokféle cikk, tanulmány, felolvasás és füzet, oly erős és izgalmas hatás után itt van egy mű, egy könyv, és a nagy szerep árnyékában kicsinynek, jelentéktelennek látszik. A közönség felől nézve valószínűleg nem az: ez a munka rendkívül érdekes gondolatvilágot és irodalmi korszakot tár fel, megírása oly lendületes, mint egy roham, s a stílus az alakítóművészet magasiskoláját mutatja a beszélgető tónusban is. A művet az írók, a kortársak várakozása fogadhatja csodálkozással.

A csodálkozás aztán tovább kísér, és egyre nő, amint olvassuk ezt a részleteiben kihívó önéletrajzot, és vele együtt nő a csalódásunk is. A logika talán igazat ad Németh Lászlónak, hogy Összes művei elé elsőnek a kalauzt adta könyv formában közkézre, a lelki útmutatót az ő labirintus világához, hiszen utóvégre ez valóban csak Előszó, amely megmagyarázza a Tanú előtti, fiatalkori művek létrejöttét és természetrajzát. Az irodalom érdeke azonban jobb szerette volna, ha – egy másféle, szerényebb logikával – Németh Lászlónak folyóiratokba temetett művei közül kapta volna meg ezen a tíz íven a legfontosabbakat és legaktuálisabbakat. Azokat, amelyekkel érdemes és szükséges együtt dolgozni vagy legalább vitába szállni.

Ez a könyv, Németh László szerepvállalásának, szépíróból kritikussá történt átalakulásának lírai rajza körülbelül 1932-ig, nem volt aktuális. Németh kritikai művei eddig is helytálltak az írójukért, a tanulmányok voltak fontosak, nem a megszületésük rugói. Az efféle jelentéstételt az indokainkról, bár forr és éget benne a jelen és a közelmúlt, meg kell hagyni egy életmű utószavának. Olyan utószónak, amelyet esetleg már nem is maga a szerző ír meg vagy dolgoz fel. A becsvágy és dac titanizmusa kell hozzá, hogy író ilyen könyvvel ilyen korán jelentkezzék.

Némethben megvan ez a titanizmus, és tehetségének különleges mérete, szerepének fontossága már nem vonható kétségbe. A záró Jegyzet szerint ő maga óriási felzúdulást vár erre a bemutatkozójára, és azt hiszi, hogy könyve hasznos könyv lesz. Utóbbi hitében, azt hiszem csalódni fog. Ilyen könyv nem lehet hasznos, mert Németh a védekezésével jogosnak tünteti fel azokat a támadásokat, amelyek érték, polgárjogot ad, ha kényszerűségből is, az élet pletykahajhászásának az irodalomban. Amit írt, az igaz, mondja. Az ilyen igazság mellékes, mondják velem együtt bizonyára sokan azok közül is, akiknek egyáltalán nem szívügyük a polgári szempontok érvényesülése, a szalonhang, a langyosság, simaság és elszürkítés. Utóvégre, mint majdnem minden írótársam, én is éppen eleget mesélhetnék botrányos igazságtalanságot és igazságot az életemből, s nem a gyávaság, nem a titanizmus hiánya tartott vissza közlésüktől mondjuk tíz évvel ezelőtt, amikor nagyon rászorultam volna bizonyos magyarázatokra. Az írónak hazugság, azaz elhallgatás vagy átköltés árán is fölébe kell kerülnie az élet nyersanyagának.

Nem is érthető és vizsgálható másképp helyesen ez a könyv, csak mint leszámolás, visszatekintés. Minthogy építőerőt nem lehet kapni belőle, legfeljebb a szerző megkönnyebbülése szempontjából lehet mégis hasznos, éspedig akkor, ha – a mások hibáiról most már megfeledkezve – úgy nézi, mint egy önkéntes, nagy, nyilvános vezeklést a saját adottságaiért.

Alig valószínű, hogy a titanizmus elfogadja nézőpontomat. Ő vezekel? Miért? Mindig őt támadták, bántották, és ő még ezzel a teljes frontú ellentámadással is csak védekezik! Én mégis biztosnak érzem az igazamat. Németh éppúgy le akar itt számolni a saját gyöngeségeivel és szégyenkezéseivel, ahogy túl akar jutni az ellenfelein. Heves, lírikus lélek, van benne egy adag a Szabó Dezső természetéből. Úgy látszik, nagyon szenvedett a fogyatékossági kísérletektől, gyötörten szomjazta 1920 és 30 között a nemes és méltó siker megváltását, és saját gazdagságától türelmetlenül minduntalan előre le akarta szakítani a mában a holnapi aranyalmát. Ismerjük ezt a lelkiállapotot: a nyugtalan és bizonytalan fiatal lélek érzi a maga minden szunnyadó értékét, szükséges hite előlegezi a jövőt, jogaként követeli a nyár napsütését a didergő kora tavaszban, látja az esetleg közönséges, de nyugodt tehetségek sikerét, a kor és a tapasztalat fölényét, és összeroppan és kitör, és üldözöttségében támadásba lendül. S mert többnyire a megtámadott is ugyanígy vergődik, körös-körül egyszerre csakugyan teljessé válik a hadiállapot. Innen a folytonos táborkeresés, összeveszés és szakítás. Így válik magát és mást mazochista-szadista kegyetlenséggel tépő, aszociális hódító vággyá a finom és félénk idegélet és becsvágy. A gyöngeség és érzékenység tréningje ez az erőre és edződésre. Közben az intellektus szeme vészesen tágra nyílik, és látja, megveti magát, ami csak újabb lökés az újabb túlzásra: tessék csak elolvasni, hogyan írja le a naiv Németh például az érett Osváthoz való rajongó-gyűlölködő viszonya kórtörténetét. Ez a tragikomédia igen gyakori, de kevesen tárták még fel oly meztelenül, mint Németh. Az alakuló különleges ember minden természetes és beteges gyengeségét nagyító alatt látja a megfigyelő befelé néző szeme – és ez az álarccal együtt akárhányszor az arcbőrt is lerántó éleslátás a jó jel, ez különbözteti meg Németh egocentrizmusát és egész magatartását, fejlődőképességét a Szabó Dezsőétől. Az okosság, az igazságnak egy mélyebb vágya, amely exhibicionista izgalommal leplezi le magát, hogy jogot érezhessen mindazoknak a leleplezésére, akikét szükségesnek tartja. Akármit mond a hősi szavakat kedvelő Németh dacossága, ez a könyv öntudatlan vezeklés is.

Németh László hívek seregét szerezte az utolsó három-négy esztendőben, köztudomású, mennyire mellé állt a fiatal magyar értelmiség. A lelkesedést joggal váltotta ki: éleslátása, problémaérzéke, eredetisége, jellemző ereje, impozáns gondolatrendszere, félelmes erkölcsi bátorsága és óriási munkabírása rendkívüli érték mai irodalmunkban. Gazdag, gyors és fanatikus szellemében egy egész írói nemzedék hajtóereje dolgozik. Megérdemli, hogy elégedetlenkedjünk vele, mikor okot ad rá. Ilyen képességek még többre köteleznek, egy ilyen agyszerkezetnek nem szabad méltatlan anyagot őrölnie. Ha száz esetből kilencvenben igaza van is, ezért beszélek én most a másik tízről. Ezért kifogásoltam, hogy azzal a bizonyos pletykaanyaggal veszedelmes útra lépett. A lelkét formáló és kritikusi működését befolyásolni akaró életeseményeket az irodalmi világ nagyrészt amúgy is tudta; közlésük a láthatatlan irodalompolitika drótjainak megmutatásával csak a közönség felé új és tanulságos, az irodalom felől nézve még az esztéta és a gondolkodó néhol frappáns ítéletének kíséretében is fölösleges, sőt káros, különösen nálunk, ahol a közszellem és a visszhang annyira érzékeny egy mondjuk strachey-s nyíltsággal szemben. Van az önéletrajznak egy olyan részlete is – egy íróbarátunk feleségének bemutatása –, amelyet a tapintatlanság fokán kívül menthetetlenné tesz az, hogy erre a rajzra még irodalompolitikai visszaélések leleplezése címén sem lehetett szükség.

Abban a fiatal Németh Lászlóban, aki már a múlté, de akit, hiába, mégiscsak a Tanú mostani Németh Lászlója állított így a nyilvánosság elé, félreismerhetetlen egy beteg lelki góc. A félelemérzet, a belőle kicsapó dac, az embertelen keménység, az agresszivitás és a dogmatizmus görbéi zárják be határait. Ezt a beteg területet feltétlenül el kell tüntetni egyéniségéből, hogy méltóvá válhasson a lehetőségeihez: el kell meszesítenie, mert fertőzi az ízlést, és megrészegíti a pusztítás kötelességét. Velem kapcsolatban a tudatosság betegségéről és gyógyító erejéről írt Németh László; alkalmazza magára is a gyógyszert, mellyel oly bőségesen rendelkezik.

Erényei is azt bizonyítják, hogy erre a gyógyulásra még szüksége van. Életrajza, melyet eddig csak kifogásoltam és magyaráztam, majdnem mindenütt lüktet a zsúfolt élettől. Németh mégis kifejezetten fájlalja, hogy a szépirodalomból átszorították a kritika és az elmélet terére, s emiatt mintha még most is gyászolna benne a cserbenhagyott költő és regényíró. Ilyen fájdalomra semmi ok. A kritika az ő legjobb rangján teremtés, művészet, s nem utolsósorban azért az, mert a kritikus szelleme a szépíró erejével alakít, a költő lelkével röpül. A gondolatok, érvek, az analízis és az elemzés kiépítése vakítóan gyors ugrásokat és kapcsolásokat mutat nála. Stíluseszközei annyira éltetőek, hogy egy-egy gondolat pontos és hideg geometriai kristályában szinte vérünk-idegzetünk ritmusára dobog és tüzel valami láthatatlan szív. Már említettem az Osvát-élmény rajzát: nyilvánvaló, hogy ez a nagyszerű keresztmetszet csak félig köszönheti életteljességét a morális önbüntetésnek, a pszichológus adatainak: az igazi sikert itt is az író szerzi meg a gondolkozónak. Ugyancsak a szépírói kvalitás adja a plasztikáját sok más részletnek, például a halott gyermek elsiratásának, amely testi fájdalomközelbe hozza a témát az olvasóhoz, és egy kis zárt remekmű, a munkába menekülés leírásának, néhány külön portrénak és csoportjelenetnek, számtalan csak úgy odavetett, de rendkívül tömör, világító megjegyzésnek… s végül az egész életrajzot átfűtő ideális hitnek, amely egy új, szebb és jobb magyar világ keretében meg akar teremteni vagy legalább össze akar fogni egy intellektuális nemzedéket.

Nagy erények és értékek omlanak szét, valahányszor Németh László nem tudja legyőzni beteges szubjektivizmusát. A becstelenül barátkozó vagy becsületes, de szürke kritika helyett a teljes igazság katonája ő, szakadatlanul küzd a mesterségesen ködbe borult értékek és álértékek megmutatásáért, és a mai nemzedékek igazi távlati képének megvilágításáért, de fölényes fegyverzete ellenére akárhányszor eszmei csatát veszt, mert egy-egy ragyogó párbajban, amely nyerésre áll, egyszerre csak valami érthetetlen, tiltott vágásra, szúrásra siklik a kardja. Nem kisebb bátorság és becsületesség kellene, hanem több hidegvér. Kitűnő fegyverei, éppen mert olyan élesek, nagyobb nyugalomra köteleznek. Őt károsabb túlzások hitelrontásába viheti kritikai szubjektivitása, mint a legtöbb mai kritikust. Összefoglalásai és egyes ítéletei néha megvesztegetőbbek, mint amennyire igazak. Hivatásérzete mellé ki kell alakítania magában bizonyos tartózkodást is, bizonyos tiszteletet az anyaggal szemben, amellyel dolgozik – eddig nemegyszer túl gyorsan akart megmerevíteni olyan élő, változó, forrongó jelenségeket, amelyek még nem tűrik a végérvényes megállapításokat, és kisiklanak a megjósolt vagy rájuk erőszakolt formulából.

Ilyen élő erjedésnek látom én Németh Lászlót is. Könyve, az Ember és szerep, végeredményben annyira csak függvénye egy jelentős múltnak és egy remélhetőleg még jelentősebb jövőnek, hogy azok számára, akik sem rajongani, sem szörnyülködni nem akarnak, az egész mű tulajdonképpen kívül esik az értékelés határán. Tapsoljon, aki szidja; szidja, aki örül neki; aki pedig igazán látni és ismerni véli Németh Lászlót, az várja és sürgesse azokat a műveket, azt az életművet, amely majd értékmérőt adhat ehhez a nagyigényű és veszedelmes Előszóhoz.

Radnóti Miklós Lafontaine-fordításai

Amikor 1943 őszén, mint a Kétnyelvű Remekművek egyik kötete, először megjelent, nem keltett, nem kelthetett kellő figyelmet Radnóti Miklós húsz Lafontaine-mese-fordítása; ahogy különben egyéb darabjai sem ennek a hasznos Franklin-kiadványsorozatnak. Most újra piacra került, és Sőtér István, aki a kis könyvet bevezette, előszavában részletesen, szépen és szeretettel elemzi ennek a bűbájos és nagy francia költőnek s azóta elpusztult kitűnő magyar fordítójának belső kapcsolatait.

Sőtér, úgy érzem, túlhangsúlyozza a két költő viszonyának fontosságát, illetve azt a vonzást, amelyet Radnótira Lafontaine, akár mint formabontó, vagyis mint „forradalmár”, akár mint klasszikus szellem gyakorolhat. A forradalmár fogalma egészen másképp fest az életben, mint ott, ahol a francia költő csakugyan bontott valamit a formai renden, vagyis mint a költői műhelyben. Radnóti tucatszám találhatott testvéribb szellemet, lázadóbb temperamentumot, kísérletezőbb formaművészt, ha csakugyan mintegy maga helyett akarta volna beszéltetni valamelyik testvérét a világlíra roppant múltjából és gazdagságából. Hogy a művészi teljesítmény mellett egyúttal így is adhatott fordításai révén egy-egy éles döfést a kornak, a barbárságnak, annak, mellesleg, föltétlenül örült; ilyen tűszúrásokkal azonban nem sokat törődik efféle korok vastag bőre, pláne, ha azok olyan mesékből, jelképekből és allegóriákból csapnak elő, amelyek évszázadok, sőt évezredek óta csúfolódnak emberi gonoszságokon és hazugságokon.

Lafontaine független szellem volt – ún. indépendant! – megnyerő epikureista, csupa impulzivitás, közvetlenség, mérséklet és harmónia, édes és bölcs realizmus, frisseség és gúny, gyakorlatiasság és megbocsátás. És mindenekfelett költő, nagy költő! A megbocsátó, elnéző szeretetre, amely morális ítéleteit tompítja, neki magának is nagy szüksége volt, hiszen – nem újdonság megállapítani – tökéletes energiátlansága, álmodozó lelkülete, igen mérsékelt kötelességérzete, legendás szórakozottságai menthetetlenül kiirtották volna az életből, a testi megmaradás minden lehetőségéből, ha gyermeki, egészen ártatlan önzése nem tud oly kiegyensúlyozottan és oly spontánul (s tegyük hozzá: aránylag oly igénytelenül) alkalmazkodni és csatlakozni minden női és nagyúri szeretethez, amely kész volt segíteni rajta. Ismeretes, hogy húsz évig éldegélt Mme de la Sablière mellett, s a szépasszony sose kelt útra a kutyája, macskája és Lafontaine nélkül. A francia forradalom előtti hosszú életű gáláns világban nem ritka eset, hogy egy-egy puha jellem erős és megvesztegethetetlen értelmi tisztasággal ötvöződik írókban és művészekben. Lafontaine-nek is ez volt az esete. Meséiben, önálló és tíz-tizenkét forrásból összeszedett állatmeséiben találta meg, már nem fiatalon, a maga tökéletes formáját és stílusát: s egy más helyen így jellemezte magát:

Intellektuális epikureista volt, szerény, meleg szívű és fegyelmezett habzsolója minden természetes és kulturális élvezetnek. A „régiek és újak” akadémiai vitájában a konzervatívoknak adott igazat, s nagyon rávall a híradás, hogy hetvennégy éves korában Istenhez térve halt meg, akivel addig barátságosan közömbös viszonyban állt. Az irodalomtörténet szellemileg valahol Montaigne és Voltaire közt helyezi el; itt-ott már három évszázad óta – s főleg Taine tündöklő könyve óta – minden elmondatott róla, ami elmondható; Racine mellett őt tekintik a XVII. század legtisztább költőjének. Meséiben egy „százfelvonásos színművet” akart megírni, melyben a „színtér a világegyetem”. Ezek a mesék fő művei, vagy harminc esztendő alatt írt kétszáznegyven mese, szellem, természetesség, tömörség, realitás remekműve valamennyi. Korábbi verses (és erotikus) elbeszéléseiből Babits fordított sokkal hajlékonyabb és mesteribb művészettel, mint ahogyan húsz éve az Összes meséi-t magyarul közkinccsé tette Vikár Béla, saját fordításait kiegészítve Kozma Andor és Telekes Béla munkáival. (Mindamellett ennek a teljes magyar Lafontaine-kötetnek is vannak jeles érdemei.)

Én ebből a szempontból tartom értékesnek Radnóti könyvét, amely mintegy kiegészítése az Orpheus nyomában-nak. A költő-fordító a teljesen formahű Lafontaine-t akarta bemutatni. Saját bevezetése szintén azt hangsúlyozza; a művészi elemet Lafontaine költészetében. Radnóti szemmel láthatóan nem boldog prédának tekintette ezeket a verseket, hiszen egyes kényszerű betoldásokért – mint a jegyzetekben írja – vállalja a művészi felelősséget: vagyis sajnálkozik, de nem tehet mást, hiszen a költő szellemében – néhány apró helyről, mozzanatról van szó – ezeken a pontokon is hű. Úgy beszél Lafontaine-ről, mint aki, ővele együtt, tudta, hogy a költészetben a formaadás a lényeg: irodalmi jelenségeket elsősorban irodalmi eszközökkel mér, igen helyesen, sőt olyan aprólékos elemzéseit is idézi egy-egy sor hanghatásának, amelyek szerintem már a tetszés lélektanának ellenőrizhetetlen káprázatába vesznek, anélkül hogy a maguk helyén fölöslegesek volnának. Az ő rajzában Lafontaine formai forradalmisága nem kap túlzott hangsúlyt: klasszikus koruk után a franciák efféle forradalmai igazán gyűszűben zajló viharzások voltak, még az Hugóéké, a romantikusoké is, – sormetszet kivételes áttolásából, a sor végén záródó értelemnek a következő sorba történő átviteléből és ilyesmikből szoktak állni. Nincs még egy költészet a világon, amely e tekintetben forradalmaiban is olyan vaskalapos-konzervatív lenne, mint a francia. Amit Lafontaine csinált, azt mind rég elkönyvelte a műhelyvizsgálat, minden tankönyv: újításának lényege az, hogy hosszabb, mondjuk alexandrikus sorokat periodicitás nélkül váltogatott rövidebbekkel. Ez csak formarombolás? A franciáknál, ha akarjuk, esetleg az. Csak egy kicsit mosolyogni kell rajta; a múlt század végéig még a modern „vers libre” se ment tovább.

Ami a kis kötet lényegét, magukat a fordításokat illeti, azok szépek, gondosak és lafontaine-i értelemben modernek. Vagyis frissek, számos helyen eredeti hamvával hozzák a költő észleleteit, elegánsak és életteljesek. A fordító, mint említettem, legelsősorban a költőt akarta bemutatni Lafontaine-ben. Mit értett, mit érthetett ez alatt? Az eddigi fordítók talán nem azt akarták? Lafontaine-ben a tárgy nem új, a szellem nagyjában szintén nem az. Hatalmas társadalomrajzzá, olyan körképpé, hogy a franciák hiányzó nemzeti eposzuk pótlékaként is hajlandók emlegetni, a művész jegyei emelik ezt a tanköltészetet. A költői kifejezés rangja! Az, hogy az ábrázolás mindig pontosan fedi a tárgyat, hogy a gnomatikus summázásokban nincs semmi petyhüdő-romlandó anyag, semmi henyeség; hogy a forma együtt vibrál a gondolattal; s legfőképpen, hogy ezek a régi, ismert, objektív leírások tele vannak a költő legapróbb és legközvetlenebb megfigyeléseivel, merengő vagy kaján gyönyörködéseinek, valóságszeretetnek jeleivel, beleérzőképességének és lélektanának szakadatlan és dús megnyilatkozásaival, egyszóval, hogy valami olyan fénylő, remegő, ízes és illatos, atmoszferikus burok borul rájuk, amely csak eredeti és hervadni nem tudó költői művek sajátja: az igazi lírizmus telivér lüktetése a szinte mellékessé váló, ódon tartalomban. Valamikor, ifjúkoromban, csodálkoztam, hogy még akár külföldi irodalmi s elsősorban fordítói kapcsolatok ápolására is – miért alakult Budapesten társaság, amely éppen Lafontaine-ről nevezi el magát. Ma már nagyon megértem, Lafontaine rendkívül nagy költő, s noha gyermekmeséket írt, vagy írt át, éppolyan eredeti, mély súlyos-tartalmas (nem nehézkes) és egyszerű író, mint akár – Móricz Zsigmond! Őt fordítani, s valóban formahűen, lélekhűen fordítani: olyan nehéz és nagy feladat, mint Racine-t.

Nos, Radnóti a teljes formai azonosságot tűzte ki céljául, s ezenkívül érezte azokat az éltető imponderábiliákat, amelyek Lafontaine-nél sajátságos módon a lényeget alkotják, illetve amelyek oly nagyszerűen emelik a lényeget. Sok helyen kitűnően utánozta, utánképezte. Nem mindenütt. Lafontaine-hez bizonyos értelemben öregnek kell lennie a fordítónak; mindenesetre örökifjú-öregúrnak, amilyen ő maga lehetett. Aki nem szakember, aligha veszi észre, milyen nehézségeket okozott, mennyi fejtörésbe és variánsba kerülhetett egy-egy sor megoldása, egy-egy játékosság magyar tolmácsolása az eredetinek teljesen megfelelő ritmikai előírások keretében. Lafontaine-ből valamikor Kosztolányi is fordított néhány mesét; a formán ő általában kurtított, hiszen a mi nyelvünk tömörebb, mint a francia. Vikárék erősen megközelítik a formahű eszményt, Radnótinál a forma úgyszólván azonos. Az azonosság ebben az esetben a tartalmi hűség oldozásával járna együtt, bővítgetéssel, töltelékkel? Érdekes, hogy a formailag nem oly mesteri Vikárt többnyire épp ez a kedves és relatív ügyetlenség mentesíti betoldások kényszerétől; ahogy Kosztolányit, aki formaművész, a szűkebb szabás. Hogy járhat el tehát Radnóti, aki pontos kíván lenni formában és tartalomban is? Kis bővítéseket alkalmaz, persze az eredeti szöveg sugallatkörén belül, szaporítja a jelzőket. Ha élne, és most személyesen beszélgetnénk, próbálnám lebeszélni erről a megoldásmódról, s még inkább hajlíthatnám figyelmét a másik felé, amelyet szintén alkalmaz: a fokozottabb közeledés felé ilyen pontokon a lazább, csevegő hanghoz. A kristályfényű tömörségnek s a laza természetességnek ebből a szüntelen egybejátszásából gyönyörű szépségek születhetnek. Születtek is. Más helyeken viszont nem egészen ügyes, nem Lafontaine-szerűen ravasz Radnótinál a stílusnak ez az alig érezhető váltakozása: ilyenkor a magyar költő szövege, rajzolásmódja nem olyan gyors, mint az eredetié, s ismételget, túlszínez, vagy szájbarágóan magyaráz. Emellett persze minduntalan érezni, hogy általában egy más, magasabb stílusigény és formáló tudás dolgozik a nyersanyagon, mint amilyen a teljes Lafontaine-t létrehozta. Említettem, hogy ez a háromszerzős, teljes magyar Lafontaine, melynek legfőbb hibája, hogy nyelve már a megjelenése napján erősen avult volt, igazi érdemeket is mutat: „öreguras” érdemeket. Hangja nemegyszer nyugodtabb, teltebb, klasszikusabb, mint a Radnóti-féléé, amely mellőzi a népi hangnak sok elemét, amely itt helyénvaló. Vikár művét az erényei sem mentik meg. Radnótiét a hibái sem nyomják alá. Az ő fordítói elve, eljárása és költői vénája a különb. Jegyzeteiben külön beszél a nála előforduló formai eltérésekről, de úgy látom, más helyeken is hajlít, tágít itt-ott a sorokon, igaz, hogy csak minimálisan, annyira, hogy talán maga sem vette észre.

Most már csak az kellene, hogy példákkal igazoljam a fentieket. Versfordításoknál azonban különleges háládatlan feladat a költészet ilyen atomisztikus vizsgálata, s könnyen azt a látszatot kelti, hogy a kritikus szívesebben beszél a hibákról, mint a kitűnő részekről. Mellőzzünk tehát ily célú idézeteket. Ellenben hadd említsem meg, hogy mint műfordítás, egyik legsikerültebb darabja a költőnek Az oroszlán és a patkány, a galamb meg a hangya meséje, különösen a négy első sora:

Ez teljes, szép, nyugodt zengés, teljes egysége formának és tartalomnak. A húsz közül a legszebben fordított mese pedig A levágott farkú róka, teljes egészében idéznem kellene, ahogy nem egy másikat is, azt sem felejtvén el persze, hogy az első sorban az és helyett nyilvánvalóan egy puszta s a helyes szöveg. Bravúr, nagyszerű megoldás igen sok van a kötetben. Hadd iktassam ide csak azt az egyet, amely a legszebb és egészen mintaszerű – (A kakas meg a róká-ból):

Az eredeti lejtése egészen ilyen kecses, játékos, huncut, s ugyanígy bujkál és hajlong: az ilyen tökéletes megoldások azok, amelyek tehetsége legfelső határán mutatják Radnótit, és amelyek előtt boldogan hajlik meg a fordító kolléga, mint kritikus, rögtön mondván is már magában a magyar szöveg mellé az eredetit:

Még valamit. Jó volna, ha kiadóink nagyobb gondot fordítanának rá, hogy végleges költői szövegek kiadását szakemberekkel ellenőriztessék. Radnóti mesefordításainak kötetét véges-végig kellene javítani szövegkritikai céllal: fölösleges és hiányzó vesszőket elhagyni vagy pótolni éppoly fontos, mint a könyv 49. oldalán – akár a kézirat látása nélkül is – nőrímes főnévre, parancsom-ra, javítani ki a hímrímes igét, hogy parancsolom: az értelme az idézett helyen mindkettőnek ugyanaz, de a mostani tönkreteszi a verset.