Sárközi György, a költő

Nem a tartalmi rész, nem az, hogy mondanivalóival honnan hova jutott el, hanem a mód, ahogy a belső alakulás a kifejezést, ahogy az érzés a stílust, a formát, a dikciót és a prozódiát magával együtt érlelte és folyton alakította, ahogy egyszóval a költő a saját művein át egy élet során bírálta, kiszűrte és megállapította a költészet elméleti lényegét, az a Sárközi György életművében a legnagyobb és legizgalmasabb szakmai tanulság. Úgynevezett kultúrköltő volt, urbánus volt, szelleme és idegzete alkatában, érzékelésének és intellektusának minden rezzenésében urbánus és kulturált művész volt, ami, ha sokat nem is, annyit mindenesetre valószínűsít, hogy – legalább utólag – körülbelül tudta, hogy mint költő mit miért csinált, és szakadatlanul bírálta és ellenőrizte magát. A tanulság pedig, amit a példájából levonhatunk, és amely szinte csak óvatosságból öltözködik kérdés formájába, végeredményben így hangozhat: van-e értelme a költészetben (nemcsak a magyarban) bármiféle (s elsősorban formai) modern törekvésnek? Sárközi Összes versei és kisebb műfordításai szerint nincs.

Előbb azonban hadd szóljak magáról a költőről, a megírott versekről, amelyek rögzített idő, élet és érzés és okosság kívántak lenni a szó, a művészet anyagában, és csak mellesleg lehetnek fejezetei vagy példái egy meg nem írt Ars Poeticának. Sárközi tehetsége, úgy látom, háromszor érte el alkotásokban a csúcspontjait. Legismertebb nagy periódusa csodálatosképpen majdnem az induláskor kezdődött. Első kötete, az Angyalok harca, úgy, ahogy a most kiadott összesítő teljes kötetben előttünk fekszik, nemigen körvonalazhatja pontosan azt az első, lényegében érett és kész, magasrendű és gazdag metafizikai világot, amelyet a fiatal költő magával hozott. A kötet, sajnos, több ennél: a korai idealizmus himnikus és gyöngéd művein kívül benne vannak a megingás, eltévedés, a talajvesztés igen-igen hosszúra nyúlt korszakának vergődő és pepecselő termékei is. 1926-ban jelent meg csak, és a gyors beszédű, összehúzott szájú, nyurga termetű, tüdővészgyanús fiatalemberből, aki – ha jól emlékszem – 1918-ban tűnt fel, sőt talán valamivel már előbb is, ekkor már, évek óta, sok reális tapasztalat és csalódás űzte-füstölgette kifelé a képzelet angyalait. Ekkor már harcoltak, ekkor már létükért, legalábbis az átalakulásukért, valamilyen életképes átlényegülésükért harcoltak benne az angyalok, és bármit hozott is a fejlődés, önvédelmi harcuk mindvégig tartott, és sikeres, győzelmes maradt. Sárközit a belső nemesség, az abszolút morál és az „anyagontúli borzongások” tekintetében minden korszaka és minden legkeserűbb későbbi realista verse éppoly töretlennek, emlékezőnek és fogékonynak mutatja, mint amikor még lelkendező, mohó és boldog hit ragyogott elragadtatott ábrándjaiból, sőt elégikus elborulásai mögül is. Ez a boldog ragyogás teljesen gyermeki lélekből, érintetlenül gyermeki lélekből, az istenhit és a rajongás tiszta mámorából áradt szét benne, és teljesen kielégítette. Az ifjú Sárközi lelkileg harmonikusabb volt, sokkal harmonikusabb, mint például közös mesterünk, az ideges és szkeptikus Babits: és majdnem teljesen önállóan jelentkezett. Fiókjában maradt zsengéiről, inaséveinek termékeiről nem szólhatok, én egy-másfél évvel később kezdtem próbálkozásomat az irodalmi világban. Első valóságos irodalmi Sárközi-emlékeim tehát már elfogadott, sőt megjelent darabokhoz fűződnek, és Babits közléseihez. Így a Reggeli dal-hoz, amely csak a mostani egyesítő kötet függelékében olvasható újra, és amely minden tóthárpádos-kosztolányis impresszionizmusa ellenére már egyéni, és oly fiatalos-édes párázatú és csengésű, hogy bizonyára rövidesen felfedezik előadóművészeink. És azokhoz a versekhez, amelyek az Angyalok harcá-nak – nagyjából – a 12. és 26. oldala közt kaptak helyet. „A mélységek fölé órjás sötétkék – Drapériákat gördített az Úr” – olvastam a Genezis első strófájában, talán még kéziratban, és csodáltam a Belülről széles és összefogó képlátását (még a „vágyak vízesése” és a „képzelet tűzvésze” kifejezés is tetszett benne, amelyek persze hamarosan megpudvásodtak). Mélyebbre nyúlt és magasabbra, a Hegytetőn bensőséges és holdas-kozmikus zenéje, a lágy ujjakkal kotorászó könnyű szeptemberi szél, és az a belső boldogság, amely oly „lenge közelségbe” tudta hozni a földet és a mennyboltot; mélyebbre és ritmikailag gépiesebb-monotonabb zsongásba, morajló világból-kiúszásba, remegő káprázatba-felejtkezésbe ringatott a Vízen, amely oly szerencsésen érzékelteti a külső és belső realitás egyesülését, ahogyan különben a megfordult gravitáció képével a Fölfelé is teszi, amely az almafa leírásával, a százemlőjű Diána metaforájával kezdődik.

Időrend nem vezethet pontosan; az első, a töretlenül harmonikus, a még csakugyan ifjú és egészen túlvilági Sárköziről beszélek, s ennek a korszaknak s a közvetlenül csatlakozónak a verseiről, a Holdas éj, az Egy isteni torzóhoz, A hullámnézőhöz költőjéről, arról a költőről, aki témáinak és képeinek oldott, puha finomságával, vibráló összhangjával és égi lelkületével hamarosan szinte provokálta a tréfás angyali-arkangyali minősítést: azt a jelzőt, amelyet az angolok nemcsak Shelleynek, de mint látom, kisebb istenségeknek is aránylag könnyen odafüggesztenek a nevéhez, s amelynek elnyerésére Sárközi nemsokára külső alkalmat is adott egyik versének megírásával. (Ez a vers különben, noha róla kapta címét az egész kötet, szerintem már, korai dátuma ellenére, a hanyatlást jósló termékek közé tartozik.) Elragadtak, megbűvöltek és ma is változatlanul teljes művekként hatnak ezek a nyugodt és széles hullámokban nyújtózó vagy sok apró hullámfodorban szaladó, hosszú sorú költemények; új volt (s teljességük miatt új maradt) a mondanivalójuk, bár rokon a Babits „darócruhás” verseinek zenéjével, új és egyéni a bensőségük, a dikciójuk, a fő- és melléktémák viszonya, a képek és kiegészítő díszek vagy cifrázatok rajza és színezése, természetes és bujkáló logikája az ábrázolt tárgyaknak és a belőlük kicsapó fényeknek, a mögöttük felnövő árnyaknak, amelyek oly könnyedén hozták a második jelentést, a továbbzengőt és továbbzengetőt, az igazi költészetnek ezt a mindenkori többletét, oly tolakodás nélkül, oly programtalanul, akár valami fantasztikumot, akár filozofáló okosságot villantottak meg, akár egyszerűen csak szépséget közöltek, idegeknek és érzékelésnek zsongó reakcióit valami külső benyomásra. Babitsot magát is meglepte Sárközi szerencsés jelentkezése és gyors kibontakozása, a VIII.-os gimnazistáé, majd az ifjú költő-magántisztviselőé, aki a Korall utcában lakott, szegény polgári miliőben, s akinek zeneelméleti, bölcseleti, sőt teológiai vonzalmai is voltak – neve feltűnésekor hallottam először a „neokatolikus” szót –, és már 1918 végén vagy 1919 elején, tehát mindjárt kezdetén annak az időnek, amelyet Sárközi első magas korszakának neveztem, fölvette, kérdőjellel ugyan, de már fölvette a kötet nélküli új poéta nevét a tervezett és soha meg nem alakult Vörösmarty Akadémia tagjainak listájára, amelyen egyébként emlékezetem szerint az akkori fiatalok közül a Kassáké és Komjáthy Aladáré is ott szerepelt.

Babitsot az egész ember érdekelte az új költőben, a költő formai, prozódiai újító kísérletei azonban pillanatnyilag mégis jobban, mint engemet, aki akkor túl könnyű és másodrangú dolognak gondoltam a versek faktúráját, akár zárt formában jelentkezett, akár a zenei „felszabadultság” különféle fokozataiban. Ebben az időben, valószínűleg esztendők óta, zörgő kéregként merevedett az aktuális magyar lírai termelésre és gyakorlatra a külső formai bravúr és a finomkodó stílustechnika megtanulható része. Az előző korszakok formai slendriánságának visszahatása, a babitsi virtuozitás a Recitatív-val túljutott tetőpontján, sőt már újabb reakciókat teremtett, a nyilvánosság számára akkor még csak két, látható irányban; egyrészt a virtuozitás kétségbeesett, csillogó és üresen játékos fokozását, a mindenkinél fejlettebb és régibb irodalmak szinte évszázadonkint újjászülető „manierizmusának” korszerű változatát hívta életre, másrészt a formai elv teljes tagadását. Babits szintén érzett bizonyos formai csömört, s kritikákban s esztétikai vitairatokban általában mindenki a formát, a költői mechanizmus tökéletességét szidta-panaszolta. A formakeresésnek ebben a korszakában természetesen többféle vágy és próbálkozás erjedt, mint amennyiről a széles nagyközönség tudomást szerezhetett, s egy-egy olyan autonóm szellemi központban, amilyet Babits személye a Nyugat-tól függetlenül is kialakított maga körül, minden újszerű törekvésnek egybefutottak a szálai. Természetesen a futurisztikusnak is, de éppúgy azok a kissé későbbi kísérletezések, amelyek, miként az említett „darócruhás” költemények, inkább csak lazítottak a verstan szigorán és gépiességén, vagy amelyek az időmértékes prozódia helyett a hangsúlyos verszenéhez nyúlnak vissza, tehát a népi vagy népi-klasszikus formákhoz. Legreménytelenebb helyzetben elméletileg ekkor – mintegy két évvel nyilvános jelentkezése előtt – látszólag a népi irányzat volt, vagyis Erdélyi, aki vastag levelekben az olasz frontról küldte első kísérleteit Babitshoz, a szerkesztőhöz. Sárközi, mint Babits maga is, a csupán lazítók közé számított. A többit aztán már nem a csömör, nem az újító akarat, nem elmélet, hanem költői véna, a ténylegesen megírt egyes versek döntötték el.

Sárközi esetében is. A nagy korszak, amely a különlegesen sikeres és figyelemkeltő indulást követte, és az új költő irodalmi becsületét megalapozta, Sárközi teljes spiritualizmusa következtében csak az ifjúság töretlen hitéből szívhatta tápláló erőit. A költőnek vagy kevésbé okosnak, vagy védettebb anyagi és általános körülmények közé kellett volna születnie ahhoz, hogy túlvilága egy idő múlva inogni, foszladozni ne kezdjen. Nem kell itt külső tényekre, életeseményekre gondolnunk; a legszebb elméletek, legvonzóbb csinált világok maguk koptatják magukat, a tiszta ráció előtt éppúgy, mint a gyakorlat, a valóság ellenálló közegében; maga a múló idő is próbaköve, építője és rostája az igazságoknak; az élmények és káprázatok ismétlődése és fakulása és a szaporodó és mind reálisabb emberi vonatkozások maguktól is nyűhették-rongálhatták, nyűtték-rombolták a fiatal költő elméleti és irreális otthonát, választott belső hazáját, amelyben a katolikum szépsége csábította, s az eredendő halálfélelem és a magány fájdalma szorította. Ő maga, főleg elő éveiben, rendkívül zárkózott, majdnem szűziesen szemérmes volt, és versei, noha egynek Önéletrajz a címe, igen kevés adatot nyújtottak, különösen ez idő tájt, a reáliák megsejtésére. Ha első kötete, amely kétszer-háromszor akkora volt, mint bármelyik a későbbiek közül, a 20-as éveknek nem mondom, hogy a küszöbén, de, ahogy természetes lett volna, az első harmadában jelenik meg, akkor a kései, mai olvasó előtt is határozottabban, keveretlenebbül állanának az induló költő szellemének tiszta vonásai, és azok a vonzóerői, amelyek az idősebbek és a közvetlen kortársak számára sokáig Sárközit jelentették, őt jelentették még akkor is, amikor ezek a vonások már halványodtak és tünedeztek a későbbi versekben. Ahogy a hit, a föltétlen katolikum sorvadt, még később talán el is halt, a költő-Sárközi emberi része fokozatosan vesztette el az első szentlelket; a magányba visszahulló lélek egy darabig mégis erőszakolta a vesztett boldogság idézgetését; valahogy így kezdődhetett el önvédelmi harca a megtámadott angyaloknak, és így született meg a sok halogatás után kiadott első verskötet számára a tehertételt jelentő, fáradt verstöbblet. A kiábrándulásnak nyilván nem voltak megfelelő ellenpontjai, a lelket nem új kalandok, nem új tájak csábították ki új paradicsomából: a paradicsom repült el róla, körüle. Elképzelhető, hogy afféle csalódásra más összetételű szellem másképpen reagál; Sárközi kifosztottan maradt, valami ideológiai semmiben maradt, s ha addig az időpontig a maga speciális „Songs of Innocence”-einek volt énekese, az Ártatlanság után nagyon is sokáig nem siethetett segítségére, a veszteség keserű pótlására, semmiféle földi haza, semmiféle igazi „Experience”, hogy megírja a Tapasztaltság Verseit. Így vált oly tört lelkű kötetté az első nagy könyv, s ezért vesztett lassankint mind többet a közértékelésben a költő. „Nem váltotta be a hozzá fűzött várakozásokat” – szokta mondani ilyenkor a káröröm, és az érdemfelejtő, kegyetlen, mindig újat sürgető, modern élet, a zsurnalizmus és a sanzon barátja. Pedig csöndes melegű, szép, bensőséges kincsek nemritkán akadnak a kötetnek ezekben a hátrábbi – bizonytalan határnak talán az 1923-24-es időpontot jelölhetném meg – részeiben is, s mennél elmélyültebben, mennél halkabban olvassuk, annál sűrűbben: nem könnyű kihallani szívünk igazi dobogását a modor, a stílus, a rengeteg apró dísz, a rengeteg jelzős főnév, többes szám, birtokviszony, a gyorsan vonuló szépségek, üres szimbólumok és az előszeretettel agyonrészletezett leírások és bizony sok helyen a verbalizmus nehéz, pompázó, barokk brokátja alól. A 20-as évek költői stíluskeresése, sokféle kétségbeesett kísérletezése, ami engem korábban és többnyire másféle, bár sokszor mégis rokon tévedésekbe csalt, Sárközit sem kerülte el tehát, csak más okokból, később és másképpen zajlott le, s nemegyszer kell magamra gondolnom, amikor megrovásul és a félsiker magyarázataképpen kijegyzek most a könyvből olyan kamaszos ürességeket, amilyen a „vergődő harangok”, „fekete sas, álmaim szárnyas királya”, „viharok kürtje”, „lohadó sárkánytüzem” stb., vagy afféle melléfogásokat, mint „ázott hollók hörögnek”, „önkoponyád”, „öntrónusom”, „vas szárnyak dörögnek, ezüst szárnyak dalolnak”, „gyémánt szikrák sivítnak”, „izzó lábak dübörögtek” és „Boreas harsány harsonája harsog haragosan”. Ezeken a cirádás helyeken nincs mit leplezni, ezekből kong a realitás teljes hiánya; viszont mutassunk rá éppily nyomatékkal és újra Sárközi mély, egyéni bensőségére, a költő kényes, előkelő és alázatos szemléletének és agyának finomságaira, tudatunkra sokszor és észrevétlenül, halvány-hamvasan reá holdasodó sikeresen új ige- és jelzőhasználataira és képzéseire, kötött, klasszikus és szabad, időmérték-lazító vagy hangsúlybekapcsoló ritmikájának édességére, amit – mondjuk – a Húsvét után, a Nyári kert, a Falusi hangok, a Téli fohászkodás, a Halál és a föltámadás, az Égi utazás, az Elmegyek meghalni, a Reménytelen őszi eső (melynek a 70. oldalra jutott részét középvonallal két strófára kellene osztani) és a Mécsgyújtáskor mutat, s amelyek ereje és sodra győzelmesen átemeli az örök lényeget a krízis buktatóin.

Sárközi sokat vergődött ezekben az években, s ekkor fordult erőteljesebben egyrészt a próza, másrészt magyar történelmi tanulmányai felé – érdeklődésének ezt az újabb körét, a haza, az ország sorsával való egybeforradás érzését az Angyalok harca utolsó része is jelzi –, készülve első regényére, a Mint oldott kévé-re, melyet évekig írt, és amely aztán 1932-ben jelent meg. Költői tudata és önérzete viszont, joggal, nem hitt e belső csöndben; illetve válságban, tovább beszélt vesztett ideáljairól, „lelket váltva”, mint hitte, s mint ahogy egy évvel az első kiadott új, nem nagy verskötetének címe is mondta, noha ez a lélekváltás költőileg már az Angyalok harcá-ban jelen volt, és az új, 1927-es könyvben sem történt meg, sőt még azután sem, nagyon hosszú ideig.

Sárközi, mint költő, a válságnak ebben a legkevésbé vonzó stádiumában rögzítve áll leghosszabb ideig, majdnem tizenöt esztendeig, a külső világ előtt. A Váltott lélekkel című kötetet inkább csak az szeretheti és értékelheti, aki ismeri az Angyalok harcá-nak nagy belső értékeit. A költőnek leggyengébb könyve ez. A vergődés verseit gyűjti össze; de a vergődést, az érzéki és intellektuális szenvedést alig-alig vehetjük át belőlük, inkább állandóan csak hallunk róla. Az alapérzés itt is a halál didergető rémülete, amely, mint végtelen nevező, minden értéket semmivé oszt. Az a fordulat a realizmus felé, amely már az előző kötetben (s a kiábrándulás után oly üdvösen) jelentkezni kezdett, tovább akcentuálódik, de olyan, majdnem riportszerű versek társaságában, amely pl. az emberileg igen jellemző és épkézláb Mikor gyúlnak az esti lámpák, fokozottan légüres pszichologizálásnak hat a könyv nagy részében. A bénító krízis tehát tovább tart. Finom részlet sok akad itt is, igazi, méltó, erős verset azonban én alig találok benne. Az ismeretlen világ, a Tavaszi reggelek és a Hamlet-ből induló Sírvers kivételével (az utóbbit felfedezni való, nagy lélegzetű, igen finom és kissé karinthys költeménynek érzem, csak a „kétség keselyűje” nem tetszik benne, noha ez nyilván visszaütés, célzás az Angyalok régi címversének „keserű keselyűi”-re). A forma is további kísérletezés jeleit mutatja, a feltűnés nélkül egyberímelt-csendesített vagy rímtelen, hosszú és többé-kevésbé szabadon ritmizált sorok, Sárközi saját hagyománya, most is jellemzőek a külső technikára, mindazonáltal még láthatóbb a hajlás a dalszerű, hangsúlyos, magyaros, népi, sőt népballadai formák és szerkesztésmódok felé. A klasszikus formai reminiszcenciák vagy feloldások kísérletei háttérbe szorulnak, sőt teljesen eltűnnek. A stílus egészben véve még mindig az előző korszak álom- és zenevilágának stílusa, kerüli a nyerseségeket, és mindenesetre belül marad a költői realizmus határain. Mint új, kellemetlen tényező, Adynak a hatása jelentkezik, különösen a háromsoros strófájú költeményeknél, elég sűrűn, míg előzetesen talán csak egyetlenegyszer találkozhattunk ilyenszerű fordulatokkal.

A Váltott lélekkel tehát nem hozott megoldást. Sárközi már magántisztviselő volt, kritikus és szerkesztő, még később családos ember, és három prózakötet szerzője, sokirányú kultúrmunkásság hivatott, lelkiismeretes vezetője és robotosa. Még prózafordítói tevékenysége is jelentősebbnek tűnt már föl, mint aktív költői működése; kifelé E. T. A. Hoffmann bizarr, fantasztikus novelláinak és különösen Thomas Mann nagy biblikus regényeinek s egyik bonyolult, mély tanulmánykötetének magyar tolmácsolása mutatta egyre érettebb és hajlékonyabb stílusművészetét; költői mivoltára viszont még mindig elsősorban az Angyalok harca vetette fényét a messze távolodott ifjú esztendőkből. Eredendő lelki kötelezettségei, emberi jósága, gondolatvilágának eszményisége és kozmikus-idillikus sóvárgásai, melyeket a spirituális közjáték után csak módosított és közelebb hangolt a realitáshoz az idő és a lassú tapasztalás, eközben mind közelebb hozták a földi cselekvés becsvágyához. Magányérzete, egyetemes részvétele, megmaradt katolikus etikuma, eszmei belátásai, történelmi érdeklődése és gyakorlati jó szándéka, azoknak a korai, majdnem panteista ösztönöknek a vezetésével, amelyek tematikusan kezdettől fogva jelentkeztek, és a földközelség növekedésével együtt alakulva kimutathatóan folyton nőttek és erősödtek az írásaiban a lelki-vallási forradalmárt, a csalódott metafizikust mindjobban, és mind mélyebben összekapcsolták a magyar élettel és jelennel, a fák, füvek, virágok és az emberen kívüli természet poétáját az emberi közösséggel, az elméleti harcost a magyar parasztmozgalom szellemi-irodalmi vezetőivel. Illyés Gyula az Összes versek bevezetőjében kiadósan, a legmagasabb szeretet és a legnagyobb értékelés hangján szól erről a kapcsolatról. Akadtak, akik többé-kevésbé kétségbe vonták Sárközi ily irányú szerkesztői-szociológusi munkásságának őszinteségét. Tévedtek. Sárközi magatartásában e tekintetben nem volt törés vagy érthetetlen ugrás; az ifjúi túlvilági lelkesedésnek természetes folytatása, természetesbe és gyakorlatiba történt átfordulása, az érzésnek és a lélek eredeti igényeinek feltétlen, közös követelménye, szükségszerű új összebékülése volt ez a megfordított szublimáció: hűség volt önmagához és erkölcsi, sőt költői eszményeihez: a magány menekülése Isten után a Szocietásba.

Versekben azonban egyre kevesebb jele mutatkozott Sárközi fejlődésének. Csak szám szerint egyre kevesebb, hiszen a költeményei, amiket ritkán bár, de mégiscsak írt, mindinkább a társadalom és az én viszonyának tengelye körül forogtak. De mintha csakugyan nem a költészet lett volna számára ebben az időben a legközvetlenebb és legsikeresebb megnyilatkozási forma. Új verseskönyve, a harmadik, a Higgy a csodában!, csak tizennégy évvel később, 1941-ben jelent meg. S ez is még mindig csak a krízis folytatódását mutatta. Szinte megdöbbentő, hogy ez alatt a tizennégy esztendő alatt Sárközinek milyen kevés verse született! Felsorolom az egyes évek termését számokban, 1928-cal kezdődően; 1, 1, 7, 0, 1, 2, 3, 1, 0, 0, 11, 4, 2, 5; összesen 38 költemény. Egyetlen esztendő hozott csupán annyi verset, az 1938-as, hogy azon belül majdnem minden hónapra jut egy-egy darab; az 1930-as év 7 darabbal szerepel, az 1941-es 5-tel, ezek a gazdag esztendők; a többi tizenegy év ellenben egészen alacsony számokkal, s azok közt is négynek csak 1-1, háromnak pedig 0-0-0 a hozama. Mi ennek a kétszer hét szűk esztendőnek, ennek a kopárságnak, szegénységnek a magyarázata? Nem annyira helyzet, és nem ideológia, hiszen az ember-Sárközi, a szerkesztő, a kultúrmunkás, a prózaíró dolgozott, tevékeny volt. A régi, elintézetlen válság bénította, a befejezetlen küzdelem a formával és a kifejezéssel, az a harc, amelyet az első álomvilág összeomlása óta mintegy csak alkalmankint és csak félkézzel folytatott. Ez a kötet a legnyugtalanabb, a legvegyesebb a költő valamennyi verseskönyve közül, ugyanakkor azonban – ma már látjuk – a végső lehiggadás előtti stádium tükre. 38 verséből formailag már csak 6-7 mutat a régi, „tipikusan sárközis”, hosszú soros, hullámzsongató technikára, a túlnyomó többség strófás, ütemes, dalszerű formát zendít, a tizennégy év első részében kissé mereven, sőt zordan is, a vége felé természetesen és simán. A díszeknek egyre alárendeltebbé válik a szerepe, és mind szervesebb a mód, ahogy a tartalomba beleépülnek, ahogy abból kinőnek. A kötet, tekintve készülése rendkívül nagy idejét, mégis csalódást keltett: e távolmúltat ismételve, halványabb színekkel és erővel, mint az Angyalok, új hangsúlyozott szociológiai-népi témáinak és téziseinek helyenkint még az őszinteségét is kétely vette körül, egyes pontokon pedig olyan egészen kezdeti (csak már másféle; naturalista-népi) szélsőségeket mutatott, hogy mint tiszta ábrázolást, erőszakoltnak, mesterkéltnek látták. Nagyjából énszerintem is helytálló, különösen az utolsó pontra vonatkozólag, amivel a kritika a csalódását megindokolta.

És a kritika mégis tévedett. A Higgy a csodákban! nagyobb része csakugyan nem jelentős vers, és Sárközi csakugyan használt tőle idegen, rikító színeket, és emlegetett lila pofájú csavargót, szederjes arcú holdat, amely úgy lóg az égen, mint a béres, aki felkötötte magát az istrángra, vinnyogó lelket, ugató beleket, papírra köpést és egyéb vadromantikus „drasztikumot” és anti-urbánus rekvizitumokat. Azonban egyebet is tett. Ez a kötet nagy rejtély, kétszer mutat csúcseredményeket. Az adys beütés már elhalkult benne, és csaknem teljesen a tizenkét évvel a könyv megjelenése előtt írt Dózsa-versre legalizálódott. A szemlélet sokkal tárgyilagosabbá vált, a lélek észrevehetően megnyugodott, keserűségében, fanyarságában ugyan, de megnyugodott. A költő kételye majdnem „csöndes őrültek monomániájának” minősíti a versírást: ez a vallomás is beillesztendő, mint szál, előző vizsgálódásaink és megállapításaink szövetébe, s ha azt gondolnánk, hogy ez a hangulat esetleg csak az 1939-től kezdve megerősödött szorongás szülötte, ugyanazt olvashatjuk az 1934-es Esti sétá-ban is, amely csöndesen sétáló, kesztyűs-sétabotos öregúrnak festi az egykori angyali-ikaroszi lázadót; ez a morcos-öngúnyos vers már-már Petőfit vagy Vajda Jánost juttatja eszünkbe az egyszerűségével. A fokozódó egyszerűség az egyre dominálóbb vonás a kötetben és az újuló Sárköziben, noha ő ekkor még „gyűlöli magát halálosan” a megcsöndesedéséért. A kifejezés efféle egyszerűsége mögött már nagyon erős a valóság hitele. Ezt nem látták a kritikusai; ezt nem a közönség. Erdélyit, Illyést (sőt Sértőt!), másrészt Babitsot hallottuk emlegetni ekkortájt Sárközi verseivel kapcsolatban. Időpontok és verstémák és adalékok egybevetése ellenben a legvilágosabban mutatja, hogy Sárközi, igen lassan, igen gyötrelmesen, igen makacs ellenállásokkal, a rendkívüli lélek akadályozó, botlasztó gazdagságával, de a klasszikus egyszerűség felé fejlődött. Említettem, hogy prózáját és egész egyéniségét régóta már sokkal érettebbnek éreztük, mint amilyennek a költészete mutatta. A Higgy a csodákban! olvasása közben most elő kellett vennem az író második regényét. Látni akartam, hogyan beszél életről, emberekről, sorsokról ez a csupa látszólagos bizonytalanságokból és ellentmondásokból álló költő, amikor kötetlenül ad elő. A Viola teljesen igazolta várakozásomat: Sárközi annak a biztos kezű, realista ábrázolónak, annak a fölényes intelligenciának és annak a megnyugodott, egyszerű technikájú és bölcs művésznek mutatkozik benne, akinek kikerülhetetlenül megkeseredett szemléletét csak az eredendő szeretet és szánalom enyhíti, szóval olyan írónak, amilyennek emberi mivoltában ismertük. (A Violá-t egyébként csak kispolgári témaköre és látszólagos igénytelensége tartja érdemtelenül háttérben a költő művei között.) S ahogy a Viola szinte döntően rámutat a régi krízisnek már tulajdonképpen krízisen túli ízeire, összetevőire, és a kötet egyes, döntő, igazi verseire, tehát arra, hogy a sok közül melyik volt a költő igazi jelenének és jövőjének a hangja, ugyanúgy az egyszerűségre mutat vissza a mostani olvasó és kritikus előtt a negyedik kötetnek, a színszűrő Mindhalálig-nak teljesen egységes és biztos hangja és tónusa. Mi lehet e furcsa, megtévesztően furcsa kötet lényege? Úgy gondolom, az, amit a Pásztorok, a Cigányok, a Kilátó, a Kesergő, a Virágének, az Esti séta, a Hazatérés, a Medveének formában és lélekben feltár, és amit tizennégy év egymást ütő, de egymás mellett levő és – sajnos – jórészt nem elsőrangú termékeinek szomszédossága elfátyolozott, eltakart, hitelét véve a teljes érvényűnek s jót-rosszat valami eklektikus zűrzavarba mosva össze. Jót is? Még kitűnőt is!

Azt hiszem, ez lehet leghelyesebb magyarázata a kötet ki nem elégítő egykori hatásának. Pedig éppen ez a verseskönyv az, amelyben Sárközi – hogy úgy mondjam – másodszor – sőt harmadszor is – elérte a saját potenciális csúcsát. A jelentős versek itt már egészen másfélék, mint amilyenek a kezdeti időkéi voltak. Egyes más véleményekkel szemben én föltétlenül közéjük sorolom a már említett Pásztorok-at és a Cigányok-at (bár mindkettő esik egy kicsit a zárósorokban). Sőt a Pásztorok-kal, éppen emlékezetesen vitatott volta miatt, kissé bővebben szeretnék itt foglalkozni. Ritmikailag is rendkívül érdekes műnek tartom, Arany János 1877-ben írt Öreg pincér-e testvérdarabjának. Biztos, egyszerű, gazdag, mély és intim rajz, klasszikus rajz, látszólag primitív, és amellett legtudósabb eszközöknek, teljesen belső látásnak, közvetlen, egyenes kijelentésnek (ami eddig oly ritkaság volt Sárközinél), az élmény és a szó tökéletes együttmozgásának a terméke. A legsikerültebb, legszebb, legtipikusabb magyar versek egyikének gondolom, nem programversnek, ellenkezőleg; a programtalanság teljes és fölényes diadalának. Ilyen versben (s ez a Cigányok-ra és a Kilátó-ra is áll, továbbá nem egyre még azok közül, amelyeket a kötetből cím szerint felsoroltam, s amelyek nem a faktúra vagy a stílus hasonlósága, azonossága, hanem egy másfajta érettség és magasrendű közönségesség erényei révén társulnak szerintem a Pásztorok-hoz és a Cigányok-hoz, mint csúcsversek) – mondom, ilyen objektív versekben a költői egyéniség már-már háttérbe szorul. A Pásztorok öregpincéri ritmikájáról külön tanulmányt kellene írni, hogy megfejtsük, felfejtsük mindazt a titkot, ami ezeknek a többnyire 4+5-ös 5+4-es és 6+3-as hangsúlyos ütemeknek és bontódásaiknak, kereszteződéseiknek, anapesztusos prozódiái kettőződéseinek és megnyúlásaiknak igen-igen fejlett játéka és varázsa mögött, mint együttható, jelen van. A Cigányok majdnem hasonló rangú alkotás, bár a vég itt is gyengül. S ha már részletekbe mentem, hadd térjek még ki a harmadik objektív „népi programversre”, az eddig nem említett Balog András-ra: ez sokkal fakóbb és érdektelenebb az előbbieknél, viszont éppen a lezárásában érzek zseniális villantást, abban a módban, hogy a külső leírásba váratlanul belekapcsolódik a költő láthatatlan jelenléte, kísérteties, lelki együtthaladása a fáradt magyar paraszttal; ez a vers különben, úgy sejtem, előjátéka lehetett a későbbi Országúti szent-nek.

Az imént kiemelt két erős, nagy „népi” csúcsvers 1935-ből és 1933-ból való. Miért nem írt Sárközi effélét többet? S miért nem ilyenfajta technikával és lélekkel írta meg egyéb témáit ebben az időben? Nem tudjuk. De bizonyára azért nem, mert más zene és forma jobban megfelelt neki. A Higgy a csodákban! többi kiemelni való verse, ugyanebből az időtájból és némileg későbbről, nagyrészt csakugyan nem kísérletezik tovább a népi ritmika irányában, egyszerűsége pedig olyan nagyfokú, hogy már nem is petőfies, hanem annyira tradicionális, hogy csak tartalmi-lelkületi elemei révén válik Sárközi egyéni birtokává. A Virágének és a Medveének halkabb és már régebben megtalált változataiba húzódik a népi ütemezésnek. Az egyszerűség végső fokán a közvetlen enunciáció súlyával és hitelességével áll vagy bukik a vers. Az egykori barokkosan díszes stílusművész, igen nehezen, de elérte ezt a magas, felnőttes, sőt férfias költői rangfokot. Az említett Kilátó iszonyú messzeségben van azoktól a lelki és nem lelki ormoktól, amelyek az Angyalok harcá-ban tündökölnek, mégis egyenrangú velük. A kötet egyéb, cím szerint már említett, igazi versei az ellenkező személytelenségbe, a jambikus forma teljes egyszerűségébe öltöznek, mint pl. az Esti séta és rokon társai: bennük a hang tudatos közönségessége ellenére csatát nyer a stílus és a dikció föltétlen élménytelítettsége. És ez a verscsoport az, amelyben utoljára – harmadszor – magasba emelkedik a költő írásművészete. Aminthogy ez a végsőnek kiküzdött, nyugat-európai forma- és stílusmodor, amellyel már minden téma elmondhatóvá vált, a második eredménye és tetőződése a népi mellett a Higgy a csodákban!-nak, s minthogy csaknem kizárólagos megnyilatkozási formája ez lett, maradt a költő negyedik verskötetének, a posztumusz Mindhalálig-nak: azt kell mondanunk, hogy Sárközi György számára az egész két és fél évtizedes formakeresés azzal a meglepő tanulsággal zárulhatott, hogy a sikerhez fölösleges volt a kísérletezés, és azzal az eredménnyel, azzal a formai vívmánnyal, ami minden szabadritmikai és népi próbálkozás nélkül is kezdettől fogva készen és éppúgy a rendelkezésére állt, mint az anyanyelv.

A negyedik kötet, a Mindhalálig, melyet a költő még maga rendezett sajtó alá, azt a nyugodt, érett, egyenletes színt és szintet mutatja, amelyet a Higgy a csodákban! legutóbb említett „nyugat-európai” verscsoportja. A nemrég elért „harmadik magasság” külső jelei állandósultak, a tartalom fáradt és szomorú, a legsikerültebb darabokban érzékelés, gondolat és kép egybeolvad, az összhatás teljesen konzervatív. Az egyéniség „vízjele” is teljesen azonos az előző kötet stílusban és formában azonos vízjelével. Legszebb verseinek a November-t, Az igazi halál-t, a Betegágyból-t, a már említett Országúti szent-et, a Koratavasz-t és az Esőcseppek-et gondolom. Aki lelke és szelleme rezzenéseit el tudta mondani, ahogy ezekben a versekben Sárközi, annak számára a forma, a mély, a teremtő forma nagy problémája nem volt probléma többé; versének minden eredője conform és commaterialis… S kevéssel ezután halt meg, munkatáborban, negyvenhat éves korában.

Sárközi György Összes versei-nek kötetében mintegy 170 oldalt foglalnak el a saját költeményei, s körülbelül további tizenhatot a Függelék-ben azok a versek, amelyeket a költő maga egyik kötetébe sem vett fel. A közbeeső száz lap a műfordításait közli, az utóbbi öt-tíz év termékeit. C. F. Meyer, Goethe és Annette von Droste-Hülshoff német, Chesterton angol, Corneille és Musset francia versei mellett tizenegy olasz költő művészetét és lelkét szólaltatja meg, igen változatos formákban, formakezelésnek és stílusnak zavartalan, tiszta egységében, majdnem mindenütt a „harmadik csúcs” rangjának közelében, mint valami egyenletes, hullámtalan fennsíkon. Úgy érzem, e Nagyok társasága és műveik teremtő újjáélése (a költő saját, egyéni tapasztalatai mellett) erősen és üdvösen hozzájárult Sárközi költői egyéniségének végső edzéséhez, kialakításához, ellentéteinek, műhelyproblémáinak feloldásához, nem egyenkint hatva rá, és nem láthatóan, megkülönböztethetően, hanem együttesen és mintegy személytelenül, de annyira, hogy ezen a nívóján Sárközi már nemcsak erős, egyszerű és finom és kemény, hanem az is tudott lenni, ami talán legtávolabb állott az álmaitól: elegáns. Az egész fordítási rész körülbelül remekei közé sorozható versfordítói irodalmunknak. Már csak verseinek számánál fogva is kiemelkedik a bemutatott költők közül Petrarca: 43 szonettjén és 3 canzonéján keresztül – és évszázadok óta – első ízben Sárközi György tudta megsejtetni, sőt megmutatni nekünk, magyaroknak, hogy milyen időtlen és milyen igazi csoda még a bravúrok, játékok és modorok páncélzata alatt is az emberi, a költői értelem és az emberi, költői szív.