Költő a segédszerkesztői asztalnál
Tóth Árpád Az Est szerkesztőségében
Kedvesen és karcsún, szemüvege mögött merengő, bánatos és mégis vidám szeme
ragyogásával, szivarfüstjének finom kék hálójában, hosszú bűvészujjai közt ceruzával és
radírgumival, cikket írva, mások cikkeit címezve és javítgatva, feje körül a láthatatlan glóriával ott
ült Az Est szerkesztői szobájának egyik íróasztalánál Tóth Árpád is, a
modern Magyarország egyik legnagyobb költője. A lap 25 évének egyharmada vagy az egynegyede
párhuzamosan futott az ő életével.
A költő segédszerkesztője, egyik vezércikkírója és kritikusa volt Az Est-nek. Elég váratlanul került oda. Mikes Lajos fedezte fel, 1921-ben, egy kora őszi
éjszakán, a századik sakkparti és a tízezredik irodalmi vita közt, a Centrálban, hogy Tóth Árpád
nemcsak rímekhez ért, hanem hasznos gyakorlati munkához is, többek közt a gyorsíráshoz. Hány
szótagot ír percenként, hatvanat, nyolcvanat? Nem? Többet? Komolyan? Kétszázötvenet is? De hisz
akkor hasznavehető ember egy modern szerkesztőség mindennapi munkájában!
Tóth Árpád hivatkozott régi debreceni újságíró múltjára, másnap elmentünk a
szerkesztőségbe, és öt perc múlva megvolt a szerződtetés. Az én számomra akkoriban még versek
ünnepnapjaiból állt az idő, nem nagyon értettem, miért örül Tóth Árpád, aki 14 évvel idősebb volt
nálam, annyira a hétköznapi, biztos munkának. Természetesen neki volt igaza; már családja,
kislánya volt: jobbkor nem is kaphatta volna az Az Est meghívását.
Aztán teltek az évek, Tóth Árpád írta a verseit, írta kis és nagy politikai és társadalmi
cikkeit, szignált vagy névtelen karcolatait, a humoros-színes híreket és komoly színházi kritikákat.
A szerkesztőség, mint egy perzsa őrtorony, száz ablakot nyitott az álmok embere felé, hogy
beláthasson a világ, a „hasznos munka és friss tülekedés” üzemébe: a költő kezdte felhasználni ezt
a valóságot is, és a valóság, ott az ablak melletti íróasztalnál, a ceruzával és a közcsodálatot keltő
segédszerkesztői radírgumival, szintén használta a költő kultúráját, nyelvtudását, gyors eszét,
megelevenítő látását és stílusát.
Teltek az évek, jóban, rosszban, és Tóth Árpád tüdőbaja egyre súlyosabb lett. Tátrai és
otthoni szabadságai meghosszabbodtak, ereje egyre fogyott. S a modern magyar líra legtökéletesebb
költője, Az Est munkatársa, a radírgumis segédszerkesztő, egy novemberi
reggelen meghalt, nem is olyan sokkal előzvén meg szerkesztőségi barátai közül Sebestyén
Arnoldot, Mikes Lajost, Miklós Andort…
Tavaly, mikor karácsonyra egybegyűjtöttem Tóth Árpád összes költeményeit és
ismeretlen töredékeit, sok szerkesztőségi papírlapot, 10-12 évvel ezelőtti riportok kéziratának
másodpéldányát találtam a rengeteg kegyeletes limlom közt. A felhasználatlan távirati anyagot, a
fele oldalán üres kőnyomatost, ami átment a kezén, a költő hazavitte, és otthon – vagy talán már a
szerkesztőségi órák üres perceiben – telefirkálta apró rajzokkal, készülő versekkel. Már a mai szem
is eltűnődve nézegetheti ezeket a lapokat. Az egyiken a Havas ügynökség jelent valamit
Lisszabonból, a másikon arról számol be az egykori tudósító, hogy hogyan obstruáltak a
kommunista képviselők a berlini Reichstagban… Régi dolgok, igazán „mintha” az özönvíz előtt
történtek volna… Előkerül egy áthúzott cikk, fölötte Tóth Árpád ceruzaírásával a cím: Egynapos
vértelen katonai forradalom Portugáliában… Aztán megint más lapok, Az Est vagy a Magyarország jelzésével, megint más hírek, a
mulandóság eseményei, az idő forgácsa… a hátlapokon pedig, mint különös és természetes
kontraszt, egy-egy ismert Tóth Árpád-strófa, valami örök-emberi, valami, ami időálló és kemény
és tiszta, mint a gyémánt.
E lapok közt egy olyan is került a kezembe, amely még sohasem jelent meg. Egy kis
tréfás, rögtönzött önéletrajz, Tóth Árpád írta, Az Est első, 1923-as Hármaskönyve számára készült, de nyilván elkésett, és kimaradt. Itt van
előttem, levonatban, rajta Mikes nyomdai utasításai, beletördelve egy körömnyi arckép, profilban.
Tóth Árpád
1886-ban születtem, Aradon, de mégis inkább debreceninek számítódom, mert
gyermekkorom és fiatalságom ott telt el. Apám, a debreceniek szobrásza, festőművésznek nevelt,
a debreceni Nagyerdő azonban, valamint Csokonai Vitéz Mihály és tudós irodalomtanárom,
Kardos Albert, a versek felé hajlítottak. Költő pályára léptem tehát, vagyis filozopter lettem
(szabályszerűen félbemaradva), majd úri családok házitanítója és vidéki hírlapíró. Ez idő szerint Az Est-nél dolgozom. Verseimmel szereztem magamnak vagy háromszáz
olvasót, s kis csapatom élén elszántan rontok a halhatatlanság kiküzdésére, zsebemben a
zrínyimiklósi kirohanás aranyai nélkül, amit persze, tekintettel a fent jelzett pályaválasztásra,
talán fölösleges is külön megjegyeznem. Eredeti verseken kívül sok műfordítást is követtem el,
s egyáltalán a XX. század elején mindazokban az új magyar szépségekért és mélyebb magyar
műveltségért küzdő törekvésekben tőlem telhető részt vettem, amiket ma olyan keresztényi
jámborsággal szokás destrukciónak bélyegezni.
…A kis önéletrajz hiányos: írjuk hozzá: a költő 1928. november 7-én meghalt,
emlékművét tavaly tavasszal lepleztük le a debreceni Nagyerdőn, költeményei élnek és hódítanak…
Ennyi elég. A többit a magyar nemzet és irodalom története fogja megírni.