[Egy nagy magyar író emléke…]

Egy nagy magyar író emléke gyűjtött össze ma bennünket Debrecenben. Egy olyan író emléke, aki nem itt született, és nem itt halt meg. Egy olyan ember szelleme, aki tulajdonképpen sohasem járt Nyugaton, és mégis nyugati modern magyar költő lett, s tegyük mindjárt hozzá: a legtökéletesebb modern magyar költő.

Tóth Árpád – akinek emlékünnepén Az Est-lapok nevében beszélek – mai határainkon túl, Aradon született, és Budapesten halt meg. A köztudat azonban, ahogy a költő maga is tette, Debrecent, Csokonai és Ady városát vallja hazájának. Tóth Árpád kétéves korától kezdve, amikor „fénylő szeme még látta húszévesnek” Ady arcát, aki a térdein ringatta, férfikora deléig élt és dolgozott. Itt telítette a Keletről jött magyarság és a Nyugatra néző, de lazíthatatlan gyökereivel innen táplálkozó magyar reformátusság lelke. S annak a szeretetnek, mellyel a költő szívébe zárta ezt a várost, nem lehet szebb jutalma, mint az, hogy most Debrecen is magáénak vallja, fényhozó fiának hirdeti Tóth Árpádot, a beszármazott és elköltözött vendéget. A fájdalmas távolba került szülőváros helyett új szülőföldet kapott a halott költő, és a szeretetnek abban a versengésében, mely a halhatatlant magához öleli, Debrecen mellett itt áll ma a főváros, és vele az egész ország. Mert Tóth Árpád Budapesten, az ország szívében írta verseit és cikkeit férfikora delén és alkonyán, művészete ott kapta meg a végső érést és elmélyülést, és sírja is ott van, Budapesten, az ország szívében. A legjobbak és legnemesebbek szíve mindenünnen idedobog ebben az órában.

És most, Tóth Árpád édesanyjának, övéinek, barátainak és tisztelőinek körében, megint éreznünk kell, hogy mire képes a magyar föld, és mire képes a kulturálatlanság jelképeként minap is ócsárolt debreceni erdő, a Nagyerdő, amely itt rengeti köröttünk „fürtjei zöld zivatarát”. Ez a táj megtermékenyített és fölnevelt egy költőt, aki a világ bármely nemzetének csak annyival lehetne nagyobb dicsősége, mint nekünk, amennyivel nagyobb az a népközösség, amelyben egy Keats vagy egy Baudelaire vált közkinccsé. Ez a szegény magyar föld ebben a szegény és törékeny fiában, akit a sors szeszélye csak egyszer s akkor is a gyerekifjúság túl kora éveiben vitt ki a körülrajongott Párizsba, újból bebizonyította, hogy diadalmasan állja helyét a népek versenyében. Megfogalmazta és megragyogtatta magát olyan képességekben, melyeket sokan idegennek hisznek a magyarságtól: megragyogtatta magát az elegancia, a fegyelem, az összhang és a forma végső legfinomabb művészetében, olyan biztos könnyedségben és gazdag tisztaságban, amilyen elsősorban a latin kultúrák sajátja.

A legtökéletesebb modern magyar költő – mondtam az imént, de tulajdonképpen csak idézem az ifjú magyar irodalmi közvéleményt. Alig hat évvel a költő halála után, egyre többen vagyunk, akik csakugyan őbenne látjuk valamennyi élő és halott kortársa közül a tökéletes művészt. Fejlődése oly biztos, töretlen vonalat mutat, mintha valóban valami helyettünk cselekvő elrendelés vezette és zárta volna le. A költőt verseinek titokzatos, magáért való értékein kívül legfeljebb az viheti közelebb a nagysághoz, hogy milyen mélységgel, milyen lélekkel nézi a világ jelenségeit. Tóth Árpád belső értékei tökéletesek, életművében sehol egyetlen rossz alkotás, ha pedig utolsó, legkevésbé virtuóz és legemberibb kötetét olvassuk, e keserű vallomásokban egyetemes, emberfölötti törvények jelenlétét, érvényét érezzük, és a nagyságnak, a fenségnek örök borzongása csap meg, mikor a költő csillagtávolba szökik, s kínjainak és csalódásainak diadalmenetében, feketén és kiégve, lelke vad rongyaival megáll a végső kapuk előtt, és a szép emberi életet számonkérő szavaira „lesütik csillagszemüket a hűvös istenek”. A költő, aki az édes vagy fájdalmas merengés tündérképeit élte és festette földi létének első felében, észrevétlenül az egészen nagy éleslátás csöndes hérosza lett, noha szerénysége elhúzódni látszott a túlságosan nagy ambícióktól. Mások is írtak tökéletes és nagy verseket, de senki sincs kortársai és a maiak között, akinek pályáját több-kevesebb tévedés ne kísérné; Tóth Árpád tökéletes volt kisiklás nélkül, és nagy lett anélkül, hogy egyéb akart volna lenni, mint jó költő.

Sok meglepetéssel fog még szolgálni nekünk és az utókornak ez a nagyon klasszikusan és nagyon modernül leegyszerűsödött, reálissá, józanná és ugyanakkor kozmikussá érett költészet, amely sohasem tagadta meg első ideálját, a szépséget. Azonkívül hogy Tóth Árpád mennyire nem parnassien, meglepetés már a mai olvasónak is, hogy mennyire belülről magyar. A háború előtt „szent” jelzővel illeti „bús mikrokozmoszunkat, a hazát” – azzal a jelzővel, amelyet más nagy modern költő éppen a hazának nem tudott megadni; gyöngeségében is testvérnek érezte magát a Honfoglalóval, akinek neve az ő neve is; és szíve vérét kínálta vakolatul, mert hitte, hogy a költő, aki mint a régi ballada hőse, beépíti magát műveivel nemzete kultúrájába, megszépíti „utolsó álmunknak, a boldog Magyarországnak” a jövőjét. Költészete, ez a kristálytestű és kristályzengésű individualista költészet, minduntalan megvillantja a közösség és a magyarság képeit; a költőnek, a szabad szellemnek az üldöztetésében is az önkéntelenül szebb tájakra vezető csodaszarvas szimbólumát sejti; díszei, szempontjai vagy mellékrezdülései, sokszor és váratlanul, egy igazán és zajtalan átélt magyarság tradícióinak őrzéséről tanúskodnak, s az igazi költők közül is ő fordult először versben a megcsonkult ország fájdalmához, riasztóval és biztatóval a „szent nyomorékhoz”.

És míg a lassú halál el nem juttatta addig a határig, amelyen túl már csak a végső, tragikus magánynak van üzennivalója a szerelem, barátság és emberiség közösségei és az utánunk ittmaradó mindenség számára, addig az iránt sem hagyott a verseiben kétséget, hogy a jobb életnek, az ő boldogabb Magyarországának az útját valahol a Március irányában látta. Radikális és hazafias költő volt, aki sohasem pörlekedett hazájával. Rendkívüli poétai értékeinek tündöklésében talán éppen azért nem vettük eléggé észre a magyarságát.

Tóth Árpádot ma véglegesen fiává fogadta Debrecen, és most, amikor Az Est-lapok szerkesztősége nevében koszorút helyezek el a halhatatlan költőnek, a nagyszerű újságírónak és embernek, felejthetetlen barátunknak az emlékművén, úgy érzem, hogy az a debreceni haladó ifjúság, amelynek kezdeményezése ezt az emléket létrehozta, a jövőben még sok hasonló, követni való példát fog adni az ország ifjúságának a magyar főváros testvéri együttműködésére.