Kosztolányi Dezső
Emlékbeszéd és székfoglaló a Kisfaludy Társaság 1937. november 3-i ülésén
Tavaly ilyenkor, 1936. november 3-án, a délutánnak ebben az órájában, még egészen friss
fájdalommal gyászolta a szellemi Magyarország Kosztolányi Dezsőt. Alig volt hat órája, hogy
délelőtt 11-kor a költő élete lezárult. Az első hat órához azóta teljes esztendőt épített szigetelőnek
az idő, veszteségünk mégis ugyanolyan frissen fáj át a mai délutánba. A kép nem távolodott el, és
nem fakult. Változatlanul állnak előttünk a földi valóság elmúlt jegyei, a megjelenés bája, az arc
bohém mosolya, a keskeny nyakkendő, a széles, de halk és finom mozdulatok. Emlékszünk a
szakadatlan alkotás évtizedeinek szinte daliás költőjére, aki negyvennyolc éves koráig soha
komolyan beteg nem volt, és emlékszünk az utolsó három év szörnyű gyötrelmeire. A stockholmi
utazásokra, a reményekre és a rossz várakozásokra, a szorongás hónapjaiban a Hauber-klinika
kiszivárgó híreire, az operációk számontarthatatlan sorozatára, az augusztusi légcsőmetszésre, a
vérátömlesztésekre, az utolsónak hitt búcsúlátogatásokra, melyeket mindig újabbak követhettek,
a nagybeteg ceruzajegyzetes beszélgetéseire, hősiességére és a vég tiszta tudatával viselt rettegéseire,
és aztán a tüdőgyulladásra és a halálra. Nagyon sokan szinte rokoni emlékeket őrzünk a hosszú
elmúlás fázisairól: csak egy érintés kell, és ismét felrajzik, felzsong idegeinkben mindaz a részvét,
amely a költőt tavaly ilyenkor csaknem külön-külön halottjává tette minden irodalomszerető
magyar háznak. Az emberi emlék szinte testileg él bennünk, a szellem romolhatatlan része pedig
még tisztábban, mozdulatlan és örök közelségből sugárzik reánk. Kosztolányi tizenkét kötetben
megjelent Összes művei elválaszthatatlan része marad a valóságnak.
Halhatatlan, mert szükségünk van rá.
A magyar irodalmi közelmúlt különösen gazdag nagy halottakban. Az igazán nagy
költőknek, amilyen a háború után eltávozottak közt Ady, Tóth Árpád, Kosztolányi és Juhász Gyula,
az is sajátsága, hogy versenyen kívül állnak. Valamennyien a legnagyobbak: a szó itt már nem
fokoz, és inkább csak egy magas szint felülmúlását mutatja. Amit az egyik „legnagyobb” adhat, az
nem csökkenti a másik erejét vagy gazdagságát. Sőt én azt hiszem, hogy legérettebb lényegükben
mindnyájan ugyanazt adják. Az igazságot, a mélységet és az egyszerűséget; sajátságos költői
képletekben ritka és fontos ismereteket az ember rejtélyéről.
Nem először gondolom el és ismétlem el ma mindnyájunknak azt a biztos érzést és
meggyőződést, hogy Kosztolányi Dezső nagy költő volt. Olyan volumenű alkotó szellemmel,
amilyen ő, állandóan foglalkozni kell a fiatalabb kortársnak, az utódnak, aki mestert lát benne
anélkül, hogy tanítványnak érezné magát. Az önkéntes hódolaton kívül, amely minduntalan
visszavitt a verseihez, a nagyközönség szeretete és irodalmi életünk egyes alkalmai megkívánták,
hogy szóban és írásban többször foglalkoztam légyen az elmúlt év folyamán Kosztolányi költői
fejlődésével, azzal a szellemi úttal, amelyet a Szabadkáról Budapestre feljött diák az egyetemi
évektől az Új Szent János-kórház halottasházáig megtett. Gyors vonalakban vázoltam már az út
állomásait, a fontosabb kötetek költői arcát, s most kissé részletesebben és műhelyszerűbben
próbálok majd beszélni a költő minden kötetéről. Az élményháttért, az élet adatait mellőzöm; a
legszükségesebbeket mindnyájan tudjuk; különben is Kosztolányi élete történetén most dolgozik
a legilletékesebb életrajzíró, az, aki végigkísérte az életen, az özvegye.
Ahogy, pusztán a verskötetek közléseiből, a költeményeiben továbbélő Kosztolányiból
én látom, az író fejlődése nem volt olyan könnyű, mint ahogy simaságából gondolni lehetne. Az első
kötet húsz-huszonkét éves csodagyermeke, a Budapesti Napló, A Hét, majd
a Nyugat munkatársa Babits Mihály és Juhász Gyula ifjú és harcos
szövetségese, kelthetett ugyan bámulatot 1905-1907 táján, de az első időknek, a nagyon sokáig tartó
első periódusnak a versei és kötetei önmagukban talán csak múló, modern értékeket jelentenének;
új színezést, új iskolát, amely eltanulható, és amelyet el is tanultak tőle. Az impresszionista
Kosztolányinak nagy volt a nevelő hatása, de annak már nem, aki végül a költői beszéd egyszerű
mélységéhez, a kifejezés csaknem egyén fölötti veretezéséhez érkezett el. Az előbbit aránylag
könnyű volt utánozni, az utóbbit nem lehet.
A naggyá érés Kosztolányinál zökkenők nélkül, ugrások nélkül, meglehetősen
észrevétlenül történt, és sohasem fejeződött be. Kitűnő költő volt már előbb is, szenvedélyesen,
tüntetően, forradalmian költő, egyik dísze a század eleji lírai megújulásnak, tökéletes teoretikusa
és érdekes művésze mindannak, amire a szó színben és zenében képes. Korán mestere lett a teremtő
technikának, és utolsó éveiben is nagyra becsülte a stílusbohémia bizonyos könnyed és könnyelmű
játékait. Kezdettől fogva félreismerhetetlenül hivatva volt a nagy költészetre, viszont néha még
halála előtt is alkalmazott fogásokat, és méltatott figyelemre ötleteket, amelyek irodalmi pályájának
úgyszólván bármelyik szakaszába beillenek. Óriási erőt kellett arra fordítania, hogy összeszedje,
összetartsa magát, hogy nagy költői teljesítményekre keményítse a tehetségét. Tehetségét, amely
félig játszva s a pillanat és szeszély nemegyszer színészi sugallatában bízva is oly megejtő
szépségeket tudott teremteni, hogy szinte csábított a gyors és felszínes munkára. Döntő élménye
ifjúkorában az érzéki világ vad és értelmetlen színpompája, férfikorában a világ üresedése, az
impressziók ismétlődésének és elkopásának értelmetlen unalma, a belső ember magára maradása
és végül az állati lét megszűnésének komor iszonya volt, tetőzve a rákos évek s a lassú halál
kínjaival, az értelmi és érzelmi reagálás minden változatával. Bármily rettenetesnek látszik, és
bármennyire az volt, ez az út szellemileg a gyógyulás útja: a túlzott irodalmiasságtól a realizmuson
át a klasszikus eszmény felé, a piros mellényes művészi nihilizmustól és a modern neuraszténiától
az edződésen és józanodáson át egy hit nélküli erkölcsi magatartásig ível. Nagyjában ez az útja a
legtöbb igaz művésznek, aki nem született egészségesnek, de elég sokáig élt ahhoz, hogy megérjen.
Összegyűjtött költeményeiben Európát olvasom, az anyag elsőrangú részében az örök Európát, a
többiben a modernet.
A végleges változást, amely a kitűnő művészt nagy költővé tette, én A bús férfi
panaszai kötetben érzem leginkább. Amit addig, 1924-ig írt, az a bús férfi és a halálra
ítélt férfi költészetének állandó anticipálása, és amit e fordulópont után alkotott, az mind valamilyen
már fölcsillant előzmény ismétlése egy-egy magasabb nívón. Mert Kosztolányi már tulajdonképpen
kész, elemeiben mindenesetre kész és zárt világként indult, 1907-ben, mikor első könyve, a Négy fal között megjelent. Kezdő impresszionizmusának ideges
gesztusaihoz, szimbolizmusának sokszor még üres bensőségéhez jól illett némi patetikus kacérkodás
a dekadenciával, némi affektált borzongás, dendizmus, sőt egy bizonyos polgár-riogató titanizmus
és satanizmus is. Feltűnhetett benne a képlátás és képszerkesztés parnasszista veretezése, egy-egy
akkoriban hipermodernnek vélt téma költői fölnemesítésének képessége, a táncos, zenélő formatudás
és a bátor, sőt meggondolatlan rímfantázia, amely – később is – nemegyszer világfias könnyedséggel
valahogy csak úgy odacsapta egy strófa kemény és remek első feléhez a másodikat, a kényelmes és
laza záróötletet. A maga nemében elegáns és tökéletes szonett a korszak becsvágyának jellemzésére
a Sürgöny: egy vészes hír távoli elindulásának és útjának sűrített érzelmi
rajza mindaddig, míg el nem éri az embert. Angyali és ördögi tündérszínház volt ez az ifjú költői
világ, finom, pózos és egzaltált, szinte csak a gúnyos fölény mosolyával megcukrozva kaphatott
benne helyet a közönséges emberi élet (Budai idill). Később éppen a
valóságérzék nevelte a költőt helyes emberi mértékre, természetes egyensúlyra.
Nemsokára tovább alakul és teljesen kiépül ez az első, fiatalos, de mindvégig jellemző
Kosztolányi-világ. A felaprózó életlátás, a túlzott lelkiség, az álomhangulat s az ábrándok rémei és
csodái közé időnkint betörő valóság gyermekhangra átírva szólal meg. Az összetartó keret, az
emlékezés és a gyermeklélek érthetetlenül villogó félhomályában indokoltnak és igaznak tűnhetett
fel a ráfogás, a mesterkéltség, a túlzás is. A szegény kis gyermek panaszai igen nagy költői siker az 1910-es Magyarországon is. A sok modern szépség, amit Kosztolányi ezzel
a nevezetes és folyton bővített ciklusával aratott, elfödte újszerűségével az olvasók előtt a költői
helyezkedést, a pózt. A versekből nem egy gyermek beszélt, hanem egy impresszionista-szimbolista-dekadens kultúrával átitatott, ideges felnőtt, aki mintegy kicsinyítő lencse alá ültette magát. Az
affektáció mindamellett csak külső, általános hibája maradt a költői alkotásnak, és mindenütt
érezhetjük, hogyha ezeket az észleleteket és reflexiókat egy emlékező felnőtt mondja el, mindjárt
nincs semmi baj, nincs póz, illetve csak annyi van, amennyi Kosztolányi költészetének ebben az
időben még szinte építő alkatrésze volt. A részletszépségek és finomságok, egy igazi költészet
diadalmas bizonyságai, túlragyogják a hibákat. A magyar lírai impresszionizmus és a költői
realizmus ünnepe ez a könyv, tele egy idilli élet szivárványos tündöklésével, zenével, hangulattal,
újszerű mágiával, érzéki nyelvvel, érzéki és intellektuális képzelettel. A titanizmus eltűnt, vagy csak
mint a groteszk dolgok kedvelése maradt vissza, módosulva és mérsékelten. Az Őszi
koncert – 1912 – az előző korszakból, amely kissé Francis Jammes gyermekverseinek
világára is emlékeztet, egy Maeterlinckkel rokon hangulat- és szimbólumvilágba visz át. Az élet
még mindig kínzó, de közben már telt zengésű, nyugodt akkordok is felhangzanak. A szintén 1912-es Kártya az elfinomult dekadencia viharos erőmutogatása, nietzschei
mámor érzésben, színekben és misztikus pátoszban: ideggyengeség egészen a mérgek és a barbár
csodák ünnepléséig. Ez lehetett a Sturm und Drang, Kosztolányi legbizonytalanabb és legirodalmibb
korszaka. Az esztendő harmadik kötetében, a Mágiá-ban azonban már látni
az első győzelmeket a költő zűrzavarán, aki („Gyűlölöm magamat”) tisztulni kezd az önvádban.
A mondanivaló és a hang egyszerűsödik, a „szemétdomb és a csillagok közt” fegyelmeződik a
hisztéria, az egész hangszerelés halkul. A visszaütések állandóak most is és később is A
szegény kis gyermek panaszai-ra.
Az 1916-ban megjelent Mák további érést mutat. A költő szeme
néha még most is torzít, impresszionizmusa továbbra is uralkodó, de szeszélyes futamaiban sokszor
már nagy nyugalommal és fölénnyel zeng az élet sok öröme és kínja. A kezdődő csömör és magány
tisztultabb, tehát meggyőzőbb megfogalmazásai tulajdonképpen itt vétetik észre velünk, hogy
Kosztolányi mennyire programtalanul, mennyire hitetlenül indult, milyen kacéran engedte át magát
a benyomásoknak: formáljon az élet, a véletlen, én is őt formálom a verseimben, majd meglátjuk,
mi lesz az eredmény… Annál megdöbbentőbb máris egy-egy még csak sejtelemszerű vallomása a
felrémlő iszonyú céltalanságról, az unalomról, amely különben egyelőre ismét csak új szín a
palettán. A formakezelés változatlanul sokra becsüli a szellemességet.
A Kenyér és bor költője aztán – mint hiszi! – már nem is a
földön, hanem az 1920-as polgári társadalomban él. „Itthon van a világban”, mondja, de „már nincs
otthon az égben”. Hozzátehetné; de a pokolban sem. (Már amennyiben nem a föld a pokol.) Milyen
üdvös ez a józanodás, az ilyen „szürkülés”, az ilyen „elfáradás”! A nehéz és együgyű élet
reménytelen lényegén nem segít a család zártkörű, kis boldogsága. Az öregedés és a támasztalan
hányódás megrázó dokumentumai kezdenek elénk sorakozni a versekben, a régebbi dús színezéssel,
de csöndesebb, mélyebbről jövő és mélyebbre ható szavakkal. A szélsőséges individualizmusban
itt-ott szociális ösztönöket ébreszt az emberi tönkremenés kényszerének átérzése. Most már
világosan látni Kosztolányiban egy másfajta költészet vágyát, noha semmit sem tagad meg a
múltból. A művész helyét kezdi elfoglalni a férfi. Technikája még most sem mond le egy-egy
nagyon is irodalmias formai vagy stiláris játékról, a költő most sem szigorítja meg eléggé a
logikáját. Túlságosan vérében ül a Verlaine-féle Ars poetica szabálya; a versben mindig legyen
valami mámor, bizonytalanság, egy kis pikáns imprecizitás!
A bús férfi panaszai 1924-ből már arra a fiatalemberre néznek
vissza, aki 1910-ben A szegény kis gyermek panaszai-t írta. A kötet
egyáltalán nem egy sikeres modor ismétlése, és üdvösen nélkülözi a hamis távlat pózát. A jelen
beszél a jelenről és a múltról. Egy Rilke-szerű, de Rilkénél kevésbé transzcendentális, gazdag és
érett impresszionista költő, a francia vers-librettisták rokona és a Verhaeren-tájképek barátja, aki
egyúttal barátja és egyben-másban testvére Byronnnak és az angol romantikusoknak is, remekel itt,
úgy festve és rajzolva az élet képeskönyvét, ahogy a magánélet, az apaság élményei s a térbeli és
időbeli környezet, a világháború és a forradalmak évei színezik az ő életét, úgy vésve verseinek
egyre időtállóbb szobrait, ahogy a szobrász idő dolgozik az ő egyre komorodó egyéniségének
alakításán. A fia torokgyíkjáról írt verssorozata fordulópont lehetett érzelmi életében, és a
csúcsteljesítmények közé tartozik az irodalmában. Pillanatképei sokszor már mélyek, mint a
tengerszemek. Megdöbbentő szituációkat elevenít meg hidegen és keményen, majd egyszerre – s
mind többször – az emberi közvetlenség és igazság egyetemes, szociális, meleg anyagából, mint egy
modern klasszikus. Közben tökéletes regényíróvá fejlődött, európai mestere a kis és nagy prózának.
Mint apa, mint férj és mint ember, most már igazán a zsigereivel kapcsolódik a társadalomba, noha
változatlanul individualista. Léleklátása már-már orvosi, panaszai nem hisztériásak, hanem
megrázóak, és ha formai tréfák idézik is előző korszakait, a hangsúly már nem a bohémián van.
Ebben az időben egyenesen úgy látszott, hogy Kosztolányi Dezső, a stílus ötvöse, a szavak
kalandos és megbűvölt zenésze, lemond a formáról, a ritmusról, és elsősorban az oly veszedelmesről,
a rímről. Meztelenül című kötete (1928) prózaversekből áll. Sok darab
megtartja a magyar alexandrin ütemét, akad egy-egy hexameterekre vagy blankversre emlékeztető
forma, rím azonban sehol sincs. A legtöbb vers csak a legpuritánabb eszközökkel kíván hatni; a
közlés végső tömörítésével és egyenességével, a szerkezet alig-alig megrezzenő gondolatritmusával
és az észleletek igazságával. Ezeken a költeményeken erősen látszik a prózaíró roppant írástudása,
amelyről külön kellene beszélni. Itt hiányoznak először a Kosztolányi-versekből a kétes
szükségességű jelzők és főnevek. A tűrés, a közöny és a bölcsesség korszakában vagyunk, a pillanat
most már az örök érvény egyszerűségével „higgadtan, de keményen fújja goromba dalát”. Mintha
az öreg kínai Po Csü Ji-t olvasnám a Wiley-féle angol prózai fordításban, úgy hatnak rám ezek a
prózának írt Kosztolányi-versek: rideg fájdalom és közönségesség mind, verseknek csak csontvázai,
és mégis igazi költészet! Az öreg Goethének is van néhány ilyen prózai költeménye. A könyvnek
nem volt méltó sikere. A Kosztolányi nyaktörő bravúrjaihoz szokott irodalmi közönség és a kritika
idegenkedve fogadta és átmenetnek tekintette. Az is volt. Mindamellett nem volt egy formai csömör
dokumentuma, és előre is mutat: Kosztolányi ezután már kitartóan puritán tudott maradni a formán
és a rímen belül is. Ha akart.
Utolsó kötete, a Számadás, egy évvel a halála előtt jelent meg.
Búcsúzó lírája éppoly sokszínű, formái éppoly változatosak, mint régen. Az egész könyv úgy hat,
mint egy összefoglalás. Majdnem minden eddigi hang felzendül benne, trillázó zenei játék a feleség
nevének magánhangzóival, impresszionista pillanatképek, negyven töredék, rímötletek, gnómák és
sóhajok, lírai vagy festői vagy filozofikus epigrammok japán-nyugat-európai modorban, útiképek,
néhány korszerű nagyvárosi szatíra, egy tüntető Ars poetica a megfegyelmezett játékosság
védelmében, egy himnikusan szédítő és óriás szótűzijáték; a hajnali mindenség és a tűnő élet
ünneplése. És végül tíz-húsz egyszerű, súlyos, nagy vers: hosszú alkudozás a halállal. A megtörtség
és a közönnyé dermedt, állandósult rémület, az én gőgje, a tűrő hallgatás éppoly hatalmas bennük,
mint az erő, az a büszke erő, a gondolat, stílus, rím és forma tökéletes és természetes egységében,
amely legvégül már így beszél:
A vad kovács, a szenvedés |
sötét pöröllyel döngöl engem, |
kormos dalát ővele zengem. |
Beh jó nekem, hogy nem kell élni |
engedni szépen, mit se tenni, |
csak fájni így és várni, lenni. |
Verj, vad kovács, világfutóvá, |
érzéstelenné és meredtté, |
kemény, fájdalmas műremekké. |
|
Az ember elsősorban a maga egyéniségéhez mérve értékeli és élvezi a költőt. A
versolvasást irracionális rezdülések kísérik, a szuggesztió árnyékokat rebbent föl és fényeket gyújt
világunkban. Minden hatás a felvevőtől is függ, attól a tapasztalatmennyiségtől, amely az évek
során felgyűlt bennünk. Tudatos és tudatalatti emlékeink együtt elevenednek meg az idegen logika
és fantázia szavára. Az esztétikai ítéleteknek kikerülhetetlen tényezője tehát a szubjektív idő is, amit
átéltünk. Lehet, hogy a kép, amelyet Kosztolányiról alkottam, csak az én eddigi harminchét
esztendőm tapasztalatainak tükrében igaz. Engem a pesszimista és realista Kosztolányi ragadott meg
legjobban. Ezért tudom annyira tisztelni a fejlődése útját, az utat a ragyogó és szertelen felszíntől
és anarchiától, melyet oly szellemesen és szenvedélyesen tudott magasztalni, a mélység, igazság, a
fegyelem felé. A példaadó erőfeszítést, amellyel ez az elsőrangú, de könnyelmű tehetség oly
diadalmasan kiküzdte a maga ércnél maradandóbb klasszicitását. Kosztolányi nem klasszikusnak
született, de azzá nőtt. Az értelem és a szenvedés gyógyította, haláláig gyógyult a hibáiból. „Homo
aestheticus” volt mindig, hiszen, mint igazi író, csak az lehetett mindabban, ami a megoldásokat
illeti, de „homo moralis” volt a művészete iránti hűségben éppúgy, mint abban a széles körű
munkában, amelyet külföldön és itthon a magyar kultúráért, a magyar nyelv tisztaságáért, a lapos
és henye kontárság visszaszorításáért végzett. Kitűnő, elegáns regényei és az a rengeteg apró prózai
műremek, amely a Pesti Hírlap hasábjain tizenöt év során „Esti Kornél”
tollából megjelent, a köztudatban itt-ott átmenetileg még a költőnek is fölébe emelte a prózaíró
Kosztolányit; én azonban azt hiszem, hogy egy-egy ilyen prózai „tengerszem” mellett mégis
versköteteinek válogatott anyaga fogja legigazábban megőrizni csodálatosan bonyolult és érdekes
egyéniségét.