Séta idegenben

Utaztam pár napot, s csak a szomszéd Ausztriában. Egy asszony kísért, és két könyv, Budapesttől Grácig (ahol tizenegy évvel ezelőtt jártam már egyszer, szintén nőpajtással, s szerelem nélkül). A két könyv, melyet csak megjelenésük időpontja s ez az utazás kapcsol össze, folyton velünk volt, testi mivoltában vagy szellemileg, idegen lebzseléseink idején, velem utazott aztán Gleichenbergbe is, elkísért rövid és hosszú barangolásokra, hegyekre, falukba (meg a másik – aki a közelünkben lakott. A múlt év karácsonyán? meg a nap, meg a harangszó). Az asszony beteg nő, inkább pihennie kellett, hol velünk jött, hol nem; de a két könyv már egészen összekeveredett ezekkel a sétákkal, úgyhogy számomra mindenkor kölcsönösen fogja bennük őrizni egymást táj és irodalom. Vitáink kissé rapszodikusak voltak, s most, visszagondolva, már azt kezdtem sejteni, hogy az egész (egyoldalú) beszélgetés tulajdonképpen csak előkészületben volt, jelentős részeiben egyáltalán nem történt még meg, és csavargás közben minduntalan megakadt és szétaprózódott, újra megindult, elkerült vagy kétszer körüljárt egyes helyeket, a séta természeti törvényeit követvén ő maga is.

Mindkét könyv olyan, amelyet megelőzött a híre: az egyik Fodor József verseskötete, amely címének – Lihegő erdők – önhibáján kívül megkésett s kissé gyorsan avuló pátoszával könnyen illeszkedett az új és patetikus májusba, s másik az új Babits-regény, a Halálfiai.

Az út a nagy parkon át kanyargott kifelé Bad Gleichenbergből; zsebemben jókedvű pénz; édes, tömött zsongások állítottak meg a forró délutánban: mennyi méh! mint élő, zöld, óriás méhkas zúgott fölöttünk egy-egy virágba borult vadgesztenyefa! s az első keresztvölgyben szétnézve, látjuk a hegyoldalakat: villogó felhődarabokként tolonganak rajtuk a fehér kertek, almafák, szinte megfúl köztük a sok apró major: egy dionüzoszi verseskönyv pezsgő-tajtékzó-összefolyó virágtengere ez! És fönt: sötét fenyves: oda megyünk, a Gasthaus Taferlhez, a hegytetőre.

Körülöttünk a föld lírája: természetes, hogy először a verskötetről esett szó, befejezett kiváló értékek azonnali konzervatívosodásáról, Fodor vizuális erejéről, eksztatikus képeiről és speciális formai esetlenségeiről… képek… panteizmus… – szavakra emlékszem, aztán a beszélgetés határozottabb formát ölt: a költő eddigi, könyvön kívüli szerepléséről, elképzelt jövőjéről, és arról, hogy milyen szerepet játszik az Én a fiatalember irodalmában, mikor még inkább expresszíve látja a világot, s hogy később az Én, mint önmaga témája, aránylag háttérbe szorul, a megérzés és kifejezés munkájának tágabb körben való elvégzésére, s a külső objektumokkal hogyan gazdagodik a szubjektivitás is.

Mentünk a leírhatatlan völgyön át.

– Ilyen költőnél, akinél Élet, Világ és Mindenség a nagybetűk nagyszerű általánosságát, szimbolikus tartalmát mutatja – óh, nem mindenütt, de ilyenkor a legszembetűnőbb! –, s aki, ifjú szeretők boldog, dadogó elvakultságával, nem látja szerelme tárgyát, csak saját mámorait, aki tehát még nem tud s hite szerint nem is akar (ez nem igaz) objektiválni: mi győz meg bennünket egy ilyen költő különleges értékéről? A reagálóképesség gazdagsága és a kifejezés érzéki frissessége. Azt mondhatnám: szinte mindegy, hogy a költő – fiatal költő! – mit fejez ki: tehetségéről így is meg lelet bizonyosodni. Aki, költő, valami olyat ír meg nagyszerűen, amit egy idősebb haszontalanságnak lát, s ami rendszerint az is, biztosan ki fogja tudni fejezni a „komolyabbat” is, ha majd az a „komolyabb” tölti ki érzésvilágát, hiszen a kifejezés képessége már eredetileg birtokában volt! Persze kérdés marad még mindig, mennyire telik meg tartalommal az ifjú: a kifejezés adja a művészetet, a tartalom e művészet jelentőségét.

– Ez csak részben vonatkoztatható Fodor Józsefre: ő már rég túlvan ezen a stádiumon, noha kötete nem jelzi fejlődése látható útját. S van benne ma is bizonytalanság, visszaesés a kitűnő tehetség kezdőstádiumába. Megjegyzem azonban, hogy az ő kezdőértékei is különlegesek, többek a rendesnél: verseinek érzelmi feszültsége már akkor tartalom volt, súly, abban az értelemben, amelyben mindjárt részletesebben beszélek róla… Egyelőre maradjunk az extatikus képeknél… Díszességüket önmagukért s a jövőért csak dicsérni tudom: eredeti színek, ízek, szavak. Lehet, hogy forróságuk tömegben forszírozottnak hat, lehet ez a fuldokló gazdaság egyhangú – a szerelmes is követeli és forszírozza a pásztorórákat, s nem találja unalmasnak a boldog ismétlődéseket! Azonkívül ezek az erőtől ájult, fülledt-fulladt hangulatok pillanatonként gazdagodnak a meglátás új meg új kincseivel, s e versek új meg új részleteket merítenek elő, erős, túl-izgult s nem túl-izgatott plein airben, mintegy új meg új oldalról fotografálva le a természettel egytest költő belső erdejében – mindig ugyanabban az erdőben – az erdő összetevőit, új meg új tisztásokat, szakadékokat, s az érzelmek egész, kéjesen nyújtózó-szétkígyózó vegetációját.

– Mily nagyszerű ifjúság: így jelentkezni, ily szép kötettel, ennyi szín-telítettséggel és ily hatalmas szóval! Mily lelkesítő e természetes bőség a száraz dogmatizmussal szemben, mennyire élet, magát-alakító és magát akadályozó s gátjain is csak viharosabbra megdagadó áradás! Mily gazdag ez a szerelemmel és gyümölcsével átitatott nyelv! Bőség és bőség – el sem fér saját magában, kicsap a még bizonytalan kompozícióból, s eksztázisa tetőfokáról nehezen tud alászállni. Káosz ez a stílus, bozót és mámoros erdő, csíráztató anyaföld, metafizika és szeszes villogás a levegőben, fülzúgás, láz, erjedés, állandó homályos erőfeszítés, teremtő lelkesség, és csupa érzékiség: Fodornál remegő testiséget és izgató plasztikát kap a szó, szélsőséges hevülete gyújtogat, amerre jár, lélekben éppúgy, mint a tárgyakban, vagy sajgó dermedés lesz, önmagába-döbbenő vagy lázongó pompa, mely mitológiává eleveníti a külső és belső valóságot, fuldoklásig szívja magát a dolgok emanációival, és dolgokat projiciál, és esztétikai meglepetéseket tud csinálni a legegyszerűbb földi mozdulatokból. Testiség mindenütt, kitüzesedett, feszült, támadó érzékiség a témákkal szemben, bár maguk a témák csaknem kizárólag szemérmesek, s inkább szólnak a költő elragadtatásairól és iszonyodásairól, mint reális életéről. A forró színek körvonalat kapnak, a szavak kis képekké tömörülnek, önálló, sokszor parnasszien szépségekké, de zártságuk vagy önállóságuk a kompozícióilag is kész versekben olyan – néha szimbolikus hátterű – érzelmi egészbe oldódik, amely már messze esik a parnasszien-leíró költészet kevésbé közvetlen emberi szándékaitól. Tehát: expresszionista feszültségű nyelv, parnasszista képeszközök, lírai hatás: zenei elemek meglehetősen elmaradnak, sőt talán távollétük vehető a legérezhetőbb (s nem stílszerűtlen) hangzásbeli hatáseszköznek… Ma mintha ilyesmi volna Fodor öntudatlan ars poeticája, természetes megnyilatkozási módszere… ami persze mind formatehetségére vonatkozik ennek a kemény, erős, vidéki gyökereit nagyon őrző fiatal léleknek, ennek a hátborzongató és tisztulást váró, új „örök Én”-nek.

– S most, nem nézve már csak-szépségnek ezeket a feszült, barokk szépségeket: lehet ilyen feszültség esetében gondolatszegénységről beszélni? Azt mondja nekem a minap egy fiatal költő, meglepő kritikus látással, hogy kötetének – sokat ígérő verseskönyv, másfél évvel ezelőttről – tulajdonképpen az a baja, hogy nem mond semmit. Igazat adtam neki. Az írónak, valóban, jelentenie kell valamit, sokat, vezetnie kell. De mit mond Fodor? Ilyen az ő semmitmondása a csak-dísz-versekben is? Istenem… az élet nagyszerű, vagy az élet ronda, az emberek gyalázatosak, én egy vagyok az istennel, tehát nagy vagyok, egyet-mást nem értek a világból, és leírások, vallomások, önjellemzés, „meghitt társalkodási viszony a természet erőivel”: józanon lemeztelenítve egyik sem hatásos mondanivaló, még pár sor teljessé bővíthetné a felsorolást, s az is nyilvánvaló, hogy új sincs bennük… Mégis: ez a költészet testvére annak, amelyik „nem mond semmit, de azt szépen mondja”? Nem! Ez a költészet szuggerál, hevületének átvétele a tetszésen túl beszél bennünk: ez a nagyszerű táj, körülöttünk, ez sem szól hozzánk szavakkal, s mégis mily sokat tud mondani! Helyesen szuggerált kis és nagy érzések hatása alatt valahogyan az élet maga kezd gondolkozni az olvasóban, jobban mondva: a lelkünkbe hullt szavak magvai kikelnek, s noha a virággá-építést már mi végezzük, öntudatlanul, e továbbépítés teremtője és ura mégiscsak a költő. Lelki helyzet megfelelő precíz fölvázolása és kivetítése: minden jó versírásnak ez a kulcsa, s ami ezen túl van, az már csak kívánatos járulék. Minden lelki helyzet mindig alkalmas a kivetítésre, de kivetítésére nem minden pillanatban alkalmas a költő: a tehetségek egyéni különbözősége, az életkor s a téma természete szabják meg, hogy az érzéstartalom és a gondolati tartalom keveredésének melyik fokán következik be a kristalizációs pillanat. Az érzés gondolattal, a gondolat érzéssel telítődhet, s ez a folyamat egyformán lejátszódhat a költőben vagy az olvasóban. Elképzelhetetlen, hogy jól kifejezett érzéshez ne épüljön hozzá gondolat is – fordítva is igaz a tétel, de ekkor már változik az intenzitás mértéke. Minden más babona, rövidlátás.

– Mindamellett tény, hogy ez az elsőrangú költő általában még kívül áll az életen, mellyel oly egynek érzi magát, a Kozmoszban él, amelyhez a fantázia fűzi, s belső kozmoszában, mint az álmodozó szerelmes. Ne higgye, hogy az ébredésnek nincs lírája! Most még többször ez a kettő keveredik benne, s ezt nem kifogásolom, amikor azt mondom, hogy Fodor, már meglévő megkülönböztető értékei és néhány olyan verse mellett, amely a líra csúcsán áll, a jövőtől még nagyon sok tartalmi tárgyiasodást és fegyelmezettséget kaphat, s kívánatos, hogy kapjon is. Amióta az irodalomban szerepel, véleményem szerint máris többet, nagyobb művészi biztosságot érhetett volna el. Ziláltság és zavar és dühös pátosz túl sok van benne, s a fiatal lélek szinte tetszeleg magának ezekben is, pedig legjobb értékei nem belőlük erednek. Ez a patetikus tehetség nem csak hasonlat-torlaszok emelésére hivatott, s nem maradhat véletlenek és metafizikai bizonytalanságok szolgálja, hiszen gyakori részletekben és sok versben ma sem az már. Most még inkább csak az olyan tartalom kongeniális vele, amely maga is vihar és irtózat és rendetlenség: a víziós leírások: Baál isten az olasz harctér esti horizontjának óriási táljából issza az embervért. Ezek a csúcsok, és sok csúcs van, de még gyakoribb e stílus öncélúsodása, s valami komponálásbeli fogyatékosság. Kisebb tehetség örülhetne a hulladékoknak is, de Fodor ne örüljön a fölösleges, tehát rossz túlhabzásnak, erőpazarlásnak. Fascinálólag hatnak rá nagy példák, kevésbé látja a gesztustalan szépséget, nagyságot és egyszerűséget, ami szintén legmagasabb irodalom, s talán még nehezebb is. Érett, nagy költő, s egyszersmind – tehetségének milyensége nem engedi, hogy szimpatikusnak mondjam ezt a tulajdonságát – naiv lélek, aki korlátokat emel maga mögé, a kései Ady világában él (ami meglátszik nyelvén és szófűzésén is), és abban a Vajda János-féle egyhangú vízió-orkánban, amely, emlékszik? az Alfréd regényé-ben szentegyházakat tép ki a földből, mint odvas fogakat, máskor meg ifjú és tapasztalatlan meggyőződése szent és vak erejével sátáni-isteni mennydörgéseket indít, roppant kifejező-gazdagságát profetikus általánosság konklúziójába szegényítve, például a haladás ellen. Naivság, persze, de közben mily erő, egészség! frisseség! S mily kivételes tehetség, minden salakjával együtt, az egész ember! Az egész magyar líra legnevezetesebb kötetei közé fog tartozni a Lihegő erdők, ez az „első verskötet”, ez a konzervatív-expresszionista dzsungel, tele nemcsak a szokásos oroszlánkörmök nyomaival, hanem, hogy kissé erőszakolva folytassam a képet: izmos oroszlánkölykökkel, melyek közt teljesen kifejlett díszpéldányai is sétálnak a leghatalmasabb fenevadaknak. Fodor könyve nem „első verskötet”, hanem legalább három első egyszerre, értékben és időben egyformán…

Az Ungarische Krone mellett fölfelé indultunk, jó ideig, fárasztó kapaszkodón. A hegy lassan emelt bennünket, a fönti erdő incselkedő játékba fogott, s egyre sűrűbben küldözte felénk előőrseit, már jött a fenyves is, világosbarna függőlegeseivel, s lábunk alatt évtizedek óta hullott tűlevelek ropogó, síkos padlózata. Gyantás, súlyos, gyógyító szagok a benyilazó napban.

Kísérőm, a beteg asszony, elkábult a föld, erdő és nap egészségétől.

– Látja – mondom neki, s szétnézünk öt-hat kis falu fölött, mert a kilátás egyre tágul –, ez is Egészség, bár más, mint a Fodoré, a Babits könyve. Mert nem az ész betegsége minden romantika, és nem gyógyulás-e a józanodás? Valami különös egészség megtalálható Babitsban: a köztudatnak paradox állítás, pedig ily nagy s ily módon nagy munkát végigmunkálni és befejezni, a testről is a legjobb orvosi bizonyítvány.

– Legnagyobb műve volna? Valószínűleg. Bármelyik kötetével hasonlítjuk össze, természetesen ez a legértékesebb. A lírikus, esszéista és a regényíró összefoglalása. Maga tudja, hogy a Gólyakalifá-t én nem tudom annyira becsülni, mint némelyek, s tán Babits maga is, a kitűnő Kártyavár kompozícióját tisztelem, Babits fejlődése meglep, de az az épület egészében véve nekem még kissé szárazdeszka- és betonszagú, szellemileg is. Akkor még forszíroznia kellett Babitsnak, úgy hiszem, a realitást… Ezzel az új regénnyel megszűnt benne minden gátlás, amit költő prózai műfajban érezhet, s megmaradt mégis a lírikus gazdagság, éltető szépségnek és vérnek a Testben.

– Mily nehéz olvasmány! Pedig milyen érdekes! Tudja – folytattam, és nevettünk –, mikor Grácban uzsonnáztunk, a piacon, annál a tömör salzburgi sajtnál, ohne Rinde, wie Butter streichbar,¹ nem véletlenül jutott eszembe a Halálfiai. Annak a stílusa, mint írójának gondolatai, éppily nehéz és olvatag, ohne Härte, ² komprimált, kondenzált. Egzaktsága és komplikáltsága, amely oly tisztán átmutatja a benne levő tartalmat, mintha üveg volna, vetekszik a Meredithével és a páratlan Proustéval, akiket különben, megvallom, nem ismerek még túlságosan jól, de emellett hihetetlenül költői, s ami a legfőbb: költőisége nem regényellenes, hanem a kifejezés tömör plasztikáját szolgálja. Manapság legjobb prózaíróinknál is ritka a stílusgond, az elszórt expresszionista s még későbbi akaratok meg a tárgyi életesség hangoztatása mellett úgyszólván csak stílusgondból állanak. Szóval, íróink megvetik a stílust, s némileg joggal… De gondoljuk meg, mily érték az a Halálfiai-stílus, amelynek egy-egy mondata naturalistamód csak kétszer-háromszor oly hosszan volna kifejezhető! Nagyon figyelmesen olvastam ezt a teljesen reális könyvet (végig kijegyeztem benne még a sajtóhibákat is), és minden oldalon kétszer-háromszor elidőztem egy-egy képnél, amely nem külön díszként henyélkedik a helyén, hanem míg tudományos pontossággal meztelenít precíz jelentéseket, szómögötti, szimbolikus tartalmával továbbfolyik az eseményekben, vagy ő maga fejleszti tovább magát. S a továbbfejlesztés megint nem öncél, nem az író elmerengése hasonlata szép áramlásán, hanem, ha a kép jelentkezése pillanatában az érzékelhető megjelenítés eszköze volt, önállósodása folyamán továbbfejleszti az eredeti gondolati helyzetet, új alany vagy állítmány bekapcsolásával, vagy a jelzők metamorfózisa révén fölöslegessé téve új, későbbi realitásfázisok reális megrajzolását. A naturalista kifejezés ehhez képest plump, s egy-értelemre-hangoltságát csak bőbeszédűséggel pótolhatja, ami különben nem hibája, csak sajátossága. Tehát nem költői ez a Babits-stílus, hanem a költőiség adta kis- és nagybetűs előnyöket is felhasználó-realizáló: ilyen módszerrel csak a legfegyelmezettebb alkotó dolgozhat, aminthogy a Halálfiai sok más tekintetben is a fegyelmezettség diadala. Az említett eljárás, kevésbé konzekvensen, kissé fellengzősen s ezért máris avultan, megfigyelhető Jókainál is: Jókai is költő volt! Nem mondom, itt-ott furcsálltam képeket, de mit számít ez a pár hely hatszázkilencvenhatszor harmincöt sorban! Éppúgy nem számít, mint ahogyan csak érinteni lehet a regény rengeteg emberi és kulturális lélek-területet megmutató részletgazdagságait: a részletértékek, stílusban és tartalomban, itt élő ízületekkel kapcsolódnak az egészhez, föl lehet rájuk hívni a figyelmet, de ők maguk elmozdíthatatlanok a helyükről – még egy-egy gondolat axiomatikus megfogalmazásában is elsősorban a szerves beépítettség a fontos.

Letértünk az útról; virágos rét: érdemes figyelni minden apróságra.

– Mily fáradságos lehet ily gonddal írni! Úgy tudom, nyolc évig készült ez a regény. Megérte a kitartást… – Hallgatva, lassan mentünk az elhagyott hegyi tájon, s valahonnan egyszerre, váratlanul, kétségbeejtő valószínűséggé és képtelenséggé torzult a példa és elképzelés: Kitartás? Mikor az ember három nap alatt vagy egy hét alatt éhen pusztul! Nyolc év, mikor az író gyerekei reggeltől délig megéheznek! Az Irodalom megbecsülheti az eredményt, a kitartást, de az Irodalmi Élet másra kényszeríti: szerencsés esetben még nem becstelenségre, hanem arra, hogy egy „országos nevű, kitűnő regényírónak” három nap alatt kelljen megírnia egy tízéves regényt. S utána riport, a rögtöni pénzért, cikk, az egynapos fellélegzésért, gyorsáru a kapitalistának, s jaj, ha a tőke lemond az életadó kizsákmányolásról! Kitartás? rendszeres munka? tisztesség? Hiszen a véletlen tartja meg a dolgokat, a véletlen dirigál… Móricz Zsigmond szavaira gondoltam a Pesti Napló-ban, és otthoni harcmodorokra, a jelen tények gonoszságára és erejére: az a közerkölcs, hogyha valaki kritizál, azt meg kell fosztani nyugdíjától, s másnap felszólítani a szerkesztőjét is, hogy csapja el! S: ha valaki olyat ír, ami nekem nem kellemes, a kenyerét, egzisztenciáját, életét összerombolni! Én sem hiszem, hogy úri, korrekt és kiváló szellem ilyesmit akarna. Pfuj! Még szerencse, hogy a kitartásnak, mely gyakran hajlandó megroppanni, oly erős támasza a környezetaljasság reakciója, a felháborodás és büszkeség! Igen, kitartani és szuggerálni a becsületességet! Szuggerálni a vak elfogultság felé éppúgy, mint a megérintett hiúság természetes, emberi, önző fájdalmával szemben!

Mennyi virág mindenfelé! Beszélek, hogy felejtsem ágyrajáró és szénlapátoló és kávéházi kölcsönökön tengődő íróbarátaimat a Nyolc Év tiszteletében.

– A realista elbeszélő, Kodolányi vagy Móricz, mikor nem stilizál, csöndes, kényelmes ösvényen vezeti hallgatóját – a környező táj maga éppily gazdag lehet. Babits elbeszélése nem a mindennapi közlekedés útjait használja: magán a réten kanyarog, mint most a mi lábaink. Mindkét esetben az a fontos, hogy közben vezetőnk mennyit mutat meg a tájból, s a cél, ahová eljutunk vagy nem jutunk el. Kizárólag az útnak, irodalomban a stílusnak, barátja lenni: megszűkítő értelmetlenség, melynek a modernek talán még inkább hívei, mint a konzervatívok. Persze nem mindig gondolkoztam így: hanem csak l’art pour l’art-osan, vagy – később – l’art pour l’art-ellenesen: megfogtak a részletek: holott a legmodernebb izmusok a legirodalmibb irodalom, új l’art pour l’art-elv, levezethető a régiből, hasznos, de tökéletlen, mint minden elv. Mindezt pedig azért mondom, mert ma a stíluselfogultságot látom az irodalmi élet egyik legnagyobb eszmei bajának, s azt hiszem, ez a baj meg is marad mindaddig, amíg az írók és kritikusok a különböző izmusokat dogmáknak s nem egyszerű jelzőknek tekintik, sohasem felejtvén, hogy a jelzők száma végtelen! S mondom azért is, mert a Halálfiai stílusán ideális lehetne tanulmányozni minden elképzelhető stíluskérdést, és mert nemrég fölvetődött bizonyos elképzelt szellemi és esztétikai univerzalizmus rendszerének gondolata, amelyből nézve megérthető, tanítható és igazságosan megítélhető volna minden részletesztétika és mindenfajta irodalmi termék: az egyetemes életbe szervesen beletartozó s csak látszólag elkülönült sok kis egyén. És: megjelent a Halálfiai, ilyenféle univerzális szemlélet terméke, egyesítvén magában konzervatívságot és modernizmust, élő, speciálisan babitsi mű, egyetemességében és élettel-telítettségében túlnövő az eddigi babitsi specifikumokon. Univerzális könyv: a megmunkálás egyéni eszközei gazdag kincstár, egész esztétikai univerzum, gondolatai pedig – esztelenség volna kifogásolni, hogy ebben a történelmi regényben nagyon fontos társadalmi problémák nem szerepelnek, vagy még nem szerepelnek aktualitásuk mai színeiben és élességével! – szintén univerzális ismeretét, átérzését és körüljárását bizonyítják mindannak, ami embert és közösségeket mozgat. Egyszóval: európai, univerzális mű, s nincs meg hozzá az univerzális szellemű közélet.

– A stílusról volt szó ugye? s arról, hogy itt érdemes figyelni mindarra, ami mellett az olvasó, e regény utazója, elhalad. S hogy a cselekmény vidám turista-lábai virágok közt járnak… Ezért bizonyos mértékig ünnepélyes, sőt patetikus ez a stílus és ez az analízismód – ez azonban a megfelelő helyeken öngúny is, és szinte a pátosz öngyilkossága, úgyhogy csak a szerető fölény ünnepélytelen ünnepélyessége az állandó benne: hétköznap és ünnep magától értetődően egyesül ezen a virágos réten is, ahol most mi járunk. Megemlítem a latin szavakat is, a mitológia stílusba-rezignálását: finom részlethatások, éltető jellemzés mellett kitűnően éreztetve az idegen idő távlatát. Babits, úgy érzem, a mozinak is hasznát vette, nemcsak a kezdő fejezetekben, amelyek éveket vetítenek és pattantanak előttünk: itt inkább a szerkesztés mutat moziszerűségre; az igazi és érdekesebb moziszerűség rejtettebb a stílusban: figyelje majd meg, hogy hozza közelebb a dolgokat, s hogyan távolítja őket a szavak tárgyszerűbb vagy elvontabb megválogatásával, aszerint, hogy precíz vagy inkább hangulati hatást akar kelteni, és hogyan tud tudatalattiságot sejtetni elfolyó remegésekkel, amit nem a szavak tartalmából, hanem csak – hogy úgy mondjam – homályosságuk fokából érezhetünk ki. Távlatcserék minden fajtája szerepel itt és premier plan és egymásra fotografálás – alázatosan, ahogy a cél és kifejezés szolgáihoz illik, s nem lázadva modorrá, mint rossz forradalmároknál. Nem hallgathatom el, bár mellékes, hogy Babitsnál általában sokat szerepel a must meg a lekvár, a jó baracklekvár íze – nekem túl sokat, és hogy szerintem néha túl közel kopognak egymáshoz „ama” Nagybetűk Koturnusai… Viszont mindez együtt, ez a prózastílus, csodálatosan objektív, objektiválja a lírát is: a lelki folyamatok ily szimbolikus-reális analízise megteremt valami parancsoló mechanikusságot, az elhivés ellentmondás nélküli, gépies állandósulását: mintha érzelmek kémiai laboratóriumában volnánk: minden törvény, biztos, s mégis van ebben a józanságban valami ijesztő, démonikus és szürrealista, mint a tudomány mélyén. Fokozza e módszer hatását egy másik külön eszköz, amely látszólag összeférhetetlen az előbbi komolysággal: helyenkint riport- és ponyvahang szólaltat meg fordulatokat, önkéntelenül is jellemezvén megfelelő lelki vagy eseménybeli helyzeteket, s megint csak parancsoló-elhihető objektivitást adva az elbeszélő írónak oly pontokon, ahol nem lehet objektív, mert ő maga sem lát tisztán, s csak mendemondákat közöl, száraz fenntartással: „Evvel ellentétben áll Gyula vallomása…” Ennek testvérei a kissé kalandos idézőjelek, hivatalos hangú, aktszerű objektivitás, költőivé emelt detektívregény-motívumok: Babits régóta ismeri a gide-i sottise élvezetes ízeit.

– Egyébként is élvezet figyelni az írónak ezt az objektivitását. Háttérfestő, zárójeles részeknél csaknem történetírói kívülállást észlelhetünk, hangja itt költői, magas vezércikkhang, hiszen csak utal olyan tényekre és emlékekre, amelyeket az olvasó legtöbbször vezércikkekben hall fölemlegetni: s ennek is valami külön életszaga van, s telíti az ábrázolt helyzetet a megszokott, tehát megbízható adalékfelsorolások bizonyító erejével. Még érdekesebb azonban az az objektivitás, melyet az első személyben nagy ritkán, zauberbergi többesben már többször beszélő író a saját alakjaival s rajtuk át a saját regényével szemben mutat: kritizál. Megkritizálja a saját irodalmában a saját módszerét, közbevetett kis mondatokkal, megjegyzésekkel, áthidalásokkal, módosításokkal, melyeket nem könnyű észrevenni, hiszen állítmányukban az első személy sohasem szerepel. Mintha másvalaki teremtette volna az alakokat, s ez a más író Babits baráti széljegyzeteit beékelte volna két vessző közé, ide is, oda is: és ezek a kritikusi megjegyzések ebben a stílusban szintén éltető momentumokká olvadnak, elbeszéléssé! S az író tovább megy, apróságokban tovább keveri magát és a regényt, az életet és az irodalmat, valahogy pirandellói értelemben (amit már Gide és Thomas Mann is megcsinált, sőt Jókai is, azt hiszem, A tengerszemű hölgy-ben) regényelméletet fejt ki regénye folyamán, de oly módon, hogy cselekmény és esztétika egybeépülve kölcsönösen mozgassa egymást előre. Egyáltalán az egybeépítés szempontjából megoldások trouvaille-bányája ez a könyv.

– E nagy és sokrétű objektivitás mellett hol marad a líra? Bizonyos lírát elárulnak már az előbbiek, ez azonban az író műhelylírája írás közben; azután, minthogy a Halálfiai nagy részben önéletrajzi regény, ott a főhős alakja, a család, a vidék, a múlt emléklírája: ez már az emberé. A kettő keveredik régi Babits-versek regénybe dolgozásánál: mennyi líra, mennyi vers van elrejtve a Halálfiai-ban! Meglevő versek, amelyek számára mostani prózaruhájuk nem elég inkognitó Babits költészetének ismerői előtt! S versek vázai, versélmények központi magvai – mily sereg! Mint az Ady-novellákban… S mindez a regényben nem önállóan jelentkezik, és nem szónokol: Babits lírizmusa csak az érzékeltetésben hevül önállóvá: tárgyhoz kötött, szükséges tömörítő szépség. Hogy ilyenek, az – mindazzal együtt, amit mondtam – Babits újabb megújhodását jelenti, teljes prózaírói kifejlődését, nagyságát és életképességét, amely egyébként a háború utáni magyar irodalomra való reagálás finom jeleit is mutatja.

Újabb erdőrészből újabb tisztásra értünk.

– Az az érzésem, hogy Babits most már mindent tud ábrázolni, amit csak akar. Itt két vagy három generációnyi magyar életet fest, a vidék és a középosztály társadalmi és szellemi életét, új és legjobb erőinek intellektuális rétegbe való emelkedését, fölszívódását, átalakulását, forrongó türelmetlenségét, ezzel szemben a maradi és megbízható föld vétkeit és erényeit, s mindezek fölött az egyetemes elmúlást. Nem mondok el többet a regény földrajzából és életéből, nem mintha mellékes volna benne az eseményesség, épp ellenkezőleg! hanem mert azzal mondanék legkevesebbet. Olvassa csak el, ráér egy hónapig… Fontosabb az, ami már ennyi jelzésből is látható: ebben a keretben igazán van alkalom három-négy család képviselőin át megmutatni minden oldalról s minden vonatkozásban majdnem minden anyagi és szellemi erőt, hajtóerőt és akadályt, amely Magyarország sorsát a jelen küszöbéig irányította, s az embereket, újabb és újabb korok egyéni színeivel a fölszínen átfestve, mindig irányítani fogja. Majdnem minden erő: a parasztságról nincs szó, s a közgazdasággal sincs kapcsolata a regény egyik főszereplőjének sem, Magyarország Üzleti Megalapozásának hangulata azonban jelen van, s látunk lassú, szívós küzdelmet a pénzzel, jobban mondva: egy szőlőbirtokon át a földdel… A halál fiai hullanak, de egyre jobban kibomlanak a küzdő gondolatok az ország fölé, az emberiség fölé, és megfogyatkozott sorok és megnőtt eszmék hatalmas deltával ömlenek (a mű ígért folytatásában) a közelmúltba, amely akkor még tisztító, bizonytalan és félelmes jövendőnek látszott.

– Küzdelem mindig ellenállást tételez fel, gátat, az igazságkeresőnek szintén vannak gátjai, ha más nem, a saját termékenyítő kételyei, s a többi lehetséges álláspont megvizsgálandó voltának érzése. Az egyszerű tett-ember gyorsan cselekszik, az elfogult számára nincs komplikáció: tettben azonban más az eredményes, mint a helyes, s az elfogulatlan igazság nagyon is komplikált. Babits mesterien ért a gátlások és komplikációk fölfejtéséhez. Tulajdonképpen melyik alakjában nincs gátlás? Nelli, Miska, Imruska, a főalakok, művészetének legfőbb próbakövei, valamennyien halál fiai, nemcsak azért, mert mulandó emberek a halhatatlan Mulandóságban, hanem azért is – nem tudom, akarta-e az író ezt is kifejezni regénye címével –, mert nem életrevalóak, nem gáttalanok, nem életfiak a halandó Életben. Gyula sem, dehogy! E nagyszerű alak rajzvonalaiból nehéz következtetni arra, hogy milyen volna egy Pestre fölzüllő vidéki életzseni, akit nem a gátjai – pózai – vezetnek az életben; romantikája s az a felelőtlen levegő, amely körülveszi, nem építi elképzelésünket egy tisztességes Babits-tettember, egy hétköznapi valóság felé… Jozsó már inkább, de az meg oly kicsinyes, antipatikus! Jolán: csupa gátlás, vénlányos ki-nem-éltség… Az öreg Döme és az öreg Cenci: hát ezek életfiai, igaz… De Döme egy múlt élet fia, aránylag a háttérben mozog, titkolt, megható szerelmével, s nem annyira ő aktív, mint inkább tekintélye, helyzete, vagyona. S Cenci, az elpusztíthatatlan sors-Cenci, inkább talány, mint valóság (noha teljes, reális ember), kissé már mitológia, s a költő épp az ő nagyságának rajzában és szuggerálásában volt leginkább segítségére a regényírónak… ami különben mindegy, fő, hogy hiszünk reális titokzatosságában… Babits még az újabb nemzedékben sem talál igazi tettrekészséget (hagyjuk most ki a regény zsidóit): a hisztérikus-pózos Erzsi beteg lélek, az okos Gitta életrevalósága kimerül az apjától örökölt ravasz alkalmazkodóképességben, s a kisebbik lányban, Noémiben nem a becsületes öntudat, hanem a csitri-kokottság könnyelműsége otthonos az életben… Vagy talán az életrevalóság sohasem becsületes? A regényíró, mintha ezt érezné… Gyula és Nelli gyermekében, aki a regény végén is csak gimnazista még, szintén komoly defektusok segítik elő az életrevalóságot. Lehet, hogy ezek csak a kamaszévek szeleburdi önzésében ily erősek, s a folytatásban olyan alakká fejlődik a fiú, amilyent Babits eddig nem rajzolt a Halálfiai-ban: de, gyerekkoron és apán át, még ekkor is bizonyítaná legalább azt, hogy a tisztességes életrevalósághoz is kell a tisztességtelenség trágyája… vagy durva, paraszti eredetek szűz ereje, önzése… mert ilyen szálak is indulnak, s a folytatás egyelőre sokféle lehet, s el is maradhat… El tudnám képzelni különben még azt is, hogy Imruska, azaz már Imre, a becsületes tett és a cselekvő igazság emberévé nő, mire a fogarasi havasok aljáról megint Pestre kerül, de ez nem valószínű: Babits túlságosan bizalmatlan minden közelről megismert erővel szemben. Titokban úgy sejtem én is, hogy ebben igaza van… ami nem változtat azon a tényen, hogy Babitsnak, ha van, akkor az igazságos, művelt és szabad erő ábrázolása terén van még fejlődni- és tennivalója… A többi életet ugyanis pontosabban, gazdagabban, igazságosabban látja, beszélteti és alakítja, mint sokszor tetőhöz ért művészetének értői egyáltalán várhatták.

– Emberek és generációk életébe ily mélyen és szélesen belenyúlni természetesen nem lehet anélkül, hogy az író ne kerüljön kapcsolatba a politikával. Tendenciáit e téren a tudatlanságtól s a zavarosságtól való irtózás ösztökéli. S minthogy a zavar hiányos tudásból születik, s elfogultságra vezet: Babits fölhasználja e regény történeti, lélektani, önéletrajzi és kísérleti természetét, arra hogy benne – meghagyom a kifejezést teljes általánosságában – „körüljárja a problémákat”. Minden kérdést valamely sorsba ágyazva állít elénk, s az az érzésünk, hogy megszünteti a regényalak és regényíró dualizmusát: minden alakját éli vagy élte, tehát minden gondolatot, minden igazságot, s ez megint nem puha eklekticizmus, hanem az a bizonyos kívánatos Univerzalitás, melyből következik egyrészt a jogosan szilárd meggyőződés, másrészt a megértés és türelem, az élet minden frontján meglévő relativitás fölismerése, az igazság és bölcsesség gyakorlati harmóniája… Megvallom, ez az utolsó mondat túl szépen hangzik, túl ideálisan; bár nem fölösleges, s a regénnyel kapcsolatban nem túlzás… Babits módszere, eszmei problémáknak sorsokon át való teljes megmutatása, emellett a legművészibb módszer olyan írók megnyilatkozása számára, akik nemcsak hirdetnek valamely kész igazságot, hanem vezetnek az igazságok felé vivő úton, megmutatják az igazság készülődését, akiknek politikája tehát, erre céloztam az előbb is, elsősorban pedagógia, mint a Goethéé. Nem új módszer, de nehéz (az írónak), s van másféle is: Thomas Mann a Varázshegy-ben művészi szándékainak jó részét feladta a parttalan értekezés kedvéért. Véletlenül tudom, hogy Babits eléggé kifogásolta ezt az eljárást. Én könnyebben elintéztem e kifogást magamban, azzal, hogy Mann csupa okos dolgot mond a buta világnak, s igazi regényben életre kelve e gondolatok számára tízannyi hely kellett volna, de természetesen a Babits módszerét tartom nehezebbnek, művészibbnek, szélesebb rétegekre hatónak: eszmék metafizikai összeütközése helyett az eszme-materializációt.

…Már rég a Taferl előtt ültünk, öreg padon, előttünk az esteledő táj. Friss tejet kaptunk, a szelídség meleg italát, s a két könyv tovább beszélt:

– Hanem vagy száz oldal mégsem tetszett nekem egészen zavartalanul ebben az ideális regényben, a pesti száz oldal, a magyar fin de paix szellemi kavargásának rajza. Árnyalati elvontabbságát a téma hozza magával, erről nem is érdemes beszélni; hanem: az író itt szerintem elvesztette objektivitásának azt a különleges mértékét, amellyel az előbbi korokat és saját magának, Imrusnak gyermekéveit festette. Objektív itt is, de az egész beállítás halk, rajongó vibrálással, valami finom, de mégis idegen, közbetolakodó lírával fátyolos. Imruska szellemi kamaszcsatáit vívja más kamaszokkal, lángol, érik, nagy kínlódások árán csöndesül… Utalások egyénen túlterjedő jelentőséget adnak ennek a forrongásnak, de részben csak kívülről élnek ezek az utalások – hogyne! hiszen sem a tespedtség, sem a forrongás nemcsak annak a kornak volt a tipikuma, viszont az írónak egyénileg éppen az a kor kedves az emlékezésben!… Obligát célzások történnek, dokumentálások, melyeknek ereje kívül van a regényben: az író lelkében, de például bennem már nincs meg érzelmiségük… Babitsnak sikerült az ekkori eszméket és hangulatokat is Imrus ügyévé – vagyis regénnyé – tenni, nem úgy, mint annak a sok kulcsregénynek, amely szintén feldolgozta ezt az időt!… Mégis, némi kis idegen íz… Néhol határozott kitételekben (Imrus tudásvágya „egy ország elapadt velejében fölgyűlt fájdalmas szomj”), legtöbbször pedig megmagyarázhatatlan hangulatáramlásokban elárulkodik, hogy az író itt nem szabad teljesen az emlék romantikájától: líraibb, mint kellene. Ez a rész – ismétlem: csak árnyalatokról van szó – veszít történetírói hitelességéből, s hatása, a lehető legdiszkrétebb formában ugyan, de önkéntelenül egy szellemi korszak és generáció öndicséretének hatásával válik rokonná. Ezt az öndicsőítést már sokszor hallottuk és olvastuk, a magyar irodalomnak talán egyetlen korszakát sem ünnepelték úgy a szereplői, mint ezt a kort – aminek sok oka van. Természetesen: Babitsnál nem beszélhetünk ilyen túlzásról, mindössze azt gondolom, hogy ezen a ponton nem mentes egy közkedvelt irodalom-életi szuggesztió végső és egészen könnyű kis mámorától. A személytelenség gyöngülése csak pillanatnyi, Babits untig elég fölénnyel és kiábrándultsággal nézi azt a kort (nem egyes íróit!), hogy azonban regényének ezek a fejezetei csakugyan egy generáció privát ügyéhez is hangolódhatnak, azt véleményem szerint ő maga is érezte: az a szeretetteljes Kritikai Öntudat, amely, mint említettem, végig ellenőrzi és kritizálja a szereplőket, sehol sem szólal meg olyan kemény, gúnyos és elítélő rejtett megjegyzésekkel, mint épp itt! Mintha Babits ösztönösen és erőszakosan pótolni akarta volna objektivitása elejtett töredékét…

Csönd. Idegen utazás hatása: mintha kívül volnánk az időn. Magyar ügy idegenben: kinek? minek? A lírikus, akinek jegyzetei beszéltek, erősen vizsgálja magát, mert úgy érzi, hogy utolsó szavait már nem ő mondta. De nem csak azért érzi így, mert ő maga nem abba a korba tartozott? Ahogy én ismerem, korrigálná magát, ha e tekintetben kételyei támadnának… Egyelőre azonban hallgat, majd a mai szellemi életre gondol, az új tespedtségre, amelyet mesterségesen tart fenn a politika, az új forrongásra, amely okosabb és egybefogóbb lehetne a réginél, ha a magyar közönséget, a forrongás éltető elemét, nem a testi regenerálódás ügye foglalkoztatná, s fájó nosztalgiával gondol arra, ami a közelmúltban csakugyan irigylésre méltó: a szabadságra, és gondol a Nemlétező Terrorra, amely nagyon is sok oldalról fenyeget, ismét eszébe jutnak a harcmodorok, és Móricz Zsigmond idézett szavai a Pesti Napló-ban, a haladó magyarság és a „magyar baloldal” gondolata, melyet sajnálatos volna önállótlan értékű antiszemita szimpátiává, egyszerű negatívummá nevelni, s úgy érzi, hogy idegenség veszi körül hazájában is.

– Babits e regény pillanatában – mondja aztán – jobb ábrázolója az életnek, mint az irodalomnak. – És hozzáteszi:

– Ha találkoznék Döme bácsival, megkérdezném, miért Zsónnak hívják a kutyáját. Miskánál elmenne ez a név, Hintásnál egyenesen stílusos volna…

Kelet felé Magyarország. Közel, de semmi sem látszik át belőle. Balra, Grácban, az egyik Anna utcai moziban most kezdődik az előadás: mint tegnapelőtt, bizonyára ma is zsúfolt nézőtér éljenzi az oroszok nagyszerű új filmjét és hősét, Uhtomszkij mozdonyvezetőt, aki az 1905-ös Moszkva előtt, áttöri híveivel a megtorlásul kiküldött cári gárda századait, hoch! taps! s a mesterien fokozott kivégzési jelenetek soránál s a győzelmi misénél csak úgy zeng a nagyterem a pfuj!-ok viharától… Este van… S a regény egyik lidói jelenetének záró szavaival ér véget a beszélgetés: „A nap már lement, csurom vér”.