A költő

Szellemi közönségnek nem lehet nagyobb gyászhírt mondani. Meghalt Babits Mihály. Meghalt a jelenkor egyik királya. Mert a költők élete és uralkodása szerint is be lehetne osztani a történelmet. Akár az egész világét; egy nemzetét még inkább. Egy Goethe, egy Tennyson halálhíre azonnal szívéig ért az egész emberiségnek. A mi veszteségünkről ma tulajdonképpen csak mi, magyarok tudunk. S talán mi sem úgy, mi sem annyira, ahogy kellene.

Meghalt Babits. A legnagyobb, a legtökéletesebb. Nem mérni akarom a jelzők felsőfokával, nem összehasonlítani. Neki, mi, többiek, maiak, nem vagyunk, nem voltunk versenytársai. Igazi kortársai, a nyugatosok, szintén nem voltak azok. Abban a magasságban, ahol ő élt, egyszerűen csak társai vannak. Téren és időn túl társak az emberi önismeret és az igazság keresésében. Örökké aktív, világító és termékenyítő sugárzások. Szellemek a szó igazi és titokzatos jelentése szerint. Földi sorsuk véletlenei mintha valami roppant mélységben zajlanának alattunk, tele zavarokkal, félreértésekkel, gyöngeségekkel és gyarlóságokkal. Az élet salakos, misztikus, nélkülözhetetlen nyersanyagával, amely akadályoz és igazgat, rombol és táplál. Mire azonban titokzatos átváltozások után, fent a magasságban, kivirágzik belőlük a mű, az aktualitásoknak ez a hordaléka elveszti minden jelentőségét. A nagy költők igazi élete a belső élet. Mint a tudósoké és az aszkétáké.

S Babits is tudós és aszkéta volt. Költői zsenije tette azzá. A nagy belső élet, az érzékenység, az állandó idegzengés. A lelkiismeret. A rendező agy világossága és logikája, amely az érvényt és a törvényt keresi ott, ahol az impresszió rögzítése már maga nagyszerű teljesítmény. Filozófusi hajlama és szerzett tudása, ez az első kézből való óriási tudás, csak gazdagította és emelte költészetét. E tekintetben csak a tudós Csokonai és a még tudósabb Arany az elődei idehaza. A világköltészetben ismerünk néhány hasonló jelenséget, különösen az angolok közt. Sokaktól tanult, és nem szégyellte. Tudta, hogy a mesterei is tanultak, és érezte, hogy kulturáltan is eredeti. Sok tekintetben különb is, mint azok! Az emberiségnek néhány évezred során csak húsz-harminc olyan költőzsenije született, mint ő.

Örökké meg fog maradni a költészete. Ez a hihetetlenül komplex, magasrendű és ritka költészet. Az élő idegek, az élő értelem, az élő látás együttes költészete. Mindig lesz benne felfedeznivaló.

Mennyit kellene, mennyit lehetne írni róla! A toll azonban elakad, s a szív most még csak a halál rettenetes tényét érzi.

És mindazt, ami helyrehozhatatlan.

Csak láthattam volna még egyszer! Tegnap, akárhogyan!

Mert én is barátot vesztettem el benne. S most már végleg.

Gyűlöllek: ez az első szó Babits Mihály Összes versei-nek kötetében, az utolsó pedig: halál. Egyik sem olyan embernek a szava, aki jól érezte magát a földön.

A kettő közt négy évtized szőtte csodálatos versekké, ezer és ezer rezdületét. Tizenötezer nappal és éjszaka és sötétség, szakadatlan vibrálása, tizenötezer huszonnégy óra ébren és alva egyformán teremtő és romboló idegizgalma, a feszültségnek oly fokán, amelyen egy-egy szubjektív örökkévalóság minden másodperc. S a gyáros fej szakadatlan munkája ráadásul, és kikerülhetetlenül folyton összefésülte-gubancolta ezeket a belső kis örökkévalóságokat az emberen kívüli örökkévalóság dolgaival: ez a nagy idegélet, ez a páratlan intellektus nem ismert nyugalmat, és alig ismert örömöt.

Betegség volt már a puszta fogékonysága, szenvedés a finomsága, és még nagyobb, állandóbb fájdalom a kivágyódása magából: a szellem kísérteties erotizmusa a matéria felé, a nő, a lelkes társ, a barát felé. Az Isten felé. A próbálkozások felé. Minden felé, ami legalább pillanatokra megváltást ígér. Megváltást az öntudattól, s főképp talán a magánytól, amelyet úgy szeretnek a titkok, s amelyben oly könnyen megszületik a bűntudat. A célok azonban, amelyek felé ez az örök éhség és szomjúság fordult, elérhetetlenek, vagy vaporizálódnak az elérés pillanatában. Babits nem hitt az anyagban, az élet valóságában, mégis rászorult, abból kellett táplálékot és vért, vért szívnia mohón és fuldokolva, Protezilaosz földöntúli sóvárgásával. És mindig magára maradt, figyelő szellem a szellemek, az örök ideák közt, évezredek és a maga művei közt. A kifejezés volt az egyetlen ereje, kiélési formája a vers, legigazibb témája: ő maga.

A keserű esztendők gyötrelmei, a betegség s végül a lassú emésztő halódás mélyítette el a költészetét? A test vak erői talán hamarabb sejtették a szörnyű kórt, mint a műszerek szeme és az orvos? A gondolat kínálkozik, de nem győz meg. Babits zsenije már előbb kialakult, a Recitatív művészete már hibátlan, s ha a költő sorsa másképp alakul, legfeljebb külsőleg lenne a tematikája még változatosabb. A szenvedés minden bizonnyal edz, mélyít, nemesít. Babits azonban megjelölhető igazi betegség nélkül is épp eleget szenvedett; mindig szenvedett. Zsenije maga lelki betegség volt. Az a földi és metafizikai kíváncsiság és szomjúság, s az a nietzschei maximális egocentrizmus, amelyet A lírikus epilógja s az Ady Endrének végső tercinái kimondanak, s amelynek örökké éber szemei száz és száz más helyen is felénk tűznek a verseiből, már maga szükségképpen kimerít. Minden tiszta lírának az érzékiség az első testi forrása, a szellemi pedig az önigazolás vágya, a megismerés és az igazság keresése. A kételkedő, finom és nagy értelem állandó monológja és fiktív párbeszédei többnyire önkínzások. Összeütközések kerüléséből, tűrhetetlen alsóbbrendűségi érzésből és dacból fakadnak, s a végük az önsanyargatás és a lázadás. Ady csak színfoltnak használja Zarathusztra nevét és a képet, hogy Kantot őröl az agya. Babits tudott, mindent tudott; az ő kultúrája nem értesült, hanem ismert. Ő mindhalálig csakugyan őrölte a tiszta észt. S hozzáőrölt még sok mindent, majdnem mindent, ami Szókratészék és a Teremtő Fejlődés modern vitalizmusa közt van. Ez nem érdeme, hanem tulajdonsága; és költészetének semmi esetre sem tehertétele. Ellenben fele magyarázata a szkepszisének, bizonytalanságának, magányának. Hihetetlen becsvágyát, félszegségét szórakozottság, rendkívüli önkritika, lelkiismeret és csigafinom érzékenység kötötte és sarkallta, komplex és makacs ágostoni és pascali vonásokat szőve a vívódásaiba. Saját küszködő gazdagsága és szakadatlan iránytű-izgalma kikerülhetetlenül bizonyos tétovaságot és dekadenciát teremtett. Ezüstkori hangulatot neki, aranykincset az olvasónak. A testi ember kegyetlenül ráfizetett a szellem királyi fölényére, félszeg lett és gyermeki. Még mielőtt meglepte a végső nagy betegség, ismerte már a bosszút, a lázadást: ilyenkor mint porban csúszó, menekülő kígyóra fogta az észre silány bunkaját a pór, s a mandarin-Babits kevesebbre becsülte magát egy útszéli koldusnál. Többé-kevésbé mind így jár a földön a költő, a fantázia hőse. Babits csak nagyobb eset, legtisztább példa. Az ilyen ember befelé nő óriássá, borzongóbban tud érezni, mint a nők, s valami égő, szikár, szuggesztív fanatizmusa csap ki szívós gyengeségéből.

Babits misztikus, transzcendentális lélek volt. Eltévedt gyermek a földön, kóbor szellem az égben. Verseinek és napjainak színképébe a babona éppúgy belehúzta egy-egy fekete vonalát, ahogy a magáét, erősen a katolicizmus, és ahogy további rengeteg csíkját a nyugtalan képzelet. Szenvedélyesen, racionálisan, hivőn és hitetlenül, mindenféleképpen misztikus volt, folyton csodálkozott, és folyton remegett. Örök fogalmak vakították az alany és a tárgy azonosságának tükörjátékával és a játék változataival. A túlvilág, az ismeretlen világszellem hevesebben és racionálisabban megalapozott élménye volt, mint amilyen a költői panteistáké szokott lenni. A filozófia tette olyan lebegővé, olyan arielesen játékossá, hajlékonnyá, olyan sokrétűvé és ágas-bogassá, olyan rejtekezővé és villámgyorssá a gondolkozását és fantáziáját. Fogékonysága semminek sem tudott kitérni, szelleme tele van az ész és a formák gomolygó látomásaival, ahogy a tételei kérdőjeles állításokkal. Szerette a lelki fátyoltáncokat, teregetéseket és vetkőzéseket: misztikus tánc volt számára az élet, az egész mindenség, s közben azt érezte, hogy őt magát sem tudja követni földi szem. Csak ilyen örökké izgatott, örökké bontó-építő Próteusz-lélekben férhettek el a Hadjárat a semmibe tiszta fogalmi konstrukciói, a Hiszekegy antik szín- és szerepgazdagsága, az Erato és az Amor Sanctus, A lírikus epilógja és a már említett Ady-aposztrofálás stirneri gőgű (bár egészen természetes) Én-istenítése, és az Isten fogai közt rémülete, az Egy filozófus halálára, a Sziget és tenger előszava (ez a legkülönösebb és legigazibb hitvallás, amelyben szinte semmiről sem tud lemondani, s alig valaminek az ellentétéről), és az Ádáz kutyám lemondó, fájó, fenségesen egyszerű ignorabimusza, és végül a Balázsolás megrázóan hörgő-jajongó könyörgése és kétkedő reménye. Százával idézhetném összefoglaló, állandó miszticizmusa bizonyítékait: köteteit a metafizika szellői vagy viharai lapozzák, verseinek a fele babona és varázs; még a formai vagy stiláris bűvészkedései is túlvilágiak, a van-nincs világba lebegőek, bármilyen naturalista-verista ellenpontokat és furcsa x-eket üt meg egy-egy témaválasztása vagy kifejezése.

Mindaz persze, amit a spirituális-misztikus érzés és látás mint szépséget, igazságot, küszködést és emberi tanúságtételt a babitsi műben lerögzít, nem volna új és nem volna rendkívüli gazdagodásunk, ha csak okosság és dokumentum lenne. Nem a tartalmat, a költőt csodáljuk. A vers több, mint a tartalma, több, mint minden alkotórésze együtt. Babits óriási forma- és stílusművész. Nagy ész, és nagy szív. De az esze és a szíve csak a művészete révén tud hatni. Hogy árnyalja, hogy hevíti, hogy tanítja ez a művészet magát az érzékelést is! A magáét és a miénket! Felütöm a könyvét. Mindenütt milyen váratlan súlyt, milyen szikrázást adnak egymásnak a szavai, hogy magnetizálják a vers és a gondolat egy-egy pólusát, milyen egyéni áramlással indul a vérkeringésük! Jönnek a szavak, összefogózva, hosszú sorban, nyílnak, szétterülnek, keresztezik egymás útjait, már százával jönnek, úgy szövik a mondanivaló szövetét, sűrűn, vastagon, bolyhosan, élő idegek mind, nincs rajtuk semmi szigetelő burok, semmi szigetelő pora a megszokottságnak, fáradt és szenvedő, síró és nem is ritkán haldokló szavak jönnek velük, és mégis mind frissek és erősek a jelentésükben és pontosságukban, fogalmi és érzéki tartalmuk teljes képviseletében, ebben nagyok, ebben aranyértékűek, ez adja rejtélyes és biztos hatalmukat, hogy a szemen át agyamba és idegeimbe bújva bennem is újra rászövik a figyelő lélekre azt a képet, rászövik pontosan azt a bonyolult szellemi rajzot, a gondolatoknak azt a csipkehálóját, amelynek mintájára őket szőtte-rajzolta valamikor papírra Babits: és lapozok, és más kép kezd tódulni belém, ugyanilyen sűrű nyüzsgéssel, és a harmadik és a századik oldalon is, erejük sehol sem lankad: ezek a szavak tetszhalottként alszanak a papír fekete jeleiben, de feltámadhatnak a rájuk eső tekintettől, és rögtön átrajzanak belénk, most éppen úgy, mint tíz perccel ezelőtt és mint tegnap és tíz esztendeje tették, és hatottak, hatnak, hatni fognak: újra meg újra el akarják mondani, ismételni a végtelenségig magukat, a titkukat, a rájuk bízott meglátást, mindig föl akarják építeni bennünk az írójuk lelki-szellemi tartalmát, verset, a verseket… és tulajdonképpen ez az, amit a vers erejének, költői halhatatlanságnak nevezünk.

Babits igazán teremtett, amikor írt, félelmes biztonsággal, ahogy az Úr rakja össze azt a páncélos, ízelt bogarat. Jelzői, igéi, szintaxista, szó-, mondat- és képkapcsolásai meglepőek és természetesek; nagyító alatt érdemes vizsgálni őket. A jó költészet, a nagy költészet örök-eleven csodagyár, örök teremtés és szellemidézés. Babits mindent meg tud eleveníteni, s a stílus varázserejét végsőkig fokozza a vers zenéjével, s a hangzás muzsikáján kívül a logikai kapcsolások külön muzsikájával. Világrangú, évezredes rangú mestere a teremtő érzékeltetésnek. Öncélú játékosság is van benne, de nagyon kevés. Érthető, hogy a ritmikában is folyton felhasználta az új lehetőségeket, s hogy időnként egyenesen formai émelyt és undort érzett, és darócba szőtte szavait és muzsikája selymét. Legnagyobb művésze a nyelvnek és a gondolatnak. Ahol homályos, sokrétű, túlságosan elvont vagy ahol majdnem szimpla enunciációkat emel az ünnepélyes jelkép rangjára, ahogy egy-egy politikai versében teszi, ott is meggondolások vezették; s ahol tartalmi igazságtalanságot vélünk látni benne – istenem, ember volt, szenvedett; s ki tudja, nem neki volt-e mégis igaza?

A halálhír órájában rögtönzött első kis búcsúztatóm során igazán nem magyar elfogultság íratta velem, hogy a világirodalom eddig legfeljebb húsz-harminc olyan költői tehetséget látott, amilyen Babits. Ilyen kijelentésekben nem a szám a lényeg; lehet, hogy talán ötvenet is teremtett Szophoklész óta. Mindenesetre nagyon keveset: lelkiismeretem, és amit az európai lírából ismerek, együttesen próbálta mérlegelni a hódolatomat. Hódolatomat a művész, a költő iránt, aki csak a manapság annyira elhanyagolt vagy félreértett formaművészet tudós és ösztönös eszközeivel termelhette ki aszkétasága, érzékisége, finomsága, mániái, vívódásai, hozott és szerzett tudása élő kincsesbányáját. Felismeréseire, esztétikájára, minden nagy költészet örökké vallott tételeire, most, úgy látszik, megint nagy szükség lesz. A legteljesebb mesterségbeli tudásra, becsületességre és kitartásra, az újító vágy és a mély kultúra vezetésére és sugallataira. Irodalmi termelésünket ma nagyrészt adatszerzés és adatcsoportosítás jellemzi, szociális és másféle eszményítés és a gyakorlati hatás célja irányítja; még a költészetben is; a kritika pedig, akár kifogásol, akár magasztal, már-már teljesen politikai rokonszenvekhez igazodik. Babits tiszta esztétikájának és költői példaadásának az Arany Jánosé mellett kell állnia. A költészet igenis legyen „önző” (önző a magas babitsi, sőt a goethei értelemben), hogy hű maradhasson egyetlen igazi rendeltetéséhez, olyan öncélúságához, melynek határait csak maga a költő, az egyén szabhatja meg. Csak így adhatja a legtöbbet, a legnemesebbet; amire külső érdek csábítja vagy kényszeríti, azt különbül elvégezheti más.

Babits művészi kifejlődése igen gyors és szerencsés volt, és érzése, nemesedése és súlyosodása állandóan folytatódott az után a legmagasabb szint után is, amit először és tartósan a Recitatív-ban ért el. Csúcsai közt kezdettől fogva vannak, amelyeket sohasem lehetett felülmúlni. Később mégis sokkal nehezebb és emberibb feladatokat oldott meg. Főleg az első világháború kezdetéig lehetett erős ösztönzője a teljes európai lírai kultúra. Amit Franciaországban és Angliában nagy művészköltők egész sora teremtett meg, azt ő egymaga tartalmazza. Nyelvtudása és sokirányú képességei előtt egy család volt a világ. Az idegenek oly természetesen nevelték, ahogy minden új magyar költőt nevel Vörösmarty, Petőfi és Arany. A fiatal költő szükségképpen utánoz; Babits már akkor is valahogy kipróbált. Tennysont, Swinburne-t, Browningot, a preraffaelitákat próbálta ki, hangnemeket, nyelvi lehetőségeket, helyezkedéseket, új témaköröket és új zenéket. Ismerem a mestereit: a zseniális társ önbizalmával vizsgálta őket, s kitüntette azt, akitől tanult. A termékenyítő hatás, az az új, idegen, modern elem, amire szüksége volt, s amit meg akart mutatni, hogy túljusson rajta, felszívódott és eltűnt a babitsi vérképletben. S ezekben a sugallt verseiben nemegyszer jobb, mint az idegen költők. Például a Laodameia görögösebb és tisztább, mint az Atlanta in Calydon. Ha Babits angolnak születik, Swinburne többet tanulhatott volna tőle, mint amennyit adott neki.

Ez a hatalmas teremtő és rendező egyéniség úgy vágott neki fiatalon a költői pályának, mint egy tudatos hódító. Emlékszem egy sóhajára: „De remek fiú voltam én valaha! Azt hittem, mindent megcsinálok…” Legfeljebb egyenrangúnak érezte magával a modern nagyokat. Az angolokon kívül megvan benne az egész szimbolista elmélet és gyakorlat, sőt az egész Poésie pure. Nem dogmatikusan, amilyen Mallarmé vagy Valéry, de éppoly tökéletesen; még dúsabban is. S anélkül, hogy ártott volna egyéni erejének. Carducciból, tudom, csak egy foszlányt kapott, s tulajdonképpen benne van a legjobb lényege. Olyan ősi teremtő láz fűtötte a humuszát, hogy fölsarjadtak benne lényeges jellegzetességei nagy költőknek, akiket nem ismert. Bizonyos georgei attitűdre és találkozásokra gondolok; s magam vagyok a tanú rá, hogy Stefan Georgével én ismertettem meg, mikor együtt laktunk, mégpedig a német költő néhány teljesen más zsánerű, kezdeti, impresszionista-parnasszista versével. Azt kell mondanom, hogy az eszközök, ösztönök és lehetőségek sokasága tekintetében Babits az utolsó hatvan-nyolcvan év minden modern európai költőjénél áldottabb tehetség volt, univerzális lírikus talentum: minthogy a korábban születettek egyben-másban szükségképpen megelőzték, szétnézett Budapesten, Baján, Szekszárdon, Szegeden vagy Fogarason, európai szellemtársai között barátkozott, és távolról eljátszott velük egy kicsit, s otthagyta őket. Bár ilyen hallatlan erő és egészség vezette volna mindenben! Eredeti szándékait, a szellem erejébe és egyetemességébe vetett hitét erősen érintette a nagy háború, megviselte és részben más irányba hajlította a lendületét, és igen sokat rombolt az emberen.

Babits modern és tulajdonképpen romantikus költő. Alkata, idegei tették azzá. Nem eredeti értelemben klasszikus. A formák tökéletessége ne tévesszen meg. Baudelaire és a francia parnasszisták is csak formai okokból hatnak klasszikusoknak, befejezetteknek, végérvényeseknek; s gazdag rímekre, nemes formákra, verszenére Verlaine-ék szintén törekedtek; rímcsodákra Browning még inkább; Swinburne is. A klasszikusság nem ebben áll, s nem csak a kitűnőségben. Az élet fejlődése vagy száz év óta nem enged Európában igazi klasszikus költészetet, Amerikában még kevésbé. Talán Goethe az európai határ; de már ő is csak kiküzdötte a klasszikusságát. Tennysonék és Rosettiék szintén modern típusai a klasszikus költőnek: van bennük valami túlzás, valami aránytalanság, valami kilengés: természetes reagálás a nyugtalan környezetre. Nálunk később jött el a változás ideje; mint tudjuk, az öreg Arannyal. A forma, a stílus, a tartás ma is lehet klasszikus, az idegekben azonban és a látásban és a vers mélyén ott vibrálnak a modern zörejek, a gyors változások lüktetése, impresszionizmusa, tarkasága; s csak tüntetés, csak új betegség, új modernség volna még félrehúzódni is a jelentől: példa rá George és a Blätter für die Kunst köre. A költő lényegében konform a korával. Igazi klasszikus költészetet most már talán csak egy hosszú új aranykor tenne lehetővé, egy közbeeső nagy visszaprimitivizálódás után. „Klasszikus álmok az én…” Igen, az álmai! Babits költészete belülről teljesen romantikus. Idegköltészet ez, tremoló. Szakadatlan tremoló. Akkor is, amikor fortisszimóba harsan. Egyébként ez az egész klasszikus-romantikus vita nem fontos.

Tulajdonképpen az se fontos, ami Babitsban politika volt. Nagy barbárság volna bármilyen törekvés gyakorlati harcosává tenni miatta. Ő maga hitte ugyan, hogy jó volna politikusnak; eléggé plátói elme volt hozzá, hogy ezt is hihesse. De mit értett, mit érthetett ez alatt? Alapjában véve kultúrpolitikát, igazságra törekvést, lelki nemességet, emberiességet, és a boldog béke jóságát. Legtisztábban, legemberibben és legprogramtalanabbul az Utca, délelőtt mutatja meg humánus érdeklődésének természetét és határait. Közélettel kapcsolatos gondolatai „tartalmilag” pártállás szerint értékelhető közhelyek; nem is lehetnek mások; s amellett nem alkalmasak rá, hogy igazi, babitsi teljességükben megfelelhessenek bármely párt tartós programjának; végül, mint műalkotások, nemegyszer remekművek, de nem reálisan érvelő erők. Nevetséges volna a dombok hullámzenéjével labdázó Free trade-et a szabadkereskedelem propagandájára felhasználni. A gondolatszabadságnak nemes és dacos hirdetője volt. Morált lehet tőle tanulni; költői irodalompolitikájában, úgy érzem, az érzékenység, sőt a hiúság néha nagyobb szerepet játszott, mint amennyit maguk a babitsi elvek megengednek. Esztétikájának kiegészítéséül, sőt teljes kiegészítéséül egyetemi irodalomelméleti előadásait jegyzetekből összeállítani: rendkívül fontos feladata lesz egy bölcsebb és türelmesebb jövőnek.

Megint lapozom a Verseit. Körülbelül ötszáz költemény. Rendkívül tiszta életmű. Alig akad benne jelentéktelen (amilyennek például A sorshoz címűt gondolom, vagy a Palotai est-et). Babits egész igazi élete a líra volt. Mindjobban telítődött jelképekkel, egyre komplexebb, tömörebb, különösebb és mélyebb érzéki és fogalmi társításokkal, az anyaginak és a spirituális szakadatlan összecsendítésével. 1921 és 1925 között mutatja a legnagyobb nyugtalanságot; világosan kiüt művein az expresszionista törekvések visszahatása is; később ugyanúgy reagált a népi irányzatra, a lazább, tompább ütemezés és az asszonánc dominálására, s azokra az egyszerűbb hangsúlyos formákra, amelyeket csak azért nem nevezek magyarosaknak, mert Európa minden népe használja őket. Egyre emberibb és egyre szellemibb lett: egy befelé fordult végtelenség tárult mind szélesebbre, s a részletek s a variáló fantázia káprázatos gazdagságát és a vox humana tisztaságát hozta. Fényei ritkultak és melegedtek, az íriszes színpompa inkább a részletekbe és a szükségesbe húzódott át, s Babits mind labirintikusabb fantáziájának megfelelően, azokban ért tovább, mozaikszerű és mégis élő szemcsék tengereként gyöngyözve, bensőségesebben, mint valaha, már-már pointillistamód, nem a régebbi nagy foltokban és erős ecsetvonásokkal, bár ezeknek az utódai időnként mindvégig ki-kigyúlnak, főleg impresszionista tájverseknél.

Századszor, ezredszer lapozom az Összes versek-et, hátra, előre. Mindenütt élet, élet. Nem teljes élet, de igazi és mélységes. Sorokon ámulok újra meg újra, műveken és képeken. És aprólékos gondú írásjeleken. Igen, ezek is fontosak, a szövegnek ezek a pontos zenei jelzései, a magánhangzók időértéke: ezt a korrektúrát az első kiadásban még ő maga végezte így: intelem jövendő kiadóknak!

A Balázsolás miltonian nagy vers.

S hirtelen az utókor jut eszembe, és az olvasók. Fog ez kelleni? Kiknek? és hogyan? Méltó helyére sohse kerülhet ki a világba. Az utókor ítélete nemcsak a megítéltre jellemző. Mindenesetre mindig lesznek, s hiszem, hogy mindig többen lesznek, akik tudni fogják, hogy ki volt Babits, és mit adott nekünk. Aki végigéli a verseit, mindennek jobban fog örülni. Jobb és gazdagabb ember lesz. Többet mondanak majd az összes érzékei. Érteni fog a szó varázslataihoz, a szépség felfedezéséhez. Színesebb lesz, lényeglátóbb és léleklátóbb. Tömörebb és gyorsabb. Meg fog ijedni, és erősebb lesz. Érdekesebb, frissebb, élőbb lesz a világa, bölcsebb és játékosabb. Rájön, hogy az új, ha nagyon jó, már nem is új. Sok konvenció lehámlik róla, és szabadulni fog sok hazugságtól. Megutálja a fecsegést. Fogékonyságot, közvetlenséget, bátorságot tanul. Őszinteséget és gazdag egyszerűséget. Bensőséget, szeretetet, szerelmet; örömöt még a fájdalomban is. Közelebb jut saját egyéniségéhez, pontosabban fogja látni magát az örök dolgok közt. Tiszta, becsületes tankönyvet kap.

Így tanít minden nagy költő. Így tanít az a harminc vagy ötven, akiről beszéltem. De csak azt tanítja, aki igaz életet keres a versekben, nem pedig kivételes perceket, ünnepi merengést vagy különcséget.

Erre tanít Babits is. A legnagyobbak és legigazibbak egyike.

Az Országos Magyar Sajtókamara és az újságíró-intézmények nevében s mint barát búcsúzom Babits Mihálytól. Sokszor búcsúztam tőle; mindig fájdalmasan; az élet zavaros fordulatai közt; aztán a gyász első rettenetes órájában; most pedig kihűlt teste távozik végleg tőlünk. Babits Mihálytól azonban sohasem lehet búcsút venni. Ami eltávozik vele, újabb erős kapocsként köt a haza földjéhez, amelyet a nagy halottak szentelnek meg. Ami pedig itt marad utána, az, mint maga a leggyőzelmesebb élet, csak cáfolni tudja az elszakadást. Ha nem volnánk oly gyengék, a költő romolhatatlan műve szinte tiltaná, hogy túlságosan sirassuk a magyarságnak és az emberiségnek ebben a nagy fiában a mulandó embert. Ez a mű, mint óriási példaadás, parancsol azoknak, akik méltók érteni a szavát. Azt parancsolja, hogy vigyázzunk mindarra, aminek nem szabad sírba szállnia Babits Mihállyal. Vigyázzunk a magasrendű tehetségre, az eredeti vizsgálódás becsülésére és becsültetésére. A páratlan, az egyetlen kultúrára, minden egyoldalúság és részletigazság kerülésére. A fáradhatatlan művelődésre, a tisztult esztétikára, a legnagyobb kritikai nemességre. Végső erőfeszítésre és kitartásra az érdektelen igazság keresésében és a művészi alkotásban. Arany János óta oly bitang jószág nálunk a költő címe, a szellem fogalma; maguk az írók túl sokszor igénybe vesznek külső támaszokat műveik erősítésére; s a független bírálat, sőt még az ünneplés álarcában is túl gyakran jelentkezik a materiális, a politikai vagy társadalmi érdek, az egyén és a pillanat érdeke. Figyelmeztesse ez a nagy halott és ez a magyarságból kisarjadt, egyetemes, ritka és megszenvedett nagy mű türelemre, az igazi szellem becsülésére a világi hatalmat: hisz oly finom és törékeny a valódi kultúrmunka, oly nehéz az igazi teremtés! És intsen és kötelezzen százszorosan művészi becsületre mindenkit, aki magyar közösségünkben írói vagy bírálói szándékkal tollat vesz a kezébe. Az örök klasszikus és az örök modern eszmény harmóniájának, a legfelsőbb szépség tiszteletének és az időtlen igazságnak kell sugároznia, szelíden és mégis parancsolóan, abból a sírból, amelyre ma Babits Mihály neve kerül, ahogyan az sugárzik a költő művészi elveiből és páratlan élete-művéből. Ebben a hitben, ebben a sóvárgásban teszem szíve fölé a koszorúinkat, megköszönve, hogy élt, hogy annyit dolgozott, és megköszönve azt a sorsdöntő, egyéni ajándékot, hogy ifjúságom mestere volt.